2014. december 28., vasárnap

22. rész

Miután megettük a maradék bogyót és kivégeztük az egyik kulacs tartalmát, céltalanul bolyongunk az erdőben. Legalábbis szerintem, de Joice felszegett állal, határozottan halad előttem. Fejét ide-oda forgatja, még a beszélgetést is elutasítja, hogy jobban tudjon koncentrálni, bár a tónál világossá vált számomra, hogy képes egyszerre több felé is figyelni. A léptei olyan halkak, mintha a teste súlytalan lenne, a kést úgy markolja a kezében, hogy azt bármelyik pillanatban használni tudja. Mellette teljes biztonságban érzem magam, és bár a kezemben szorongatom a dobócsillagot és én is az erdőt fürkészem, a figyelmemet mégis inkább annak szépsége köti le. Kisebb-nagyobb emelkedőkön és lejtőkön gyalogunk, hol jobbra, hol balra kanyarodunk. A különböző méretű fák levelei között néhány helyen utat tör magának a napfény, de többnyire árnyékban haladunk. A bokrok sűrűn nőnek errefelé, egy-kettő még a derekamig is felér. Az ösvényt néhány kiálló gyökér és kődarab borítja, így fél percenként kénytelen vagyok az orrom elé nézni, máskülönben elesnék. Az egyik ilyen alkalommal egy mókus keresztezi az utamat, majd felkapaszkodik a mellettem lévő fa törzsére, és felfele kezd mászni. Nem messze az állattól, körülbelül egy centire, hirtelen egy kés áll a kéregbe. Ijedtemben összerezzenek és ösztönösen felsikoltok.
- Sajnálom, a francba… – morog Joice. – Tudtam, hogy elhibázom. Soha nem fogok tudni olyan jól célozni, mint Apa.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor rájövök, hogy nincs veszély, csak Joice megkívánta a mókushúst.
- Ugye rendben vagy, Annie? Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj, csak ha lehet, legközelebb előre figyelmeztess.
- Rendben, használjunk kézjeleket. Különben nem vagy éhes? A táskámban van damil, állíthatnánk csapdákat.
- Jó ötlet, de előtte fújjuk ki magunkat.
Joice ledobja a táskát a földre, majd előveszi a korábban összegyűjtött gyökereket, és lassan elmajszoljuk őket, hogy elnyomjuk a borzalmas ízűket, iszunk rájuk egy kis vizet is. Aztán egy fél órás pihenő után, Joice újból kutakodni kezd a hátizsákban, és előveszi a damilt. Egy ideig a kezében forgatja, majd feltápászkodik, és körbe néz az erdőben.
- Induljunk. – Én is felállok, a dobócsillagot az övemre akasztom, majd a táskát az egyik bokor tövébe hátrahagyva tovább indulunk.
 - Csak útban lenne – legyint. - Amúgy is a közelben maradunk. Visszajövünk érte.
Joice nagy szakértelemmel választja ki a helyeket, és gyakorlatias mozdulatokkal állítja fel a csapdákat, biztos vagyok benne, hogy mindezt nem a kiképzésen sajátította el. Legszívesebben megkérdezném, hogy hol tanulta meg mindezt, de nem akarom ilyesmiről faggatni, és különben sem tudhatom, hogy milyen bajt okozok a lány családjának, ha egész Panem előtt kíváncsiskodom.
- Add ide a kést, légyszi – nyújtja felém a kezét, én pedig azt csinálom, amit kér tőlem. Egy gyors mozdulattal elvágja a damilt.
 – Ez is kész – mondja büszkén. – Remélem hama… - hirtelen félbehagyja a mondatot, és kémlelni kezdi a környéket. A mutatóujját a szája elé emeli, jelezve, hogy maradjak csendben. – Szerintem valaki van itt – suttogja. – Keressünk búvóhelyet.
Halk, osonó léptekkel indulunk el. Joice abba az irányba bök, amerről jöttünk. Remegve haladok elől, és bár nem hallok újabb hangokat, hátrafordulok, de a lány arckifejezésének látványa nem enged fellélegezni. Idegesen markolászom a fegyverem, majd ismét hátrapillantok, és azt látom, hogy Joice pár lépéssel lemaradva, megfeszült testtel mered az egyik bokor felé.
- Futás! – kiált fel hangosan. A rémület megfagyasztja az érzékszerveimet, így nem fogom fel pontosan azt, ami körülöttem történik. A lábaim visznek előre, hallom Joice lépteit a hátam mögül, csakhogy valaki más is futni kezd. Az illető hangosan trappol, a súlya alatt megreccsen egy faág. Hátra fordulok, és minden túl gyorsan történik. Az egyik pillanatban Joice fut utánam, az üldözőnk a messziből hangosan kiált egyet, majd Joice gyomrába egy dárda fúródik.
Egy éles sikolyt hallatok, majd érzem, ahogy megerednek a könnyeim, és lefolynak az arcomon.
- Joice! Joice! – kiabálom a nevét. A lány tenyeréből kiesik a kés, és térde rogy.
- Fuss! – hallom meg az eltorzult hangját. – A kés – hörög tovább.
Nem akarok elmenekülni. Nem akarok elfutni. Itt akarok maradni mellette. Szeretném, ha a jelenlétemmel átsegíthetném a másvilágra. Ha osztozhatnék a fájdalmaiban.
De nem tehetem, mert pár méterre tőlünk egy szőkés-barna, nagydarab fiú siet felénk. Szerencsére az Adrenalinnak köszönhetően a testem magától lép működésben, és anélkül, hogy az agyam kapcsolna, már fel is kapom a kést a földről, és szaladni kezdek. Az elmém még mindig tompa, mikor hátrapillantok, de sikerül beazonosítanom, hogy a Kilences fiú van a nyomomban.
Az Arénát ágyúdurranás hangja rázza meg. Joice halott.
A könnyfátylon keresztül nem látok rendesen, és érzem, hogy bármelyik pillanatban a sírva eshetek össze.
De nem tehetem.
Futás közben felsértem a bőröm néhány faággal, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Csak rohanok tovább. Ismét hátrapillantok, és ekkor veszem észre, miért is olyan hangos és lassú a fiú: megsérült a lába és sántít. Ez az egyetlen szerencsém, különben már rég utolért volna. Így viszont van esélyem elmenekülni.
A fejem mellett elsuhan egy nagyobb kődarab. Felsikítok, aztán gyorsan a szám elé kapom a szabad kezem, és szaladok tovább.
A sírástól egyre nehezebben kapok levegőt, de már közel vagyok a táskához. Meg kell szereznem. Ez az egyetlen, ami a menekülésre ösztönöz. Egy cél, amit el kell érnem, valami, ami motivál. Mögöttem puffanást hallok, majd az üldözöm káromkodni kezd. Egy újabb pillantás a hátam mögé, és látom, hogy a fiú elterült a földön. Ha mázlim van, eltart egy percig, míg feltápászkodik. A remény, mint valami energia löket járja végig a testem, így még gyorsabb tempóba kapcsolva rohanok tovább. Aztán a semmiből előbukkan a sáros-földes táska a fa tövében. Nem állok meg, futás közben kapom fel a földről.
És most? Merre menjek? Menedékre van szükségem.
Jobb ötlet híján tovább rohanok, de érzem, hogy már nem bírom sokáig. Szúr az oldalam, és egyre lassabb leszek. Az egyik fa törzsének dőlve levegő után kapkodom. A Kilences fiút egyelőre leráztam, de tudom, hogy nem fogja feladni. Lábsérülés ide vagy oda, utol fog érni. Ekkor meglátok egy áfonyabokrot. Gyorsan bevackolom magam a levelei közé, azt remélve, hogy az elmúlt pár nem megszűnik létezni, és visszakerülök a Viadal első napjára. Szerencsére a cserje remekül eltakar, de a szívem olyan hangosan kalapál, hogy attól félek, hogy ha ide ér a fiú még a végén meghallja. Egy szűk résen keresztül kémlelem az üldözőm. Alig pár méterre tőlem megáll és tanácstalanul körbefordul. Aztán bicegve tovább szalad. Kifújom a levegőmet, és csak ekkor veszem észre, hogy egészen idáig bent tartottam. A fiú léptei távolodó hangját hallgatom. Elmúlt a veszély, de képtelen vagyok megmozdulni.
Joice meghalt, és egyedül maradtam.

2014. december 21., vasárnap

21. rész

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, bár bevallom, hogy nem vagyok teljesen megelégedve vele, valamint kicsit rövidebb is, mint szokott. Viszont tervezek egy kis karácsonyi meglepetést, remélem ezzel majd kárpótolni tudlak titeket. :) 
Köszönöm, a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy itt vagytok és olvastok :)

Joice feltápászkodik, a kezét a nadrágjába törli, aztán megnézi a csomagot.
- Zsömle, a Tizenkettedikből. Úgy tűnik Haymitch-nek leesett, hogy az lenne a dolga, hogy segítsen. Mondjuk nem értem, miért ételt küld, mikor épp van mit ennünk, de azért köszönjük – emeli fel a pékárut, majd egy gyors mozdulattal széttépi, és a nagyobb darabot felém nyújtja. Én viszont a kisebbet veszem el tőle.
- Te kaptad, legyen a tied a nagyobb rész.
- Ahogy gondolod, hableány – von vállat, majd egy nagyot harap belőle, és mellé bekap néhány bogyót.
Hát mégsem akart megmérgezni! Joice tényleg a szövetségesem. 
Elkap a bűntudat, ahogy a színes gyümölcsökre nézek. Amíg Joice segíteni akar, én mindenfélével meggyanúsítom, pedig, amikor meggondolatlanul a tóhoz rohantam, ő akkor is utánam sietett, és féltet. Hallottam az aggodalmat a hangjából. A lelkiismeretem belülről fojtogatni kezd. Legszívesebben bocsánatot kérnék tőle, de ahhoz el kéne mondanom neki, hogy azt feltételeztem meg akar mérgezni, és attól félek, hogy ez rosszul esne neki. Nem akarom megbántani.
Bár még csak pár napja ismerjük egymást, azt hiszem, Joice a barátom lett.
 - Mi a baj, nem ízlik a hal? Vagy esetleg honvágyad lett tőle?
Bólintok, és érzem, ahogy bármelyik pillanatban megeredhetnek a könnyeim. Nem elég, hogy meggyanúsítom, de most még hazudok is neki.
- Nekem is hiányzik az otthonom – mondja bánatosan.
Jó darabig csendben ülünk, és kedvtelenül eszegetjük az ebédünket, közben pedig a vízesés hangját hallgatjuk. Aztán Joice megszólal:
- Szeretnéd, hogy meséljek egy kicsit a Tizenkettedikről? – ismét bólintok, így Joice rögtön beszélni is kezd. Arról, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élnek ott az emberek. Elképedve hallgatom a beszámolóját. Nálunk is vannak éhezők, de a Tizenkettedikhez képest mesés a helyzetünk, ráadásul a tenger remek élelemforrás számunkra. Ha egy nap épp nincs mit enni, legrosszabb esetben az ember lemegy a partra kagylót gyűjteni, hogy ne üres gyomorral feküdjön le aludni.
- Örülök, hogy a Negyedik körzet az otthonom – mondom, mire Joice rám mosolyog.
- Azt gondolom, hableány. Most mesélj valamit te. Milyen a tenger mellett élni? Olyan szívesen megnézném egyszer.
A lány kérésére mesélni kezdek az otthonomról. A tengerről, hogy milyen szép is a parton állva a naplemente, hogy milyenek az emberek, megemlítem neki az öreg halászt is, majd leírom, hogy is néz ki egy átlagos halászhajó, mesélek a kikötőben található vitorlásokról. Elmondom neki azt a történetet is, amikor egyet még vezethettem is. Azt kihagyom, hogy Finnick vitorlásáról van szó. Róla semmit sem mondok, pedig a legtöbb emlékemben szerepel, úgyhogy próbálok olyan dolgokról beszélni, amik nem kapcsolódnak hozzá.
- Talán a körzet egyetlen hátránya, hogy minden halszagú – mondom, mire egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.
Mindketten kifogytunk a mesélésből, így némán figyeljük a környéket. A természet szépsége ismét sikerül lenyűgöz, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen gyönyörű hely, ennyi veszélyt tartogasson a számunkra.  
- A testvéreimmel mindig szóláncot játszottunk esténként, egyedül így sikerült elaltatnom őket. Tudom, hülyeség az Arénában csak ülni és játszadozni, de esetleg lenne kedved…
- Hal – vágok a szavába. Joice elmosolyodik, majd rögtön mond is egy „l” betűs szót. Biztonság kedvéért egy olyan helyre húzódunk, ahonnét az egész környéket belátjuk, és közben végig a fákat és a bokrokat fürkészik. Biztos vagyok benne, hogy ha bárki erre járna Joice azonnal kiszúrná, így nem érzem magam veszélyben, és a játék olyan a lelkemnek, mint a gyomromnak a hal és a zsömle. Szükségem van rá. Azért, hogy ha csak pár percre is, de megfeledkezzek a Viadalról. Hogy eltereljem a figyelmem az állandó rettegésről. Néha elég vicces szavak hangzanak el, így felnevettünk, de próbáljuk visszafogni magunkat, még úgy is, hogy tudjuk, a vízesés elnyomja a hangunkat.
Aztán megszólal az ágyú, és a jókedvünk gyorsan elszáll, mintha nem is lett volna. Joice egyetlen másodperc alatt állva terem, kezében erősebben szorongatja a kést, és jó alaposan körbe néz.
- Úgy tűnik, nem a közelben történt. Viszont lassan besötétedik, talán itt lenne az ideje valami búvóhelyet keresni.
Úgy döntünk, hogy az éjszakát egy fa tetején töltjük, talán ott nagyobb biztonságban leszünk, mintha a földön éjszakáznánk. Így hát keresünk egy magas fát, aminek vaskos ágai és terebélyes lombkoronája van. Joice olyan gyorsan mászik fel rá, mintha ez mindennapos lenne nála. Nekem már nehezebben megy a dolog, de én is egész hamar felérek. Végül elhelyezkedünk egy erős ágon. Mivel az idő kezd lehűlni, szorosan betakarózunk, és a kötél segítségével rögzítjük magunkat a fa törzséhez, így megakadályozzuk, hogy a mocorgásnak köszönhetően a földön végezzük.
Csak most érzem, hogy mennyire elfáradtam a mai nap folyamán. Ásítok egyet.
- Nyugodtan aludhatsz. Majd reggel megmondom ki halt meg.
- Köszönöm. – Egy ideig még küszködök az álmossággal, de végül nem bírom tovább nyitva tartani a szemhéjaimat, és elalszom.

Másnap reggel Joice még alszik, amikor felriadok. Nem akarom, hogy miattam ébredjen fel, ezért mozdulat maradok, és a szomszédos fán figyelek egy madárcsaládot. Halkan csicseregnek, a hangjuk kellemes. Örömmel hallgatom őket, aztán egyik pillanatról a másikra elhallgatnak. Érzem, ahogy a vér sebesebben kezd lüktetni a szervezetemben. Fülelni kezdek, miközben lélegzet-visszafojtva várok. A szívem a torkomban dobok, a tenyerem izzadni kezd. Ágzörgésekre leszek figyelmes, majd futásra emlékeztető hangokat hallok. Valaki van itt, és a ziháló hangok csak megerősítik az elméletem. Ijedtemben majdnem leesek a fáról, az egyetlen szerencsém a kötél, ami visszatart a zuhanástól.
Szerencsére fél perc, és a léptek halkulni kezdenek, és mivel nem hallok semmi mást, fokozatosan megnyugszom. Ezek szerint az illető nem menekült, egyszerűen csak futott. Remélem, minél távolabb kerül tőlünk.
Joice mocorogni kezd, aztán kinyitja a szemét.
- Jó reggelt – mondom halkan, mire álmosan biccent egyet. Előveszi az egyik kulcsot, iszik pár kortyot, majd felém nyújtja.
- A Hármas fiú halt meg. – Nem mondok semmit. Magamban megpróbálom felidézni a fiút. Magas és vézna volt, barna haja az arcába lógott, és szemüveget viselt. Az Aratáson könnyezve ment ki a színpadra, de próbálta tartani magát. Egyik fegyver sem volt túlzottan az erőssége, de láttam, hogy remek csapdákat készített, olyanokat, amelyekkel embereket lehet elkapni. Biztos vagyok benne, hogy a szülei egész éjjel gyászolták. Nem lehetett több tizenötnél, még előtte állt az egész élet, és én még is megkönnyebbülést érzek a halálával kapcsolatban. Ismét mardosni kezd a bűntudat, de még sem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy a halálának köszönhetően több esélyem van haza jutni.
- Gyere, mozgassuk át magunkat, közben meg együk meg a megmaradt bogyókat. Kezdek éhes lenni. – Joice eloldozza a kötelet, a takarót a táskába gyömöszöli, aztán a következő pillanatban már a földön is van. Óvatosan lemászok a fáról, majd megállok mellette.
- Reggel járt erre valaki, nem láttam, ki volt az, de hallottam a lépteket. – Joice ráncolni kezdi a homlokát, és acélszürke szemei fagyossá válnak.
- Akkor legyünk nagyon óvatosak.


2014. december 14., vasárnap

20. rész

- Gyerünk, Annie, ébredj! Induljunk – rázza meg a vállam Joice. Álmosan pislogok, majd megdörzsölöm a szemeimet, és reménykedek, hogy ez majd segít elmulasztani a fáradságot. Ásítozva hajtom össze a takarót, míg Joice a felszerelését ellenőrzi.
- Tessék, vedd el – nyújtja felém a dobócsillagot. Értetlenül meredek a lányra.
- Nem félsz, hogy megöllek vele? – kérdezem szinte suttogva, ugyanis a torkom teljesen kiszáradt.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem kell tartanom tőled – mondja, majd egyszerűen a kezembe nyomja a fegyvert. – Különben láttam, hogy az éjjel megpróbáltad ellopni tőlem, szóval legyen csak a tiéd.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és mardosni kezd a bűntudat. Joice halk fütyörészés kíséretében belegyömöszöli a táskájába a takarót.
- Azt hittem, nem bízhatok meg benned – ismerem el. – Azt gondoltam, hogy titokban összedolgozol valakivel, és az a feladatot, hogy a tóhoz vezess. Igazából még most sem tudom biztosra, hogy nem ez az igazság, de…
- Nem foglak bántani – szakít félbe Joice. – Ha megígéred, hogy te sem.
Hosszasan tanulmányozom a lány arcát, próbálom meglátni rajta a hazugság legkisebb jeleit is, de nem sikerül átlátnom rajta. Érzelemmentesen nézz vissza rám, és a válaszomra vár.
- Gondolom, bármit megtennél, hogy haza juss a kistestvéreidhez.
Joice bólint egyet.
- Szükségük van rám.
- Akkor miért nem próbáltál megölni? – Minél hosszabb ideig hallgat, annál idegesebbé válok.
- Nem akarok gyilkos lenni, Annie – mondja végül, meglepően halk és fájdalmas hangon, de aztán ismét visszavált a közömbös hangszínére. – Csak akkor fogok ölni, ha nincs más választásom. Te pedig ott álltál előttem teljesen kétségbeesetten és védtelenül. Azt hiszem megsajnáltalak.  Szövetségesek?
Joice felém nyújtja a kezét. Egy fél pillanatig habozok, de aztán úgy döntök, elfogadom az ajánlatát, és kezet rázok vele.
- Szövetségesek.

Akárcsak tegnap, ma is Joice halad elől, előreszegezett késsel támadásra készen. Olyan sűrűn nézz jobb-balra, hogy csodálkozom, hogy még nem szédült el, ugyanakkor örülök, hogy ennyire koncentrál, mert biztos vagyok benne, hogyha bárki is lenne a közelünkben, időben kiszúrná az illetőt.  
- Már mindjárt ott vagyunk – mondja halkan, miközben elhúzz előttem egy ágat.
-  Különben, hogy sikerült rátalálnod a tóra? – kérdezem.
- Elég nehezen. - Joice ismét körbe néz, majd közelebb hajol hozzám. - Még a Bőségszarunál szereztem két kulacsot, de persze üresek voltak. Szóval elindultam vízért, de sehol sem találtam se egy rohadt patakot, se egy tavat. Azt hittem, hogy szomjam pusztulok. Már kezdtem feladni, amikor megpillantottam egy pockot, vizes volt a pofája, így tudtam, hogy a közelben járok. Az utolsó energiáimat felhasználva alaposabban kezdtem körbe járni a környéket, míg végül meghallottam a vízesés hangját.
- Eddig nem is mondtad, hogy vízesés is van.
- Pedig van. Egy hegyről omlik a tóba. Megpróbáltam felmászni rá, de mindig történt valami. Először egy földcsuszamlás, aztán egy mérges kígyó támadt rám. Úgy tűnik, nem akarják, hogy bárki feljusson a tetejére. Szerintem az lehet az Aréna széle.
- Hogy érted, hogy a széle?
- Egyik évben valamelyik kiválasztott csapdaként használta az erőteret. Még a szüleim mesélték. – Joice a valamelyik szót furcsán ejti, és még halkabban beszél, mint eddig. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja ki volt az illető, csak nem akarja a nevén nevezni. Vagy csak nem meri megtenni. – Azóta a Játékmesterek nem igazán szeretik a kiválasztottakat az Aréna szélén látni. Így többnyire visszaterelik őket onnan.
Miközben Joice szavain elmélkedek, meghallom a vízcsobogás hangját, és gondolkozás nélkül rohanni kezdek.  
- Annie, várj! – kiált utánam, csakhogy én nem várok. Gyors tempóba kerülöm ki a fákat, és az sem érdekel, hogy néhány faág felkarcolja a bőrömet.
Mikor kiérek egy tisztásra, lihegve állok meg, és körbe nézek.
A tó mellett egy hegyvonulat húzódik végig, ami mellett egész aprónak érzem magam. Két hegy között egy ember által épített gát áll. A masszívnak látszó tákolmányban egy négyzet alakú lyukat vájtak, innen tör elő a vízesés, majd sebesen zúdul a mélybe.
- Annie! – zihálja Joice, amikor utolér. – Normális vagy? Mi van, ha van itt valaki? Ha rád támadnak? Óvatosabbnak kellene lenned.
- Gyönyörű ez a hely – mondom még mindig a tájat csodálva.
- Szerintem is – mondja Joice, miközben ő is a környéket kémleli. – Úgy tűnik tiszta a levegő. – Előveszi a három kulacsot, az egyiket a kezembe nyomja, a másik kettőt pedig magánál tartja, és elindul velük a tó széléhez. Joice példáját követve, én is térdre ülök a parton, majd a flakont a víz alá merítem. A víz hideg, de még is jól esik.
Hirtelen a honvágyam még elviselhetetlenebbnek tűnik. Hiányzik a tenger, az otthonom, a családom, Finnick…
Kibújok a bakancsomból, és egy száll trikóban és nadrágban belegázolok a vízbe. Amikor már nem ér le a lábam, hátrahajtom a fejem, és felfekszem a vízfelszínére, és hosszú perceken át csak lebegek. Majd hirtelen hasra fordulok, és elmerülök.
- Te nem jössz be? Nagyon kellemes a víz – kérdezem, mikor feljövök levegőért.
- Nem tudok úszni – vonja meg a vállát Joice. – Különben is hideg.

A parton állva kicsavarom a hajamból a vizet, csukott szemeimmel az ég fele nézek, és hagyom, hogy a napsugarak táncot járjanak az arcbőrömön és szélesen mosolygok. Joice nem messze tőlem ül, és a táskáját pakolja, gondolom, a felszerelést ellenőrzi, vagy valami hasonlót csinálhat. Letelepedek mellé, és egy ideig csak nézem, ahogy valamilyen szempont szerint egymás mellé teszi a különböző cuccokat. Például a korábbról gyűjtött gyökereket, kérget és a vizet egy kategóriába helyezi, és közvetlen a lába mellé rakja le, míg egy hosszú kötél és egy damil egy másik csoportot alkot. A földön ott hever még a takaró és a kése is.
- Hogy sikerült elmenekülnöd a vérfürdőből? – csúszik ki a számon a kérdés, ami már régóta foglalkoztatott.
- Ez egyszerű. Nem voltam ott. Amint a gong megszólalt elfutottam és elrejtőztem. – Épp szóra nyitnám a szám, de Joice továbbfolytatja. – Akkor, hogy sikerült megszereznem ezeket? – mutat a felszerelésre. – Nem mentem messzire, a közelben kerestem menedéket. Aztán megvártam, amíg a Hivatásosok lelépnek, azért, hogy a légpárnások elvihessék a halottakat. A legfontosabb dolgokat már összeszedték, az összes élelmet is magukkal vitték, sajnos fegyverből sem maradt sok, csupán ez a kés és a dobócsillag. Viszont még mindig volt egy csomó használható holmi. Úgy tervezték, hogy miután a légpárnások elmennek, visszamennek, és azokat is összeszedik. Így, amikor elindultak a Hajtóvadászatra, előbújtam és összeszedtem néhány dolgot. Nem sok, de ezzel már el tudok boldogulni.
Joice okos. Örülök, hogy egymásra találtunk, és szövetséget kötöttünk. Mellette nagyobb esélyem van a túlélésre.
De mi lesz később? Ha csak páran maradunk? Egyszerűen felbontjuk az alkut, és szétválunk. Vagy fogja a kését és elvágja a torkom. Talán valami ravasz tervet eszel ki, hogy végleg megszabadulhasson tőlem?
Megrázom a fejem, remélve, hogy akkor majd a gondolataim kiesnek valahogy belőle. Nem akarok azon elmélkedni, hogy vajon Joice, hogyan fog hátba támadni.
- Farkaséhes vagyok – morgolódik. – Bárcsak lenne valami, amit ehetnénk a gyökereken kívül. – A lány a fejét jobbra-balra kezdi forgatni, valami ehető után kutatva, ösztönösen én is ide-oda kapkodom a szemeimet, amikor is meglátom, ahogy a vízfelszínén megcsillan valami. Először azt gondolom, hogy csak a napsugara az, de aztán észreveszem, hogy a vízben halak úsznak. Gondolom fürdés közben a mozgásommal elriasztottam őket, ezért nem tűnt fel.
- Szereted a halat? – kérdezem. Joice szürke szemei felcsillannak, és heves bólogatásba kezd.
- Mire van szükséged, hogy kifogj párat? Egy hosszú bot? Csali? - kérdezi lelkesen.
- Csak két kődarabra. – Joice értetlenül néz rám. – Bízd csak rám.
Elmondom Joice-nak, hogy laposabb kövekre van szükségem, aztán mindketten lázas keresésbe kezdünk. Szerencsére egész hamar meg is találjuk a tökéletes darabokat. Mivel néma csend kell, ahhoz, hogy sikeres legyen a halfogás, Joice felajánlja, hogy addig elmegy bogyókat gyűjteni. Ismét besétálok a vízbe, majd mikor az már a combom közepéig ér, megállok, veszek egy mély lélegzetet, majd lehunyom a szemeimet.
A Negyedik körzetben él egy öreg halász, aki ezzel a technikával fogja ki a vacsoráját. Magam előtt látom, ahogy a kezében két kődarabbal, és fáradt szemeivel a tengert fürkészi. Lassan lélegzik, és mozdulatlanul áll. Aztán egyik pillanatról a másikra lecsap a tenger habjai közé, és a kezét felemelve észreveszem, hogy a két kő között egy hal ficánkol, és szabadulni próbál. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor először láttam. Hisz addig mindig lassan, csoszogva közlekedett, akkor mégis, olyan sebesen csapott le a halra, mint ahogy a villám csap be egy fába. Amikor a halász meglátta a döbbent tekintetemet, jóízűen felkacagott, kivillantva ezzel egyetlen fogát. Aztán megkérdezte, hogy szeretném-e megpróbálni. Finnick abban az évben lett a Negyedik körzet kiválasztottja, minden egyes ébren töltött percben érte aggódtam, így a halfogás remek alkalomnak tűnt arra, hogy legalább egy órára megfeledkezzek arról, hogy talán soha többet nem fogom viszont látni. Így hát a délutánomat az öreg halásszal töltöttem, és a nap végére egészen belejöttem a dologba. Végül enyém lett a fogás fele, amit először nem is akartam elfogadni, de a halász ragaszkodott hozzá. Cserében meghívtam hozzánk vacsorázni, amit boldogan el is fogadott, és jóízűen tömte meg a hasát, épp úgy, mint a családom.
Az igazság az, hogy többet nem kísérleteztem a halfogással, mert nem volt rá szükségem. Így nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járok, de mindent megpróbálok úgy csinálni, mint aznap. Mozdulatlanul állok, és lassan veszem a levegőt. Nem messze tőlem egy hal úszik el. Egy gyors mozdulattal lecsapok rá, de elhibázom. Az állat fürgén elsiet mellőlem. Csalódottan felsóhajtok, de nem adom fel, és tovább próbálkozok. Még két eredménytelen kísérlet után sikeresen elkapok egyet, de nem tartom elég közel a kezeimet egymáshoz, így kicsúszik a kődarabok közül, majd hangos csobbanással pottyan vissza a tó vízébe. Idegesen harapok a számba, majd emlékeztetem magam, hogy muszáj nyugodtnak lennem, különben soha sem fog sikerülni. Beszívom az oxigént, majd lassan kiengedem, aztán megismétlem újra és újra. A szemeimmel követem, ahogy egy hal elúszik mellettem, majd egy gyors mozdulattal elkapom. A sikeremnek hála felbuzdulok, és alig telik el fél óra, a parton három darab tetem fekszik.
- Na, hogy haladsz, hableány? – hallom meg Joice hangját.
- Szerintem ennyi elég lesz mára. Legfeljebb, ha éhesek maradunk majd fogok még.
Amíg én száradok, Joice a parton ülve a késével megpucolja a halakat.
- Nem hiszem, hogy megéri kockázatot vállalni a tűzrakással, együk meg őket nyersen. Ide adod a kulacsot? - Az egyik kulacs tartalmát korábban kiöntöttük, hogy Joice abbagyűjtse a bogyókat, és most mindenféle piros és lila gyümölcs van benne. Néhány szemet a tenyerembe öntök, és hosszasan méregetem őket. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyet. A kiképzésen volt valami hasonló piros színű bogyó, de az kisebb szemű volt.
- Biztos vagy benne, hogy ehetőek?
- Igen – válaszolja egyszerűen, miközben az egyik halat kettévágja, hogy igazságosan osztozkodhassunk. Megint elönt a bizonytalanság. Mi van, ha a bogyók mérgezőek? És ezt Joice is tudja. Lehet, hogy így akar megölni. Amíg távol volt elgondolkozott, és rájött, hogy csak nyűg vagyok számára, ezért minél hamarabb meg akar tőlem szabadulni, mindezt a lehető legkevesebb vérrel. A mérgező bogyók tökéletes arra, hogy csendben eltegyen láb alól.
- Tessék. – Joice letép két nagyobb levelet, és arra teszi rá az én másfél adag halamat, a maradékot pedig a másikra helyezi. Aztán fogja a gyümölcsöket tartalmazó flakont, és a rögtönzött tányérra önt belőlük. Torokban dobogó szívvel nézem a lila és piros bogyókat. Joice enni kezdi a halat, a körethez egyelőre hozzá sem nyúl.
- Ez finom – csámcsogja. A gyomrom korogni kezd, így nem bírom ki, hogy ne kezdjek én is hozzá, de megfogadom, hogy csak a halból eszek, a bogyókat pedig messziről elkerülöm.
Már épp neki kezdenék, amikor az égből hirtelen egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik.

2014. december 7., vasárnap

19. rész

Sziasztok! Mint látjátok a blog új kinézetet kapott. Nekem nagyon tetszik, bár még nincs teljesen kész. Hamarosan felkerül egy, a történethez jobban passzoló fejléc, a poszáta csak ideiglenesen van kint. A design a Zaczarowane Szablony oldalról származik, és itt is szeretném megköszönni Sakura segítségét. Még egyszer köszi! :)
Nektek pedig köszönöm a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy szeretitek a történetet. :) 

A lány megtorpan a hangom hallatán. Egy másodpercig a hátát mutatja nekem, majd egy gyors mozdulattal felém fordul, és a kést, amit a kezében szorongat, fenyegetően feljebb emeli. A fejemben a gondolatok, akárcsak egy örvény, sebesen kavarogni kezdenek, majd egyetlen egy mondattá állnak össze: Meg fog ölni.
De akkor miért akart elmenekülni?
Talán először azt hitte, hogy valaki más vagyok. Valaki, akivel szemben nincs esélye, de azzal, hogy utána szóltam mindent elrontottam. Így most már világossá vált számára, hogy semmim sincs, amivel megvédhetném magam.
A lány úgy egy méterre áll tőlem, és alaposan végig mér. Az arcán a megkönnyebbülés jeleit fedezem fel. Tisztában van vele, hogy nem jelentek veszélyt számára. Talán emlékszik rám a kiképzésről.
Meg fog ölni. Azért, hogy hamarabb vége lehessen, hogy nagyobb esélye legyen hazajutni. Egyszerűen fogja a kését, és felnyársal vele.
Még is, ahogy belenézek a lány acélszürke szemeibe, azt látom, hogy erősen vívódik. Fogalma sincs, hogy még is mihez kezdjen velem. Lélegzet-visszafojtva várok, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lány leereszti a kését.
Nem fog bántani!
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.
- Ezt még később meg fogom bánni… - morogja. – Mi a neved? – Nem válaszolok. Magam sem tudom miért. Néma csendben nézem a lányt. Alacsonyabb nálam, és alultáplált, olyan tizennégy éves lehet. Fekete haját felkötve hordja, de néhány kósza tincs kiszabadult a copfjából, és most az arcához tapad. Acélszürke szemeitől a hideg futkos a hátamon. Az övére egy dobócsillagot akasztott, jobb vállán egy megtömött táska lóg, amit korábban sárral és földdel kent be. – Süket vagy, vagy mi? – kérdezi a kelleténél indulatosabban.
- A nevem Annie. Négyes körzet – mondom alig hallhatóan.
- Joice, szénbányászok. – Egy ideig csak bámul rám, idegesen állok egyik lábamról a másikra, aztán fellélegzem, mikor Joice fagyos tekintete a földre téved. – Az a te cipód? – Bólintok.
- A tiéd lehet. – Joice újból engem kezd el vizslatni, végül mosolyra húzza a száját. Egy gyors mozdulattal ráveti magát a pékárura, mintha attól félne, hogy ha akár egy percet is késlekedik, az még megszökne előle. Egy nagyobb darabot leharap belőle, majd rágni kezdi.
- Ezer hála, hableány. Az elmúlt napokban csak gyökereket és kérget ettem – mondja teli szájjal.
- Nyugodtan edd meg. – Joice újból elmosolyodik, ezúttal sokkal barátságosabban, mint az előbb. Aztán lázasan gondolkozni kezd.
- Van valami, amire szükséged van? Adnom kell valamit a cipóért cserében. Nálunk az emberek utálnak tartozni.
- Vízre, nagyon szomjas vagyok. – A lány egy újabb darabot harap a pékáruból, majd a táskájából elővesz egy kulacsot, és a kezembe nyomja.  Nagy kortyokban inni kezdek, és az egész napos szomjúságtól későn jut el az agyamig, hogy még sem ihatom meg mindet, hisz nem az enyém, de ekkor már csak néhány csepp folyadék marad a flakon alján. – Sajnálom – nyújtom vissza a szinte üres kulacsot.
- Semmi baj. Van még egy teli üvegem, és majd újratöltöm a tónál – vonja meg a vállát.
- Te tudod, merre van víz?
- Igen. Különben már rég halott lennék – mondja enyhe éllel a hangjában, amitől úgy érzem, hogy ostobának tart.
- Miért? Nincsenek támogatóid?
- Fogalmam sincs, de ha vannak is, a mentorom biztos nem az – próbál közömbösnek tűnni, de a hangjából árad a megvetés.
- Nem jöttetek ki egymással? - faggatózok tovább, mire a lány kényszeredetten felnevet. 
- Az a fickó egy részeg disznó. Valószínűleg most is nagyban piál, és fogalma sincs, hogy mégis kinek kéne segítenie. Még csak tanácsokat sem adott, egyet leszámítva: maradj életben. Neked nagy mázlid van, hableány. Én csak magamra számíthatok, senki sem segít, és... – Joice beszívja a levegőt, de végül nem fejezi be a mondatot. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozná benne. A távolba néz, majd vissza rám. Egy pillanatra, mérhetetlen fájdalmat látok a lány arcán, de aztán a szürke szempár ismét fagyos és távolságtartó lesz.
- Tudod mit, holnap megmutatom neked a tavat. Most már kezd későre járni, úgyhogy keressünk búvóhelyet, és pihenjünk le.
Némán sétálunk a fák között. Jobbnak látom, ha nem faggatom tovább, pedig szeretném megkérdezni tőle, hogy hol tanult meg ennyire halkan közlekedni az avar és a földön heverő ágak között. Hozzá képest, én olyan hangos vagyok, mintha egy többtonnás elefánt volnék. E miatt néha csúnyán is néz rám, de hiába próbálok csendesebb lenni, nem járok sikerrel.
- Nézd – mutat egy terebélyes cserjére, egy félórányi séta után. – Ez tökéletes lesz. Itt meghúzhatjuk magunkat éjszakára.
Nem értem, hogy ez a bokor mégis miben különbözik a többitől, amelyek mellett elhaladtunk az út során, de mivel nem sokára lemegy a nap, nem akadékoskodom. Bemászunk az ágak közé, és elrendezgetjük a leveleket, hogy a lehető legjobban takarjanak.
- Itt biztonságban leszünk – suttogja Joice inkább magának, mint nekem. A táskájából előveszi a teli flakont, inni kezd, majd mikor végez, felém nyújtja. Bátortalanul elveszem tőle, és én is iszom pár kortyot.
- Köszönöm – mondom neki. Joice csak biccent egyet, és tovább matat a táskájában. 
Tehetetlenül ülök egy helyben, és kinézek az ágak között, de időközben már teljesen besötétedett, így semmit sem látok. A levegő lehűlt, a tenyeremmel dörzsölgetni kezdem a karjaimat, hogy valamennyire felmelegítsem magam. 
- Jó hűvös lett - mondom.
- Szerintem is, de van takaróm. Osztozhatunk rajta.

- Otthon sem valami kényelmes az ágyam, de ez már azért túlzás – morogja álmosan Joice. Összerezzenek a hangjára, azt hittem már rég elaludt. Nem válaszolok, néma csendben fekszem tovább, és egy bagoly huhogását hallgatom. Közben lázasan gondolkozom.
Mégis miért akar segíteni nekem? A cipóért cserében már lerótta a tartózását, azzal, hogy adott a vízéből. Miért akarja még a tavat is megmutatni nekem? De a legfontosabb kérdés: Miért nem ölt meg, mikor alkalma nyílt rá?
Mi van, ha ez az egész egy csapda. Először elhiteti, hogy biztonságban vagyok mellette, aztán pedig hátba támad. Lehet, hogy összedolgozik valakivel. Talán a Hivatásosok a tónál táboroznak, és ott várják az odatévedt áldozatokat. Joice feladata pedig, hogy oda terelje a többieket.
Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a rettegés, és egész testemben vacogni kezdek.
Nem bízhatok meg benne. El kell tűnnöm innen, mielőtt még túl késő lesz.
Vajon mit csinálna most Finnick? Biztos kitalálna valami használható ötletet. Gondolkodj, Annie! Talán, ha megvárnám, amíg elalszik. Aztán néma csendben elmenekülnék.
Óvatosan mocorogni kezdek, de Joice nem reagál. Felkönyökölök, és a lányra pillantok, de a sötétség miatt képtelen vagyok megállapítani, hogy csukva van-e a szeme. Idegesen az ajkaimba harapok.
Mégis mi a francot csináljak most?
Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy a kést a kezében szorongatja, akár alszik, akár nem. Feszültem nyelek egyet, és átkozom magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem.
Hirtelen Joice vállai megrándulnak, majd szipogásra emlékeztető hangokra leszek figyelmes. Joice… sír? Tehetetlenül rágcsálom a számszélét, majd egy hosszas tépelődés után, nem bírom tovább, győz a kíváncsiságom.
- Valami baj van? – kérdezem suttogva, de a szavaim hallatán a lány még is összerezzen, mintha épp most kaptam volna rajta valamin.
- A-azt hittem, alszol – mondja fojtott hangon.
- Nem tudok – ismerem el, de nem árulom el, hogy azért mert szökésen töröm a fejem. Visszafekszem a hideg földre, és próbálom kitalálni, hogy vajon miért sírhat. Talán bűntudata van.
Egy ideig egyikünk sem szólal meg, majd Joice gyászos hangon megtöri a csendet.
- Tudod, az apám… meghalt.
Fogalmam sincs, hogy miért mondja ezt el nekem. Abban sem vagyok biztos, hogy igaz-e, amit mond. Zúg a fejem, és azt kívánom, bárcsak az áfonyabokorban maradtam volna.
Eszembe jut a dobócsillag, ami Joice övén lógott. Tisztán emlékszem, hogy mielőtt betakaróztunk volna, leakasztotta onnan, és a táska egyik pántjára kötötte fel. Ha sikerülne valahogy megszereznem…
- Részvétem – mondom, miközben felülök, és a szemeimmel a lábamnál lévő táskára fokuszálok. – Biztos nehéz beszélned róla, de megkérdezhetem, hogy mi történet vele?
Joice nem felel, halkan szipog, a kezeivel pedig a szemeit dörzsöli. Kezdem azt hinni, hogy a lány igazat mond, és ez nem csak egy kitalált mese. Mindenesetre kihasználom az alkalmat, és közelebb csúszom a táskához.
- Én nem tudom, mihez kezdenék a szüleim nélkül – Joice a szavaim hallatán hangosabban kezd el sírni.
Csak színlel. Nehogy bedőlj neki!
Még is, ahogy ránézek, elszorul a torkom, és nehéznek érzem a mellkasom.
- E-egy bányarobbanásban halt meg.
Alig fél méterre van tőlem a fegyver. Kinyújtom a karom, és az ujjvégeimmel már érzem is a hűvös penge érintését.
- Még elég friss a seb.
- Biztos nehéz lehet – folytatom a figyelemelterelést. Sikerül észrevétlenül leakasztanom a dobócsillagot, így most a kezembe szorongatom. Majd gyorsan a hátam mögé rejtem, amikor Joice hirtelen felpattan. Aztán megölel. Annyira váratlanul ér a gesztus, hogy először ledermedek, és csak pislogok, végül viszonzom az ölelést a szabad kezemmel.
- Nagyon hiányzik, de a legrosszabb ebben az egészben, hogy magukra hagytam a testvéreimet.
Az Aratásnapi ismétlés képei jelennek meg a szemeim előtt, emlékszem a kisfiúra, aki mikor meghallja nővére nevét, sírva szalad a lányhoz. A kamera mutatta Joice családját: a húgát, a két öccsét és az anyját. Senki mást.
- A kistestvéreid… - Könnyek szöknek a szemembe, kiejtem a kezemből dobócsillagot, és a felszabadult kezemet is a lány hátára teszem.    
- Nem bírnák elviselni, ha még engem is elveszítenének. – Joice hangja elcsuklik.
Hirtelen minden világossá válik. A kiképzésen Joice végig egyedül volt, még a társa sem csatlakozott hozzá. Az interjún végig elutasítóan beszélt, mindig kitért a személyes kérdések elől, és mindenre szűkszavúan válaszolt. Nem akarta, hogy az emberek megtudják ki is ő valójában. Senkit sem akart közel engedni magához. Mikor találkoztunk, akkor is végig távolságtáró volt, valószínűleg ha nem lett volna nálam a cipó, egyszerűen magamra hagy. Joice a viselkedésével próbálja védeni magát. Egy falat épített fel maga köré, hogy senki se láthassa, hogy valójában mennyire érzékeny, de nem bírta tovább visszatartani mindazt, ami belülről emészti. Muszáj volt valakinek elmondania.
Észrevétlenül felveszem a dobócsillagot, és ismét a hátam mögé rejtem.
- Tudod, hableány, egész megkedveltelek – mondja, majd visszafekszik a földre.
Most, hogy nem nézz ide, gyorsan visszateszem a fegyvert a helyére, majd én is lefekszem.
- Tudom, hogy hátráltatni fogsz, de örülök, hogy nem vagyok egyedül. – A hangja ismét távolságtartóvá válik. Fogalmam sincs, hogyan is kéne reagálnom a szavaira, így végül csendben maradok. Bevackoljuk magunkat a takaró alá, és már félálomban vagyok, amikor Joice ismét megszólal.
- Köszönöm, Annie – suttogja, majd nem sokára halkan szuszogni kezd.


2014. november 30., vasárnap

18. rész

Sziasztok! Ismét eltelt egy hét, így itt is vagyok az új résszel. Talán ez most egy kicsit unalmasabb lett, de remélem azért tetszeni fog nektek. :)

Rohanok. Egyre messzebb kerülök a szarutól és – remélhetőleg – a többi kiválasztottól is. Fogalmam sincs, hogy mióta futok. Harminc perce? Vagy már órák óta?
Csak el akarok tűnni.
Néha nekiütközök egy-egy ágnak, amitől felhorzsolódik a bőröm, de nem törődök vele.
Azt, akarom, hogy vége legyen.
Ismét magam előtt látom a vérfoltokat, az üveges tekinteteket, hallom a kétségbeesett kiáltásokat, a sikolyok elviselhetetlenek.
Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a földön térdelek és hányok. Az arcom nedves. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni, de patakokban folynak a könnyeim, és egész testemben remegek.
Felhúzom a térdeimet, és magamhoz ölelem őket, egy ideig csak ülök a sűrű aljnövényzet között. Aztán meghallom az ágyú hangját.
Nyolc darab dörgést számolok, ami azt jelenti, hogy tizenhatan maradtunk. Vajon kik haltak meg a vérfürdőben? A Hatos fiú biztosan, Race saját kezűleg ölte meg.
Race! Elönt a pánik, ha arra gondolok, hogy talán ő is egyike a halottaknak. Mi van, ha valaki hátulról megtámadta, amíg engem mentett? Vagy ha a többi Hivatásos látta, hogy elengedett, és ezért meggyilkolták? Race az életét kockáztatta értem, és lehet, hogy mostanra már rég halott.
Miattam…
Ezektől a gondolatoktól újra hánynom kell. Hirtelen elönt egy érzés, hogy túl közel vagyok a többiekhez. Veszek egy mély levegőt, feltápászkodok a földről és tovább indulok.

Órák óta kutyagolok víz után kutatva, de semmi jelét nem találom, hogy a közelben bárhol is lenne egy patak vagy tó. A lábaim sajognak a hosszú sétától, a ruháim a bőrömhöz tapadnak az izzadságtól, és úgy érzem, hogy már két lépést sem bírok megtenni. Az idő is kezd későre járni, így jobbnak látom, ha keresek egy biztonságos búvóhelyet. Kiválasztok egy áfonyabokrot, elhelyezkedek az ágak között, és próbálom olyan apróra összehúzni magam, amennyire csak tudom. A Hivatásosok már biztos megkezdték a hajtóvadászatot.
Kiráz a hideg.
Az agyam ezerrel kattog, és fogalmam sincs, hogy mihez is kezdjek.
Közben besötétedik, és bár félek az éjszaka rémeitől, mégis megnyugvással tölt el a tudat, hogy a koromsötétben kizárt dolog, hogy valaki észrevegyen. Hacsak az illetőnek nincsen éjjellátó szemüvege…
Figyelemelterelés képpen áfonyát eszek, a gyümölcs lédús húsával egyszerre próbálom enyhíteni a szomjúságomat és az éhségemet is. Aztán elkezdődik a himnusz. Idegesen malmozok a kezeimmel, és lélegzet-visszafojtva várom az áldozatok kivetített arcképeit. Először a Harmadik körzet lány versenyzője jelenik meg, őt az Ötös lány követi. Tehát Race él. Fellélegezve nézem tovább az eget, aztán megpillantom Tayson képét. Érzem, ahogy a könnyeim mardossák a szemeimet, és fojtogatni kezdik a torkomat. Bár csak egy napot töltöttünk együtt, még is nagyon sajnálom a halálát.
Vajon mit érezhet most Olivia?
Vajon, mit érezhet most a fiú családja?
A vérfürdőben még a Nyolcas lány és fiú, a Tízes lány, a Tizenegyes és a Tizenkettes fiú vesztette életét.
A levegő hűvös, vacogok, és a tenyeremmel a végtagjaimat dörzsölöm, hogy felmelegedjek. Bárcsak itt lenne Finnick… Nélküle elveszettnek érzem magam.
Fáradt vagyok. Egy kisebb harcot vívok magammal, mert attól félek, hogy ha most elalszom, soha többet nem fogok felébredni, de végül nem bírom már tovább, és az álom győzedelmeskedik felettem.

Másnap madárcsicsergésre ébredek. Óvatosan kinézek két ág között, de a madarak énekének hála nem félek. Ha vidáman dalolásznak, biztos, nincs veszély. Legalábbis ezzel próbálom megnyugtatni magamat. Tanácstalanul rágom a számat. Tudom, hogy el kéne indulnom, hogy víz és élelem után kutatva feltérképezzem az Arénát, de félek. A bokorban sem vagyok biztonságban, de mégis úgy érzem, hogy több esélyem van, ha itt maradok.
Tehetetlenségemben az áfonya szemeket számolgatom, közben pedig meg is tömöm a gyomrom a bogyókkal. A gyümölcs nem pótolja a rendes ételt, de arra tökéletes, hogy ne éhezzek. Viszont a szomjamat semmiképpen sem csillapítja. A Viadal kezdete óta semmit sem ittam, pedig már egy egész napja az Arénában vagyok. A torkom száraz, ha a bogyók nem tartalmaznának valamennyi lét, le se tudnám nyelni az áfonyaszemeket. A folyadékhiánytól a fejem is fájni kezd. Hosszas mérlegelés után úgy döntök, hogy elindulok vizet keresni. Kikászálódok az ágak közül, találomra balra fordulok, de alig haladok pár métert, amikor megszólal az ágyú.
Remegve futok vissza a biztonságot nyújtó sűrű növényzet közé, és egészen apróra kuporodok. A szívem majd kiugrik a helyéről, és a félelem átjárja minden porcikámat. Hosszú perceken keresztül csak hangosan zihálok, aztán végre a légzésem szabályossá válik, és sikerül valamennyire megnyugodnom. 
Abban reménykedem, hogy az ágyú dörrenés a lehető legtávolabbról hallottam, és a közelemben senki sincsen. Erősen koncentrálok, aztán hosszas fülelés és az ágak között való kikukucskálás után úgy tűnik, nincs semmilyen veszély. Mindenesetre a nap további részét a bokorban gubbasztva töltöm, és hamar rájövök, hogy ezt Finnick is jó ötletnek tartja, ugyanis egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik egy kulacs vízzel. Finnick megmondta, hogy nem fogja elpazarolni fölös dolgokra a támogatók pénzét, és hogy az ajándékokkal próbál majd üzenni nekem, így arra gondolok, hogy a víz vagy nagyon messze van, és nem érnék oda sötétedésig, vagy a közelemben mégis csak ólálkodik valaki. Csak az illető nagyon halk.
Az utolsó gondolatomat gyorsan ki is verem a fejemből, és mohón inni kezdek. Nagy erőfeszítés árán végül lezárom a kulacsot, és magam mellé teszem. Akármennyire is szeretném kiinni az utolsó cseppig, muszáj tartalékolnom.
Most, hogy már nem szomjazom, meghallom a gyomrom elkeseredett panaszát, így hát megeszek kétmaroknyi áfonyát. Az éhség nem szűnik meg, de egyelőre be kell érnem ennyivel.
Az idő későre jár, már semmit sem látni a sötétben. Sajnos a hőmérséklet ismét megcsappan, de takaró és hálózsák híján nincs más választásom, minthogy a bokrok között egy kis gödröt ássak, amibe belefekszem, és néhány levéllel együtt magamra kotrom a földet. Egy fokkal jobb, de a legkedvezőbb megoldás a tűzgyújtás lenne. Elalvás előtt még végig hallgatom a himnuszt, megnézem a Tízes fiú arcképét az égen, aztán lecsukódnak a szemeim.

Reggel örömmel nyugtázom, hogy sikeresen túléltem a második éjszakát is. Lesöpröm magamról a földet, és kimászok a gödörből, de ügyelek rá, hogy a bokrok végig takarjanak. Amennyire csak tudom, megmozgatom az elgémberedett végtagjaimat, aztán néhány áfonyaszem és pár korty víz után egy újabb ejtőernyős csomag érkezik. Ezúttal egy frissen sült cipó. Összefut a nyál a számban, és azonnal neki is kezdek. Kisebb darabokat török le belőle, aztán a számba tömöm. Igazából nem vagyok éhes, de nem bírok ellenállni neki.
Aztán végig gondolom a dolgot. Még egy nap sem telt el az előző ajándék óta, és bár az áfonya már a könyökömön jön ki, még sem éhezem, tehát Finnick a cipóval üzenni próbál valamit.
Talán még sem vagyok annyira biztonságban, mint amennyire én azt gondolom. Esetleg épp a fordítottja az igaz. Túlságosan is biztonságos búvóhelyet választottam messze a többiektől. Egyelőre a kapitóliumikat leköti a Hivatásosok hajtóvadászata, de utána megelégelik a dolgot, és unni kezdik a Viadalt. Ilyenkor előszeretettel nehezítik meg a kiválasztottak életét egy-egy csapással. Az egyik vacsoránál Arielle azt tanácsolta Race-nek, hogy soha se maradjon egy helyen huzamosabb ideig. Egyik évben egy lány, messze a többiektől talált magának rejtekhelyet. Amíg a többiek egymás ellen harcoltak, addig ő biztonságban volt. Végül a Játékmesterek egy tűzvésszel kiugrasztották a menedékhelyéről és a többiek felé terelték, akik azonnal meg is ölték, amint lehetőségük nyílt rá. Nem akarom úgy végezni, mint az a szegény lány, úgyhogy úgy döntök, körbe nézek az Arénában. Előbb-utóbb úgy is szükségem lesz még vízre.
A kulacsot és a megmaradt cipót a kezembe szorongatva előmászok a bokorból. Óvatosan körbepillantok. Sehol senki. A számba harapok, mert nem tudom merre is induljak. Végül jobbra fordulok – otthon, az ajtón kilépve jobbra kell indulni a part felé.
Egész nap az erdőben bolyongok. A kulacs tartalmát réges-rég megittam, már nem is emlékszem a víz ízére. Hiába a sok fa, ami árnyékot ad, még így is rettentő melegem van. Ráadásul a lombkoronák között átjutó napsugarak szabályosan égetik a bőrömet. A Játékmesterek egy fortyogó edény belsejévé változtatták az egész Arénát. Kezdem azt hinni, hogy élve akarják megsütni a kiválasztottakat. Talán arra próbálnak rávenni, hogy mindannyian induljunk el vizet keresni, és ezzel sikeresen összeterelhetnek minket. Remélem, hogy nincs igazam, mert ez azt jelentené, hogy az Aréna területén alig van ivóvízforrás, és mivel mindenkinek szüksége van rá, hogy elkerülje a szomjhalált, a környék veszélyes.
A legbiztonságosabb az lenne, ha abba hagynám a keresést, de azt mégsem tehetem. Annyira ki vagyok száradva, hogy nincs mit kiizzadnom, és nyálam sincs már. A torkom száraz, az ajkaim kicserepesedtek, és elhagyott az erőm is. Vánszorogva próbálok előrébb jutni.
 Szánalmasan nézhetek ki, de sokkal, inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ha most valaki rám találna, képtelen lennék a menekülésre. Az egyetlen esélyem, ha a többiek is ilyen nyomorúságos állapotban vannak.
Hiányzik a tenger. A szomjúságomon ugyan nem segítene, de legalább lehűthetném magam, és talán a mélyben előállhatnék egy használható ötlettel. Sóhajtozva haladok tovább, amikor is a szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdul egy ág. Ijedtemben elejtek mindent, amit a kezemben szorongatok: a kulacsom, a cipót és a pulcsimat. 
Valaki itt van, és egyenesen engem figyel.
A szívem őrült tempóba dübörög, a vér hangosan lüktet a fülemben. A félelemtől lefagyva állok, és várom, hogy mi is fog történni, de az ágak többet nem mozdulnak meg. 
Talán csak egy állat volt. Talán csak képzeltetem az egé… és ekkor megpillantok egy szürke emberi szempárt, ami rögtön el is tűnik a zöld lombok között. Néhány ágzörrenés, majd egy fekete haj lebeg el a szemeim előtt, és valaki zihálva futni kezd.
Mielőtt még végig gondolnám, hogy mit is csinálok, a lány után szólok.

2014. november 23., vasárnap

17. rész

Sziasztok! Azt hiszem, áttérek a vasárnaponkénti új részre. Kíváncsi vagyok, hogy a mostaniról mi a véleményetek, úgyhogy bátran írjátok meg. Én már nagyon vártam, hogy eljussunk az Arénás részekig, nekem azok a kedvenceim. :)
Különben ti már láttátok a Kiválasztottat? Én tegnap néztem meg, és nekem nagyon tetszett. Ti mit gondoltok róla? :) 

Az éjszaka további részében néma csendben fekszünk, és egymás arcvonásait tanulmányozzuk. A tekintetem hosszan elidőz Finnick tengerzöld szemein, az ajkai ívén, az álla vonalán. A legapróbb részletekig mindent az emlékezetemben akarok vésni.
- Aludnod kellene – suttogja halkan Finnick.
- Nem megy – mondom, de aztán ahogy múlnak az órák, a szemhéjaim elnehezednek és egyre nehezebben sikerül nyitva tartanom őket, majd végleg csukva is maradnak.
Reggel hangos kiabálására ébredünk fel. Antonius indulásra készen az ágyam mellett áll, hangja egyre sürgetőbb lesz.
- Gyerünk, ki az ágyból!
Finnick álmosan nyújtózkodni kezd, én pedig a szemeimet dörzsölgetem, hátha sikerül megszabadulnom a fáradtságtól.
 - Pörögjetek fel, gyerekek. Egy-kettő – tapsol a stílustanácsadóm.
Nagy nehezen kikászálódunk az ágyból, én egyből a fürdőbe megyek, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok valami ideiglenes ruhát, majd megállok a szobaközepén és szomorúan felsóhajtok.
- Akkor, most köszönjetek szépen el egymástól, aztán induljunk.
Közelebb lépek Finnick-hez, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul, de egy hang sem jön ki a torkomon. Finn kézfejével végig simít az arcomon.
- Annie… - kezdi, de aztán abba is hagyja a mondatot, mert Antonius árgus szemekkel figyel minket. Finnick határozottan ránéz, mire Antonius szabadkozni kezd és kimegy a szobából.
- Pont olyan kotnyeles, mint Blee - húzza keserű mosolyra a száját, majd az arca ismét bánatos lesz. - Ígérd meg, hogy élve foglak viszont látni.
Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy megígérem, de nem akarom megszegni a szavam, ezért inkább hosszasan megcsókolom. Érzem, ahogy a könnyeim elő akarnak törni, de nem szeretném, hogy Finn utolsó emléke az legyen rólam, hogy sírok, így megpróbálom visszatartani.
- Mindent megteszek, hogy kijuttassalak. Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed. – Finnick hangja elcsuklik. – Szeretlek.
- Én is téged. – Még egyszer megcsókolom, utoljára megszorítjuk egymás kezét, majd elindulok Antonius után. Az ajtóban még visszanézek Finnick-re, de a látványa felér egy gyomorrúgással: a szemei könnyektől csillognak, öklét dühösen a falba veri, az arca fájdalomról árulkodik.
Az ajtó magától bezáródik mögöttem, Antonius végig néz rajtam, majd biztatásképpen egy aprót biccent a fejével.
- Gyere utánam.
Követem a stylistomat, majd a légpárnásra felszállva egy sötétszőke hajú nő leültet egy székre, majd egy injekcióval nyomkövetőt szúr a karomba. Mindezt némán hagyom neki, nincs energiám ellenkezni. Antonius barátságosan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. Magam sem hittem volna, hogy a jelenléte segít majd, de örülök, hogy itt van velem.
Nem sokkal később máris az Indítószobában találom magam. Antonius segít felvenni a ruhám. Egy egyszerű fekete nadrág, amiben könnyű mozogni, egy könnyű anyagú fehér trikó, rá egy szintén fekete póló és harmadik rétegnek egy barnás színű, kényelmes felsőt húzok. A ruhához egy barna öv is tartozik, amit gépies mozdulatokkal csatolok a derekam köré.
- Remek hőszigetelő anyagból készült – állapítja meg. – Tessék a cipőd. – Egy barna bakancsot húzok a lábamra.
- A ruhadarabok és az anyagokból nem tudom megmondani, mire számíts, de a barna és a fekete remekül beleolvad egy erdős, mocsaras környezetbe.
Fel-le járkálok a szobában, miközben Antonius nyugodtan eszik. Kezei zsírtól csillognak.
- Biztos nem eszel? Ez az utolsó alkalom, hogy jól lakhass. – Megrázom a fejem. Képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon. Még üres gyomorral is attól félek, hogy hányni fogok. – Legalább pár falatot. – Antonius felém tart egy zsemlét, amit vonakodva ugyan, de elfogadok. Csipegetek belőle néhány morzsát, és megiszok rá egy pohár vizet.
Egyre idegesebb leszek, az ujjaimat tördelem, aztán a pánik és a rettegés egy újabb hulláma tör rám. Reszketni kezdek, és nem hallok semmit a fülemben lüktető vértől. Antonius próbál megnyugtatni, de nem jár sikerrel.
- Annie, nem lesz semmi baj. Kerüld el a vérfürdőt, és bújj el jó messze a többiektől. Meglásd, minden rendben lesz. – Én ebben nem vagyok annyira biztos, de nem kezdek el kötekedni. Egyrészt, mert képtelen vagyok bármit is kinyögni, másrészt mert hirtelen egy női hang felszólít, hogy kezdjük meg a készülődést.
Remegve lépek rá a kör alakú fémlapra.
- Ne feled, szorítok neked. Olyan gyönyörű ruhát tervezek neked a győztes interjúra, vétek lenne, ha Panem lakói nem csodálhatnák meg. – Talán Antonius csak azért akar nyertesként látni, hogy büszkélkedhessen a ruhájával, de az érzéseim azt sugallják, hogy többről van szó. A stylistom megkedvelt, és ezt onnan tudom biztosra, hogy amikor leereszkedik az üveghenger, ami elválaszt minket egymástól, könnyezni kezd. Próbál erős maradni, ezért kihúzza magát, jelezve, hogy én is tegyek így. Magabiztosnak kell látszódnom. Azt teszem, amire kér, de aztán megindul a fémlap, és elbizonytalanodok. Pár másodpercig körül ölel az ijesztő sötétség, aztán megpillantom a nap sugarait.
Körbe nézni sincs időm, mert máris meghallom Claudius Templesmith hangját.
- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a Hetvenedik Viadal!

El akarok futni.
Minél messzebb vagyok a többiektől, annál jobb, de végül az utolsó pillanatban emlékeztetnem magam, hogy ha idő előtt hagyom el a fémlapot, a levegőbe repítenek, és belehalok a robbanásba.
Ötven másodperc maradt. A szívem hangosan dübörög. Félek. Még életemben nem rettegtem ennyire.
Körbenézek, és sikerül egy picit fellélegeznem. Körülöttem hatalmas, égbe törő fák nőnek sűrűn egymás mellett. Közöttük dús aljnövényzet, terebélyes bokrok találhatóak. Az erdő tökéletes rejtekhely. Hálás vagyok a Játékmestereknek, hogy nem egy csupasz, kihalt sivatagos Arénát építettek. Persze, lehet, hogy a fák között vérengző vadállatok lesnek ránk, talán a bokrokon mérgező bogyók nőnek, és ha nem vagyunk elég óvatosak, meghalunk. Az erdő veszélyes. Épp úgy, mint a többi kiválasztott, akik a halálomat akarják. Így az erődre csak úgy tudok gondolni, mint a biztonságot jelentő megannyi búvóhely otthona.
Harminc másodperc maradt.
Akaratlanul is végig nézek a többieken. Az arcukon a pánik, a tehetetlenég, a reménytelenség, a magabiztosság és a gyilkolási vágy váltakozik. A Tízes lány olyannyira nem bírja a feszültséget, hogy sírva fakad. A többiek sincsenek jobb állapotban. Mindenki idegesen bámulja a tőle pár méterre elhelyezkedő Bőségszarut. A különböző túlélési eszközök és fegyverek szétszóródva helyezkednek el a földön – minél értékesebb az adott tárgy, annál közelebb a szaruhoz.
Tíz másodperc.
Lehunyom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Valójában otthon vagyok, és a testvéreim mellettem, a szüleim pedig a szomszéd szobában alszanak. Pár óra és fel kell a nap. Megreggelizek, aztán a partra sietek, ahol Finnick már vár rám.
A gong hangja térít vissza a valóságba. Most már hivatásosan is elkezdődött a Hetvenedik Viadal.
 Én pedig meg sem moccanok.
A lábaim gyökeret eresztettek, az izmaim nem engedelmeskednek. Csak állok egy helyben, és az eseményeket figyelem. Néhányan az erdő sűrű lombjai közé menekülnek, de a legtöbben a Bőségszaruhoz rohannak. Meglátom Olivia szőke haját, aztán a rémülettől kinyílik a szám, ugyanis egy kés suhan el közvetlen a füle mellett. Olivia egy pillanatra megdermed, de aztán felkap egy táskát, és valamilyen fegyvert is sikerül megszereznie, aztán elszalad.
Az üresen maradt helye mellett egy fiú fekszik. A mellkasából egy kés áll ki, az, amelyik majdnem eltalálta a szőke lányt. A fiú még nem halt meg. Kapkodva próbál oxigénhez jutni.
Nem bírom nézni.
Végre sikerül elfordítanom a fejem, de ekkor azt látom, hogy az egyik tizenkét éves kislány eszeveszett tempóban rohan, de a következő pillanatban a fejét eltalálja egy buzogány, és elterül a földön. Körülötte egyre nagyobb és nagyobb vértócsa keletkezik.
Fegyverek hangjai, éles sikolyok, hörgések és egyéb nyomasztó hangok visszhangzanak a fülemben. Mindenhol vért látok, majd a vörös szín között egy gyilkos tekintet jelenik meg.
Valaki felém siet, kezében egy éles kést szorongat. A testem még mindig nem engedelmeskedik az agyamból küldött parancsoknak. Nem tudok elfutni. Nem tudok megmozdulni. Csak nézem, ahogy a fiú felém rohan.
Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, és várok, de aztán nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet. A vérengző tekintet helyett egy élettelen szempár mered rám. A testéből egy vasrúd áll ki. A fiú a földre rogy, és fuldokló hangot ad ki. Race egy gyors mozdulattal kihúzza a rudat az áldozatából, majd rám kiállt:
- Fuss! – Az arcok összemosódnak előttem, néhány hangfoszlányon kívül semmit sem hallok. Egy lökést érzek a vállamon. – Menj már!
A lábaim önálló életre kelnek és maguktól elindulnak. Nem látok semmit, vakon rohanok az ismeretlenbe. A levegőben a halál orrfacsaró szaga terjeng.
Vér. Túl sok a vér.

2014. november 16., vasárnap

16. rész

Sziasztok! Sajnálom az örökös késést, de tegnap szalagavatón voltam és nem maradt időm feltenni az új részt, most viszont meghoztam, és bár én nem vagyok teljesen megelégedve vele, nem akarom tovább húzni, úgyhogy jó olvasást, remélem tetszeni fog nektek. Jövőhéten pedig megkezdődik az Aréna, és elkezdik vetíteni a Kiválasztott-at a mozikban. :D

A nézők unottan bámulnak maguk elé. Eddig őrjöngtek, az Első és a Második kiválasztottjait imádták, de a Hármas fiú nem nyeri el e tetszésüket. A fiú is érzi ezt, a hangja egyre idegesebb lesz, viccelődni próbál, hátha ezzel sikerül kivágnia magát a szorult helyzetből, de a közönség nem értékeli a humorát. Végül letelik a három perc, megszólal a gong és én következem.
Amikor felállok a helyemről, hirtelen megingok, és csak ekkor veszem észre, hogy végig ökölbe szorítva tartottam a kezem. Veszek egy mély lélegzetet, egy görcsös mosollyal a számon megteszek néhány lépést, Caesar Flickerman, a műsorvezető, kezet fog velem, majd hellyel kínál.
- Annie Cresta, milyen bájos fiatal hölgy – mondja Caesar, majd a közönséghez fordul – Ti mit gondoltok róla? Szerintetek is elbűvölő a mosolya?
Az emberek egyszerre kezdenek el kiabálni, de akármennyire is próbálom kivenni a hangzavarból, hogy mit mondhatnak, nem sikerül. Zúg a fülem és még ahhoz is erősen kell koncentrálnom, hogy meghalljam Caesar első kérdését.
- Mi az, ami a legjobban tetszik a városban?
- A szín kavalkád – vágom rá az első dolgot, ami az szembe jut. – Lenyűgöz az a sok szép szín. Olyan, mintha az egész egy szép szivárvány lenne.
- Ó, igen. A Kapitólium káprázatos, de gondolom az otthonod is az. Mesélsz nekünk egy picit róla? – Először azt hiszem nem fog menni, úgy érzem, képtelen vagyok az otthonomról beszélni, mert túlságosan is fáj, de aztán magamat is meglepve belekezdek a mesélésbe.
- A Negyedik körzet gyönyörű. A levegőben kellemes sós illat terjeng, a tenger pedig egyszerűen csodálatos. Amikor rossz kedvem van, mindig lemegyek a partra, bármikor fel tud vidítani.
- És mi a helyzet a családoddal?
- Nagyon hiányoznak - a hangom szomorú lesz, de Caesar rögtön elsüt egy poént a közönségnek, ami idő alatt összeszedem magam.
-  Tudod, Caesar, van nálunk egy családi hagyomány. Vasárnaponként megengedhetjük magunknak, hogy a szokásosnál többet ehessünk. A testvéreimmel ez a kedvenc napunk, a hét utolsó napján mindig friss étel illatára ébredünk. Anya ilyenkor mindig korán felkel, hogy kedveskedjen nekünk. Aztán pár évvel ezelőtt a születésnapján meg akartuk lepni, ezért már hajnalban kibújtunk az ágyból, megcsináltuk helyette a reggelit, majd ágyhoz vittük, még egy száll virágot és szedtünk. Anya elsírta magát a meghatottságtól, mi pedig annyira örültünk, hogy boldoggá tettük, hogy ezután minden héten megismételtük. Hiányozni fognak a vasárnap reggelek.
- Tudod, mit kell tenned? Megnyered a Viadalt és ugyanúgy élvezheted a vasárnapokat, mint az előtt. – A közönség egyetértően kiabálni kezd.
- Mond csak, Annie, tudsz titkot tartani? – hajol közelebb hozzám Caesar, én pedig széles mosollyal az arcomon biztosítom róla, hogy bízhat bennem.
- El se tudod képzelni, hogy hányan lennének a helyedben, amiért a mentorod Finnick Odair.
- Gondolom, azért már kevésbé irigykednek, hogy rész kell vennem a Viadalon – mondom, mire a közönség felnevet, pedig nem viccnek szántam.
- Igen, a játékban való szereplést rád hagynák, de több ezer kapitóliumi nő kíváncsi rá, hogy milyen is Finnick. Jó mentor? Szeretsz vele dolgozni? Esetleg tudsz bármi érdekes pletykával szolgálni?
- Nos Finnick… - a számba harapok. Hazudnom kell. Nem mondhatom el, hogy mi is van köztünk, hisz azzal mindent tönkretennék. – Nagyszerű mentor – nyögöm ki végül. – Sok mindenben segít, és hálás vagyok érte. Ahogy a többieknek is. A felkészítő csapatomnak, a nagyszerű stylistomnak, és még a közönségnek is – teszem hozzá gyorsan, aztán megszólal a gong.
- Mi köszönjünk, hogy itt voltál. – Búcsúzóul a kamerába mosolygok, aztán fellélegezve megyek vissza a helyemre.
Sikerült. Végig csináltam az interjút.

- Elragadó voltál, Annie – hallom meg Blee Nasher hangját, miután visszanéztük az interjúkat. Szerintem sikerülhetett volna jobban is, például Race-ért teljesen oda volt a közönség. Én sem voltam rossz, de fogalmam sincs, hogy az átlagos teljesítményemmel mennyire sikerült megkedveltetnem magam. Arielle szerint ügyes húzás volt, hogy meséltem egy történetet a családomról. A legtöbb kiválasztott nem engedi közel magához a nézőket. Talán tetszett neki, hogy ennyire nyíltan és őszintén beszéltem hozzájuk. Antonius a ruhámat dicséri, Race is ügyesnek talál, egyedül Finnick az, aki néma csendben ül mellettem, a képernyőt bámulja, és az arcáról semmilyen érzelem sem olvasható le. A számat kezdem rágni.
- Mi a baj, Finn? – kérdezem végül. Finnick mosolyogva rám néz, magához húz és homlokon csókol.
- Ügyes voltál. Pont úgy, ahogy azt előre megmondtam – mondja, miközben hátradől a kanapén, és a kezét a feje mögé teszi. Az egész mozdulatból árad a nagyképűség.
- Hát persze. A nagy Finnick Odair soha sem téved – bököm meg az oldalát, mire egy gyors mozdulattal elkapja az ujjam.
- Soha. – Finnick gyönyörű mosolya egyik pillanatról a másikra eltűnik, és az arc újra érzelemmentessé válik.
- Itt az ideje, hogy aludni menjetek. Holnap korán kell kelnetek. – Arielle feltápászkodik a kanapéról, mi pedig követjük a példáját. Sok sikert kívánok Race-nek, hosszasan megölelem Arielle-t és mindent megköszönök neki, majd a könnyeivel küszködő Blee-től is elbúcsúzom. 
- Én neked drukkolok – suttogja.
Érzem, ahogy elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem.
Antoniustól nem kell elköszönnöm, hisz vele még holnap találkozok. Az ő feladata lesz, hogy elkísérjen az indítószobába, és ott is maradjon velem, amíg a Viadal el nem kezdődik. 
Finnick-kel a szobámhoz sétálunk, bemászunk az ágyba, aztán néma csendben fekszünk, egyikünk sem tud elaludni.
- Szerinted milyen lesz az Aréna? – kérdezem, mert úgy érzem muszáj mondanom valamit.
- Kérlek, Annie, ne beszéljünk a Viadalról. – Megértem a kérését, de képtelen vagyok bármi másra gondolni.
- Emlékszel még azokra a napokra, amikor úszni tanítottál?
- Persze, hogy emlékszem – mondja, majd megcirógatja az arcomat.
-Tudod, az Aratás napján - váltok témát -, Anya először kiabálni kezdett velem, amiért későn értem haza, de végül lenyugodott és segített összekészülni, még egy altatódalt is elénekelt nekem, hogy jobb kedvre derítsen. Olyan, mintha azóta több év telt volna el.
Túl sok minden történt ez alatt a pár nap alatt. A kiválasztás, a megnyitó, a kiképzés, az interjú… Minden olyan gyorsan történt, az egész olyan volt, mintha valami érzelmi hullámvasúton ültem volna. Esélytelennek éreztem magam, de néha, egy-egy pillanatban mégis reménykedni kezdtem. Dühös voltam a Kapitóliumra és arra, amit velünk tesznek, vagy amire Finnicke-t kényszerítik. Sírtam, nevettem, mosolyogtam és szomorkodtam. Holnap pedig bekerülök az Arénába, hivatalosan is megkezdődik a Viadal, és el sem merem képzelni, mi vár rám az továbbiakban.