2014. július 30., szerda

3. rész

Sziasztok! Meghoztam a 3. részt, egy kicsit rövid lett, de remélem azért tetszeni fog nektek. A következő részt pedig - kivételesen - pénteken teszem fel. =)  

- Annie Cresta – hallom meg a nevemet másodszorra is. A tömeg engem bámul, fellélegezve ugyan, de mégis sajnálkozva néznek.
- Annie Cresta! – Blee Nasher egyre türelmetlenebb. Tudom, hogy ki kéne sétálnom a színpadra, de képtelen vagyok megmozdulni. Erőtlennek érzem magam. Egyetlen lépés, és talán a földre rogyok. Aztán hátulról valaki finoman meglök és a lábaim mégis életre kelnek.
Sírást hallok. A hang irányába fordulok, szemeimmel a tömeget vizslatom, és mikor vége megpillantom a családomat, összeszorul a szívem. Tehetetlenül nézem, ahogy Anya szemeiből patakokban folynak a könnyek, Apa átkarolva tartja, és próbál lelket önteni belé, de innen is látom, hogy ő is a sírás szélén áll. Mellettük Eaten arca kréta fehérré változott. A színpad felé sétálva találkozik a pillantásom Alan-ével, akinek az arcvonásai eltorzultak és még életemben nem láttam rajta ezt a fájdalomtól meggyötört tekintetet.
Fogalmam sincs hogyan, de sikeresen elérek a színpadhoz és megállok Blee mellett. Legszívesebben bömbölnék, de még sírni sincs erőm. Úgy érzem, egyre fogy a levegőm és fuldoklok.
Akárcsak nyolc évesen.
Lopva Finnick-re pillantok, de ő érzelemmentes arckifejezéssel meredten bámul a távolba.
Nyelek egyet. Közben pedig a szemeim előtt látom, ahogy a tavalyi kiválasztottak egymást ölik az Arénában. A gondolattól, hogy valaki egy kést döfjön belém, felfordul a gyomrom, és attól félek, hogy mindenki előtt kidobom a taccsot.      
  Muszáj elterelnem a figyelmem, így magamban énekelni kezdem az altatódalt, amit Anya dúdolt a nap folyamán. Egy picit sikerül megnyugodnom és próbálok a körülöttem zajló eseményekre figyelni. Ekkor veszem észre, hogy Blee Nasher kezében már ott van a fiú kiválasztott neve, és a mikrofon előtt állva, arra készül, hogy felolvassa.
- Race Frewen– hallom meg a nevet, és rögtön keresni kezdem a tömegben a magas, piszkosszőke hajú fiút. Race családja a tehetősebbek közé tartozik, a szüleié a kikötő, ahol az a halászhajó is áll, amin apa dolgozik. A szüleink jóban vannak, én viszont két szónál többet nem igazán beszéltem még Race-szel. A fiú előreszegezett állal, magabiztosan lépked a színpad felé, viszont a szemeiben látszik, hogy ő is fél.
Race mellettem áll, amíg a polgármester felolvassa a szokásos Hűtlenségi Egyezményt, majd felszólít minket, hogy fogjunk kezet. A szorítása erős, de a tenyere jéghideg.
Pár hét és mindketten meghalunk.

2014. július 26., szombat

2. rész

Csurom vizes vagyok, amikor hazaérek. Körülöttem egy kisebb tó keletkezik, de anyát ez most nem érdekli, sokkal inkább, azzal van elfoglalva, hogy miért késlekedtem ennyit.
- Kevesebb, mint egy órád van, hogy elkészülj, most majd kapkodhatsz, hogy időben odaérj a Főtérre.
- Sajnálom, Anya, csak Finnick-kel voltam.
- Minden idődet vele töltöd, legalább a mai napot kihagyhattad volna, hisz tudod jól, hogy ma van az Aratás.
- Igen, tudom. Épp ezért kellett látnom még előtte – sütöm le a szemeimet. Anya nem szól semmit, csak elsimít egy kósza hajtincset az arcomból.
- Kicsim – mondja barátságosabb hangnemben. - Sajnálom. Gyere, segítek összekészülődni.
Anya a fürdőszobába terel, ahol már vár rám egy lavór víz. Rekordidő alatt lefürdök és a hajamat is megmosom. A gyorsaságomnak ahhoz is köze van, hogy a víz már kihűlt. Mikor végzem, egy törölköző segítségével szárazra törlöm a bőröm, majd felöltözök az Aratásra szánt, sötétkék ruhámba. Anya segít kicsavarni hajamból a vizet, majd egy kefe segítségével gondosan megfésüli, közben pedig egy altatódalt dúdol. Mikor kicsi voltam, mindig ezt a dalocskát énekelte. Az emlék kellemes melegséggel tölti el a mellkasom. Pont erre van szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak.
- Készen is vagyunk – mondja, mire hálásan rámosolygok, és a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt.
- Gyönyörű vagy, Annie – hallom meg Apa hangját a hátam mögül. Megfordulok, és látom, hogy az ajtófélfának dőlve figyel. Megfogom a ruhám szoknya részét, majd egy mozdulattal megpördülök a tengelyem körül, aztán meghajlok. Apa mosolyogva figyeli a produkciót, majd a szája lefele görbül. Odamegyek hozzá, és megölelem.
- Nem lesz semmi baj – mondom neki, de az igazság az, hogy még én sem hiszem el teljes mértékben a szavaimat.
- Mehetünk? – kérdezi az öcsém, Alan. A szüleimnek nem csak értem, hanem érte is aggódhatnak. Alan tizennégy éves, így a három cetliével biztonságban érezheti magát, de még így is lehetséges, hogy az ő neve kerül kihúzásra. Az egyetlen, aki teljesen biztonságban van, az a bátyám, Eaten, akinek már két éve nem kell attól rettegnie, hogy részt kell vennie a Viadalon. Mégis, ahogy elköszönök tőle, látom rajta, hogy félt minket. Talán még jobban, mint korábban saját magát. Bíztatóan megszorítom a vállát, ő pedig búcsúzóul megölel. Aztán Alan-nel együtt előre megyünk, mert a regisztráció miatt nekünk korábban kell odaérni.    
A körzet legtöbb lakosa már megérkezett a Főtérre. A regisztrációt követően a többi tizenhét éves lány mellett állok és idegesen várok. Az izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm, és próbálom elterelni a figyelmem. Azt képzelem, hogy még mindig a tengerben úszok Finnick-kel.
Aztán elkezdődik az Aratás.
A polgármester komótosan a mikrofonhoz sétál és felolvassa ugyanazt a szöveget, amit minden évben végig kell hallgatnunk Panemről, a lázadásról és a Viadalról.
- Elérkezett a bűnbánat és a halál ideje – mondja mély, rekedtes hangján, majd felolvassa a körzet korábbi győzteseinek nevét. A Negyedik körzet sikeresnek számít, csupán az Első és a Második körzet büszkélkedhet több győztessel. Néhány korábbi nyertes a színpadra sétál, majd leülnek a számukra fenntartott székekre. Finnick is köztük van, a jelenlétéből sikerül egy kis erőt merítenem.
Ezek után egy giccses ruhákban parádézó nő lép a színpadra, akit a polgármester Blee Nasher néven mutat be. Igazából ezt csak a tévénézők kedvéért mondja el, hisz Blee Nasher-t mindenki ismeri, már több éve ő képviseli a Negyedik körzetet. Blee húszcentis sarkaival a mikrofonhoz tipeg, és egy széles mosollyal az arcán, nyálasan beszélni kezd:
- Boldog Viadalt mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény! – A következő pillanatban Blee Nasher lila hajával és narancsszínű szemöldökével az üveggömb elé áll, és ha lehetséges az arcán a mosoly még szélesebbre húzódik. A több centis manikűrözött körmeivel beletúr a cetlik közé, majd szép lassan kihúz egyet. Megfontolt lépésekkel újból az emelvény előtt terem, megköszörüli a torkát és egy örökké valóság múlva felolvassa a nevet.
Az én nevemet.

2014. július 23., szerda

1. rész

Ma van az Aratás napja. Ahogy sétálok a tengerpart felé, végig az embereket figyelem. A legtöbb tizenkét és tizennyolc év közötti gyerek arcán a rémület, a rettegés és a pánik egyvelege látszódik, a szülök szemeiből árad a félelem és az aggodalom. Alig pár óra, és két család elveszti a gyermekét. Erre a gondolatra szomorú leszek, és bánatosan lépkedek tovább.
Az én nevem csupán hatszor szerepel az üveggömbben. Ismerek egy lányt, aki szintén tizenhét éves, de az ő neve huszonhétszer szerepel. A családja nagyon szegény, és a lánynak öt kistestvére is van, így nincs más lehetőségük, mint, hogy plusz élelemért cserében többször is feliratkoznak. Nagy kockázatot vállalnak vele, de vagy ez, vagy az éhhalál. Tisztában vagyok vele, hogy mások is hasonló rossz helyzetben vannak, így valószínűleg nem vagyok veszélyben. Annyi név szerepel még az enyém mellett. Mennyi lehet az esélye, hogy pont engem húznak ki?
A víz felszíne tükörsima, majd valami hangos loccsanással apró hullámokat kavar. Finnick alakját már messziről kiszúrom, és több méteres távolságból is megállapítom, hogy rossz kedve van.
Alig pár óra, és megtudja, hogy idén kinek a halálát kell végig néznie, mint mentor. Alig pár óra, és mehet vissza a Kapitóliumba, ahol minden egyes nő akar egy darabot a híres és csodálatos Finnick Odairból. A fiúból, aki mindössze tizennégy évesen megnyerte a Hatvanötödik Éhezők Viadalát.
- Szia – köszönök halkan, mikor már csak fél méter választ el bennünket egymástól. Finnick rám néz, halványan elmosolyodik, de aztán ismét behajít egy kődarabot a tengerbe.
- Nem akarok visszamenni, Annie – mondja szomorú hangon.
- Én sem akarom, hogy elmenj. – Lehajtom a fejem, és sóhajtok egyet. Finnick közelebb lép hozzám, a kezét az állam alá csúsztatja, és finoman felemeli a fejem, majd gyönyörű tengerzöld szemeivel rám néz.
- Sajnálom. – Nem haragszom rá, hisz nem az ő hibája, és hogy ezt a tudtára is adjam, szorosan hozzábújok. Finnick egy puszit nyom a fejem tetejére. – Lassan készülődnöd kéne.
- Tudom, de semmi kedvem hozzá… Finn? – kibontakozok az ölelésből, majd egyenesen ránézek. – Mielőtt visszaindulnánk, úszhatnánk egy picit?
Finnick azonnal jobb kedvre derül, egy gyors mozdulattal leveszi a pólóját, aztán berohan a vízbe és már el is merül a habok között.
Nyolc éves koromban, miután majdnem megfulladtam, nem akartam megtanulni úszni. A rossz emlékek is szerepet játszottak benne, és nem is találtam szükségesnek. Később, miután Finnick megnyerte a Viadalt, és meggyötört állapotban volt, hagytam neki, hogy tanítson. Abban reménykedtem, hogy így elterelhetem a figyelmét a szörnyű emlékektől. Az egésznek az lett vége, hogy nagyon megszerettem az úszást, és egész ügyes is lettem benne.
Nézem, ahogy Finnick erőteljes karcsapásokkal egyre beljebb és beljebb úszik, majd lebukik a víz alá, és fél méterrel arrébb újra a felszínre tör. Szemeimmel engem keres, és mikor észreveszi, hogy őt bámulom, széles mosoly húzódik a szájára.
- Most, hogy kigyönyörködted magad a látványomban, én következem. Úgyhogy szabadulj meg a ruháidtól, vagy én magam szabadítalak meg tőlük.
Nevetve csóválom meg a fejem, közben pedig már veszem is le magamról a pólóm és a nadrágom, és Finnick után megyek a tengerbe. 

2014. július 20., vasárnap

Prológus

Kilenc évvel korábban


Nem kapok levegőt.
Kitárom a számat, de oxigén helyett sós víz áramlik be rajta. A kezeimmel csapkodva próbálok a felszínen maradni, a lábaimmal a vizet taposom, de minden kísérletem hiába való. A testemet elhagyja az erő, és elmerülök.
A partról egy éles sikolyt hallok:
- Valaki! Segítsen! Nem tud úszni! – kiabál magas hangon egy nő.
Egy újabb próbát teszek arra, hogy levegőhöz jussak, de képtelen vagyok megmozdulni. Súlytalannak érzem magam. Rémülten nézek fel a mélyből, és látom, ahogy a nap fénye megtörik a tengeren, és arannyá színezi a környezetét. Gyönyörű. A látványtól megkönnyebbülök, és erős késztetést érzek arra, hogy megérintsem, de hiába nyújtózkodok, a karom nem mozdul. A fény elérhetetlen a számomra, csak a távolból csodálhatom. A következő pillanatban apró-színes foltok jelennek meg a szemeim előtt, amelyek táncot járva változtatják a helyüket, majd amilyen gyorsan előbukkantak, olyan váratlanul tűnnek is el, és a feketeségen kívül már semmit sem látok. Máskor a sötétség megrémít, de most még is átjár a nyugalom.
Hirtelen valami megragadja a karom, és magához húz. Néhány másodperc, és a fejem kiemelkedik a vízfelszíne felé. Köhögve szívom be a friss oxigént, majd a következő pillanatban már a parton fekszem, és egész testemben vacogok. A derekamat két kar öleli körül, és szorosan tart, a fejemet egy meleg mellkason pihentetem.

- Nincs semmi baj, foglak – hallok meg egy kellemes és megnyugtató hangot. – Hogy hívnak?
- Annie – válaszolom fog vacogtatva.
- Most már biztonságban vagy, Annie. – A fiú még szorosabban húz magához.
Hirtelen ziháló hangokra leszek figyelmes. Kissé elfordítom jobbra a fejem, és látom, ahogy egy fiatal nő eszeveszett tempóban rohan felénk. Az arca kipirult, barna haja rendezetlenül száll a levegőben futás közben. Amint elér hozzánk, térdre rogy a homokba, a kezeit pedig a vállamra teszi. Megkönnyebbülve sóhajt fel, majd miután levegőhöz jut, megszólal:
- Jól vagy? – kérdezi, mire én egy fejbólintással felelek. – Mi történt?
- É-én csak a sziklákon sétáltam – sütöm le a szemeimet. – Egy sirály ült a kövek legszélén, és közelebbről is meg akartam nézni, de aztán megcsúsztam… - A hangom remeg beszéd közben.
- Merre vannak a szüleid?
- Otthon. A testvéreimmel.
- Tudják, hogy itt vagy? – Ismét bólintok.
- Kívülről tudom a partra vezető utat, és különben is, a többiek mindig hangoskodnak – árulom el az okát, amiért egyedül szoktam a parton sétálni. A nő egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mintha a szemhéjára lenne írva, mit is kéne mondania. A gondolattól mosolyogni kezdek.
- Legközelebb legyél óvatosabb – mondja a fiú kedvesen.
- Gyere – áll fel a nő, majd a kezét felém nyújtja. – Hazaviszlek. – Feltápászkodok a homokból, majd megfogom a tenyerét, de aztán rögtön el is eresztem, és leguggolok a fiú elé.
- Köszönöm – mondom neki, majd megpuszilom az arcát. – Mi a neved?
- Finnick. Finnick Odair.   

Köszöntő

Köszöntelek a blogon, ahol is egy Éhezők Viadala fanfiction-t olvashatsz. Eredetileg teljesen új, általam kitalált szereplőkről akartam írni, de még mielőtt neki kezdtem volna, rátaláltam egy rajongói videóra, ami Finnick-ről és Annie-ről szólt, és teljesen megfogott, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy meg kell írnom a 70. Viadal történetét, úgy, ahogyan én képzelem.
Akit érdekelne a videó, az itt megnézheti:




Remélem tetszeni fog nektek a történet. Nagyon hálás lennék, ha valami nyomott hagynátok magatok után, ugyanis a célom az, hogy fejlődjek és tanuljak a hibáimból, úgyhogy szívesen fogadok bármilyen kritikát. Írjatok megjegyzést, kommentet a chat-be és pipáljatok kedvetekre, és ne feledjétek: Sose hagyjon el benneteket a remény! =)