1. rész

Ma van az Aratás napja. Ahogy sétálok a tengerpart felé, végig az embereket figyelem. A legtöbb tizenkét és tizennyolc év közötti gyerek arcán a rémület, a rettegés és a pánik egyvelege látszódik, a szülök szemeiből árad a félelem és az aggodalom. Alig pár óra, és két család elveszti a gyermekét. Erre a gondolatra szomorú leszek, és bánatosan lépkedek tovább.

Az én nevem csupán hatszor szerepel az üveggömbben. Ismerek egy lányt, aki szintén tizenhét éves, de az ő neve huszonhétszer szerepel. A családja nagyon szegény, és a lánynak öt kistestvére is van, így nincs más lehetőségük, mint, hogy plusz élelemért cserében többször is feliratkoznak. Nagy kockázatot vállalnak vele, de vagy ez, vagy az éhhalál. Tisztában vagyok vele, hogy mások is hasonló rossz helyzetben vannak, így valószínűleg nem vagyok veszélyben. Annyi név szerepel még az enyém mellett. Mennyi lehet az esélye, hogy pont engem húznak ki?

A víz felszíne tükörsima, majd valami hangos loccsanással apró hullámokat kavar. Finnick alakját már messziről kiszúrom, és több méteres távolságból is megállapítom, hogy rossz kedve van.

Alig pár óra, és megtudja, hogy idén kinek a halálát kell végig néznie, mint mentor. Alig pár óra, és mehet vissza a Kapitóliumba, ahol minden egyes nő akar egy darabot a híres és csodálatos Finnick Odairból. A fiúból, aki mindössze tizennégy évesen megnyerte a Hatvanötödik Éhezők Viadalát.

- Szia – köszönök halkan, mikor már csak fél méter választ el bennünket egymástól. Finnick rám néz, halványan elmosolyodik, de aztán ismét behajít egy kődarabot a tengerbe.

- Nem akarok visszamenni, Annie – mondja szomorú hangon.

- Én sem akarom, hogy elmenj. – Lehajtom a fejem, és sóhajtok egyet. Finnick közelebb lép hozzám, a kezét az állam alá csúsztatja, és finoman felemeli a fejem, majd gyönyörű tengerzöld szemeivel rám néz.

- Sajnálom. – Nem haragszom rá, hisz nem az ő hibája, és hogy ezt a tudtára is adjam, szorosan hozzábújok. Finnick egy puszit nyom a fejem tetejére. – Lassan készülődnöd kéne.

- Tudom, de semmi kedvem hozzá… Finn? – kibontakozok az ölelésből, majd egyenesen ránézek. – Mielőtt visszaindulnánk, úszhatnánk egy picit?

Finnick azonnal jobb kedvre derül, egy gyors mozdulattal leveszi a pólóját, aztán berohan a vízbe és már el is merül a habok között.

Nyolc éves koromban, miután majdnem megfulladtam, nem akartam megtanulni úszni. A rossz emlékek is szerepet játszottak benne, és nem is találtam szükségesnek. Később, miután Finnick megnyerte a Viadalt, és meggyötört állapotban volt, hagytam neki, hogy tanítson. Abban reménykedtem, hogy így elterelhetem a figyelmét a szörnyű emlékektől. Az egésznek az lett vége, hogy nagyon megszerettem az úszást, és egész ügyes is lettem benne.

Nézem, ahogy Finnick erőteljes karcsapásokkal egyre beljebb és beljebb úszik, majd lebukik a víz alá, és fél méterrel arrébb újra a felszínre tör. Szemeimmel engem keres, és mikor észreveszi, hogy őt bámulom, széles mosoly húzódik a szájára.

- Most, hogy kigyönyörködted magad a látványomban, én következem. Úgyhogy szabadulj meg a ruháidtól, vagy én magam szabadítalak meg tőlük.

Nevetve csóválom meg a fejem, közben pedig már veszem is le magamról a pólóm és a nadrágom, és Finnick után megyek a tengerbe.