36. rész

Köhögve kapkodok levegő után, majd az eszeveszett csapkodásomnak köszönhetően ismét elmerülök, de a következő pillanatban a fejem újra a vízfelszín felett van. A lábaimmal egy könnyed tempót felvéve taposom a vizet, hogy fenntartsam magam.

Zúgást hallok, de ezúttal egy ember által létrehozott tárgy hangját. Egy légpárnásét. A szememmel követem a mozgását, majd pár méterre tőlem megáll a levegőben. Egy pillanatra elfelejtek mozogni, amikor megpillantom Valerie élettelen testét. A mellkasából egy vaskos faág áll ki.

Az elém táruló képtől rosszul leszek, de nem hagyom, hogy a pillanatnyi gyengeségem miatt ismét elmerüljek, mert tudom, hogy ezúttal nem lenne elég erőm, hogy újból a felszínre törjek. Így hát elfordítom a fejem, és próbálom kizárni a légpárnás hangját és a Kettes lány holttestének a látványát.

A következő pillanatban ágyú durranást hallok.

Ekkor jövök csak rá, hogy nem hallottam Valerie halálát jelző ágyú hangját. Lehetséges lenne, hogy amíg a víz alatt voltam más is meghalt? Lehetséges lenne, hogy rajtam kívül nem maradt senki? A remény újult erővel tölt el, de aztán hamar el is hagy, hisz ha így lenne, Claudius Templesmith már rég bemondaná, hogy nyertem. Csakhogy az Arénában néma csend van. Már nem hallatszik a föld panaszos és hátborzongató morajlása, sem az áradat hangja, de már a légpárnást sem hallom.

Ketten maradtunk.

A kérdés már csak az, hogy az Egyes fiú, Kirk, vagy Olivia élte-e túl az árvizet, és hogy vajon mennyi ideig bírja még. A győzelem csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Annyi a dolgom, hogy tovább bírom, mint a másik kiválasztott.

Koromsötét van és én még mindig a vizet taposom. A lábaim elfáradtak, a mozdulataim erőtlenek, de nem adom fel, tovább úszom.

Felharsan a himnusz, majd az égre vetítik a hallottak képeit. Valerie és Olivia arcképe azután is tisztán látom a szemeim előtt, miután örökre elvesztek a sötétségbe.

Tehát rajtam kívül már csak Kirk maradt életben. Ezt tudva, megkönnyebbülve lélegzem fel. Sokkal egyszerűbb a kegyetlen fiú halálát kívánom, mint a lányét, aki olyan kedvesen viselkedett velem a Kiképzésen. Viszont a tudattól, hogy Olivia is halott, összeszorul a torkom.

A szemeimet csupán nagy erőfeszítés árán bírom nyitva tartani. Legszívesebben hagynám, hogy a fáradság magával ragadjon, de akkor megfulladnék, és az elmúlt órák és napok kínszenvedései mind hiába valóak lennének.

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Hogy eltereljem a figyelmem a fáradságról, Anya altatóját kezdem el énekelni. A hangom halk és rekedt, olyan, mintha valaki másé lenne, de nem hagyom, hogy ez befolyásoljon. A családomra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy visszafojtott lélegzettel figyelik a fáradsággal folytatott küzdelmem. Anya sír és szorosan markolja Apa kezét, véletlenül talán még a körmeit is belevájja Apa kézfejébe, de ő nem foglalkozik a fájdalommal. Alan is néma csendben, reménykedve kémleli az eseményeket, míg Eaten hangosan biztat, még ha tisztában is van vele, hogy nem hallom, amit mond. 

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Tudom, hogy már nincs sok hátra. Pár óra gyötrelem és újra láthatom Finnick mosolyát és gyönyörű tengerzöld szemeit. Újra érezhetem, ahogy erős karjaival szorosan magához húz, vagy, ahogy gyengéden megcirógatja az arcomat. Istenem, de hiányzik…

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

„Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.”

A hangom egyre erőtlenebb, de tovább éneklek. A szavak között szünetet hagyva, lassan préselem ki a sorokat a fogaim között, majd megszólal az ágyú.

Vége van.

Tudatosul bennem ez a két szó, de mintha az agyam képtelen lenne felfogni a jelentésüket, egyszerűen nem tudom elhinni. Talán csak képzeltem az ágyú hangját, talán már csak nagyon hallani akartam, és…

Megszólalnak a harsonák, majd Claudius Templesmith hangja tölti be az Arénát.

- Hölgyeim és uraim, örömmel jelentem be önöknek a Hetvenedik Viadal győztesét: Annie Crestát. Íme, a Negyedik körzet kiválasztottja!

Azt a megkönnyebbülést, amit akkor érzek, amikor meghallom a légpárnás hangját, leírhatatlan. Az arcom nedves lesz. Sírok az örömtől.

Tényleg vége van. Sikerült. Túléltem.

A légpárnás egy kötélhágcsót ereszt le a magasból. Óvatosan és lassú mozdulatokkal közelítek felé és félve fogom meg. Biztos vagyok benne, hogy a kimerültségtől nem tudnám tartani magam, de szerencsére az áram odatapaszt a kötélre.

Miután becsukódik mögöttem a légpárnás ajtaja, kikapcsolják az áramot és a földre rogyok. A könnyeim patakokban folynak és hangosan zokogom.

Egy férfi áll velem szemben és lassú léptekkel közelít felém. A karját védekezően maga elé emeli, szándékosan úgy tartja a tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, ezzel akarja tudatni velem, hogy biztonságban vagyok és nem fog bántani. Az egész jelenet nevetséges, ezért hisztérikusan felnevetek. Ez az ember úgy közelít felém, mintha valami vadállat lennék, és csupán egyetlen hirtelen mozdulat és rávetem magam.

Lépéseket hallok a hátam mögül és meglátom, ahogy egy másik férfi is közelít felém, kezében egy hegyes tűvel. Pánikrohamot kapok, ahogy arra gondolok, hogy a több centis hegyes izét belém szúrja, így a földön kúszva hátrálni kezdek, de beleütközök egy üvegfalban. A felületről egy kétségbeesett, riadt tekintetű lány néz vissza rám. Barna haja vizes és a homlokára tapad, az orrlyukai kitágultak, az arca sápadt és beesett.

A tükörképem látványától, még én magam is megijedek.

- Nem lesz semmi baj – próbálkozik a férfi, akinek a kezei üresek. Bár a hangja barátságos, mégsem sikerül megnyugtatnia és a szavai hallatán egy hörgésre emlékeztető hang tör fel a torkomból.

Sikítani akarok. Ordítozni, de még megszólalni sincs erőm. A tű ijesztően közelít felém, de hiába, csapdába estem. Utolsó kísérlet képpen még elkezdem ököllel ütni az üveglapot, de senki sem siet a segítségemre.

Bekerítettek.

A férfi leguggol elém. A közelségétől szaporábban kezdek levegő után kapkodni, és a félelemtől ledermedek.

Egy éles fájdalom a jobb karomban, aztán minden elsötétül.

35. rész

Halihó! Jól látjátok, vasárnap van és mindenféle késés nélkül, végre időben meghoztam a folytatást. Ezúttal a hossza is megfelelő, sőt, lehet, hogy kicsit több is lett, mint szokott. Különben vészesen közelítünk a történet befejezéshez. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én még nem akarom, hogy vége legyen... Na, de nem húznám tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek. :)   

Talán rossz ötlet volt ott hagyni a biztonságot jelentő bokrot, de néhány korty vízen és pár darab kekszen kívül semmim sem maradt. Lassan haladok előre és minden lépésem után alaposan körülnézek. Azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem fenyeget semmiféle veszély, és azért is, hogy valami ismerős fát vagy bokrot találjak, ugyanis eltévedtem.

A gyomrom panaszos morgásba kezd. A kezeimet gyorsan a hasamra szorítom, mintha így képes lennék elhallgattatni. A kísérletem hiába való, mert ismét korogni kezd és ezúttal még hangosabban is, mint az előbb. A számba harapva pillantok körbe és a szívem dobogása alábbhagy, amikor megállapítom, hogy senki sincs a közelben.

Felnézek az égre. A nap már réges-rég elhagyta a legmagasabb pozícióját, azaz az idő késődélután felé járhat. Menedéket kellene keresnem, mielőtt besötétedik. Úgy döntök, még gyaloglók egy órát, de a tervem megváltozik, amikor rátalálok egy diófára. Az egyik kiürült kulacsba összegyűjtöm a földön heverő darabokat, majd letelepszem a fa tövébe és egy kő segítségével feltöröm a szerzeményem. Csupán kétmaroknyit eszek meg, azt is nagyon lassan, remélve, hogy így becsaphatom a gyomromat, és többnek fog tűnni az elfogyasztott étel. A dió száraz, így még szomjasabb leszek, de mivel fogalmam sincs, mikor juthatok ismét vízhez, nagy erőfeszítés árán, de mindössze három korty folyadékot iszom meg, majd feltápászkodom. A héjakat gondosan összegyűjtöm, hogy véletlenül se hagyjak magam után árulkodó jeleket. 

Mivel a fa nem rejt el jól, tovább bolyongok az erdőben, majd mikor már az orrom hegyéig sem látok, kiválasztok egy nagyobb bokrot. A lehető leghalkabban rejtőzöm el, gondosan elrendezem az ágait, hogy véletlenül se lásson meg senki, majd a pulcsimat magamra terítve, apróra húzom össze magam. Ma senki sem halt meg, de van egy olyan érzésem, hogy ez holnap másként lesz. A Játékmesterek nem fogják hagyni, hogy unalmassá váljon a játék.

Félelemtől reszketve próbálom átvészelni az éjszakát.

A levegő forr a hőségtől, az egész testem verejtékben úszik, a bőröm pedig több helyen leégett. Inni szeretnék, de alig pár órája, hogy az utolsó csepp víz is elfogyott. Két szem kekszen kívül semmim sem maradt. Az egyetlen célom, ami miatt képes vagyok tovább menni, az, hogy végre megtaláljam a vízesést. Csakhogy szerintem teljesen rossz irányba tartok.

A környéken ritkán nőnek a fák és az aljnövényzet sem hálózza be olyan sűrűn a talajt, mint az erdő más részein. Nem érzem magam biztonságban, itt nincs hova elmenekülni baj esetén. Irányt változtatok és balra megyek tovább, de egy-két óra sétálás után rájövök, hogy ez rossz ötlet volt, mert itt már csak elvétve látni egy-egy fát.

Visszafordulok, és gyorsabb tempóba kapcsolok, bár az egész napos gyaloglás és szomjúság után még mindig úgy vánszorgok, mint egy csiga. A hangos lihegésemnek köszönhetően csak későn veszem észre a felém közeledő léptek hangját. Riadtan kapom fel a fejem és a szemeim előtt Valerie alakja bontakozik ki. A vörös hajú lány lassan biceg, az arckifejezéséből kiolvasható, hogy minden mozdulat kínzó fájdalommal jár számára. Korábban levágta a nadrágszárát, és szorosan a combján lévő seb köré tekerte. Tudom, hogy ha látnám csupasz bőrét Celia nevét olvashatnám ki rajta.

A lányt elcsúfították és borzalmas szenvedést élhetett át az elmúlt napokban, a tekintete még sem változott semmit a Viadal kezdete óta. A szemében ugyanaz a gyilkos vágy csillog, amelyet az Aratásnapi összefoglaló alatt láttam. Bár a lánynál nincs semmiféle fegyver, tudom, hogyha elkap, pusztakézzel végez velem. Biztos vagyok benne, hogy ugyanakkora fájdalmakat fog okozni nekem, mint amit ő is érzett, mikor hátba támadták.

Szerencsére a testem hamarabb reagál a veszélyre, mint az agyam, így a következő pillanatban már rohanok is. A szívem a torkomba dobog, semmit sem hallok, csak a fülemben lüktető vért. Nem kaphat el! Hátrapillantok. Valerie arca eltorzult a fájdalomtól, de nem törődve vele próbál utolérni. Sérülés ide vagy oda, a lány gyors. Vagy csak én vagyok túlságosan is lassú. Tudom, hogy semmi esélyem elmenekülni, már csak percek kérdése és utolér.

Hirtelen a lábaim alatt megmozdul a föld, és olyan érzésem támad, mintha szédülnék. A szemeim előtt összemosódnak a fák körvonalai. A levegőt egy mély, morgó hang tölti meg. Soha életemben nem hallottam még ilyen fülsértő és vérfagyasztó zajt. Ösztönösen megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső törzsbe, pedig tudom, hogy a földrengés ideje alatt nem tanácsos egy fába fogódzkodni, hisz bármelyik pillanatban gyökerestül kicsavarodhat a helyéről, de szükségem van egy biztos pontra, mielőtt végleg kicsúszik a lábam alól a talaj.

A rengés nem tart sokáig. Mégis azt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget és félelmet, amit ez alatt a pár másodperc alatt érzek, rosszabb, mint bármi más, amit valaha átéltem. Mikor vége van a földmozgásnak, megkönnyebbülve nézek körbe. Minden ugyanolyan, mint a rengés előtt, mintha csak képzeltem volna az egészet. Csakhogy, amikor megpillantom Valerie alakját tőlem pár méterre, tudom, hogy tényleg megtörtént. A lány magzatpózban kuporog a földön, a kezét védekezés képpen az arca elé teszi, majd mikor úgy érzi elmúlt a veszély, óvatosan felemeli a fejét és pislogva szemlél körbe. Riadtnak tűnik, és mintha várna valamire. Talán attól fél, hogy egy másik rengés követi az előzött, de ezúttal stabilan állok a lábaimon.

Vége van.

Erre Valerie is hamar rájön, mert a következő pillanatban már talpon van és megindul felém. Ezúttal nem annyira eltökélt és a zavarodottság jelei olvasható le az arcáról, de még mindig a halálomat akarja. Nincs hová elfutnom és az igazság az, hogy most már nem is akarok. Bár a testem tiltakozni kezd, és a félelem menekülésre késztet, sikerül legyőznöm ezt az ingert. Egyszerűen belefáradtam már a Vidalba.

 Valerie a hajamnál fogva ragad meg és egy erőteljes rántással már a földön is találom magam. A Kettes lány teljes súlyával rám nehezedik, és tudom: pár perc és mindennek vége.

Lehunyom a szemem és várok. A szívem hevesen ver, a vér a fülemben lüktet, és mintha valami más hangot is hallanék. Víz zúgása. Az agyam be akar csapni vagy tényleg ilyen közel lennék a vízeséshez? De eddig miért nem hallottam?

Egyre hangosabb és hangosabb lesz. Felpattannak a szemeim és az első dolog, amit észreveszek az Valerie dermedt tekintete és falfehér arca. Majd egy gyors mozdulattal talpon terem és rohanni kezd. A könyökömre támaszkodom, a fejemet a hang irányába fordítom és megpillantom, ahogy egy sebesen áramló, hatalmas víztömeg robajló hanggal közelít felém, és elnyel mindent, ami az útjába kerül. Ezúttal az ösztöneimnek sikerül felülkerekednie és én is futni kezdek, Valerie-vel együtt próbálok elmenekülni a mindent felemésztő áradat elől.

Csakhogy a víz túlságosan is gyors. Fél percen belül már utol is ér és magával ragad. Tehetetlenül sodródok az árral, fogalmam sincs, merre van le és fel, képtelen vagyok érzékelni bármit is. Majd teljes erővel, háttal egy fának csapódom, az a kevés oxigén, ami még a tüdőmbe maradt, buborék formájában hagyja el a számat, majd a felszín felé lebeg. A víztömeg szorosan a fatörzshöz présel és képtelen vagyok megmozdulni. Az első korty víz savként marja a nyelőcsövemet és égető fájdalommal áramlik be a tüdőmbe.

A szüleimre és a testvéreimre gondolok. Vajon milyen érzés lehet nekik azt nézni, ahogyan megfulladok? Emlékszem, nyolc évesen, amikor megtudták, hogy majdnem meghaltam, annyira megijedtek, hogy az elkövetkező hetekben le sem vették rólam a szemüket, valaki mindig mellettem volt és vigyázott rám.  A sors iróniája, hogy végül még is csak vízbe fulladás okozza a halálom.

Vajon mire gondolhat most Finnick? Biztos vagyok benne, hogy tengerzöld szemei a képernyőre tapadnak és tehetetlenül nézi a halálomat. Mindent megadnék, hogy még egyszer utoljára láthassam és szorosan átölelhessem, de Finnick most nincs itt, biztonságban van. Szenved, de legalább él.

Tudom, mi fog következik. Hamarosan apró, színes pontok kezdenek táncolni a szemeim előtt, épp úgy, mint akkor, nyolc évesen. Aztán már csak feketeséget fogok magam előtt látni, és… hogy mi lesz az után, arról fogalmam sincs, hisz a következő emlékképem már az, hogy a parton ülök és Finnick szorosan magához ölel.

A lökéshullám elmúlik, most már csak lebegek a vízben és tudom, ezúttal senki sem fog megmenteni. Nem fulladhatok meg, nem lehet ez a vége! A testem erőtlen, de a következő pillanatban mégis sikerül felhúznom a lábaimat, elrugaszkodom a fatörzsétől és egyetlen mozdulattal a felszínre lököm magam.

34. rész

Tudom, tudom, ez a rész borzasztóan rövid lett, de nem akartam hosszabban írni Annie szenvedéseiről, nehogy unalmassá váljon a történet. Viszont ígérem, hogy ezek után ismét beindulnak az események és hosszabb részekre számíthattok. Remélem nem okoztam csalódást nektek. 

A fájdalmas emlékek egy percre sem hagynak magamra, akárhányszor hunyom le a szemeimet, megrohamoznak a rémséges képek. Magam előtt látom Joice élettelen testét, Seth szétroncsolódott koponyáját és Race levágott fejét. Figyelemelterelés képpen az altató sorait dúdolom. Többnyire segít megnyugodnom, de előfordul, hogy már a dal sem nyújt kellő támpontot. Ilyenkor ordítozom vagy hangosan zokogom.

Két napja bujkálok a bokorban. Szerencsére eddig még senki sem hallotta meg a kínszenvedésem, de ez csak idők kérdése. Félnem kéne. Rettegnem attól, hogy valaki rám talál, de nem érzek semmit, csak ürességet.

A kezeimmel a földet kaparom. Szükségem van valamire, amibe megkapaszkodhatok. A hűvös föld érintése jól esik a bőrömnek. A körmeim mocskosak, de nem törődöm vele. Egyedül arra összpontosítok, hogy minél mélyebbre ássak.

Fogalmam sincs, meddig bírom még.

Órákon keresztül mozdulatlanul fekszem, és a bokrokon keresztül egy magas tölgyfa tetejét figyelem. A hőmérséklet magas, a levegő pedig fülledt, ezért nehezen lélegzem. Patakokban folyik rólam a víz, szerencsére az izzadt hátamat valamennyire lehűti a hideg föld, de még így is melegem van. A szám kicserepesedett, a torkom kiszáradt, de nem akarok inni. Nem sok vizem maradt és ameddig csak lehetséges spórolni szeretnék vele.

Így hát nagyon megörülök, amikor egyszer csak feltámad a szél és meglátom, hogy az égen sötét felhők gyülekeznek. Hamarosan esni fog. Lassan felülök, és olyan elszántan bámulok felfele, mintha az akaratommal képes lennék irányítani az időjárást. Aztán egy csepp hullik az arcomra és nem sokkal utána több másik is követi. Érezni akarom az esőt a nyelvem hegyén, így hát kitárom a szám.

Csakhogy a kellemes íz helyett, valami egész mást érzek. Fogalmam sincs, mi lehet ez, de fél perc, és azt veszem észre, hogy a nyelőcsövem összeszűkül, és csupán kapkodva jutok oxigénhez.

Az eső mérgező.

Előveszem a pulcsim és amilyen gyorsan csak tudom, magamra veszem. A ruha ujját a kézfejemre húzom, a kapucnival pedig eltakarom az arcom. Bár úgy tűnik a csapadék csak akkor ártalmas, ha lenyelem, mégsem akarom, hogy akár egyetlen bőrfelületem is érintkezzen vele. A földön kuporogva egyre csak azt várom, hogy vége legyen, de az eső megállás nélkül zuhog a hátamra, átáztatva ezzel a pulóveremet.

Hirtelen egy mennydörgés rázza meg az Arénát. Fél perc, és rájövök, hogy amit valójában hallottam az ágyú volt. Valaki későn vette észre, hogy az eső mérgező és megfulladt, mire észbe kapott volna.

A vihar után továbbra is magzatpózban fekszem, egyedül akkor mozdulok meg, amikor meghallom a himnuszt. Ekkor felnézek az égre, és meglátom Celia arcképét. A látványától az egész testemet végig járja a borzongás és szükségem van pár pillanatra, míg sikerül megnyugodnom.

Számolni kezdek. Rajtam kívül hárman élnek még: Olivia, Kirk és Valerie.

33. rész

Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a hosszas kimaradásért, de az a helyzet, hogy több problémám is volt ezzel a résszel, és nem tudtam, hogyan írhatnám át. Azt hiszem, most már elfogadható állapotban van, viszont nem lett a leghosszabb, amit szintén sajnálok - főleg azok után, hogy ilyen sokat kellett várnotok rá. Megpróbálom ismét heti rendszerességgel hozni a fejezeteket, szóval ha minden terv szerint megy, vasárnap már olvashatjátok is a folytatást. Ebben a részben egy verset is olvashattok, amit nem én írtam, de szerintem gyönyörű és illik a történethez.Utólag is boldog húsvétot mindenkinek, és továbbra is bátran osszátok meg a véleményeteket velem. :)      

Mindössze hét-nyolc éves lehettem, amikor Eaten minden este rémtörténeteket mesélt nekünk. A szomszéd szobából néha áthallatszott Apa horkolása, de többnyire néma csend uralkodott a házban, ezzel megteremtve a kellő hangulatot a vérfagyasztó mesékhez. Bár Alan még nálam is fiatalabb volt, igyekezett bátornak tűnni Eaten előtt. Közömbösen hallgatta végig a kísértet históriákat, száját makacsul összeszorította, hogy véletlenül se sikoltson fel. Csakhogy akármennyire is erőlködött, a keze remegése mindig elárulta őt. Alan-nel ellentétben én nem lepleztem a félelmem: a takaróm alá bújtam és a szemeimet becsukva próbáltam kizárni a bátyám hangját.

Akárcsak akkor, a szemhéjaimat most is szorosan lehunyva tartom, kezeimmel átkulcsolom a térdeimet és előre-hátra ringatózom.

Ez is csak egy újabb rémmese. Nem igazi, csak kitaláció.

Egyre csak győzködöm magam, de akármennyire is szeretném elhinni a saját szavaimat, nem tudom becsapni magam. Nem zárhatom ki tovább a külvilágot, muszáj szembenéznem a tényekkel: a társam, Race, meghalt és ismét magamra maradtam.

Lassan kinyitom a szemeimet, majd óvatosan körbepillantok. Egy terebélyes cserje levelei között kuporgom, az ágakon ismerős, piros termés nő. Csipkebokor. Jut eszembe a neve, de arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan kerültem ide, nem tudom a választ. Az utolsó emlékképem az ágyú hangja és az elfojtott sikolyom. Vajon azóta hány nap telhetett el?

A kezeimen friss karcolásokat veszek észre, az arcom nedves a könnyeimtől, a ruhám pedig a hátamhoz tapadt az izzadságtól. Akárcsak a Viadal elején a Játékmesterek ismét befűtöttek, vagy ezer fok van itt. Leveszem a pulcsimat, majd a táskába gyömöszölöm.

- Megsülök - suttogom magam elé. Fáj a torkom és rekedt a hangom, mintha korábban megerőltettem volna. Lehetséges lenne, hogy amíg öntudatlan állapotban voltam megállás nélkül ordítoztam?

Vajon milyen távol lehetek a Bőségszarutól vagy a kiválasztottaktól? Ha még senki nem támadt rám, valószínűleg messze találtam menedéket a többiektől. Hacsak nem állnak lesben a bokor előtt, arra várva, hogy lecsaphassanak rám. Máskor az ilyenfajta gondolataimra rögtön megfagyna a vér az ereimben és egész testemben reszketni kezdenék, most viszont nyugodtan ülök tovább és semmit sem érzek. Belefáradtam a Viadalba. A legegyszerűbb az lenne, ha feladnám.

- Bárcsak vége lenne – sóhajtok fel keserűen.

Az ajkaim kicserepesedtek, nyelni próbálok, de nem maradt nyál a számban. Vajon mióta nem ittam semmit? Előveszem az egyik kulacsot és lassan kortyolni kezdem a vizet. Megkönnyebbülve lélegzem fel, ahogy a folyadék kellemes íze szétárad a nyelvemen.

Hirtelen a szemeim előtt szörnyű képek jelennek meg, az elmém pedig kegyetlen játékba kezd, mert átalakítja a korábban látottakat. Újra nézem, ahogy a kard egyetlen mozdulattal elválasztja Race fejét a testétől, majd a földön gurulva közvetlen a lábam előtt megáll, és undorodva méregetni kezd.

Sikítva dobom el a flakont a kezemből. Körülöttem minden elmosódik, csak homályosan látom, ahogy a víz kifolyik és a talaj örökre elnyeli. Az egész testem görcsbe rándul, a kezeim izzadni és remegni kezdenek, a szívverésem pedig a kétszeresére gyorsul. A torkom elszorul, kapkodva szívom be a levegőt, de mintha az oxigén egy láthatatlan téglafalba ütközne. Segítenem kellett volna neki. Azért mentem vele, hogy ne legyen egyedül és én mégis hagytam meghalni. A légszomjam továbbra sem szűnik meg, szédülni kezdek, és úgy érzem, hogy az egész testem lángokban áll, majd a következő pillanatban már a hideg ráz. Egyre jobban elönt a pánik, és fogalmam sincs, mit tehetnék. Fuldoklom. 

Gondolj másra. Gondolj másra. Egy csipkebogyó! Nézd, milyen kicsi és piros. Ugye, milyen szép? Anya imádja a csipkebogyót, általában teát készít belőle. Meredten nézem a gyümölcsöt, aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy dalolok. Annak az altatónak a sorait kezdem el kántálni, amit Anya énekelt nekem az Aratás napján. Eleinte a szavak érthetetlenek a zihálásomtól, de aztán a légzésem fokozatosan megnyugszik.

„Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,

Enged, hogy az álom játszhasson veled.

Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,

Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.

Holdsugár fonja álmodat majd körbe,

S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.

Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.

Megnyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,

Létünknek ez, ez a legszebb szenvedése.

Mert az álom sokszor oly szép is lehet,

De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.

És így nehéz szívvel ébredünk,                         

Hogy tovább éljük rohanó életünk.

S ha nyújtanak feléd egy segítő kezet,

Estére nyugodtan hajtod álomra fejed.”

A távolból madárcsicsergés hallatszik, beletelik néhány másodpercbe, míg felismerem az altató dallamát. Elmosolyodom a gondolatra, hogy tőlem tanulták meg. A hangjuk gyönyörű. Néhányan felszállnak az ágakról és kecses szárnycsapásokkal tova szállnak. Egyre messzebb repülnek tőlem. Azt kívánom, bárcsak én is velük mehetnék.