2015. július 26., vasárnap

39. rész

Sziasztok! Először is rettenetesen sajnálom a kimaradást, remélem, nem utáltatok meg teljesen. Nem kezdem el részletezni az eltűnésem okait, mert nem szeretném ezzel húzni az időtöket, de a lényeg, hogy most végre elkészültem a folytatással. Egy résszel sem szenvedtem még ennyit, és igazából most sem vagyok teljesen elégedett a végével, de nem akartam tovább halasztani. Előre szólok, hogy nem tudom, mikor érkezik a 40. rész, ugyanis mindjárt indulunk Balatonra és nem leszek net közelben, de mindenképp be fogom fejezni a történetet. Köszönöm a türelmeteket, és kellemes olvasást. :) 


Magányosan várakozom a fullasztó helyiségben. A fagyos levegő körülölel, így a karjaimat dörzsölöm, hogy valamennyire felmelegedjek. Reszketek a félelemtől. Az egyetlen gondolat, ami tartja benne a lelket, az, hogy már csak néhány nap, és újra láthatom a családomat.
A szívem majd kiugrik a helyéről, mikor felcsendül a himnusz ismerős dallama. Meghallom Caesar Flickerman hangját, ahogy vidáman köszönti a közönséget, majd a hangos nevetésből arra következtetek, hogy a műsorvezető épp az imént sütött el egy viccet. Ezek szerint Caesar hozza a megszokott formáját, és jobbnál-jobb, humoros megjegyzéssel fogja szórakoztatni a nézőket. 
Óriási tapsvihar következik, amikor a felkészítő csapatom a színpadra lép. Van egy olyan érzésem, hogy ők hárman élvezik a legjobban a felhajtást. Biztos a fellegekben járnak az örömtől, amiért egész Panem őket nézi. Akárcsak Blee Nasher. Már korábban is láttam, hogy ilyenkor olyan széles mosoly terül szét az arcán, amelyet egy súrolószivaccsal sem lehetne levakarni onnan. Élvezi, hogy a közönség miatta tapsol, még ha csak egy fél percig is, ugyanis ekkor Caesar felkonferálja Antoniust, az éljenzés most már neki szól és a ruhakölteménynek, amelyet a Viadal alatt aggatott rám. Mikor Finnick a színpadra lép a tömeg teljesen megőrül, az emberek a lábaikkal dübörögnek, éles női sikolyok hallatszódnak és beletelik pár percbe, míg Caesarnak sikerül túlüvölteni a hangzavart.
A gyomrom görcsbe rándul, mikor hirtelen megindul velem a fémkorong. 
Csak lélegezz! Be-ki. Be-ki.
A mozgás abbamarad, én pedig ott állok egyes-egyedül a nézők és egész Panem előtt.
- Hölgyeim és uraim: Annie Cresta! – A nézők éljenezni, és fülsértő kiabálásba kezdenek. Caesar kedvesen belém karol, majd a gazdagon díszített győztes székhez vezet. Hálás vagyok érte, mert nem hiszem, hogy magamtól képes lettem volna megtenni akár egyetlen egy lépést is.
- Annie, örülök, hogy újra látlak, de mond csak nem kellett volna meggyőznöd a stylistod, hogy tervezzem neked egy kabátot is? A kocsonya nem remeg ennyire, mint most te.
Nyelek egyet, majd bátortalanul válaszolok:
- Antoniust képtelenség bármiről is meggyőzni. Szerinte minden úgy tökéletes, ahogy ő azt megálmodta, és senki sem érhet fel a tehetségéhez. – A közönség nevetni kezd, Caesar széles mosollyal az arcán várja meg, míg elhalkulnak, majd folytatja.
- Valljuk be, Antoniusnak igaza lehet. A ruha, amit a megnyitón viseltél káprázatos volt. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az egyik kedvencem lett.
- Nekem is nagyon tetszett. Az otthonomra emlékeztet.
- Ó, igen. A Negyedik körzet. Emlékszel még mit mondtál róla az Arénában? – Megrázom a fejem. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármire is képes lennék visszaemlékezni. – Azt, hogy szeretsz ott élni, bár kissé bűzlik a halszagtól. Segítek felfrissíteni az emlékezetedet, készen állsz az összefoglalóra?
- Csak ha te is, Caesar – mondom az igazi válaszom helyett.
Az első fél órát könnyen átvészelem, ugyanis ekkor kerül sor az aratásnapi ünnepség, a megnyitó, a kiképzésen elért pontszámok és az interjúk bemutatására. Majd kezdetét veszi a Viadal, és a vérfürdő eseményei bontakoznak ki a képernyőn. Az összeállítás készítői úgy gondolták a közönségnek tetszeni fog, ha az összes halált részletesen, több kameraállásból szemléltetik, nem törődve a kiválasztottak családjaikkal, akiknek szintén kötelező végignézni a közvetítést.  Elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem, ahogy rájuk gondolok. A gyermekeik foggal-körömmel küzdöttek, harcoltak, sőt még öltek is, csak azért, hogy hazajuthassanak hozzájuk, de minden hiábavaló volt. Huszonhárman meghaltak, én pedig életben maradtam. Vajon most hányan gyűlölhetnek emiatt?
Megrázom a fejem. Abban reménykedem, hogy ez majd segít elfelejtetni velem az előbbi gondolatot. Nem szabad ezen agyalnom, így minden csak még rosszabb lesz. Nem érezhetek bűntudatot azért, amiért túléltem az elmúlt hetek szörnyűségeit. Minden a szerencsén múlott, senkinek sem ártottam.
A figyelmemet az összefoglalóra szentelem, ahol épp a hajtóvadászat zajlik. A közönség minden egyes gyilkosságnál izgatottabbá válik, én meg egyre inkább szeretnék elfutni és a lehető legmesszebb kerülni innen.
A véres jelenetek között néha nyomon követhetjük egy-egy kiválasztott sorsát, mindenki arcáról fájdalom, félelem és örökös rettegés olvasható le. Egyedül a hivatásosok képeznek kivételt ez alól, a Viadal elején még magabiztosan járják az erdőt és gyakran civakodnak valami apróságon.
A sírás kerülget, mikor megpillantom Joice alakját a kivetítőn. Szomorúnak és fáradtnak látszik, de egészséges és életben van. A nézők végig követheti az utunkat a vízeséshez, minden békés és csendes, majd ezek után az események olyan sebességgel pörögnek le a szemeim előtt, hogy az agyam képtelen feldolgozni a látottakat. Egyik pillanatban Joice és én lelkesen állítjuk fel a csapdákat, majd a következőben egy dárda fúródik a lány oldalába.
Ha csak egy perccel is korábban vesszük észre a veszélyt. Ha egy picivel gyorsabbak vagyunk. Ha Joice haladt volna elől, és nem én. Ha…
Az ajkaim megremegnek, kezeimmel sután törlöm le a könnyeimet az arcomról, és tehetetlenül nézem tovább az összefoglalót. Üveges tekintettel meredek a képernyőre, ahol épp azt mutatják, hogy a farkas szétmarcangolja az Ötös fiút, majd az állat engem is üldözőbe vesz. Szerencsére idejében menedéket találok egy fa tetején, de hamarosan minden a lángok martalékává válik, és óriási szenvedések árán a tó felé ballagok. A következő jelenetben Seth meglopja a Hivatásosokat és különböző fegyvereket szerez, aztán a fiú szerelme a karjai között hal meg. Olivia bosszúhadjáratának is szemtanúja leszek, látom, ahogy a baltájával súlyos sérülést ejt Kirk vállán. A fiú a támogatóinak köszönhetően kapott valami orvosságot, viszont a szer nem csillapította a dühét, így a Viadal végéig Oliviát hajkurássza, a szőke lány pedig kifejezetten jól szórakozik, ahogy sikerül újra és újra túljárnia az Egyes fiú eszén.
Egymás után következnek a borzalmasabbnál-borzalmasabb jelenetek: A Hatos lány nyaka köré egy tüskés inda tekeredik, és azonnal szörnyet hal. Seth ránk támad, Race megsérül, de még így is sikerül megölnie a fiút, majd napokig az agyrázkódástól szenved. Celia és Valerie verekedni kezdenek, Celia, a győzelme után, Valerie combjába vájja a nevét, majd elcsúfítja a lány arcát.
Lélegzetvisszafojtva nézem a lakoma eseményeit. Celia és Race egymással küzdenek, a kard és a lándzsa csattog, ahogy harcolnak. Segíteni szeretnék a fiúnak, de lassú vagyok: Celiaának sikerül egy percnyi előnyhöz jutnia, és egy könnyed mozdulattal lefejezi Racet.
Tudtam mi fog történni, mégis felsikítok, mikor Race feje a földre hull és gurulni kezd. Celia gúnyos nevetése visszhangzik a fejemben. Képtelen vagyok elviselni. A kezeimet szorosan a fülemre tapasztom, de a hang továbbra sem szűnik meg. Egyre csak Race élettelen szemeit látom magam előtt. Akármennyire is szeretném, nem tudom teljesen kizárni a közvetítés zaját: ágyúdurranás, kétségbeesett zokogás, kiabálás, a földrengés hátborzongató morgása, az áradat robaja.
- Hagyják abba! Hagyják abba! – üvöltöm teli torokból. Érzem, hogy valaki megfogja a karom és lábra állít. Ekkor veszem csak észre, hogy eddig a földön kuporogtam. – Nem akarom hallani. Kapcsolják ki!
Hallom, ahogy Finnick a nevemen szólít, de nem reagálok. Továbbra is zokogva ordibálok és próbálom kizárni a hangokat a fejemből. Még több kéz fonódik a karomra, szorosan lefognak, ezért rugdosódni és kapálózni kezdek. Majd egy szúrás a jobb vállamba, és végre minden elcsendesül.
Úgy érzem, hogy a fejem bármelyik pillanatban felrobbanhat. Szeretnék tovább aludni, de szükségem van valami fájdalomcsillapítóra. Kinyitom a szemeimet és pislogva nézek körbe a már jól ismert szobában. A Viadal elején gondolni sem mertem volna, hogy valaha újra láthatom majd a szobát, ahol a kiképzés ideje alatt laktam. Minden ugyanolyan, mint akkor volt, leszámítva az ágyneműt. Most egy kellemes tapintású, sárga színű huzat borítja be a takarót és a párnákat.
Észreveszem, hogy Finnick a szoba közepén áll és az orvosommal beszél. Látom, ahogy mozog a szájuk, de akármennyire is szeretném, nem hallom, hogy mit mondanak. Az orvos egy pillanatra rám néz és észreveszi, hogy magamnál vagyok. Rám mutat, mire Finnick felém fordul és mosolyogni kezd. Még két szót vált az orvossal, aki hevesen bólogat, majd magunkra hagy.
Finnick közelebb jön, leül az ágy szélére, majd gyengéden megsimogatja az arcomat.
- Hogy érzed magad? - Igyekszik leplezni az aggodalmát, de tudom, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt? - Az utolsó emlékképek, hogy az óriásképernyőt nézem, de nem tudom felidézni az utána lévő eseményeket. - Miért nem a Győzelmi Banketten vagyunk?
- Semmire sem emlékszel?
Megrázom a fejem. Finnick habozik, a megfelelő szavakat keresi, majd mikor úgy tűnik, hogy megtalálta őket, nyel egyet, majd beszélni kezd:
- Annie, neked rohamod volt.  Az orvosod szerint ez egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után szokott fellépni. Az okozta, hogy újra kellett élned a Viadal borzalmait.
Eszembe jut a szűnni nem akaró, gyötrelmes hang. A zajok és a képek túlságosan is intenzívek voltak, úgy éreztem, mintha visszakerültem volna az Arénába. Próbáltam elmenekülni, kiutat keresni, de csapdába ejtettek az emlékeim és nem tudtam szabadulni tőlük.
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezem halkan.
- Úgy egy órát.
- Mi lett a közvetítéssel?
- Tartottak egy tíz perces adásszünetet, aztán leadták az összefoglaló végét. Majd Caesar megosztotta a nézőkkel, hogy jobban vagy, és a Győzelmi Banketten élőben fogják közvetíteni, ahogy átveszed a győztes koronát. – Kétségbeesetten nézek Finnickre. Nem akarok ismét a kamerák előtt mutatkozni. – Sajnálom, Annie. Ariellel próbáltuk meggyőzni a szervezőket, hogy pihenésre van szükséged, de ragaszkodtak hozzá, hogy részt vegyél a banketten. Egyedül annyit sikerült elérnünk, hogy csak az utolsó órákban kell ott lenned. Viszont előre szólok, hogy mindenki ekkor fog lerohanni, a kapitóliumiak imádnak képet készíteni a győztessel. Az orvosok beadtak neked valami gyógyszert, azt mondták, nem kell tartanod egy újabb rohamtól.
- Csakhogy én rettegek – suttogom.
- Hé, minden rendben lesz. – Finnick biztatásképpen megszorítja a kézfejem. - Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed.
-  Ugyanezekkel a szavakkal búcsúztál el tőlem a Viadal előtt.
-  Igen, tudom, és igazam is lett. Hiszen itt vagy mellettem.
Mosolyra húzom a számat, majd szorosan hozzábújok Finnickhez. Egy ideig így maradunk, majd kibontakozom az ölelésből.
-  Kérdezhetek valamit? – Finnick egy bólintással felel. - Az emlékek örökre kísérteni fognak, igaz?
-  Igen. – A hangja szomorúan cseng, tekintetét pedig a földre szegezi. – De együtt átvészeljük.