2015. március 15., vasárnap

32. rész

 Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a múltheti elmaradt rész miatt, de átírásra szorult és csak most sikerült elkészülnöm vele. Remélem most sem fogok csalódást okozni, kellemes olvasást hozzá és köszönöm, hogy olvastok. :)

Az éjjel nem tudok elaludni. Összevissza forgolódom és idegességemben egészen tövig rágom a körmeimet. Képtelen vagyok bármi másra gondolni a Lakomán kívül.
- Biztos szeretnél velem jönni? Nem maradsz inkább itt? – kérdezi Race reggel, mikor meglátja kialvatlan arcomat.
Megrázom a fejem. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel és agyalhatok azon, hogy vajon mi történik Race-szel. Egyszerűen muszáj vele mennem.
Indulás előtt Race ismét szétosztja kettőnk között a felszerelést, majd a kezébe veszi az óraformájú üveget.
- Fenékig – tartja a magasba, majd egy szuszra kiissza a tartalmát.
- Milyen?
- Érdekes. Egy kissé savanykás íze van, de nem rossz.
- És mit érzel?
- Mintha most ébredtem volna egy kiadós alvásból, rég nem éreztem ilyen kipihentnek magam. Gyere, induljunk, hosszú lesz az út.
Tényleg rengeteget kell gyalogolnunk, de meglepően gyorsan megérkezünk a Bőségszaruhoz. Egy kicsit elfáradtam, de inkább sétálnék kétszer ennyit, csak ne kelljen még szembe néznem a többiekkel. Félénken pillantok körbe, de úgy tűnik korán érkeztünk.
- Te bújj el ott – mutat egy cserjére. - Én megkerülöm a szarut és a túl oldalt rejtőzöm el, rendben?
Bólintok, pedig semmi sincs rendben. Rossz előérzetem van, a gyomromban lévő görcs egyre nagyobbra nő, de semmit sem tehetek ellene.
- Vigyázz magadra, Annie.
Ugyanezzel a mondattal búcsúztam el tőle, mikor pár napja a vízeséshez indult. Mielőtt még megsérült volna, mielőtt még minden rendben volt.
- Te is, Race – mondom, majd nézem, ahogy elsétál.
A bokorban bujkálva a környéket fürkészem. A levegő hűvös, ezért összedörzsölöm a két tenyerem. Vajon hányan vannak még itt? Mindenki eljön a Lakomára, vagy van, aki inkább egy biztonságos búvóhelyen várja meg a végét?
Biztos vagyok benne, hogy mindjárt elkezdődik. Már nem kell sokat várni.
Pár méterre tőlem megzörren egy ág. A szívem a torkomban dobog, a félelem átjárja minden porcikámat.
Csak a szél volt az.
Próbálom megnyugtatni magam, de aztán megpillantok egy kék szempárt, majd a hozzájuk tartozó szőke hajat is. Olivia rám néz, aztán a tekintetét ismét a szaru felé fordítja. Pontosabban arra a valamire, ami éppen most emelkedik ki a földből: egy asztal, rajta táskákkal, amiken a körzetek számai vannak feltüntetve.
Senki sem mozdul. Mindenki a másikra vár.
Aztán hirtelen túl sok minden történik egyszerre. Az egyik pillanatban Olivia a bokrokban bujkál és rám mosolyog, a következőben pedig eszeveszett tempóval fut a szaru felé.
Ugyanekkor Kirk tör elő az egyik fa mögül és gyilkos tekintettel rohan a lány felé. Alig fél méter távolság van közöttük, már kezdem, azt hinni, hogy ezek lesznek Olivia utolsó percei, de a lány hirtelen a földre dob valamit, amitől az egész szaru füstbe borul.
Ösztönösen a szám elé kapom a kezem, hogy minél kevesebbet lélegezzek be belőle. Bár mivel nem hallom, hogy bárki is fuldokolna, úgy gondolom, hogy a gáz nem mérgező, de nincs kedvem kísérletet tenni az elméletem bebizonyítására.
Hunyorogva próbálom kivenni a távolban lévő alakokat. A szürkeségből hirtelen Olivia ront elő, hátán egy hátizsákkal és egyenesen az erdő felé rohan. Mikor Kirk észreveszi, hátrahagyva a neki szánt táskát azonnal üldözőbe veszi.
A füst kezd felszállni és észreveszem, ahogy egy alacsony, vézna fiú felkapja a hetes számmal megjelölt hátizsákot az asztalról, de amikor megfordul, hogy elszaladhasson Celiával találja szemben magát.
 - Sietsz valahova? – kérdezi a halálra rémült kiválasztottól, de a választ meg sem várva, a kardját belefúrja a fiú gyomrába. A srác szemei fennakadnak és térde rogy, ahogy Celia kihúzza a fegyverét. A lány hangosan felkacag a haldokló láttán.
Aztán megszólal az ágyú.
Celia lehajol a fiú táskájáért, majd az asztalhoz lép.
- Előjöhetsz Race, tudom, hogy itt vagy valahol – mondja, miközben hátra sem pillant. Ágzörrenés, mozgó levelek és Race már is ott áll Celia mellett. – Reméltem, hogy még összefutunk.
- Személy szerint, én örültem volna, ha ez kimarad az életemből. Kirk még mindig azt a lányt kergeti?
Értetlenül bámulok rájuk. Most mégis miért kezdenek el beszélgetni? Aztán észreveszem, ahogyan egymást méregetik és megértem a dolgot. Épp most mérik fel az erőviszonyokat, és azt, hogy ki milyen állapotban van a harchoz.
- Igen. A kis csaj teljesen hülyét csinált belőle. Azt hiszem, remekül ellesznek ezzel a macska-egér játékkal a Viadal végéig. Aztán, ha megunom, megkeresem őket és végzek velük. De előtte, halljuk, hol a kis barátnőd?  
- A Négyes lányra gondolsz? Fogalmam sincs, a vérfürdő óta nem láttam. – Celia megint felröhög. A nevetésétől megfagy a vérem.
- Race, te komolyan ilyen ostobának nézel? Kizárt dolog, hogy az a lány idáig eljutott segítség nélkül. Különben is, nem azért léptél le, hogy megkeresd? Aggódtál érte, nem igaz?
- Ugyan miért? Nem érdekel, mi van vele. Egyedül a győzelmem számít – mondja magabiztosan, és egy pillanatra még engem is sikerül megtévesztenie.
- Ezért mentetted meg az első nap, igaz? – Race összeráncolja a szemöldökét, Celia pedig gúnyos mosolyra húzza a száját. – Azt hitted, nem tudom? Láttam. Eleinte meg akartalak ölni érte, de aztán úgy gondoltam, talán még hasznot húzhatok belőle. Reménykedtem benne, hátha sikerül előcsalogatnod, de úgy tűnik, szeret bújócskázni. – Race egy igeid farkasszemet néz Celia rideg tekintetével, aztán megszólal:
- Mit tettél Valerie-vel? –Celia egy újabb önelégült, szinte már hátborzongató kacajt hallat.
- Ha ma estére nem is, holnapra már biztos halott lesz. Jó mélyen belevájtam a nevem a combjába, hamarosan tuti elvérzik, addig meg hadd szenvedjen. – Ezúttal Race nevet fel, majd megcsóválja a fejét. – Mi olyan nevetséges? – kérdezi Celia sértődött hangon.
- Valerie édesanyja ápolónő, biztos vagyok benne, hogy megtanította a lányának, hogyan kell kezelni a különböző sebeket. - Celia egy ideig csak Race arcát fürkészik, azt hiszi, hogy a fiú csak blöfföl, és apró jelek után kutatva próbálja rajta kapni a hazugságon.
- Lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem az üres locsogására. Na, mindegy – vonja meg a vállát. – Ha itt végeztem, megkeresem és kinyírom. Előtte viszont… 
Celia felemeli a kardját, hallom, ahogy felnevet. Mindketten egyszerre mozdulnak. A fegyverek hangos csattogása percek múlva is visszhangzik a fülemben. Race mozzanatai gyorsabbak és erőteljesebbek, míg Celia a védekezésre koncentrál. Mindketten ügyesen küzdenek, de Race egyre lomhább, lélegzetvételei szaporábbak. Celia taktikája, hogy kifárassza az ellenfelét. Segíteni szeretnék a fiúnak, de nem tudom, mit tehetnék. Teszek egy lépést előre, de aztán rögtön meg is állok, viszont a mozgásomnak köszönhetően megzörrennek a bokor ágai. Celia a hangforrás felé fordítja a fejét, egy pillanatra nem figyel és Race máris harci fölénybe kerül: kiüti a lány kezéből a kardot. Csakhogy Celia sem tétlenkedik többet, villámgyorsan a földre veti magát, majd átgurul Race lábai között, megragadja a fiú bokáját, majd egy nagyot ránt rajta. Race a földre zuhan, körülötte porfelhő szál a levegőbe. Panaszosan felnyög, és nehézkesen mocorogni kezd.
- Gyerünk Race – suttogom halkan, miközben a fiú nagy nehezen feltápászkodik. Celia ez idő alatt megszerezi a kardját.
Segítenem kell neki. Összeszorítom az állkapcsaimat és elszántan megmarkolom a késem. Másik kezemmel elhúzom magam előtt az ágakat, hogy kijuthassak a rejtekhelyemről, de nem vagyok elég gyors.
A következő pillanatban megfagy körülöttem az idő. Race újra talpon van támadásra készen, de mielőtt bármit is tehetne Celia fegyverével a levegőbe suhint. Elgördül az ágyú. Remegő testtel nézem végig, ahogyan Race feje elválik a testétől, majd a földre hull és gurulni kezd. Élettelen szemeivel egyenesen rám mered, a szája pedig még utoljára kinyílik, és némán azt tátogja: Annie.
Sikítani szeretnék, de még idejében a számra tapasztom a kezeimet.

2015. március 2., hétfő

31. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ma hoztam a folytatást, de most itt van a 31. rész és remélem, ez is éppúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a korábbi részek. Köszönöm az újabb feliratkozókat, nagyon hálás vagyok érte. :)

A ruháim teljesen átáztak az izzadságtól, a szívem eszeveszett tempóban kalapál és kapkodva szívom be az oxigént. Szükségem van néhány percre, hogy megnyugodjak és kitisztuljanak a gondolataim.
A barlangban vagyok, nincs semmiféle veszély, csak egy újabb rémálom volt.
Race halkan szuszog mellettem, úgy tűnik elaludt őrködés közben. Mivel a fáradtság teljesen elszállt, egy ideig csak némán bámulok ki a fejemből, és akarva-akaratlanul újra lejátszódnak a szemeim előtt az éjszaka látott borzalmas képek. Akárcsak korábban, az álom ismét valóságosnak tűnt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal én haltam meg benne. Egyedül sétáltam az erdőben, kezemben a késsel. Óvatosan lépkedtem a szűk ösvényen, próbáltam a legkevesebb zajt csapni, de aztán ráléptem egy faágra. A következő pillanatban Celia rontott elő az egyik bokorból és egyenesen a mellkasomba szúrta a tőrét.   
Hirtelen meghallom, hogy a barlang tetejét kopogtatja valami. Zakatoló szívvel nézek ki, majd megkönnyebbülök, amikor észreveszem, hogy csak az eső zuhog. Kidugom a kezemet, majd kibújok a bejáraton, felnézek az égre és hagyom, hogy az esőcseppek rám hulljanak. Kitárom a szám, megvárom, amíg megtelik vízzel, majd lenyelem. Visszamegyek, hogy kihozzam a kulacsokat. Amikor már az összes megtelt, visszamászom a barlangba, majd meglátom Race álmos szemeit.
- Esik? – kérdezi, pedig a vizes ruháimból és a megtöltött flakonokból egyértelmű.
- Úgy tűnik szerencsék volt. Nem kell elmennünk a vízeséshez – mondom, majd előveszek egy szárított hússzeletet.
- Te is kérsz? – kérdezem Race-t.
- Kösz, de most nem vagyok éhes. Nem fázol?
- Nem. – Letelepszek mellé, majd felhúzom a térdeimet és átkarolom őket a karjaimmal.
Haza akarok menni. A családommal szeretnék lenni. A parton sétálni Finnick mellett.
Ha sikerül is kijutnom innen, mihez fogok kezdeni? Képes leszek elfelejteni ezt a sok szörnyűséget? A korábbi Viadalok győzteseire gondolok. Azokra, akik most mentorként segítik a kiválasztottakat. A legtöbb leépült, morflingfüggő lett vagy folyton iszik. Mit is mondott Joice a mentoráról? Hogy valószínűleg részeg. Máshogy nem bírná ki.
- Valami baj van?
- Csak a többiekre gondolok. Joice, Aisha, Seth… Nem tehetnek semmiről, mégis meghaltak.
- Seth megérdemelte. Meg akart ölni a rohadék.
- Nem hiszem, hogy volt más választása. Begolyózott.
- Na és korábban? Mi volt az indoka, amikor megölte Joice-t? – Race az arcomat fürkészi, de én nem reagálok a hallottakra.
- Race, hány embert öltél meg? – kérdezem egy végtelennek tűnő csend után.
- Nem számít.
- De igen is számít. Tudni szeretném.
- Miért fontos ez? – Igazából én magam sem tudom, de úgy érzem, hallanom kell a szájából. Az arckifejezésem elárulja, hogy nem fogom annyiba hagyni a dolgot, úgyhogy Race komor hangon felel a kérdésemre.
- Hármat. Seth-et leszámítva mind védtelennek voltak és még csak nem is jelentettek volna veszélyt… Most undorral fogsz rám nézni, igaz? – Race szavai meglepnek. Ránézek a fiúra, aki olyan bánatos képet vág, mint egy árva kölyökkutya. Vajon attól fél, hogy megutálom? Finnick-re gondolok, és arra, hogyan nyerte meg a Viadalt. A szigonyával sorra öldöste a többieket. Láttam az összefoglalókat, láttam, hogyan végez velük. Még sem bírtam úgy nézni rá, mint egy gyilkosra. Mikor hazajött, csak egy meggyötört tizennégy éves fiút láttam, aki nem akart az Arénákban történtekről beszélni.
Eszembe jut Seth. Megölte Joice-t. A szövetségesemet, a barátomat. Engem is meg akart ölni, kétszer is és Race-szel is végezni akart. Eleinte gyűlöltem érte, de most már csak vegyes érzelmekkel gondolok rá. Hiszen ő is csak túl akarta élni ezt az egészet. Haza akart jutni. A Viadal elvette tőle a szerelmét és magát okolta érte.
Finnick egyszer azt mondta, hogy mi mind bábok vagyunk, a Kapitólium játékszerei. Akkor nem értettem, miről beszél és mikor rákérdeztem, csupán annyit mondott, hogy inkább felejtsem el.
Most már értem, miről beszélt akkor.
Mi mind bábok vagyunk.
Közelebb csúszok Race-hez és megszorítom a kezét.
- Azt tetted, amit tenned kellett. – Race halványan rám mosolyog, de a szemében látom, hogy nem hisz nekem. Ha sikerül is haza jutnia, örökre azzal a tudattal fog együtt élni, hogy embert ölt. Gyilkosként fog magára gondolni.
Vajon Finnick is így érez? Emlékszem, a Viadal után nem mert a szemembe nézni.
Hallgatom, ahogy kopog az eső és közben azon agyalok mit is mondhatnék Race-nek. Meg akarom vigasztalni, de amikor szóra nyitnám a szám, megszólalnak a harsonák és belém fojtják a szót. Claudius Templesmith hangja visszahangzik az Arénában, és ahogy Race korábban megjósolta lakomára invitált minket a Bőségszaruhoz.
- A legjobbat még nem is mondtam. Ezúttal nem egy szokványos lakomáról van szó, különleges meglepetéseket tartogatunk a számotokra. Holnap hajnalban a Bőségszarunál a körzetszámotokkal ellátott hátizsákba megtaláljátok azt, amire a legnagyobb szükségetek van. Jól gondoljátok át, hogy kihagyjátok-e ezt a páratlan ajánlatot. További kellemes Viadalt mindenkinek.
A barlangban néma csend lesz. Szinte még a légzésünket sem lehet hallani. Mindketten a másik reakcióját várjuk, de egyikünk sem mond semmit. Egy végtelennek tűnő hallgatás után, végül én szólalok meg először.
- Te is tudod, hogy nem mehetsz el. Túl gyenge vagy hozzá, meg fognak ölni.
- Mindegy mit mondasz, úgy is elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy orvosságot adnak és szükségünk van rá. Eddig szerencsénk volt, de nem tudlak megvédeni, ha valaki ránk talál. Legalábbis nem ilyen állapotban.
- Race, kérlek – nézek rá kétségbeesetten. – Megleszünk az orvosság nélkül is. Te magad mondtad, hogy már jobban vagy, nem igaz?
- Hazudtam.
- De…
Tudom, hogy hazudott, tudom, hogy orvosságra van szüksége, én is tisztában vagyok vele, de nem engedhetem el. Nem veszíthetem el, nélküle képtelen lennék végig csinálni. Könnyek szöknek a szemeimbe és elszorul a torkom.
- Annie? - néz rám komoran.
- Én csak nem akarom, hogy bajod essen – suttogom.
Race nem mond semmit. Tanácstalanul ül egy helyben, és a leginkább ide illőbb válaszon gondolkodik, de mielőtt bármit is mondhatna, egy hangos koppanást hallunk a fejünk fölött. Kérdőn nézünk össze, majd egy kést szorongatva a kezemben, kimászok és körülnézek. Megkönnyebbülve sóhajt fel, mikor meglátom, mi okozta a zajt.
- Csak egy ejtőernyős csomag – mutatom meg Race-nek a tégelyt. Kiveszi a kezemből, kinyitja, és rögtön szemügyre is veszi az ajándékot.
- Érdekes – mondja, majd a kezembe ad egy órát mintázó üvegcsét.
- Orvosság? – kérdezem csodálkozva.
- Azt nem hiszem. – Race visszaveszi az üveget és alaposabban is megvizsgálja. – Lehet, hogy csak pár óráig hat, ezért van óra alakja. Úgy tűnik, a mentoraink nem akarják, hogy lemaradjunk a lakomáról. – Kizárt dolognak tartom, hogy Finnick ezt akarná, hisz a lelkemre kötötte, hogy messziről kerüljem el a többieket és valahogy Arielle-ről se tudnám elképzelni, hogy azt várja el tőlünk, hogy kockáztassuk az életünket. Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal a Játékmestereknek is volt beleszólása az ajándékba, tudják, hogy Race nincs olyan állapotban, hogy eljusson a Bőségszaruhoz, én meg semmi esetre sem mennék oda, így ezzel akarják biztosítani, hogy minél többen legyünk.
- Szerinted meddig hat az orvosság?
- Fogalmam sincs, nem láttam még ilyet. Lehet, hogy a sérülés nagyságától függ, vagy akár előre meghatározott ideig tart.
- Race, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Tudom, de nem igazán van más választásunk. Ha ez a cucc tényleg hat, akkor nem kell aggódnod értem, minden rendben lesz.
- Mi lesz Celiáékkal?
- Mikor eljöttem már felbomlott a szövetség. Kirk valószínűleg még mindig Oliviát üldözi, Valerie gyenge pontjait pedig ismerem. Az egyetlen, aki veszélyt jelenthet az Celia, de meg tudom védeni magam.
- Veled megyek – jelentem ki határozottan. - Nem engedem, hogy egyedül menj - folytatom, de a hangom máris cserbenhagyott, és most már inkább tűnök bizonytalannak, mint magabiztosnak.
- Semmivel sem tudnálak lebeszélni róla, igaz? – kérdezi, én pedig megrázom a fejem. - Tudod, makacsabb vagy, mint azt legelőször gondoltam – mosolyog rám.
- Együtt több esélyünk van – mondom inkább magamnak. Ebbe a mondatba kapaszkodom.