2014. november 23., vasárnap

17. rész

Sziasztok! Azt hiszem, áttérek a vasárnaponkénti új részre. Kíváncsi vagyok, hogy a mostaniról mi a véleményetek, úgyhogy bátran írjátok meg. Én már nagyon vártam, hogy eljussunk az Arénás részekig, nekem azok a kedvenceim. :)
Különben ti már láttátok a Kiválasztottat? Én tegnap néztem meg, és nekem nagyon tetszett. Ti mit gondoltok róla? :) 

Az éjszaka további részében néma csendben fekszünk, és egymás arcvonásait tanulmányozzuk. A tekintetem hosszan elidőz Finnick tengerzöld szemein, az ajkai ívén, az álla vonalán. A legapróbb részletekig mindent az emlékezetemben akarok vésni.
- Aludnod kellene – suttogja halkan Finnick.
- Nem megy – mondom, de aztán ahogy múlnak az órák, a szemhéjaim elnehezednek és egyre nehezebben sikerül nyitva tartanom őket, majd végleg csukva is maradnak.
Reggel hangos kiabálására ébredünk fel. Antonius indulásra készen az ágyam mellett áll, hangja egyre sürgetőbb lesz.
- Gyerünk, ki az ágyból!
Finnick álmosan nyújtózkodni kezd, én pedig a szemeimet dörzsölgetem, hátha sikerül megszabadulnom a fáradtságtól.
 - Pörögjetek fel, gyerekek. Egy-kettő – tapsol a stílustanácsadóm.
Nagy nehezen kikászálódunk az ágyból, én egyből a fürdőbe megyek, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok valami ideiglenes ruhát, majd megállok a szobaközepén és szomorúan felsóhajtok.
- Akkor, most köszönjetek szépen el egymástól, aztán induljunk.
Közelebb lépek Finnick-hez, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul, de egy hang sem jön ki a torkomon. Finn kézfejével végig simít az arcomon.
- Annie… - kezdi, de aztán abba is hagyja a mondatot, mert Antonius árgus szemekkel figyel minket. Finnick határozottan ránéz, mire Antonius szabadkozni kezd és kimegy a szobából.
- Pont olyan kotnyeles, mint Blee - húzza keserű mosolyra a száját, majd az arca ismét bánatos lesz. - Ígérd meg, hogy élve foglak viszont látni.
Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy megígérem, de nem akarom megszegni a szavam, ezért inkább hosszasan megcsókolom. Érzem, ahogy a könnyeim elő akarnak törni, de nem szeretném, hogy Finn utolsó emléke az legyen rólam, hogy sírok, így megpróbálom visszatartani.
- Mindent megteszek, hogy kijuttassalak. Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed. – Finnick hangja elcsuklik. – Szeretlek.
- Én is téged. – Még egyszer megcsókolom, utoljára megszorítjuk egymás kezét, majd elindulok Antonius után. Az ajtóban még visszanézek Finnick-re, de a látványa felér egy gyomorrúgással: a szemei könnyektől csillognak, öklét dühösen a falba veri, az arca fájdalomról árulkodik.
Az ajtó magától bezáródik mögöttem, Antonius végig néz rajtam, majd biztatásképpen egy aprót biccent a fejével.
- Gyere utánam.
Követem a stylistomat, majd a légpárnásra felszállva egy sötétszőke hajú nő leültet egy székre, majd egy injekcióval nyomkövetőt szúr a karomba. Mindezt némán hagyom neki, nincs energiám ellenkezni. Antonius barátságosan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. Magam sem hittem volna, hogy a jelenléte segít majd, de örülök, hogy itt van velem.
Nem sokkal később máris az Indítószobában találom magam. Antonius segít felvenni a ruhám. Egy egyszerű fekete nadrág, amiben könnyű mozogni, egy könnyű anyagú fehér trikó, rá egy szintén fekete póló és harmadik rétegnek egy barnás színű, kényelmes felsőt húzok. A ruhához egy barna öv is tartozik, amit gépies mozdulatokkal csatolok a derekam köré.
- Remek hőszigetelő anyagból készült – állapítja meg. – Tessék a cipőd. – Egy barna bakancsot húzok a lábamra.
- A ruhadarabok és az anyagokból nem tudom megmondani, mire számíts, de a barna és a fekete remekül beleolvad egy erdős, mocsaras környezetbe.
Fel-le járkálok a szobában, miközben Antonius nyugodtan eszik. Kezei zsírtól csillognak.
- Biztos nem eszel? Ez az utolsó alkalom, hogy jól lakhass. – Megrázom a fejem. Képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon. Még üres gyomorral is attól félek, hogy hányni fogok. – Legalább pár falatot. – Antonius felém tart egy zsemlét, amit vonakodva ugyan, de elfogadok. Csipegetek belőle néhány morzsát, és megiszok rá egy pohár vizet.
Egyre idegesebb leszek, az ujjaimat tördelem, aztán a pánik és a rettegés egy újabb hulláma tör rám. Reszketni kezdek, és nem hallok semmit a fülemben lüktető vértől. Antonius próbál megnyugtatni, de nem jár sikerrel.
- Annie, nem lesz semmi baj. Kerüld el a vérfürdőt, és bújj el jó messze a többiektől. Meglásd, minden rendben lesz. – Én ebben nem vagyok annyira biztos, de nem kezdek el kötekedni. Egyrészt, mert képtelen vagyok bármit is kinyögni, másrészt mert hirtelen egy női hang felszólít, hogy kezdjük meg a készülődést.
Remegve lépek rá a kör alakú fémlapra.
- Ne feled, szorítok neked. Olyan gyönyörű ruhát tervezek neked a győztes interjúra, vétek lenne, ha Panem lakói nem csodálhatnák meg. – Talán Antonius csak azért akar nyertesként látni, hogy büszkélkedhessen a ruhájával, de az érzéseim azt sugallják, hogy többről van szó. A stylistom megkedvelt, és ezt onnan tudom biztosra, hogy amikor leereszkedik az üveghenger, ami elválaszt minket egymástól, könnyezni kezd. Próbál erős maradni, ezért kihúzza magát, jelezve, hogy én is tegyek így. Magabiztosnak kell látszódnom. Azt teszem, amire kér, de aztán megindul a fémlap, és elbizonytalanodok. Pár másodpercig körül ölel az ijesztő sötétség, aztán megpillantom a nap sugarait.
Körbe nézni sincs időm, mert máris meghallom Claudius Templesmith hangját.
- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a Hetvenedik Viadal!

El akarok futni.
Minél messzebb vagyok a többiektől, annál jobb, de végül az utolsó pillanatban emlékeztetnem magam, hogy ha idő előtt hagyom el a fémlapot, a levegőbe repítenek, és belehalok a robbanásba.
Ötven másodperc maradt. A szívem hangosan dübörög. Félek. Még életemben nem rettegtem ennyire.
Körbenézek, és sikerül egy picit fellélegeznem. Körülöttem hatalmas, égbe törő fák nőnek sűrűn egymás mellett. Közöttük dús aljnövényzet, terebélyes bokrok találhatóak. Az erdő tökéletes rejtekhely. Hálás vagyok a Játékmestereknek, hogy nem egy csupasz, kihalt sivatagos Arénát építettek. Persze, lehet, hogy a fák között vérengző vadállatok lesnek ránk, talán a bokrokon mérgező bogyók nőnek, és ha nem vagyunk elég óvatosak, meghalunk. Az erdő veszélyes. Épp úgy, mint a többi kiválasztott, akik a halálomat akarják. Így az erődre csak úgy tudok gondolni, mint a biztonságot jelentő megannyi búvóhely otthona.
Harminc másodperc maradt.
Akaratlanul is végig nézek a többieken. Az arcukon a pánik, a tehetetlenég, a reménytelenség, a magabiztosság és a gyilkolási vágy váltakozik. A Tízes lány olyannyira nem bírja a feszültséget, hogy sírva fakad. A többiek sincsenek jobb állapotban. Mindenki idegesen bámulja a tőle pár méterre elhelyezkedő Bőségszarut. A különböző túlélési eszközök és fegyverek szétszóródva helyezkednek el a földön – minél értékesebb az adott tárgy, annál közelebb a szaruhoz.
Tíz másodperc.
Lehunyom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Valójában otthon vagyok, és a testvéreim mellettem, a szüleim pedig a szomszéd szobában alszanak. Pár óra és fel kell a nap. Megreggelizek, aztán a partra sietek, ahol Finnick már vár rám.
A gong hangja térít vissza a valóságba. Most már hivatásosan is elkezdődött a Hetvenedik Viadal.
 Én pedig meg sem moccanok.
A lábaim gyökeret eresztettek, az izmaim nem engedelmeskednek. Csak állok egy helyben, és az eseményeket figyelem. Néhányan az erdő sűrű lombjai közé menekülnek, de a legtöbben a Bőségszaruhoz rohannak. Meglátom Olivia szőke haját, aztán a rémülettől kinyílik a szám, ugyanis egy kés suhan el közvetlen a füle mellett. Olivia egy pillanatra megdermed, de aztán felkap egy táskát, és valamilyen fegyvert is sikerül megszereznie, aztán elszalad.
Az üresen maradt helye mellett egy fiú fekszik. A mellkasából egy kés áll ki, az, amelyik majdnem eltalálta a szőke lányt. A fiú még nem halt meg. Kapkodva próbál oxigénhez jutni.
Nem bírom nézni.
Végre sikerül elfordítanom a fejem, de ekkor azt látom, hogy az egyik tizenkét éves kislány eszeveszett tempóban rohan, de a következő pillanatban a fejét eltalálja egy buzogány, és elterül a földön. Körülötte egyre nagyobb és nagyobb vértócsa keletkezik.
Fegyverek hangjai, éles sikolyok, hörgések és egyéb nyomasztó hangok visszhangzanak a fülemben. Mindenhol vért látok, majd a vörös szín között egy gyilkos tekintet jelenik meg.
Valaki felém siet, kezében egy éles kést szorongat. A testem még mindig nem engedelmeskedik az agyamból küldött parancsoknak. Nem tudok elfutni. Nem tudok megmozdulni. Csak nézem, ahogy a fiú felém rohan.
Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, és várok, de aztán nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet. A vérengző tekintet helyett egy élettelen szempár mered rám. A testéből egy vasrúd áll ki. A fiú a földre rogy, és fuldokló hangot ad ki. Race egy gyors mozdulattal kihúzza a rudat az áldozatából, majd rám kiállt:
- Fuss! – Az arcok összemosódnak előttem, néhány hangfoszlányon kívül semmit sem hallok. Egy lökést érzek a vállamon. – Menj már!
A lábaim önálló életre kelnek és maguktól elindulnak. Nem látok semmit, vakon rohanok az ismeretlenbe. A levegőben a halál orrfacsaró szaga terjeng.
Vér. Túl sok a vér.

6 megjegyzés:

  1. Szia, nagyon jók a részek :D Én is vasárnap néztem meg... melletted ültem :PP (najó majdnem)
    Hűséges Alfa olvasód :D

    VálaszTörlés
  2. Szia, köszönöm, hogy írtál nekem. :D
    Egyébként szombaton voltunk moziban, úgy tűnik, hogy a Hűséges Alfa olvasómnak kihagy a memóriája. :D

    VálaszTörlés
  3. Drága Swarley!

    Egy ideje már nyomon követem a történetedet, sajnálom, nem írtam előbb, csak általában egy-két résszel mindig le voltam maradva, de most már szerencsére sikerült behoznom magam, így hát itt is vagyok, hogy kommentáljak.
    Tetszik. Tetszik a történeted, a prológus kifejezetten tetszett, remekül lett megírva, kezdésnek nagyon is megfelelő. A részeid nem a leghosszabbak - nyugalom, az enyémek sem -, de örülök, hogy mindent kifejtettél a Viadal előtt, olvastam már olyan fanficet, ahol kb. három fejezetben le volt tudva, így ezt öröm volt olvasni, főleg, hogy az eredeti trilógiában imádtam Finnick karakterét, és ez itt sem van másképp, remekül adod vissza őt.
    Hogy a főszereplőről is írjak, meg kell említenem, hogy Annie-t is nagyon szeretem, a könyvekben nem sok minden derül ki róla, de Finn-nel zabálni valóak! A filmben nagyon megható volt a találkozásuk, ugye nem csak szerintem? :)
    Kíváncsi vagyok, mit fogsz kihozni a történetből, milyen kalandokon fog átmenni Annie, esetleg szövetséget fog-e kötni Oliviáékkal, akik számomra szimpatikusak, Race-szel, Celiával mi lesz... Biztosíthatlak róla, hogy mint olvasó, továbbra is itt leszek, és igyekszem kommentelni is, hiszen tudom, mennyi mindent jelenthet.

    Ölel,
    Leia

    Ui.: Gondolom te is folyamatosan a Hanging Tree-t énekled. :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leia!

      Köszönöm, hogy írtál nekem, nagyon sokat jelent, igazán boldoggá tettél vele. :) Annak meg még jobban örülök, hogy ennyire tetszik a történet, és hogy szerinted sikerült eltalálnom Finnick karakterét, valamint, hogy megszeretted Annie-t. :)
      Sajnos a részek tényleg rövidek egy picit, bár az Arénások kicsit hosszabbra sikeredtek.
      Finnick és Annie találkozása tényleg megható volt. :))
      Remélem, nem fogok csalódást okozni a későbbiekben sem. Még egyszer köszönöm, hogy írtál, tényleg sokat jelent :)

      Ölel, Swarley

      Ui.: Egyfolytában, múltkor hazafele sétálva a húgommal ezt énekeltük. :D

      Törlés
  4. Kedves Swarley!

    Nagyon tetszett az új rész, egyszerűen imádtam. A vége..... lehengerlő volt! :) Tökéletesen át tudtam élni a helyzetet, szerintem nagyon jól megírtad az egészet. Csak így tovább, kíváncsian várom, hogy mi lesz a továbbiakban. Bocsánat, hogy csak ennyit írtam, de nem tudok semmibe belekötni - és nem is akarok -, annyira jó lett az egész fejezet.
    Ui.: nekem is fent van a folytatás!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Arika!

      Nem számít, hogy mennyi írsz nekem, ha csak egy sor is, már azzal örömöt okozol. :)
      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett, remélem, hogy a későbbiekben is hasonló lesz a véleményed. :)
      Ui: mindjárt olvasom is. :)

      Ölel, Swarley

      Törlés