21. rész

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, bár bevallom, hogy nem vagyok teljesen megelégedve vele, valamint kicsit rövidebb is, mint szokott. Viszont tervezek egy kis karácsonyi meglepetést, remélem ezzel majd kárpótolni tudlak titeket. :) 

Köszönöm, a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy itt vagytok és olvastok :)

Joice feltápászkodik, a kezét a nadrágjába törli, aztán megnézi a csomagot.

- Zsömle, a Tizenkettedikből. Úgy tűnik Haymitch-nek leesett, hogy az lenne a dolga, hogy segítsen. Mondjuk nem értem, miért ételt küld, mikor épp van mit ennünk, de azért köszönjük – emeli fel a pékárut, majd egy gyors mozdulattal széttépi, és a nagyobb darabot felém nyújtja. Én viszont a kisebbet veszem el tőle.

- Te kaptad, legyen a tied a nagyobb rész.

- Ahogy gondolod, hableány – von vállat, majd egy nagyot harap belőle, és mellé bekap néhány bogyót.

Hát mégsem akart megmérgezni! Joice tényleg a szövetségesem. 

Elkap a bűntudat, ahogy a színes gyümölcsökre nézek. Amíg Joice segíteni akar, én mindenfélével meggyanúsítom, pedig, amikor meggondolatlanul a tóhoz rohantam, ő akkor is utánam sietett, és féltet. Hallottam az aggodalmat a hangjából. A lelkiismeretem belülről fojtogatni kezd. Legszívesebben bocsánatot kérnék tőle, de ahhoz el kéne mondanom neki, hogy azt feltételeztem meg akar mérgezni, és attól félek, hogy ez rosszul esne neki. Nem akarom megbántani.

Bár még csak pár napja ismerjük egymást, azt hiszem, Joice a barátom lett.

 - Mi a baj, nem ízlik a hal? Vagy esetleg honvágyad lett tőle?

Bólintok, és érzem, ahogy bármelyik pillanatban megeredhetnek a könnyeim. Nem elég, hogy meggyanúsítom, de most még hazudok is neki.

- Nekem is hiányzik az otthonom – mondja bánatosan.

Jó darabig csendben ülünk, és kedvtelenül eszegetjük az ebédünket, közben pedig a vízesés hangját hallgatjuk. Aztán Joice megszólal:

- Szeretnéd, hogy meséljek egy kicsit a Tizenkettedikről? – ismét bólintok, így Joice rögtön beszélni is kezd. Arról, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élnek ott az emberek. Elképedve hallgatom a beszámolóját. Nálunk is vannak éhezők, de a Tizenkettedikhez képest mesés a helyzetünk, ráadásul a tenger remek élelemforrás számunkra. Ha egy nap épp nincs mit enni, legrosszabb esetben az ember lemegy a partra kagylót gyűjteni, hogy ne üres gyomorral feküdjön le aludni.

- Örülök, hogy a Negyedik körzet az otthonom – mondom, mire Joice rám mosolyog.

- Azt gondolom, hableány. Most mesélj valamit te. Milyen a tenger mellett élni? Olyan szívesen megnézném egyszer.

A lány kérésére mesélni kezdek az otthonomról. A tengerről, hogy milyen szép is a parton állva a naplemente, hogy milyenek az emberek, megemlítem neki az öreg halászt is, majd leírom, hogy is néz ki egy átlagos halászhajó, mesélek a kikötőben található vitorlásokról. Elmondom neki azt a történetet is, amikor egyet még vezethettem is. Azt kihagyom, hogy Finnick vitorlásáról van szó. Róla semmit sem mondok, pedig a legtöbb emlékemben szerepel, úgyhogy próbálok olyan dolgokról beszélni, amik nem kapcsolódnak hozzá.

- Talán a körzet egyetlen hátránya, hogy minden halszagú – mondom, mire egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Mindketten kifogytunk a mesélésből, így némán figyeljük a környéket. A természet szépsége ismét sikerül lenyűgöz, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen gyönyörű hely, ennyi veszélyt tartogasson a számunkra.  

- A testvéreimmel mindig szóláncot játszottunk esténként, egyedül így sikerült elaltatnom őket. Tudom, hülyeség az Arénában csak ülni és játszadozni, de esetleg lenne kedved…

- Hal – vágok a szavába. Joice elmosolyodik, majd rögtön mond is egy „l” betűs szót. Biztonság kedvéért egy olyan helyre húzódunk, ahonnét az egész környéket belátjuk, és közben végig a fákat és a bokrokat fürkészik. Biztos vagyok benne, hogy ha bárki erre járna Joice azonnal kiszúrná, így nem érzem magam veszélyben, és a játék olyan a lelkemnek, mint a gyomromnak a hal és a zsömle. Szükségem van rá. Azért, hogy ha csak pár percre is, de megfeledkezzek a Viadalról. Hogy eltereljem a figyelmem az állandó rettegésről. Néha elég vicces szavak hangzanak el, így felnevettünk, de próbáljuk visszafogni magunkat, még úgy is, hogy tudjuk, a vízesés elnyomja a hangunkat.

Aztán megszólal az ágyú, és a jókedvünk gyorsan elszáll, mintha nem is lett volna. Joice egyetlen másodperc alatt állva terem, kezében erősebben szorongatja a kést, és jó alaposan körbe néz.

- Úgy tűnik, nem a közelben történt. Viszont lassan besötétedik, talán itt lenne az ideje valami búvóhelyet keresni.

Úgy döntünk, hogy az éjszakát egy fa tetején töltjük, talán ott nagyobb biztonságban leszünk, mintha a földön éjszakáznánk. Így hát keresünk egy magas fát, aminek vaskos ágai és terebélyes lombkoronája van. Joice olyan gyorsan mászik fel rá, mintha ez mindennapos lenne nála. Nekem már nehezebben megy a dolog, de én is egész hamar felérek. Végül elhelyezkedünk egy erős ágon. Mivel az idő kezd lehűlni, szorosan betakarózunk, és a kötél segítségével rögzítjük magunkat a fa törzséhez, így megakadályozzuk, hogy a mocorgásnak köszönhetően a földön végezzük.

Csak most érzem, hogy mennyire elfáradtam a mai nap folyamán. Ásítok egyet.

- Nyugodtan aludhatsz. Majd reggel megmondom ki halt meg.

- Köszönöm. – Egy ideig még küszködök az álmossággal, de végül nem bírom tovább nyitva tartani a szemhéjaimat, és elalszom.

Másnap reggel Joice még alszik, amikor felriadok. Nem akarom, hogy miattam ébredjen fel, ezért mozdulat maradok, és a szomszédos fán figyelek egy madárcsaládot. Halkan csicseregnek, a hangjuk kellemes. Örömmel hallgatom őket, aztán egyik pillanatról a másikra elhallgatnak. Érzem, ahogy a vér sebesebben kezd lüktetni a szervezetemben. Fülelni kezdek, miközben lélegzet-visszafojtva várok. A szívem a torkomban dobok, a tenyerem izzadni kezd. Ágzörgésekre leszek figyelmes, majd futásra emlékeztető hangokat hallok. Valaki van itt, és a ziháló hangok csak megerősítik az elméletem. Ijedtemben majdnem leesek a fáról, az egyetlen szerencsém a kötél, ami visszatart a zuhanástól.

Szerencsére fél perc, és a léptek halkulni kezdenek, és mivel nem hallok semmi mást, fokozatosan megnyugszom. Ezek szerint az illető nem menekült, egyszerűen csak futott. Remélem, minél távolabb kerül tőlünk.

Joice mocorogni kezd, aztán kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mondom halkan, mire álmosan biccent egyet. Előveszi az egyik kulcsot, iszik pár kortyot, majd felém nyújtja.

- A Hármas fiú halt meg. – Nem mondok semmit. Magamban megpróbálom felidézni a fiút. Magas és vézna volt, barna haja az arcába lógott, és szemüveget viselt. Az Aratáson könnyezve ment ki a színpadra, de próbálta tartani magát. Egyik fegyver sem volt túlzottan az erőssége, de láttam, hogy remek csapdákat készített, olyanokat, amelyekkel embereket lehet elkapni. Biztos vagyok benne, hogy a szülei egész éjjel gyászolták. Nem lehetett több tizenötnél, még előtte állt az egész élet, és én még is megkönnyebbülést érzek a halálával kapcsolatban. Ismét mardosni kezd a bűntudat, de még sem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy a halálának köszönhetően több esélyem van haza jutni.

- Gyere, mozgassuk át magunkat, közben meg együk meg a megmaradt bogyókat. Kezdek éhes lenni. – Joice eloldozza a kötelet, a takarót a táskába gyömöszöli, aztán a következő pillanatban már a földön is van. Óvatosan lemászok a fáról, majd megállok mellette.

- Reggel járt erre valaki, nem láttam, ki volt az, de hallottam a lépteket. – Joice ráncolni kezdi a homlokát, és acélszürke szemei fagyossá válnak.

- Akkor legyünk nagyon óvatosak.