32. rész

 Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a múltheti elmaradt rész miatt, de átírásra szorult és csak most sikerült elkészülnöm vele. Remélem most sem fogok csalódást okozni, kellemes olvasást hozzá és köszönöm, hogy olvastok. :)

Az éjjel nem tudok elaludni. Összevissza forgolódom és idegességemben egészen tövig rágom a körmeimet. Képtelen vagyok bármi másra gondolni a Lakomán kívül.

- Biztos szeretnél velem jönni? Nem maradsz inkább itt? – kérdezi Race reggel, mikor meglátja kialvatlan arcomat.

Megrázom a fejem. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel és agyalhatok azon, hogy vajon mi történik Race-szel. Egyszerűen muszáj vele mennem.

Indulás előtt Race ismét szétosztja kettőnk között a felszerelést, majd a kezébe veszi az óraformájú üveget.

- Fenékig – tartja a magasba, majd egy szuszra kiissza a tartalmát.

- Milyen?

- Érdekes. Egy kissé savanykás íze van, de nem rossz.

- És mit érzel?

- Mintha most ébredtem volna egy kiadós alvásból, rég nem éreztem ilyen kipihentnek magam. Gyere, induljunk, hosszú lesz az út.

Tényleg rengeteget kell gyalogolnunk, de meglepően gyorsan megérkezünk a Bőségszaruhoz. Egy kicsit elfáradtam, de inkább sétálnék kétszer ennyit, csak ne kelljen még szembe néznem a többiekkel. Félénken pillantok körbe, de úgy tűnik korán érkeztünk.

- Te bújj el ott – mutat egy cserjére. - Én megkerülöm a szarut és a túl oldalt rejtőzöm el, rendben?

Bólintok, pedig semmi sincs rendben. Rossz előérzetem van, a gyomromban lévő görcs egyre nagyobbra nő, de semmit sem tehetek ellene.

- Vigyázz magadra, Annie.

Ugyanezzel a mondattal búcsúztam el tőle, mikor pár napja a vízeséshez indult. Mielőtt még megsérült volna, mielőtt még minden rendben volt.

- Te is, Race – mondom, majd nézem, ahogy elsétál.

A bokorban bujkálva a környéket fürkészem. A levegő hűvös, ezért összedörzsölöm a két tenyerem. Vajon hányan vannak még itt? Mindenki eljön a Lakomára, vagy van, aki inkább egy biztonságos búvóhelyen várja meg a végét?

Biztos vagyok benne, hogy mindjárt elkezdődik. Már nem kell sokat várni.

Pár méterre tőlem megzörren egy ág. A szívem a torkomban dobog, a félelem átjárja minden porcikámat.

Csak a szél volt az.

Próbálom megnyugtatni magam, de aztán megpillantok egy kék szempárt, majd a hozzájuk tartozó szőke hajat is. Olivia rám néz, aztán a tekintetét ismét a szaru felé fordítja. Pontosabban arra a valamire, ami éppen most emelkedik ki a földből: egy asztal, rajta táskákkal, amiken a körzetek számai vannak feltüntetve.

Senki sem mozdul. Mindenki a másikra vár.

Aztán hirtelen túl sok minden történik egyszerre. Az egyik pillanatban Olivia a bokrokban bujkál és rám mosolyog, a következőben pedig eszeveszett tempóval fut a szaru felé.

Ugyanekkor Kirk tör elő az egyik fa mögül és gyilkos tekintettel rohan a lány felé. Alig fél méter távolság van közöttük, már kezdem, azt hinni, hogy ezek lesznek Olivia utolsó percei, de a lány hirtelen a földre dob valamit, amitől az egész szaru füstbe borul.

Ösztönösen a szám elé kapom a kezem, hogy minél kevesebbet lélegezzek be belőle. Bár mivel nem hallom, hogy bárki is fuldokolna, úgy gondolom, hogy a gáz nem mérgező, de nincs kedvem kísérletet tenni az elméletem bebizonyítására.

Hunyorogva próbálom kivenni a távolban lévő alakokat. A szürkeségből hirtelen Olivia ront elő, hátán egy hátizsákkal és egyenesen az erdő felé rohan. Mikor Kirk észreveszi, hátrahagyva a neki szánt táskát azonnal üldözőbe veszi.

A füst kezd felszállni és észreveszem, ahogy egy alacsony, vézna fiú felkapja a hetes számmal megjelölt hátizsákot az asztalról, de amikor megfordul, hogy elszaladhasson Celiával találja szemben magát.

 - Sietsz valahova? – kérdezi a halálra rémült kiválasztottól, de a választ meg sem várva, a kardját belefúrja a fiú gyomrába. A srác szemei fennakadnak és térde rogy, ahogy Celia kihúzza a fegyverét. A lány hangosan felkacag a haldokló láttán.

Aztán megszólal az ágyú.

Celia lehajol a fiú táskájáért, majd az asztalhoz lép.

- Előjöhetsz Race, tudom, hogy itt vagy valahol – mondja, miközben hátra sem pillant. Ágzörrenés, mozgó levelek és Race már is ott áll Celia mellett. – Reméltem, hogy még összefutunk.

- Személy szerint, én örültem volna, ha ez kimarad az életemből. Kirk még mindig azt a lányt kergeti?

Értetlenül bámulok rájuk. Most mégis miért kezdenek el beszélgetni? Aztán észreveszem, ahogyan egymást méregetik és megértem a dolgot. Épp most mérik fel az erőviszonyokat, és azt, hogy ki milyen állapotban van a harchoz.

- Igen. A kis csaj teljesen hülyét csinált belőle. Azt hiszem, remekül ellesznek ezzel a macska-egér játékkal a Viadal végéig. Aztán, ha megunom, megkeresem őket és végzek velük. De előtte, halljuk, hol a kis barátnőd?  

- A Négyes lányra gondolsz? Fogalmam sincs, a vérfürdő óta nem láttam. – Celia megint felröhög. A nevetésétől megfagy a vérem.

- Race, te komolyan ilyen ostobának nézel? Kizárt dolog, hogy az a lány idáig eljutott segítség nélkül. Különben is, nem azért léptél le, hogy megkeresd? Aggódtál érte, nem igaz?

- Ugyan miért? Nem érdekel, mi van vele. Egyedül a győzelmem számít – mondja magabiztosan, és egy pillanatra még engem is sikerül megtévesztenie.

- Ezért mentetted meg az első nap, igaz? – Race összeráncolja a szemöldökét, Celia pedig gúnyos mosolyra húzza a száját. – Azt hitted, nem tudom? Láttam. Eleinte meg akartalak ölni érte, de aztán úgy gondoltam, talán még hasznot húzhatok belőle. Reménykedtem benne, hátha sikerül előcsalogatnod, de úgy tűnik, szeret bújócskázni. – Race egy igeid farkasszemet néz Celia rideg tekintetével, aztán megszólal:

- Mit tettél Valerie-vel? –Celia egy újabb önelégült, szinte már hátborzongató kacajt hallat.

- Ha ma estére nem is, holnapra már biztos halott lesz. Jó mélyen belevájtam a nevem a combjába, hamarosan tuti elvérzik, addig meg hadd szenvedjen. – Ezúttal Race nevet fel, majd megcsóválja a fejét. – Mi olyan nevetséges? – kérdezi Celia sértődött hangon.

- Valerie édesanyja ápolónő, biztos vagyok benne, hogy megtanította a lányának, hogyan kell kezelni a különböző sebeket. - Celia egy ideig csak Race arcát fürkészik, azt hiszi, hogy a fiú csak blöfföl, és apró jelek után kutatva próbálja rajta kapni a hazugságon.

- Lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem az üres locsogására. Na, mindegy – vonja meg a vállát. – Ha itt végeztem, megkeresem és kinyírom. Előtte viszont… 

Celia felemeli a kardját, hallom, ahogy felnevet. Mindketten egyszerre mozdulnak. A fegyverek hangos csattogása percek múlva is visszhangzik a fülemben. Race mozzanatai gyorsabbak és erőteljesebbek, míg Celia a védekezésre koncentrál. Mindketten ügyesen küzdenek, de Race egyre lomhább, lélegzetvételei szaporábbak. Celia taktikája, hogy kifárassza az ellenfelét. Segíteni szeretnék a fiúnak, de nem tudom, mit tehetnék. Teszek egy lépést előre, de aztán rögtön meg is állok, viszont a mozgásomnak köszönhetően megzörrennek a bokor ágai. Celia a hangforrás felé fordítja a fejét, egy pillanatra nem figyel és Race máris harci fölénybe kerül: kiüti a lány kezéből a kardot. Csakhogy Celia sem tétlenkedik többet, villámgyorsan a földre veti magát, majd átgurul Race lábai között, megragadja a fiú bokáját, majd egy nagyot ránt rajta. Race a földre zuhan, körülötte porfelhő szál a levegőbe. Panaszosan felnyög, és nehézkesen mocorogni kezd.

- Gyerünk Race – suttogom halkan, miközben a fiú nagy nehezen feltápászkodik. Celia ez idő alatt megszerezi a kardját.

Segítenem kell neki. Összeszorítom az állkapcsaimat és elszántan megmarkolom a késem. Másik kezemmel elhúzom magam előtt az ágakat, hogy kijuthassak a rejtekhelyemről, de nem vagyok elég gyors.

A következő pillanatban megfagy körülöttem az idő. Race újra talpon van támadásra készen, de mielőtt bármit is tehetne Celia fegyverével a levegőbe suhint. Elgördül az ágyú. Remegő testtel nézem végig, ahogyan Race feje elválik a testétől, majd a földre hull és gurulni kezd. Élettelen szemeivel egyenesen rám mered, a szája pedig még utoljára kinyílik, és némán azt tátogja: Annie.

Sikítani szeretnék, de még idejében a számra tapasztom a kezeimet.

31. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ma hoztam a folytatást, de most itt van a 31. rész és remélem, ez is éppúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a korábbi részek. Köszönöm az újabb feliratkozókat, nagyon hálás vagyok érte. :)

A ruháim teljesen átáztak az izzadságtól, a szívem eszeveszett tempóban kalapál és kapkodva szívom be az oxigént. Szükségem van néhány percre, hogy megnyugodjak és kitisztuljanak a gondolataim.

A barlangban vagyok, nincs semmiféle veszély, csak egy újabb rémálom volt.

Race halkan szuszog mellettem, úgy tűnik elaludt őrködés közben. Mivel a fáradtság teljesen elszállt, egy ideig csak némán bámulok ki a fejemből, és akarva-akaratlanul újra lejátszódnak a szemeim előtt az éjszaka látott borzalmas képek. Akárcsak korábban, az álom ismét valóságosnak tűnt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal én haltam meg benne. Egyedül sétáltam az erdőben, kezemben a késsel. Óvatosan lépkedtem a szűk ösvényen, próbáltam a legkevesebb zajt csapni, de aztán ráléptem egy faágra. A következő pillanatban Celia rontott elő az egyik bokorból és egyenesen a mellkasomba szúrta a tőrét.   

Hirtelen meghallom, hogy a barlang tetejét kopogtatja valami. Zakatoló szívvel nézek ki, majd megkönnyebbülök, amikor észreveszem, hogy csak az eső zuhog. Kidugom a kezemet, majd kibújok a bejáraton, felnézek az égre és hagyom, hogy az esőcseppek rám hulljanak. Kitárom a szám, megvárom, amíg megtelik vízzel, majd lenyelem. Visszamegyek, hogy kihozzam a kulacsokat. Amikor már az összes megtelt, visszamászom a barlangba, majd meglátom Race álmos szemeit.

- Esik? – kérdezi, pedig a vizes ruháimból és a megtöltött flakonokból egyértelmű.

- Úgy tűnik szerencsék volt. Nem kell elmennünk a vízeséshez – mondom, majd előveszek egy szárított hússzeletet.

- Te is kérsz? – kérdezem Race-t.

- Kösz, de most nem vagyok éhes. Nem fázol?

- Nem. – Letelepszek mellé, majd felhúzom a térdeimet és átkarolom őket a karjaimmal.

Haza akarok menni. A családommal szeretnék lenni. A parton sétálni Finnick mellett.

Ha sikerül is kijutnom innen, mihez fogok kezdeni? Képes leszek elfelejteni ezt a sok szörnyűséget? A korábbi Viadalok győzteseire gondolok. Azokra, akik most mentorként segítik a kiválasztottakat. A legtöbb leépült, morflingfüggő lett vagy folyton iszik. Mit is mondott Joice a mentoráról? Hogy valószínűleg részeg. Máshogy nem bírná ki.

- Valami baj van?

- Csak a többiekre gondolok. Joice, Aisha, Seth… Nem tehetnek semmiről, mégis meghaltak.

- Seth megérdemelte. Meg akart ölni a rohadék.

- Nem hiszem, hogy volt más választása. Begolyózott.

- Na és korábban? Mi volt az indoka, amikor megölte Joice-t? – Race az arcomat fürkészi, de én nem reagálok a hallottakra.

- Race, hány embert öltél meg? – kérdezem egy végtelennek tűnő csend után.

- Nem számít.

- De igen is számít. Tudni szeretném.

- Miért fontos ez? – Igazából én magam sem tudom, de úgy érzem, hallanom kell a szájából. Az arckifejezésem elárulja, hogy nem fogom annyiba hagyni a dolgot, úgyhogy Race komor hangon felel a kérdésemre.

- Hármat. Seth-et leszámítva mind védtelennek voltak és még csak nem is jelentettek volna veszélyt… Most undorral fogsz rám nézni, igaz? – Race szavai meglepnek. Ránézek a fiúra, aki olyan bánatos képet vág, mint egy árva kölyökkutya. Vajon attól fél, hogy megutálom? Finnick-re gondolok, és arra, hogyan nyerte meg a Viadalt. A szigonyával sorra öldöste a többieket. Láttam az összefoglalókat, láttam, hogyan végez velük. Még sem bírtam úgy nézni rá, mint egy gyilkosra. Mikor hazajött, csak egy meggyötört tizennégy éves fiút láttam, aki nem akart az Arénákban történtekről beszélni.

Eszembe jut Seth. Megölte Joice-t. A szövetségesemet, a barátomat. Engem is meg akart ölni, kétszer is és Race-szel is végezni akart. Eleinte gyűlöltem érte, de most már csak vegyes érzelmekkel gondolok rá. Hiszen ő is csak túl akarta élni ezt az egészet. Haza akart jutni. A Viadal elvette tőle a szerelmét és magát okolta érte.

Finnick egyszer azt mondta, hogy mi mind bábok vagyunk, a Kapitólium játékszerei. Akkor nem értettem, miről beszél és mikor rákérdeztem, csupán annyit mondott, hogy inkább felejtsem el.

Most már értem, miről beszélt akkor.

Mi mind bábok vagyunk.

Közelebb csúszok Race-hez és megszorítom a kezét.

- Azt tetted, amit tenned kellett. – Race halványan rám mosolyog, de a szemében látom, hogy nem hisz nekem. Ha sikerül is haza jutnia, örökre azzal a tudattal fog együtt élni, hogy embert ölt. Gyilkosként fog magára gondolni.

Vajon Finnick is így érez? Emlékszem, a Viadal után nem mert a szemembe nézni.

Hallgatom, ahogy kopog az eső és közben azon agyalok mit is mondhatnék Race-nek. Meg akarom vigasztalni, de amikor szóra nyitnám a szám, megszólalnak a harsonák és belém fojtják a szót. Claudius Templesmith hangja visszahangzik az Arénában, és ahogy Race korábban megjósolta lakomára invitált minket a Bőségszaruhoz.

- A legjobbat még nem is mondtam. Ezúttal nem egy szokványos lakomáról van szó, különleges meglepetéseket tartogatunk a számotokra. Holnap hajnalban a Bőségszarunál a körzetszámotokkal ellátott hátizsákba megtaláljátok azt, amire a legnagyobb szükségetek van. Jól gondoljátok át, hogy kihagyjátok-e ezt a páratlan ajánlatot. További kellemes Viadalt mindenkinek.

A barlangban néma csend lesz. Szinte még a légzésünket sem lehet hallani. Mindketten a másik reakcióját várjuk, de egyikünk sem mond semmit. Egy végtelennek tűnő hallgatás után, végül én szólalok meg először.

- Te is tudod, hogy nem mehetsz el. Túl gyenge vagy hozzá, meg fognak ölni.

- Mindegy mit mondasz, úgy is elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy orvosságot adnak és szükségünk van rá. Eddig szerencsénk volt, de nem tudlak megvédeni, ha valaki ránk talál. Legalábbis nem ilyen állapotban.

- Race, kérlek – nézek rá kétségbeesetten. – Megleszünk az orvosság nélkül is. Te magad mondtad, hogy már jobban vagy, nem igaz?

- Hazudtam.

- De…

Tudom, hogy hazudott, tudom, hogy orvosságra van szüksége, én is tisztában vagyok vele, de nem engedhetem el. Nem veszíthetem el, nélküle képtelen lennék végig csinálni. Könnyek szöknek a szemeimbe és elszorul a torkom.

- Annie? - néz rám komoran.

- Én csak nem akarom, hogy bajod essen – suttogom.

Race nem mond semmit. Tanácstalanul ül egy helyben, és a leginkább ide illőbb válaszon gondolkodik, de mielőtt bármit is mondhatna, egy hangos koppanást hallunk a fejünk fölött. Kérdőn nézünk össze, majd egy kést szorongatva a kezemben, kimászok és körülnézek. Megkönnyebbülve sóhajt fel, mikor meglátom, mi okozta a zajt.

- Csak egy ejtőernyős csomag – mutatom meg Race-nek a tégelyt. Kiveszi a kezemből, kinyitja, és rögtön szemügyre is veszi az ajándékot.

- Érdekes – mondja, majd a kezembe ad egy órát mintázó üvegcsét.

- Orvosság? – kérdezem csodálkozva.

- Azt nem hiszem. – Race visszaveszi az üveget és alaposabban is megvizsgálja. – Lehet, hogy csak pár óráig hat, ezért van óra alakja. Úgy tűnik, a mentoraink nem akarják, hogy lemaradjunk a lakomáról. – Kizárt dolognak tartom, hogy Finnick ezt akarná, hisz a lelkemre kötötte, hogy messziről kerüljem el a többieket és valahogy Arielle-ről se tudnám elképzelni, hogy azt várja el tőlünk, hogy kockáztassuk az életünket. Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal a Játékmestereknek is volt beleszólása az ajándékba, tudják, hogy Race nincs olyan állapotban, hogy eljusson a Bőségszaruhoz, én meg semmi esetre sem mennék oda, így ezzel akarják biztosítani, hogy minél többen legyünk.

- Szerinted meddig hat az orvosság?

- Fogalmam sincs, nem láttam még ilyet. Lehet, hogy a sérülés nagyságától függ, vagy akár előre meghatározott ideig tart.

- Race, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Tudom, de nem igazán van más választásunk. Ha ez a cucc tényleg hat, akkor nem kell aggódnod értem, minden rendben lesz.

- Mi lesz Celiáékkal?

- Mikor eljöttem már felbomlott a szövetség. Kirk valószínűleg még mindig Oliviát üldözi, Valerie gyenge pontjait pedig ismerem. Az egyetlen, aki veszélyt jelenthet az Celia, de meg tudom védeni magam.

- Veled megyek – jelentem ki határozottan. - Nem engedem, hogy egyedül menj - folytatom, de a hangom máris cserbenhagyott, és most már inkább tűnök bizonytalannak, mint magabiztosnak.

- Semmivel sem tudnálak lebeszélni róla, igaz? – kérdezi, én pedig megrázom a fejem. - Tudod, makacsabb vagy, mint azt legelőször gondoltam – mosolyog rám.

- Együtt több esélyünk van – mondom inkább magamnak. Ebbe a mondatba kapaszkodom.

30. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ilyen későn teszem fel a folytatást. Különben el sem hiszem, hogy ez már a 30. rész, már vészesen közelítünk a történet végéhez. Szeretném megköszönni, hogy olvassátok az oldalt, imádlak titeket. :))

Az elkövetkező három nap olyan gyorsan eltelik, hogy csupán néhány pillanatnak tűnik. Az idő nagy részét vitatkozással töltjük, ugyanis Race semmi áron sem akar fekve maradni, viszont az agyrázkódás súlyos tünetei nem tűntek el: rendszeresen szédül, a feje megállás nélkül fáj és néha a füle is zúgni kezd. Race egyáltalán nincs jól, mégis kisebb-nagyobb csatákat kell vívnom vele, hogy pihenjen. Naponta vagy hússzor a lelkemre köti, hogy ha bármi gyanúsat észlelek a barlang körül, azonnal szóljak neki, azt sem érdekli, ha éppen alszik, rögtön ébresszem fel.

Szerencsére csendes a környék, úgy tűnik, semmi veszély nem leselkedik ránk. Egyelőre biztonságban vagyunk. Egyáltalán nem foglalkozunk azzal a ténnyel, hogy már csak heten maradtunk. Tudjuk, hogy előbb-utóbb szét kellene válnunk, fel kellene bontanunk a szövetséget, de képtelenek vagyunk rá. Kölcsönösen szükségünk van a másikra. Amíg én Race-t ápolom, addig ő szavakkal tartja bennem a lelket. Egyedül egyikünk sem bírná.

- Mennyi élelmünk van még? – kérdezi Race, miközben egy száraz kekszdarabot majszol.

- Nem sok, sajnos erősen fogyatkozik a készlet – mondom komoran. - Már csak néhány darab szárított hús, három konzerv és pár szem keksz maradt.

Race bosszúsan felsóhajt.   

- Talán három napig, ha kitart még. – Race lenyeli az utolsó falatot, majd lesöpri magáról a morzsákat. - Ide adod a vizet, légyszi?

A táska mellől elveszem a kulacsot, de túlságosan is könnyűnek találom. Megrázom és szomorúan állapítom meg, hogy csupán pár korty folyadék lötykölődik a flakon alján.

- Ha jól számolom, még kell lennie egy teli kulacsnak valahol. 

Mindegyiket felemelem és ellenőrzöm a tartalmukat. A legtöbb már rég kiürült, de szerencsére találok egyet, amiből még egy csepp sem fogyott.

- Tessék – nyújtom át neki.

- Köszi – iszik pár kortyot, majd megtörli a száját. A kulacsot felém tartja és kérdőn néz rám, de én megrázom a fejem, így végül lezárja a tetejét és leteszi maga mellé. 

 - Holnap elmegyek a vízeséshez – jelenti ki határozottan.

Először azt hiszem, hogy csak viccel, nem gondolhatja komolyan. Csakhogy Race arca továbbra is magabiztos marad.

 – Ne vágj már ilyen képet! Úgy bámulsz rám, mintha azt állítanám, hogy a Föld lapos és nem kerek.

- Talán, mert meg akarod öletni magad. Race, túlságosan is gyenge vagy az úthoz.

- Mondom, hogy már nincs semmi bajom.

Egyfolytában ezt hajtogatja. Nem akarja, hogy aggódjak érte, de teljesen biztos vagyok benne, hogy hazudik és egyáltalán nincs olyan erőben, hogy eljusson a vízeséshez. Az állapota tényleg javult, de a nap nagy részét még most is alvással tölti és akkor is többnyire egy helyben fekszik, mikor ébren van.

- Ne hazudj nekem, tudom, hogy nem vagy jól. Nem mehetsz el.

- Egy egyszerű tiltással akarod megakadályozni, hogy elmenjek? – kérdezi nevetve.

A karjaimat összefonom a mellkasom előtt és mérgesen nézek rá.

- Csak nem akarom, hogy bajod essen – mondom neki bosszúsan.

- Igen, tudom. Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de nem igazán van más választásunk. Ha csak nem akarsz szomjan halni…

- Én is elmehetek vízért.

- Tudod egyáltalán, merre van a vízesés? – Race-nek igaza van. Tényleg fogalmam sincs róla, és minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhagyjam a biztonságos barlangot, de ez az egyetlen lehetőségünk.

- Nagyjából elmondod az útvonalat és valahogy majd csak odatalálok.

- Nem – vágja rá gondolkodás nélkül. - Én megyek el és te maradsz. Még a végén bajod esne.

- Több napon át egyedül boldogultam.

- Boldogultál, mi? – kérdezi gúnyosan. - Egy farkas majdnem megevett, perceken múlott, hogy nem égtél porrá és Seth megpróbált megölni. Kétszer is.

- Neked viszont agyrázkódásod van és két lépést sem tudsz megtenni anélkül, hogy össze ne esnél. 

- Azért ne túlozd el a dolgot, reggel is kimentem a barlangból.

- Igen. Mentél fél métert, majd meg kellett kapaszkodnod egy fatörzsbe.

 Egy darabig farkasszemet nézünk egymással, aztán Race sóhajtva hátradől.

- Várjunk egy napot, oké? Akkor majd eldöntjük, melyikünk menjen.

Nem kell sokat győzködnie, szinte rögtön beleegyezem az alkuba, de már előre tudom, hogy Race holnap sem lesz olyan állapotban, hogy eljusson a vízesésig, így lelkiekben már készítem magam az útra.

- Nem akarsz aludni? Napok óta alig pihentél. – Megrázom a fejem. Fáradt vagyok, de nem hiszem, hogy most képes lennék rá,  szívesebben hallgatnám Race történeteit. Az elmúlt napokban, mikor mindketten ébren voltunk, mindig mesélt nekem. Race szeret beszélni és imádja, ha ráfigyelnek, én pedig örömmel hallgatok mindent, ami az otthonommal kapcsolatos.

Szó esik a kikötőről, ahol az apjának kellett segítenie suli után, szerencsére remekül kijöttek egymással, így a délutánjaik jó hangulatban teltek. Megtudom, hogy gyakran dolgozott Apával is a halászhajón, így a vele kapcsolatos emlékeit is elmeséli nekem. A barátairól is sokat beszél, amikor csak tehették a környék legmagasabb kőszirtjéhez jártak ki és onnan ugráltak a tengerbe. Kiderül, hogy egy teljes évig szerelmes volt egy Loreen nevű lányba, de az érzés nem volt kölcsönös. Elmeséli, hogy az édesanyja süti a világ legfinomabb süteményét és hogy a rendmániájával gyakran kergeti az őrületbe a családját, de nagyon kedves, barátságos és mindenben támogatja a gyerekeit, Race pedig nagyon szereti őt.

A legtöbb története a húgáról szól. Prissy tizenhárom éves és ugyanolyan piszkosszőke haja van, mint Race-nek. A vele kapcsolatos kedvenc mesém az, amikor egyik évben egyedül befalt egy egész habos tortát, majd letagadta a családja előtt, de nem vette észre, hogy korábban leette a pólóját, így hamar kiderült, hogy ő volt a bűnös.  

Mikor már kifogy az otthonáról szóló történetekről, a többi Hivatásossal töltött napokról beszél. Elmeséli, hogy Celia és Kirk megállás nélkül vitatkoztak. Néha Aaron is beleszólt, de a többiek többnyire csendben hallgatták a veszekedésüket. Race egész jól kijött a Kettes lánnyal, Valerie-vel. A legtöbb dologban még egyet is értettek. Ugyanakkor a lány okos volt és a társalgással próbálta kiszedni a fiú gyenge pontjait.

- Hamar rájöttem a trükkjére, így úgy kezdtem csűrni-csavarni a beszélgetéseket, hogy én is sok mindent megtudjak róla, ami sikerült is. Például elárulta, hogy inkább a közelharcban jó és nem mindig sikerül pontosan céloznia, aztán… - Várok, de Race nem folytatja a mondatot, meggyötört arccal bámul maga elé, a kezeit pedig a füléhez szorítja.

- Mi az?

- Semmi, már jól vagyok – mondja fáradtan.

Orvosságra lenne szüksége, biztos vagyok benne, hogy a Kapitóliumban létezik olyan szer, amitől fél perc alatt meggyógyulna. Csakhogy már nagyon régóta nem kaptunk semmit.

- Arielle küldött már neked valamit? – kérdezem. 

- Nem. Megmondtam neki, hogy csakis vészhelyzet esetén tegye. Na, és te? Kaptál már valamit?

- Én egész sok mindent – ismerem el. Sóvárogva gondolok vissza a nyúlragú kellemes ízére.

- Sejtettem… - Race hangja gúnyosan cseng. Még egy kis undort is meghallok a szavai mögött.

- Ezt mégis, hogy érted?

- Mindegy – legyint. Én viszont nem akarom annyiba hagyni a dolgot.

- Miért vágtál grimaszt, amikor azt mondtad sejtetted? Miért baj, hogy kintről segítenek? Erre vannak a támogatók, nem?

- Nem ezzel van a bajom. Hanem, hogy… Mondom, hogy inkább felejtsd el.

- Hanem azzal, aki küldi, igaz? – Race nem válaszol, de a nézéséből világosan kivehető, hogy eltaláltam. Megveti Finnick-et. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért, hiszen még csak nem is ismeri, de végül meggondolom magam. Nincs szükségünk egy újabb vitára.

- Most miért nem küldenek semmit? Igaz, hogy nincs vészhelyzet, de orvosságra lenne szükséged.

- Szerintem nem tudnak.

- Az árak miatt?

- Nem hiszem, hogy ez a probléma. Igaz, hogy már minden rohadt drága, de szövetségesek vagyunk. Kizárt dolog, hogy kettőnk támogatóink pénzéből nem gyűlne össze elég orvosságra.

- Akkor miért nem kapunk semmit? – kérdezem értetlenül.

- Az elmúlt napokban semmi sem történt, túl nagy volt a csend. A nézők már biztosan unják a Viadalt, itt az ideje, hogy felpörgessék az eseményeket. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan Lakomához hívnak minket.

29. rész

Sziasztok! A rész elolvasása előtt szeretnék megemlíteni három dolgot. Az első, hogy a blogra új kinézet került, szerintem gyönyörű lett, és szeretném itt is megköszönni Serena munkáját.Viszont a design váltás során elvesztek a cserék. Akit tudtam, kiraktam, de arra kérlek titeket, hogy aki nem látja a blogját a cserék között, az szóljon. Végezetül pedig, sajnálom, hogy csak most hozom a folytatást, és a rész hosszáért is szeretnék elnézést kérni. Gondolkoztam rajta, hogy összevonom a következővel, de végül arra jutottam, hogy ennek a fejezetnek itt kell, hogy vége legyen. Remélem azért tetszeni fog nektek, és ígérem, a következő hosszabb lesz. Nem is húznám tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek! :)

Seth elveszíti az egyensúlyát, ahogy teljes súlyommal ránehezedek. Megpróbál lerázni magáról, érzem, hogy már nem tudom sokáig tartani magam, így gyorsan leugrok a hátáról. Seth-et váratlanul éri a dolog. Mire eljut a tudatáig, hogy nem csimpaszkodom rajta, már késő. Addigra ugyanis egy erőteljes rúgással eltalálom a térdhajlatát és összecsuklik. 

Ez idő alatt Race sikeresen felül és megszerzi a mellette heverő buzogányt, majd egy gyors mozdulattal fejbe vágja a vele egy magasságba kerülő Seth-et. A fiú az ütéstől elterül a földön és halkan nyögdécsel. Race előre hajol, majd minden erejét felhasználva egy végzetes ütést mér a fiú koponyájára.

Megszólal az ágyú, de Race újra és újra lecsap Seth-re, akinek az arca a felismerhetetlenségig torzul. A gyomrom nem bírja feldolgozni a látványt, de még időben sikerül visszanyelnem a hányást.

- Fejezd be – mondom élettelen hangon, de Race nem figyel rám. – Kérlek! – kiáltok rá. Lassan felém fordul és végig néz rajtam, majd szétnyitja a tenyerét, a fegyver pedig hangos puffanással a földet ér. Óvatosan feltápászkodik, de amint sikerül kiegyenesedni, már össze is görnyed és rókázni kezd. Egy fatörzsbe kapaszkodva előre botorkál két lépést, de aztán szédülni kezd, és inkább megáll.

- Agyrázkódás – mondja, mintha mi sem történt volna, bár a hangjából jól hallatszik, hogy mennyire megviselte az ütés és az utána következő események. Összeszedem a földről a lándzsát, majd vánszorogva sétálunk barlanghoz. Az út hosszú óráknak tűnik, menet közben Race végig rám támaszkodik, és kétszer is meg kell állnunk, mert ismét hánynia kell.

A falnak döntöm és tanácstalanul nézek rá. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

- Vizet – kérlel erőtlenül. A gyaloglás jobban megviselte, mint azt gondoltam. Előveszem a táskájából az egyik kulacsot, majd a szájához emelem és megitatom. – Köszönöm. – A fejét hátrahatja és fáradtan lecsukja a szemeit. A számat harapdálva töröm a fejem. Kisebb koromban a testvéreim mindig birkóztak és az egyik alkalommal a bátyám, Eaten, súlyosan beütötte a fejét, és agyrázkódása lett. Anya ezek után napokig nem engedte, hogy felkeljen az ágyból, néha-néha felébresztette, hogy ellenőrizze, nincs-e komolyabb baja, de többnyire aludni hagyta. Az egyetlen dolog, amit Race-ért tehetek, hogy vigyázok rá.

Tekintve azt a tényt, hogy még magamat sem tudom megvédeni, nehéz napok várnak ránk, de ennyivel tartozom neki.

- Nem vagy éhes? – kérdezem, mire Race nehezen kinyitja a szemét.

- Nem, de fogtam halat, egyél, ha szeretnél. Sajnos nyers, de ehető. Ja, és találtam gyógynövényt a kezedre, a táskámban van. –  Race küszködik a beszéddel. Lassan ejti ki a szavakat és hosszú szünetet tart közöttük.

- Annyira sajnálom, Race. Nem kellett volna kiabálnom.

- Tényleg nem, de nem hibáztatlak. Megijedtél. Amikor meghallottam az ágyút, én is azonnal futni kezdtem. Attól féltem, hogy rád találtak.

- Nem sokon múlott – Race előrébb hajol, hogy megszorítsa a kézfejem, majd erőtlenül rám mosolyog.

- Bátor dolog volt, amit tettél, Annie. Megmentetted az életem. – Szótlanul nézem Race sápadt arcát és beesett szemeit.

- Aludnod kellene. Majd őrködöm – mondom, mire Race hálásan rám pillant.

- Ha bármi gyanúsat észlelsz, azonnal ébressz fel. – Bólintok.

Race rekordsebesség alatt alszik el, szinte még le sem hunyja a szemeit, a légzése máris egyenletessé válik.

A táskában kezdek el kotorászni, mikor megtalálom a gyógynövényt. Kiveszem belőle, és próbálom a sötétben kivenni a növény ismertetőjegyeit, de csak annyit tudok megállapítani róla, hogy egy hosszúkás, lédús levél. Beszakítom az oldalát és a benne található gélszerű anyagot a sebemre kenem. Majd a tenyerembe fogom a késem és közvetlen a barlang bejáratához megyek.

Időközben este lesz, de én továbbra is egy helyben ülök és a környéket figyelem. Szerencsére Race szuszogásán és egy bagoly huhogásán kívül semmit sem hallok. Úgy tűnik, biztonságban vagyunk.

Kezdek fáradni, így megütögetem az arcomat, hogy valamennyire feléledjek. Éhes is vagyok, ezért magamhoz veszem az egyik halat, megpucolom a késsel, majd lassan enni kezdem.

- Milyen? – összerezzenek a kérdés hallatán. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj, csak azt hittem alszol. Jobban vagy?

- Egy kicsit talán – hazudik. Hallom a hangján. - Sötét van már?

- Igen – válaszolom. – Úgyhogy aludj tovább, még bírom az őrködést.

- Ahogy gondolod, de még várok egy kicsit. Nem sokára kiderül, ki volt a másik halott. Nagyon remélem, hogy Kirk vagy Celia.

Mikor felharsan a himnusz, kibújok a barlangból és felnézek az égre.

- Na? Kinek a képét láttad? – kérdezi Race, mikor visszamászom.

- A Hatos lányét – mondom halkan.

- Heten maradtunk.

- Igen.

 A barlang falai közé egy ideig csend telepszik, az ujjaimat kezdem tördelni.

- Szerinted mi történhetett vele? – kérdezem végül.

- Fogalmam sincs. Lehet, hogy éhen halt vagy Celiáék rátaláltak.

- Az is lehet, hogy egy vadállat ölte meg – jut eszembe a farkas.

- Előfordulhat, de ezt csak akkor fogjuk biztosra tudni, ha hazajutunk.

Csakhogy nem nyerhetünk mind a ketten.

28. rész

Sziasztok! Meghoztam a 28. részt. Bevallom, én egy kicsit gyorsnak érzem az eseményeket, de nem tudtam, hogyan is lassíthatnám le úgy a cselekményeket, hogy ne legyen rövid a fejezet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, és kíváncsi vagyok a véleményetekre is, úgyhogy bátran írjátok le nekem. :)

Race a lelkemre kötötte, hogy amíg távol van, végig legyek készenlétben, hogy ha valaki erre járna, meg tudjam védeni magam, így hát közvetlen a barlang bejáratánál ülök, a kezemben pedig egy éles kést szorongatok. Sötét van. A bejáratott körbe nőtt növények alig engednek valamennyi fényt beszűrődni, egyedül a fülemre hagyatkozhatok. Figyelmesen hallgatom az erdő neszeit, a madarak csicsergését, és azt, ahogy az ágak megzörrennek, akárhányszor feltámad egy kicsit a szél.

  Egy idő után mindenféle ábrát kezdek el firkálni a földbe a kés hegyével. A legtöbb csak véletlenszerű vonal egymás mellett, de rajzolok egy vitorlást és egy halászhajót is. Szomorúan felsóhajtok. Bárcsak a kikötőnél lehetnék, ahelyett, hogy egy sötét és fullasztó barlangban ülnék.

A levelek ismét megzörrennek, ahogy a szellő beléjük kap, de amint a levegőmozgásnak vége, a zajok nem szűnnek meg.

Felkapom a fejem és érzem, ahogy a pulzus számom az egekbe szökik. A kést készenlétbe tartva várok, de ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre inkább bepánikolok, mikor megállapítom, hogy léptek hangjait hallom. Méghozzá a közelből.

Biztos, csak Race ért vissza – próbálom nyugtatni magam. Hisz már régóta elment. Ennyi idő alatt simám megsüthette a mókust, épp ideje lenne, hogy visszajöjjön.

- Race? – kérdezem reménykedve, de nem érkezik válasz.

Tudtam, hogy nem jó ötlet egyedül maradni. Hogy lehettem ilyen ostoba?

A léptek hangereje tovább erősödnek, az illető már közvetlen a barlang bejáratánál jár. Hallom, ahogy lélegzik. Erősebben markolom a késem, érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, veszek egy mély levegőt, és…

- Kopp-kopp. – Az ujjaimból a görcs azonnal távozik, és még időben leeresztem a fegyvert magam mellé.  

- Race – mondom megkönnyebbülve. – Csak te vagy az.

- Persze, hogy csak én. Miért mégis kire számítottál? A Mikulásra? – gúnyolódik velem.

- Nem, te lüke. Örülök, hogy csak te vagy.

- Akkor jó, mert hoztam kaját – mutatja fel a mókust, aminek a látványától azonnal összefut a nyál a számban. Közelebb hajolok hozzá, és mélyet szippantok a frissen sült hús illatából.

- Még meleg – mondom fülig érő szájjal és alig várom, hogy végre ehessek is belőle.

- Igen, az. Szóval mássz beljebb, hogy én is beférjek, aztán együk meg gyorsan.

Élettelen testek. Csonka végtagok. Vörösen izzó vérfoltok mindenütt. Az egyik pillanatban Joice mosolyogva nézi a vízesést, a következőben valaki egy dárdával átszúrja a mellkasát. Csakhogy a gyilkosa ezúttal nem Seth. Először nem tudom kivenni az alakot. Annyit látok csak, hogy az illető alacsony és vékony. Sötétbarna haja kócosan tapad a homlokára.

Joice gyilkosa ezúttal én vagyok.

Kiabálni és ordítozni kezdek. A szívverésem a kétszeresére gyorsul és zihálva kapkodok levegő után, aztán meghallom a nevem, és érzem, hogy két kéz a vállamra csúszik.

- Hé-hé, Annie, nyugodj meg. Nincs semmi baj, hallod? Biztonságban vagy. – Race előttem guggol és mélyen a szemembe néz. – Jobb? – kérdezi, de én nem válaszolok, csak bámulok rá. Valószínűleg elég kétségbeesett arcot vághatok, mert szorosan magához ölel. A hátamat kezdi el simogatni és közben nyugtató hangon beszél hozzám. Az arcom nedves a könnyeimtől és egész testemben remegek, de szerencsére nem vagyok egyedül. Race végig mellettem van. Egy idő után mindketten a falnak dőlve ülünk, a fejemet a vállán pihentettem, Race pedig védelmezően átkarol.

- Hogy vannak a bordáid? – kérdezi néhány óra elteltével.

- Jobban – felelek csendesem. - Már csak néha-néha érzem.

- Az jó – mosolyog, majd megfogja a sérült kezemet és szemügyre veszi. – Ez viszont még rondább, mint tegnap volt, de szerencsére ismerek egy gyógynövényt. A nevét mindig elfelejtem, de bárhol felismerem, Anya mindig azzal látja el az összes sebet. Majd figyelek útközben, hátha látok egyet.

- Útközben? – kérdezem pislogva.

- Igen, újra kell tölteni a kulacsokat, és ha már ott vagyok halat is fogok.

Race-szel, végül úgy egyezzünk meg, hogy indulás előtt még alszik pár órát, és ha bármi szokatlant észlelek, azonnal felébresztem. Alig hunyja le a szemeit, már alszik is. Alvásközben az arcvonásai kisimulnak, olyan békésnek látszik, mint egy gondtalan kisgyermek. Nincs szívem felébreszteni, de megígértem neki és én sosem szegem meg a szavam.

- Race ébredj – rázom meg finoman a vállainál mire egy álmos barna szempár néz vissza rám. Nyújtózkodni kezd, majd két kupacba gyűjti az összes felszerelésünket, hogy igazságosan szétoszthassa kettőnk között. Biztosra akar menni, hogy ha esetleg baja esne, kihúzzam még pár napig.

Rossz érzésem támad és aggódva nézek a két halomra.

- Muszáj elmenned? – kérdezem.

- Még sötétedés előtt visszaérek, ígérem. Hogy ne hozzam megint rád a frászt, néhány követ fogok majd dobni a barlang bejáratához. Így tudni fogod, hogy én vagyok az, rendben?

- Rendben.

- Akkor indulok is. Szia.

- Szia – köszönök én is, majd nézem, ahogy kimászik a barlangból. - Race, várj! – szólok utána, ő pedig visszanéz rám. - Vigyázz magadra. – Elmosolyodik.

- Te is, Annie – mondja, majd magamra hagy.

Egyedül vagyok.

Az idő csigalassúsággal telik, még is egy szempillantás alatt délután lesz. A nyugtalanságom idegességé növi ki magát, és percről-perce egyre jobban aggódom.

Aztán megtörténik az, amitől egész idő alatt rettegtem: elsül az ágyú. 

Úgy rontok ki a barlangból, mintha egy űzött vad lennék, és az életem múlna minden egyes elvesztegetett másodpercen. Eszeveszett tempóba kezdek el rohanni abba az irányba, amerre a vízesést gondolom, közben pedig megállás nélkül Race nevét kiabálom. Nem törődök semmivel. Körülöttem a világ megszűnik létezni és csak vakon rohanok előre.

Hirtelen a földön elterülve találom magam. A térdeim fájnak, de nem nézek rá a sebre. Felállok, és már szaladok is tovább. Fogalmam sincs miért. Egyszerűen úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Egy láthatatlan erő kényszerít rá. Ugyanez az erő sarkal kiabálásra is. Pedig a legbelül tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna. Ezzel csak még jobban ártok.

- Race! Kérlek… - a torkomat sírás fojtogatja.

Meghalt.

Nem az nem lehet. Életben van.

De mi van, ha…

Megzörren egy ág.

- Race? – kérdezem reménykedve.

- Sajnálom, hogy ha csalódást okozok, de nem.

- Seth. – A lábaim gyökeret eresztenek, ahogy meglátom magam előtt a Kilences fiú erőteljes alakját. Eszembe jut, ahogy a vízesésnél sírva öleli magához a szerelmét. Törékenynek és gyengének tűnt, a látványtól nekem is megeredtek a könnyeim. A fiú, aki viszont most áll előttem, vérre szomjazik. A tekintete kegyetlen, az arca elszántságról árulkodik, a száját pedig gúnyos mosolyra húzza.

- Szóval tudod a nevem. Remek. Akkor kihagyhatjuk a bemutatkozást, és rögtön rátérhetünk a lényegre. Meg foglak ölni. De gondolom, ezt már tudod. Legalábbis a bárgyú képedről ezt olvasom le. – Fogalmam sincs róla, hogy Seth milyen volt a Viadal előtt, de most, ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, egészen biztos, hogy az őrült jelzőt aggatnám rá.

- Seth, te nem akarod ezt. Nem vagy gyilkos – nyögöm ki halkan.

- A kis barátnőd nem ezt mondaná. – Ökölbe szorul a tenyerem. Ezt látván, Seth közelebb hajol hozzám. A lehelete az arcomat csiklandozza. A gyomrom felfordul és a testem minden porcikája tiltakozni kezd a közelségétől, így hátrálni kezdek, de egy fába ütközök. A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben farkasszemet nézünk egymással. A fiú orrlyukai kitágulnak és hevesen szívja be a friss levegőt, a szemeiből állatias vad csillogás árad, és tudom, a halálomat akarja. Váratlanul fülsértő nevetésbe tör ki és egyre biztosabb, hogy teljesen megőrült.

- Aisha nem akarná, hogy ezt tedd. – Seth arcvonásai megkeményednek. A kezeit a nyakam köré fonja és erősen megszorítja a légcsövemet.

- Ne merészeld a szádra venni a nevét! – ordítja teli torokból.

Megpróbálom lefejteni a tenyerét a nyakamról, de nem járok sikerrel.

- Tudod mit? Rendes leszek hozzád. – Seth elenged, én pedig köhögve kapkodok oxigén után. – Sikerült meglopnom a Hivatásosokat. Egy csomó fegyver van nálam. Kiválaszthatod, hogy melyikkel öljelek meg. Mit szólsz a baltához? Vagy a buzogány jobban tetszene? – Nem válaszolok. Rettegve nézek a fiúra, aki pár percen belül a gyilkosom lesz. – Én felajánlottam, de ha te csak ennyire értékeled, akkor majd én döntök helyetted. Legyen a buzogány. Most ahhoz van hangulatom. – Előveszi a fegyvert és fenyegetően meglebegteti előttem. A menekülésen töröm a fejem, de nem jut az eszembe semmi használható ötlet.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Seth tekintete, ha lehetséges, még könyörtelenebbé válik, de mielőtt bármit is tenne velem, futásra emlékeztető hangokat hallunk. Gyorsan a háta mögé pillant, ahol az egyik bokorból Race tör elő, kezében a lándzsájával, amit már készülne is elhajítani, de ugyanebben a pillanatban, Seth megragad a karomnál fogva és pajzsként maga elé ránt.

- Én a helyedben nem tenném, Négyes. Nehogy véletlenül rossz embert találj el – mondja gúnyosan, mire Race leereszti a fegyvert.

Akármennyire is örülök, hogy újra látom, a félelmem erősebb, hiszen most fogom megöletni mindkettőnket.

- Hagyd őt békén! Semmit sem ártod neked.

- Miért talán Aisha ártott bárkinek is? – csattan fel ingerülten. – Nem, és most még is halott. Különben is a lány meglépett előlem az első napokban, itt az ideje, hogy befejezzem, amit akkor elkezdtem. – Seth a levegőbe emeli a buzogányt.

- Én ott voltam, amikor Aishát megölték. Nem tettem semmit csak néztem, ahogy kínozzák.

- Te mocskos rohadék! – ordít Seth, félrelök az útjából, majd Race felé hajítja a buzogányt, ami eltalálja a fiú halántékát. Race a földre rogy, Seth ismét vérszomjasan üvölt egyet, és a hátára akasztott tegezből, nyílvessző helyett, egy baltát vesz elő.

Az idő megáll, ahogy a nap fénye megcsillan a pengén és a földön kuporgó Race-t célba veszi vele.

- Ne! – sikoltok, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, rávetem magam Sethre.