9. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak most teszem fel az új részt, nem kezdek el magyarázkodni, mert nem hiszem, hogy érdekel titeket. A lényeg, hogy itt van, remélem tetszeni fog nektek, és köszönöm az eddigi pipákat és kommenteket. =)

A megnyitó után a Kiképzőközpontba kísérnek minket, ahol egészen a Viadal kezdetéig lakni fogunk. Minden körzetnek külön emelete van, a miénk a negyedik. Életemben nem utaztam még lifttel, így kissé idegesen állok egyik-lábamról a másikra, míg a fémajtó be nem csukódik. Az indulás váratlanul ér, és hirtelen úgy érzem, mintha a belső szerveim a torkomba csúsznának. Egy csilingelő hang jelzi, hogy megérkeztünk, és az ajtó ismét kitárul előttünk.

Elképedve bámulom a hatalmas nappalit. Csak a plafon kétszer olyan magasan van, mint otthon. Az összes bútor a legújabb és a legmodernebb gyártmány, és szinte már vakítóan tiszták, egyetlen porszemet sem látok sehol. Éppen ezért semmihez sem merek hozzányúlni, félek, hogy még a végén valamit tönkreteszek, ezért inkább csak a szemeimmel nézek körbe.

Félkör alakban egy fekete bőrkanapé húzódik, előtte egy bizarr formájú asztal található, rajta valami kapcsoló félével. Race egy cseppet sem zavartatja magát, a kezébe fogja a tárgyat, majd a különböző gombokat kezdi el nyomkodni rajta. Hirtelen a szobában óriási hangzavar lesz, ahogy a korábban még üres falfelületen megjelenik egy város. A kezemmel befogom a füleimet, és a TV képernyőre pillantok, ahol a szereplők a kihalt utcákon futnak az üldözőik elől. Arielle kikapja Race kezéből a kapcsolót, és gyorsan kinyomja a filmet.    

Race ekkor már az ajtó mellett található hőszabályzót tanulmányozza, és egy újabb gomb megnyomása után fél perc alatt trópusi hőmérsékletűvé fűti az egész emeletet. Blee Nasher a kezével legyezni kezdi magát, majd hűvösebbre állítja a szabályzót, miközben szúrós szemekkel néz Race-re.

- Ha mindenáron végig akarsz próbálni mindent, azt ajánlom, hogy az étkezőben kezd.  

Blee elindul az általa említett szoba felé, és int nekünk, hogy kövessük. Race-szel először összenézzünk, aztán Blee után indulunk.

Az étkező falai és a csempe szürke színű, a szoba közepén egy széles üvegasztal áll, körülötte hatalmas háttámlájú székek sorakoznak. Blee megáll egy fal mellett, amibe korábban egy négyzet alakú lyukat vájtak.

- Ezt imádni fogjátok – lelkendezik Blee. – Ha bármikor megéheztek, csak idejöttök, és egyetlen gombnyomással ínycsiklandozó ételt varázsolhattok magatoknak.

 Race rögtön ki is próbálja, és rendel magának egy egész túrótortát, néhány csokis muffint, és egy halom egyéb édességet. Az elkövetkezendő napokban nekem is fel kéne szednem néhány kilót, úgyhogy véletlenszerűen kiválasztok egy gombot, és a semmiből megjelenik egy tál, rajta valami húsfélével és egy adag krumplipürével. Leülök az asztalhoz, és enni kezdem. Az első falatot belemártom a tányéron található szószba, majd bekapom a húsdarabot, és rágni kezdem. Egy mélyet sóhajtok, ugyanis az étel tényleg ínycsiklandó.

- Ízlik? – kérdezi mosolyogva Finnick, én pedig heves bólogatásba kezdek.

- Fogalmam sincs, mi ez az izé hozzá, de egyszerűen imádom – mondom teli szájjal.

Finnick nevetve nyom meg egy újabb gombot, majd elém tesz egy egész tányérnyi szószt. Alig telik el pár perc és már az ujjaimmal nyalom ki az edényt.

- Úgy egyetek, hogy egy órán belül vacsorázunk – figyelmeztet minket Blee.

Egy csokis sütivel a számban indulok el körbenézni a szobámba. A lábaim földbe gyökereznek, mikor kinyílik előttem az automataajtó és megpillantom a lakosztályom. Talán még a házunk is elférne benne. A padlót fehér szőnyeg borítja, baloldalt egy sötétbarna szekrénysor húzódik végig közvetlen a fal mellett, a szoba közepén pedig egy hatalmas, bársony takaróval lefedett franciaágy áll.

Úgy döntök, gyorsan lezuhanyozom, így ledobom magamról a ruháimat és a fürdőbe megyek. A zuhanykabinban milliónyi gomb található, és mivel fogalmam sincs melyik micsoda, ezért az összes funkciót végig próbálom. Még csak a törülközéssel sem kell bajlódnom, hiszen ha ráállok a lábtörlőre, a hősugárzó azonnal bekapcsol és megszárít. Felveszek egy kényelmes nadrágot, és egy zöld színű felsőt, majd elterülök a hatalmas ágyon, és egészen addig így is maradok, amíg Blee értem nem jön.

Az asztalnál a két stílustanácsadó is jelen van, Antonius arról magyaráz Blee-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy le kellett cserélni az eredeti ötletét. Sibylla pedig Arielle-lel beszélget a megnyitóról és a többi versenyzőről. Néha Finnick is közbeszól, és elsüt egy-egy jó poént. Ilyenkor mindenki röhögésbe tör ki.

A vacsora után megnézzük a megnyitó ismétlését. Néhány körzet versenyzőit leszámítva – a Tízedik körzet kiválasztottjait például marhának öltöztették be –, mindenki káprázatosan néz ki. Örömmel állapítom meg, hogy Race-szel benne vagyunk a kedvencek között, a közönség imádta a ruhánkat, és hangosabban éljenzett, mikor minket mutattak a kivetítőkön.

- Nézd azt a sok idiótát. Hihetetlen, hogy ennyire imádják ezt a puccos felhajtást. Olyanok, mint a cirkuszi majmok. – Race hangja a gyűlölettől cseng. Antonius már nyitná is a száját, hogy megvédje szeretett otthonát, de Arielle gyorsan leinti. Antonius erre haragosan morgolódni kezd, de aztán Sibylla halkan mond neki valamit, amitől egy kicsit sikerül megnyugodnia. Blee sértődött arckifejezését elnézve, Race nem lesz a szíve csücske, és látványosan feljebb emeli az orrát. Azt várja, hogy Race bocsánatot kérjen tőle, de még ő is tisztában vele, hogy erre nem fog sor kerülni. Számomra az egész jelenet nevetséges, ezért halkan felkuncogok. Finnick finoman megböki az oldalam, és mosolyogva nézünk egymásra.

Lélekben még mindig a megnyitó ünnepségen vagyok, miközben Finnick-kel a szobám felé sétálunk. Bár Race-nek igaza van, azzal kapcsolatban, hogy az egész körül túl nagy felhajtást csapnak, és tényleg úgy mutogatnak minket, mintha valami kiállítás tárgyai lennénk, de mégis a szekéren állva elöntött az izgatottság, és megnőtt az önbizalmam is. Az a sok taps és éljenzés, többek között nekem is szólt, és ez hihetetlenül jól esett.

- Mire gondolsz? - kérdezi Finnick a folyosón haladva.

- A megnyitóra. Szerintem szép volt, élveztem a közönség rajongását, és örülök, hogy nem egy hal jelmezbe kellett megjelennem előttük.

- Két éve, az egyik mentoráltam kénytelen volt tintahalnak öltözni. – Emlékszem arra az évre. Egy magas, izmos, tizennyolc éves srác önként jelentkezett, a társa pedig egy elszánt lány volt. A ruhájukkal teljesen leégtek a közönség előtt. Még tinta csíkot is húztak maguk után. Mindenki rajtuk röhögött, nagyon sajnáltam őket.

- Miért nem beszéltétek le a styistokat róla? – kérdezem komolytalan arccal, mert bár tudom, hogy nem szabadna, csak nehezen sikerül visszatartanom a nevetésemet.

- Próbáltuk, de nem sikerült. Most is közel harcot kellett vívnunk velük, mire végül hajlandóak voltak előállni egy új ötlettel. Eredetileg valami szürke, testhez simuló, pikkelyekkel borított valamit akartak rátok adni. Mozogni sem tudtatok volna benne. – Megállunk a szobám előtt, és Finnick felé fordulok.

- Már pedig Antonius szerint fantasztikus lett volna. – A fantasztikus szót direkt, úgy ejtem, ahogy a stílustanácsadóm szájából hallottam. Finnick hangosan nevetni kezd. A tegnapi nap után jó látni, hogy ma már mosolygósabb kedvében van. Talán egyre esélyesebbnek lát a győzelemre? Lehet, hogy amíg én a felkészítő csapattal voltam, addig ő már neki is kezdett a támogatóim gyűjtésébe.

Hiába. Tisztában vagyok vele, hogy elsők között fogok meghalni. Egy hullának meg mindegy hányan is támogatják, de nem adok hangot az aggályaimnak. Nem akarom elrontani Finnick jó kedvét.

- Annie, emlékszel, amikor még utánam kajtattál? – Bólogatok. Hát persze, hogy emlékszem. Miután Finnick kimentett a vízből, hősként néztem fel rá, és éveken át úgy követtem, mint egy pincsi kutya a gazdáját. Teljesen megszállott voltam és Finn agyára mentem.

- Végül még is csak megkedveltél – válaszolok.

- Nem igazán volt más választásom. Elüldözted a barátaimat. – Finnick rám villantja a tökéletes fogsorát, majd fogja az egyik loknimat, és két ujja közzé csípteti. Játékosan tekergetni kezdi, végül pedig egy sóhaj kíséretében elengedi. - Aludnod kellene. Holnap nehéz napod lesz.

- Lehetne, hogy ma is…? – a számba harapok, és remélem, hogy Finnick tudja, mit akarok kérdezni.

Tudja is.

De ahelyett, hogy mosolyogva bemenne a szobába, szomorúan néz rám.

- Sajnálom Annie, de nem lehet. El kell mennem. – Lehatja a fejét, mert nem akarja látni a reakciómat. Nem mondja ki, de tudom, hogy egy nő van a háttérben. Finnick attól fél, hogy egy nap máshogy fogok ránézni. Hogy egyszer majd arra ébredek, hogy undorodok tőle. Csakhogy ez nem fog megtörténi. Az egyetlen, amitől rosszul vagyok az a Kapitólium, amiért ilyesmire kényszerítik. Keserű ízt érzek a számba és dühös leszek. Amíg itt mindenki úszik a gazdagságban és élvezi az életet, addig a körzetek éheznek, minden évben arra kényszerítik az ártatlan gyerekeket, hogy életre-halálra harcoljanak egymással. Családokat szakítanak szét, fájdalmat okoznak, és ezen a nép még jól is szórakozik.

Számukra a Viadal, csak egy szórakoztató játék.