2014. december 28., vasárnap

22. rész

Miután megettük a maradék bogyót és kivégeztük az egyik kulacs tartalmát, céltalanul bolyongunk az erdőben. Legalábbis szerintem, de Joice felszegett állal, határozottan halad előttem. Fejét ide-oda forgatja, még a beszélgetést is elutasítja, hogy jobban tudjon koncentrálni, bár a tónál világossá vált számomra, hogy képes egyszerre több felé is figyelni. A léptei olyan halkak, mintha a teste súlytalan lenne, a kést úgy markolja a kezében, hogy azt bármelyik pillanatban használni tudja. Mellette teljes biztonságban érzem magam, és bár a kezemben szorongatom a dobócsillagot és én is az erdőt fürkészem, a figyelmemet mégis inkább annak szépsége köti le. Kisebb-nagyobb emelkedőkön és lejtőkön gyalogunk, hol jobbra, hol balra kanyarodunk. A különböző méretű fák levelei között néhány helyen utat tör magának a napfény, de többnyire árnyékban haladunk. A bokrok sűrűn nőnek errefelé, egy-kettő még a derekamig is felér. Az ösvényt néhány kiálló gyökér és kődarab borítja, így fél percenként kénytelen vagyok az orrom elé nézni, máskülönben elesnék. Az egyik ilyen alkalommal egy mókus keresztezi az utamat, majd felkapaszkodik a mellettem lévő fa törzsére, és felfele kezd mászni. Nem messze az állattól, körülbelül egy centire, hirtelen egy kés áll a kéregbe. Ijedtemben összerezzenek és ösztönösen felsikoltok.
- Sajnálom, a francba… – morog Joice. – Tudtam, hogy elhibázom. Soha nem fogok tudni olyan jól célozni, mint Apa.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor rájövök, hogy nincs veszély, csak Joice megkívánta a mókushúst.
- Ugye rendben vagy, Annie? Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj, csak ha lehet, legközelebb előre figyelmeztess.
- Rendben, használjunk kézjeleket. Különben nem vagy éhes? A táskámban van damil, állíthatnánk csapdákat.
- Jó ötlet, de előtte fújjuk ki magunkat.
Joice ledobja a táskát a földre, majd előveszi a korábban összegyűjtött gyökereket, és lassan elmajszoljuk őket, hogy elnyomjuk a borzalmas ízűket, iszunk rájuk egy kis vizet is. Aztán egy fél órás pihenő után, Joice újból kutakodni kezd a hátizsákban, és előveszi a damilt. Egy ideig a kezében forgatja, majd feltápászkodik, és körbe néz az erdőben.
- Induljunk. – Én is felállok, a dobócsillagot az övemre akasztom, majd a táskát az egyik bokor tövébe hátrahagyva tovább indulunk.
 - Csak útban lenne – legyint. - Amúgy is a közelben maradunk. Visszajövünk érte.
Joice nagy szakértelemmel választja ki a helyeket, és gyakorlatias mozdulatokkal állítja fel a csapdákat, biztos vagyok benne, hogy mindezt nem a kiképzésen sajátította el. Legszívesebben megkérdezném, hogy hol tanulta meg mindezt, de nem akarom ilyesmiről faggatni, és különben sem tudhatom, hogy milyen bajt okozok a lány családjának, ha egész Panem előtt kíváncsiskodom.
- Add ide a kést, légyszi – nyújtja felém a kezét, én pedig azt csinálom, amit kér tőlem. Egy gyors mozdulattal elvágja a damilt.
 – Ez is kész – mondja büszkén. – Remélem hama… - hirtelen félbehagyja a mondatot, és kémlelni kezdi a környéket. A mutatóujját a szája elé emeli, jelezve, hogy maradjak csendben. – Szerintem valaki van itt – suttogja. – Keressünk búvóhelyet.
Halk, osonó léptekkel indulunk el. Joice abba az irányba bök, amerről jöttünk. Remegve haladok elől, és bár nem hallok újabb hangokat, hátrafordulok, de a lány arckifejezésének látványa nem enged fellélegezni. Idegesen markolászom a fegyverem, majd ismét hátrapillantok, és azt látom, hogy Joice pár lépéssel lemaradva, megfeszült testtel mered az egyik bokor felé.
- Futás! – kiált fel hangosan. A rémület megfagyasztja az érzékszerveimet, így nem fogom fel pontosan azt, ami körülöttem történik. A lábaim visznek előre, hallom Joice lépteit a hátam mögül, csakhogy valaki más is futni kezd. Az illető hangosan trappol, a súlya alatt megreccsen egy faág. Hátra fordulok, és minden túl gyorsan történik. Az egyik pillanatban Joice fut utánam, az üldözőnk a messziből hangosan kiált egyet, majd Joice gyomrába egy dárda fúródik.
Egy éles sikolyt hallatok, majd érzem, ahogy megerednek a könnyeim, és lefolynak az arcomon.
- Joice! Joice! – kiabálom a nevét. A lány tenyeréből kiesik a kés, és térde rogy.
- Fuss! – hallom meg az eltorzult hangját. – A kés – hörög tovább.
Nem akarok elmenekülni. Nem akarok elfutni. Itt akarok maradni mellette. Szeretném, ha a jelenlétemmel átsegíthetném a másvilágra. Ha osztozhatnék a fájdalmaiban.
De nem tehetem, mert pár méterre tőlünk egy szőkés-barna, nagydarab fiú siet felénk. Szerencsére az Adrenalinnak köszönhetően a testem magától lép működésben, és anélkül, hogy az agyam kapcsolna, már fel is kapom a kést a földről, és szaladni kezdek. Az elmém még mindig tompa, mikor hátrapillantok, de sikerül beazonosítanom, hogy a Kilences fiú van a nyomomban.
Az Arénát ágyúdurranás hangja rázza meg. Joice halott.
A könnyfátylon keresztül nem látok rendesen, és érzem, hogy bármelyik pillanatban a sírva eshetek össze.
De nem tehetem.
Futás közben felsértem a bőröm néhány faággal, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Csak rohanok tovább. Ismét hátrapillantok, és ekkor veszem észre, miért is olyan hangos és lassú a fiú: megsérült a lába és sántít. Ez az egyetlen szerencsém, különben már rég utolért volna. Így viszont van esélyem elmenekülni.
A fejem mellett elsuhan egy nagyobb kődarab. Felsikítok, aztán gyorsan a szám elé kapom a szabad kezem, és szaladok tovább.
A sírástól egyre nehezebben kapok levegőt, de már közel vagyok a táskához. Meg kell szereznem. Ez az egyetlen, ami a menekülésre ösztönöz. Egy cél, amit el kell érnem, valami, ami motivál. Mögöttem puffanást hallok, majd az üldözöm káromkodni kezd. Egy újabb pillantás a hátam mögé, és látom, hogy a fiú elterült a földön. Ha mázlim van, eltart egy percig, míg feltápászkodik. A remény, mint valami energia löket járja végig a testem, így még gyorsabb tempóba kapcsolva rohanok tovább. Aztán a semmiből előbukkan a sáros-földes táska a fa tövében. Nem állok meg, futás közben kapom fel a földről.
És most? Merre menjek? Menedékre van szükségem.
Jobb ötlet híján tovább rohanok, de érzem, hogy már nem bírom sokáig. Szúr az oldalam, és egyre lassabb leszek. Az egyik fa törzsének dőlve levegő után kapkodom. A Kilences fiút egyelőre leráztam, de tudom, hogy nem fogja feladni. Lábsérülés ide vagy oda, utol fog érni. Ekkor meglátok egy áfonyabokrot. Gyorsan bevackolom magam a levelei közé, azt remélve, hogy az elmúlt pár nem megszűnik létezni, és visszakerülök a Viadal első napjára. Szerencsére a cserje remekül eltakar, de a szívem olyan hangosan kalapál, hogy attól félek, hogy ha ide ér a fiú még a végén meghallja. Egy szűk résen keresztül kémlelem az üldözőm. Alig pár méterre tőlem megáll és tanácstalanul körbefordul. Aztán bicegve tovább szalad. Kifújom a levegőmet, és csak ekkor veszem észre, hogy egészen idáig bent tartottam. A fiú léptei távolodó hangját hallgatom. Elmúlt a veszély, de képtelen vagyok megmozdulni.
Joice meghalt, és egyedül maradtam.

8 megjegyzés:

  1. Szia! Úristen! :o Olyan gyorsan történt minden, alig bírtam felfogni... Teljesen úgy éreztem, mintha én lennék Annie. Lélegzetvisszafolytva olvastam a sorokat onnan kezdve, hogy Joice rájött, hogy valaki van körülöttük... És utána meghalt :( alig szerepelt és mégis nagyon megkedveltem, pedig tudtam, hogy egyszer meg fog halni... Nagyon sajnálom őt :(
    Lenyűgözően írtad le a történteket, mint mindig. Alig várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Utólag rájöttem, hogy szegény Joice hosszabb ideig is szerepelhetett volna, de sajnos előbb-utóbb mindenképp erre sorsa jutott volna. =(
      Köszönöm, hogy írtál nekem, vasárnap érkezik a folytatás. :)

      Swarley

      Törlés
  2. Jajj, szegény Joice... :( Úgy szerettem azt a karaktert. Mázli, hogy nem kapta el Anniet is a fiú. Nagyon tetszett a fejezet :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én is nagyon szerettem Joice karakterét, de sajnos csak egy valaki nyerhet. =(
      Annie-nek most szerencséje volt, de még sok mindent tartogat az Aréna számára.
      Köszönöm, hogy írtál nekem. :)

      Swarley

      Törlés
    2. Jujj, várom azt a sok érdekességet. :D Amugy megkérdezhetem, hány fejezet a történeted? :))

      Törlés
    3. Szia!
      Persze, hogy megkérdezheted. :)
      Jelen pillanatban 49 fejezetből áll, de ahogy teszem fel a folytatást, össze szoktam vonni 1-2 részt, ha túl rövidnek találom, úgyhogy nem tudom még a blogon hányadik fejezet lesz az utolsó. :)

      Törlés
  3. Drága Swarley!

    Szerettem volna előbb kommentálni Neked, csak le voltam maradva a történettel (köszönöm iskola), viszont a téli szünetnek hála, tudok írni egy kisebb véleményt és reakciót az eddigi Arénás fejezetekre.
    Nagyon tetszett, bár nekem az eleje úgy tűnt, mintha gyorsan haladt volna az idő, de aztán lelassítottad a történéseket, mikor Joice felbukkant.
    Sajnáltam Taysont, hiszen Annie eltöltött vele egy kis időt, reménykedtem is benne, hogy az Arénában majd szövetséget kötnek, Oliviával egyetemben, bár a lány még él, kíváncsi vagyok, találkozni fognak-e a későbbiekben, hiszen Annie-nek most nincsen senkije... Én örülnék neki, számomra szimpatikus a lány. :) És ha már itt tartunk, Race-t is szívesen újra látnám, remélem vele is össze fog futni még a Viadal során.
    Joice aranyos volt, sikerült megszeretnem őt, szomorú is lettem, hogy ilyen hamar el kellett válnunk tőle, olvastam volna róla még. Ráadásul a fejezetet is nagyon hamar elolvastam, csak úgy daráltam a sorokat, így még gyorsabbnak tűnt az egész. Illetve azt is sajnálom, hogy Annie-nek el kellett rohannia, nem volt ideje elbúcsúzni tőle, annyira kíváncsi vagyok, mi lesz most vele!
    Más azt hiszem nem jut eszembe, amit feltétlenül leírnék, viszont ha bármi eszembe jutna, a következő fejezet alatt megosztom Veled.
    Várom a folytatást, ügyesen írsz, élvezet olvasni, úgyhogy csak így tovább! :)

    Boldog Újévet kíván és ölel,
    Leia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leia!

      Először is szeretnék elnézést kérni, hogy csak most reagálok a kommentedre. Nagyon jól esett, hogy írtál nekem, és még nagyobb öröm számomra, hogy egy ilyen szép hosszú véleményt fogalmaztál meg, köszönöm neked. :)
      Igazad lehet, hogy az elején gyorsan haladtak az események, de jobbnak láttam, ha eltelik 1-2 nap, mielőtt Annie találkozik Joice-szal, viszont azt sem akartam, hogy esetleg unalmasnak találjátok a történetet, így aránylag hamar eltelt az a pár nap.
      Tayson-t én is sajnálom, szegény nem élt túl sokáig. =/ Azt nem árulom el, hogy a későbbiekben Annie találkozni fog-e még Oliviával, viszont a közeljövőben számíthatsz Race felbukkanására . :)
      Joice lett az egyik kedvenc szereplőm, és utólag már bánom, hogy ilyen hamar el kellett köszönni tőle. Gondolkoztam rajta, hogy írok még pluszba egy-két fejezetet, mielőtt megtörténik a baj, de végül ez elmaradt.
      Hamarosan felteszem a következő részt, abban kiderül, mi lesz most Annie-vel. :)
      Köszönöm kedves szavaidat, neked is boldog új évet, így utólag is. :)

      Ölel,
      Swarley

      Törlés