23. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy egy napot késett a folytatás, remélem, nem haragudtok meg érte. Kicsit félve teszem ki ezt a részt, attól tartok, hogy talán monotonnak fogjátok találni, de Annie-t eléggé megviselték az előző részben történtek, és így tudtam a legjobban érzékeltetni ezt az állapotot. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy bátran írjátok meg nekem. Kellemes olvasást. :) 

Másnap a saját ordítozásomra ébredek. A testem verejtékben fürdik, a szívem meg olyan gyorsan verdes, mint ahogy egy kolibri csapkod a szárnyaival.

Álmomban újra átéltem Joice halálát. Ismét magam előtt láttam, ahogy a dárda a levegőben száll, belefúródik a lány testébe, majd Joice a földön térdelve, hörögve kapkod levegő után. Utolsó pillanataiban is meg akart védeni. Én pedig cserében magára hagytam. Bárcsak mellette maradhattam volna, míg a szürke szemeiből végleg elmúlik az élet. Eszembe jutnak a lány kistestvérei, nem rég vesztették el az édesapjukat, és most kénytelenek a nővérüket is elbúcsúzni.

A torkom összeszorul, a vállaim megrázkódnak és hangos zokogásba török ki.

Több óra is eltelhet, amikor is korogni kezd a gyomrom, és érzem, hogy a torkom teljesen kiszáradt.

Remegő kezekkel veszem elő az egyik kulacsot és iszom pár korty vizet. 

Mihez kezdjek most? Mit tenne a helyemben Joice?

Nem maradhatok itt. Új rejtekhelyet kell keresnem. Tisztában vagyok vele, hogy az Arénában nincs olyan pont, ahol biztonságban vagyok, mégis úgy érzem, hogy minél messzebb kell kerülnöm ettől a helytől.

Egész testemben reszketek, miközben átbújtatom a kezeimet a hátizsák pántjain, majd a kezembe veszem a kést és fülelni kezdek. Miután megállapítom, hogy nem hallok semmi szokatlan neszt, óvatosan kidugom a fejem a bokorból.

Most nézz körbe! – utasítom magamat.

A környéket kezdem kémlelni. A levegő tiszta. Úgy tűnik, hogy a közelben senki sincs.

Vagy ha mégis, akkor az illető nagyon jól elrejtőzött…

Érzem, ahogy az előbbi néhány korty víz kikívánkozik, de végül nyelek egyet. Félve előbújok a rejtekhelyemről és felegyenesedek.

Ügyes vagy, Annie. Csak szépen lassan. Indulj el valamerre.

Elfordítom a fejem. Jobbra nem mehetek, arra ment a Kilences fiú. Igaz már messze járhat, ha a reggeli ordítozásom és a hangos zokogásom nem vonzotta az áfonyabokorhoz, mégsem vagyok hajlandó jobbra indulni. Ugyanakkor balra sem mehetek, arrafelé halt meg Joice. Képtelen lennék rá, hogy újra lássam a helyet, ahol elvesztettem és cserbenhagytam őt. Így hát előre fele megyek, átvágok a fák és a bokrok között, majd egy ismeretlen ösvényen találom magam. A kést folyamatosan készenlétben tartom, úgy ahogy Joice-tól ellestem. Néha átteszem a másik kezemben, hogy megtörölhessem az izzadt tenyeremet.

Gondolj szép dolgokra!

Az otthonom. A családom. Anya mosolya. Apa nevetése. A testvéreim. A hullámzó tenger. A hűvös, de mégis kellemes fuvallat, ami belekap a hajamba és játszadozni kezd vele. Finnick tengerzöld szeme. Az, ahogyan megjelennek az apró nevetőgödröcskéi, ha mosolyra húzza a száját. Az öröm az arcán, amikor a szeretett vitorlásáról beszél. Az ölelő karjai. A csókjai.

Most pihenj le, Annie.

Lekuporodok egy széles fa tövében és inni kezdek. Már csak egy félkulacsnyi vizem maradt. Újra kéne töltenem, mielőtt végleg elfogy. A gyomrom hirtelen panaszos éneklésbe kezd. Összeszedek néhány gumót és kérget. Hosszan rágom őket, mire sikerül lenyelnem az apró falatokat. Az ízük borzalmas.

Úgy döntök elindulok a vízesés felé, de először keresnem kell valami támpontot, hisz az erdő ezen részén még nem jártam, így fogalmam sincs merre kéne mennem. Hagyom, hogy a lábaim arra vigyenek, amerre akarnak. Vakon követem őket.

Néha megállok. Ilyenkor körbenézek, hallgatózok, aztán tovább indulok. Az egyik alkalommal meglátok egy gyönyörű sárga virágot, ami az egyik bokron nőtt. Leszakítom, majd az orromhoz emelve megszagolom a virág illatát. A növényt a száránál fogva az övemre kötöm a dobócsillag mellé. Tovább haladok. Elhúzom az utamban lévő faágakat, kikerülöm a kavicsokat. Egyszer viszont nem figyelek eléggé és megbotlom. Az alkarommal végig súrolom a földet, a sérült bőrfelület lüktetni és égetni kezd, a jobb karomon a horzsolás még vérzik is. A fájdalom enyhítése képen fújni kezdem a sebet.

Egy fokkal jobb. Most pedig állj fel, és menj tovább.

Már teljesen besötétedik, amikor még mindig az erdőben botorkálok. A feketeség miatt ismét megbotlom, de ezúttal időben megkapaszkodom egy fatörzsben, így megúszom az esést. Nincs értelme tovább mennem, a legjobb az lesz, ha lepihenek.

Felkapaszkodok az egyik fára, ahol letelepszek egy vaskosabb ágra, magamra terítem a takarót, majd a kötél segítségével rögzítem magam. Az éjjel nem vetítenek újabb arcképet az égre. Ezúttal nem halt meg senki.

Reggel néhány gumó és pár korty víz után tovább indulok. Mivel, ha nem gondolok semmire, Joice élettelen testét látom magam előtt, figyelem elterelés képpen számolni kezdem a lépteimet.

Ezerhuszonháromnál megállok és lepihenek. Megeszek egy marék piros bogyót, aztán tovább gyalogolok. Már fogalmam sincs, hova akarok eljutni, egyszerűen csak tovább kell mennem. Érzem, hogy nem állhatok meg.

Újabb ezerkétszázhatvanöt lépés után vért látok a földön. A piros folt megbabonáz, és nem enged, arra kényszerít, hogy kövessem. A vértócsák egyre nagyobbak lesznek, ahogy tovább sétálok.

Állj meg! Fordulj vissza!

A fejemben egyre csak ez a két mondat ismétlődik, de én csak haladok tovább.

A foltok közepette egy véres, megcsonkított végtagot látok. Az egyik kiválasztott karja… Egy ideig csak bámulom, aztán egy riadt sikoltás térít magamhoz. A fák túl oldalán egy fiú segítségért kiabál. Menekülni próbál, de hirtelen a semmiből ráugrik valami. Az állat morgó hangot ad ki, majd hallom, ahogy a fogait a fiú húsába mélyeszti. Még néhány másodperc és megszólal az ágyú, de a lény még mindig a fiú élettelen testét tépi darabokra. Bár a fák valamennyire takarják előlem a borzalmas látványt, mégis látom, ahogy a farkasszerű vadállat metszőfogaival szétmarcangolja az áldozatát. A levegőben a vér jellegzetes szaga terjeng.

A gyomrom felfordul és megszédülök. Egy fatörzsnek támaszkodom, hogy ne essek ájultan a földre. Hátralépek a bal lábammal, de megreccsen alattam egy ág. A farkas egy hirtelen mozdulattal felkapja a fejét, és a levegőbe szimatol. A fák mögül jól látom, ahogy felém fordul, majd várakozóan rám néz.

El kell tűnnöm innen. Még mielőtt nekem ront.

Lassan hátrálni kezdek, de mivel nem merem elfordítani a fejem, nem nézem, hogy hová is lépek, és sikeresen összetörök egy újabb ágat. A farkas mérgesen morog, aztán egyenesen felém kezd el futni.

Egy másodperc alatt fordítok hátat a fenevadnak és rohanni kezdek. Ezúttal nem segít, ha csak szaladok előre a vakvilágba. A farkas gyorsabb nálam. Hallom, ahogy itt lohol a nyakamban. Bármelyik pillanatban rám vetheti magát.

Meglátok egy fát, aminek alacsonyan nőnek az ágai. Veszek egy mély levegőt és elrugaszkodom a talajtól. A vadállat velem egy időben mozdul, de még pont idejében sikerül átkarolnom a fatörzset. Sietve felhúzom a lábaimat, így a farkasnak nem sikerül elérnie. Az állat egyenesen a fának ütközik, majd visszaesik a földre. Mielőtt egy újabb ugrással elkapna és megpróbálna lerántani, gyorsan mászni kezdek.

Mássz! Mássz! Minél feljebb, annál jobb!

Megkapaszkodom egy ágba, de későn veszem észre, hogy az túl gyenge, ezért eltörik a súlyom alatt. Nagy erővel csapódom neki a fatörzsnek, de szerencsére még azelőtt elkapok egy újabb ágat, mielőtt lezuhannék. Tovább mászok, de ezúttal jóval óvatosabban. Csakhogy nem olyan egyszerű megtalálni a megfelelő fogást, ha az embernek izzad a tenyere és remeg a keze.

Amikor már úgy gondolom, biztonságban vagyok, félve pillantok le. A farkas egymásután többször is felugrik, utánam akar jönni, de úgy tűnik – nagy szerencsémre –, hogy nem tud felmászni.

Félek, hogy egyetlen rossz mozdulat és a földre zuhanok, úgyhogy előveszem a kötelet és rögzítem magam.

Most már csak annyi a teendőm, hogy várok.

Csakhogy a farkas nem megy el. Egy idő után ugyan megunja a próbálkozást, de ahelyett, hogy feladná és elmenne, lefekszik a fa tövébe, és arra vár, hogy lemásszak.

 Ezerrel kattog az agyam, de nem jut eszembe semmi menekülő ötlet. Egy idő után már nem is gondolkozom, csak bámulok ki a fejemből. Aztán megszólal a himnusz, majd felvillan az Ötös fiú képe. Elborzadok, ahogy a szemeim előtt ismét megjelenik a csonka kar a vérfolt közepén.

Két lehetőségem van: vagy szomjam halok a fa tetején vagy a farkas engem is darabokra tép.