24. rész

Elfogyott a vizem és már egy napja semmit sem ettem. A farkas még mindig a fa tövében fekszik, vérszomjas szemeivel folyamatosan engem bámul. Tehetetlenül az ajkaimba harapok, majd a kezemmel megigazítom a kötelet, hogy ne vágjon a húsomba. Ekkor veszem észre az övemen a dobócsillagot. Remegő ujjakkal akasztom le róla, beszívom a levegőt, ahogy a magasba emelem a tárgyat, majd egyenesen az állat felé hajítom.

De elvétem.

Néhány centivel a farkas mellett ér földet, a fenevad pedig még csak nem is pislog, továbbra is elszántan szegezi rám ádáz tekintetét.

Sóhajtozva dőlök vissza a fatörzsnek és lehunyom a szemeimet. Csapdába estem. Talán az egyetlen esélyem az volna, ha valaki a közelben járna, és a farkas észrevenné, akkor őt kezdené el üldözni, és én megmenekülök. A gondolattól, hogy egy másik gyerek halálát kívánom, felfordul a gyomrom.

Ismét lenézek a mélybe és meglepődve állapítom meg, hogy a farkas ezúttal áll. Felemeli fejét és a levegőbe szimatol, aztán az erdőbe fut. Az nem lehet… de mintha, valamitől megijedt volna. Mielőtt találgatásba kezdenék, elönt a forróság és furcsa hangokat hallok. Leginkább a tűzropogásához tudnám hasonlítani. A hang a fejem felől jön, így tekintetem az ég felé emelem.

A fa teteje lángokban áll.

Ijedten húzom be a nyakam, amikor az egyik égő ág letörik, és a földre zuhan. Megpróbálom eloldozni a kötelet, de túlságosan is jó munkát végeztem a csomóval és sehogy sem akar sikerülni. Idegesem kezdem rángatni, miközben a táskát és a takarót véletlenül lerúgom magam mellől. A takaró a földön landol, de a hátizsák szerencsére az egyik lejjebbi ágon fennakad. Ahhoz, hogy lejussak, el kell vágnom a kötelet, de a kést korábban a táska oldal zsebébe csúsztattam.

Kinyújtom a karom. Alig néhány centi választ el a menekülést jelentő késtől. Fekvő helyzetbe helyezkedem, így a kezem lejjebb ér. A fa egyre jobban lángol és a tűz lefelé terjed. Egy újabb ág zuhan a mélybe és meggyújtja az egyik bokrot maga mellett.

- Gyerünk – préselem ki a fogaim között. A hátamat teljesen a faághoz nyomom és próbálok minél lejjebb érni. Végre megérzem a kés hideg pengéjét, gyorsan a két ujjam közé csíptetem, aztán óvatosan felemelem. Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fogom leejteni, gyorsabb tempóba kapcsolok és sebesen elvágom a kötelet. Csakhogy nem kapaszkodom rendesen, ezért, amint nem tart a kötél, zuhanni kezdek.

Szerencsére sikerül elkapom a táska pántját, ami elég erős, hogy megtartson, míg nem sikerül biztos fogást találnom. Sietősen leakasztom a hátizsákot az ágról, majd mászni kezdek lefele. A fa körül már szinte minden lángokban áll. Nem vagyok már messze a talajtól, amikor egy újabb ág egyenesen mellettem zuhan le a magasból. Elvesztem az egyensúlyom, és akárcsak az égő fadarabok, a földre esem. Az ütés erejétől az összes oxigén kipréselődik a tüdőmből.

Nem kapok levegőt és képtelen vagyok megmozdulni.

Aztán a bal kézfejemet égetni kezdi a tűz. A fájdalomtól ordítozni kezdek, ugyanakkor segít magamhoz térnem. Nagy nehezen feltápászkodom, de amint ráállok a jobb bokámra, összecsuklom. Felkapom a táskát és a kést a földről és amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök.

A füst betölti a levegőt, köhögni kezdek, aztán a pulcsim ujjával eltakarom a számat és az orromat, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle. Mögöttem a tűz gyorsan terjed. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

A vízesés. Oda kell eljutnom.

Az ösztöneimet követve haladok előre és akármennyire is fáj mindenem, nem állok meg. Közben pedig magamat ostorozom. Miért pont azt a fát kellett választanom? A válasz egyszerű: magas volt, erős ágakkal, könnyen fel tudtam rá mászni. Biztonságosnak tűnt. A legbiztonságosabbnak a többi fa között. Akármelyik kiválasztott keres menedéket, biztos azt a fát választotta volna, és ezzel a Játékmesterek is tisztában voltak. Éppen ezért tették olyanná, amilyen. Hogy elhitessék velünk, nem vagyunk veszélyben, aztán a következő pillanatban ránk gyújtják.

Nem bírom tovább. Több órája vánszorgom, muszáj lepihennem. Leülök egy nagyobb kődarabra és kapkodva szívom be az oxigént. A bordáim minden egyes levegő vételnél fájnak, a bokám lüktet, a kezem pedig felhólyagosodott.

Szomjazom.

A Viadal kezdete óta nem voltam még fizikailag ilyen rossz állapotban.

Hátradöntöm a fejem és behunyom a szemeimet. Képzeletben otthon vagyok, és a kikötőben állok. Finnick épp a vitorlását bütyköli és annyira belefeledkezi a munkába, hogy észre sem vesz. Egy ideig csendben nézem, aztán nem bírom tovább és elnevetem magam. Finn ijedten kapja fel a fejét, majd mikor rám néz, szélesen elmosolyodik.

- Szeretnél menni egy kört? – kérdezi kedvesen.

Szeretnék! Másra sem vágyok jobban, csakhogy eltűnhessek innen és veled lehessek. De mielőtt ezt még elmondhatnám neki, meghallom a vízesés hangját.

Eddig azt hittem, csak a fülem zúg, de most már biztos vagyok benne, hogy ez a vízesés hangja. Felpattannak a szemeim, felállok, majd a hang irányába bicegek. Összeszorított fogakkal haladok előre és megpróbálom elhihetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szerencsére nem sokára meglátom a tisztást, és a motiváció, hogy végre ihatok, segít legyőzni minden gyötrelmemet.

A tó szélén a földre rogyok. A megégett kezemet a hideg vízbe nyomom és fellélegzem. Közelebbről is szemügyre veszem a kézfejem: egy nagy, vörös, felhólyagosodott bőrréteg borítja.

Nem értek a gyógynövényekhez, így fogalmam sincs, mivel kéne lekezelnem.  A számat harapdálva bámulom a remegő kezem, és a következő lépésen gondolkozom. Először is meg kell töltenem a kulacsokat. Előveszem mindhárom flakont és színültig töltöm őket, majd az egyiket a számhoz emelem, és mohón inni kezdek. Mikor elfogy, újratöltöm, majd egy szuszra ismét kiiszom, ezért harmadszorra is a víz alá merítem, majd mindegyik kulacsot a táskámba rejtem.

A ruhám magába szívta a füst szagát és hirtelen elviselhetetlenül mocskosnak érzem magam. Meg akarok szabadulni a szagtól. Leveszem a pulcsimat, lenyomom a víz alá és erősen dörzsölni kezdem az agyagot. Végig figyelek, hogy ne érjek a sebemhez, de egyszer-kétszer mégis sikerül hozzányúlnom. Ilyenkor felszisszenek és óriási fájdalmat érzek, de a következő pillanatban enyhülni kezd, és elviselhetőbb lesz. Miután úgy döntök a pulcsim már tiszta, kiemelem a vízből, kicsavarom, és egy sziklára rakom száradni.

Kibújok a bakancsomból és ruhástul belesétálok a vízbe. Először egy sekélyebb részen leülök, úgy, hogy a víz a nyakamig érjen, majd dörzsölni kezdem a bőröm. Amikor már úgy érzem minden piszkot lemostam magamról, beljebb megyek és elmerülök. Egészen addig a víz alatt maradok, amíg a levegőm kitart, majd úszom egy picit, pihenés képpen pedig a hátamra fekszem és egyszerűen lebegek. A kezeimet fel-le mozgatom, úgy, mintha egy hóangyal elkészítésén fáradoznék.

Kiülök a napra és hagyom, hogy a testem beszívja a hőt.

A nyugodt állapotomból a gyomrom panaszos hangja térít vissza. A tóvízére meredek és nézem a gondtalanul úszó halakat. Keresek két követ, aztán a második próbálkozásomra sikerül is kifognom egyet. A késsel megszabadítom a pikkelyektől, majd magamba tömöm az állatot. Még mindig éhes vagyok, úgyhogy további két halat is kifogok és mindkettőt fél perc alatt elpusztítom. Úgy falom magamban az ételt, mintha valami vadállat volnék.

A kezemet a hasamra teszem és ledőlök a földre. A tó körül nem nőnek olyan sűrűn a fák, mint az Aréna többi részén, így tisztán látom az eget a különböző méretű és formájú felhőkkel együtt. Kisebb koromban a testvéreimmel mindig azt játszottuk, hogy melyik, milyen állatra vagy tárgyra hasonlít. Ezúttal szemeim előtt elúszik egy macskafej. Elmosolyodom és képzeletben ismét otthon járok.

Reccs.

Felkapom a fejem. Ágak zörögnek és lépteket hallok. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapom a kőről a pulcsim, a táskám és a kést markolva az egyik távolabbi bokor mögé rejtőzöm. Nem messze tőlem, nehéz léptekkel egy lány bukkan elő a fák közül. Az arca minden egyes lépésnél eltorzul, hóna alatt egy botra támaszkodva botorkál. A fejemben lázasan kutatni kezdek a lány kiléte felől, aztán beugrik: Kilences körzet.

Lassan a tóhoz sétál és megkönnyebbülve térdel le a partszélére. A kezét összefonja, majd a vízbe meríti és nagy kortyokban inni kezd. A botot leszámítva nincs nála semmi. Teljesen védtelen. Akárcsak én voltam, mikor Joice rám talált. Bizonytalanul töprengeni kezdek: segítsek neki?

Már épp készülnék előbújni, amikor tőlem nem messze hangfoszlányokra leszek figyelmes, a vízesés hangjától nehezen ugyan, de végül sikerül kivennem a beszélgetés részleteit.

- Biztos vagy benne, hogy jól láttad? – kérdezi mogorván egy lány. – Lehet, hogy csak képzelted.

- Celia, tudom mit láttam. Menjünk a tóhoz, biztos szomjas – röhög gúnyosan egy fiú. A nevetését bárhol felismerném: a Második körzet kiválasztottja. A Hivatásosok!

- Mi lenne, ha békén hagynánk? – kérdezi félénken egy lány.

- Ne legyél hülye, Kaise. Te is tudod, hogy meg kell ölnünk – morogja egy szintén női hang, de ez sokkal mélyebb, mint amit először hallottam.

- De mi van, ha… - a lány hirtelen elhallgat, majd ágyúdurranás hallatszik.

Végig jár a borzongás és megremegnek a térdeim.

- Ez most mégis mire volt jó? – kérdezi egy ismerős hang. Próbálok rájönni hol hallottam korábban. Fél perc sem telik el, mire sikerül egy arcot párosítanom a hanghoz. Méghozzá Race arcát.

- Idegesített. Különben is csak hátráltatott minket – mondja a Kettes fiú.

- Te vadbarom! – csattan fel Celia. – Ezzel most elárultad, hogy a közelben vagyunk. – Celiának igaza van, mert az ágak között jól látom, ahogy a Kilences lány reszketve feláll, és riadtan körbe néz.

El akar futni, de nem elég gyors.

- Nézd, ott menekül! Mondtam, hogy nem képzeltem. - Hallom, ahogy a Hivatásosok rohanni kezdenek, hangos robajjal futnak el a rejtekhelyem előtt. Gyorsak és sokan vannak. A lánynak nincs esélye, de mégis megpróbál elmenekülni. Aztán az Egyes lány utoléri, a hajánál fogva megragadja, és lerántja a földre.

- Várj, Celia. Én láttam meg, hadd öljem meg én – mondja a Kettes fiú. – Celia szitkozódva áll fel, hogy átengedje a helyét. Keresztbe tett karral bámulja, ahogy Aaron teljes testsúlyával a lányra ül és gúnyos mosollyal az arcán simítja végig a jéghideg pengét a lány nyakán.

- Lehetnék kíméletes, és egy gyors mozdulattal elvághatnám a torkodat, hogy ne szenvedj, de attól tartok az nem lenne annyira élvezetes. – Aaron a lány csuklójába vájja a kést és egészen az alkarjáig felhasítja a bőrt.

- Ne! Segítség! – kiabálja torkaszakadtából a rémült lány, közben pedig hangosan zokog. – Seth! Seth! Segíts! – sikoltozik.

- Ki az a Seth? – kérdezi Aaron bambán a többiektől.

- A társa – válaszolja szűkszavúan Race. – Akinek sikerült meglopnia minket.

Seth. A Kilences fiú. Joice gyilkosa. Elönt a düh, ahogy a fiúra gondolok.

- Hiába kiabálsz, Kilences. Seth nem fog megmenteni. Cserbenhagyott téged. – A lányban még van annyi lélekjelenlét, hogy a fiú arcára köpjön. Aaron idegesen törli le a szeme alól a nyálat és egy gyors mozdulattal a lány vállába döfi a kést, mire az fájdalmasan felordít, Aaron pedig kárörvendve megforgatja benne a fegyvert.

Öld már meg! – parancsol rá a Kettes lány. Aaron kihúzza a kést a lányból, kezét a levegőbe emeli és erőteljesen a lány gyomrába szúr. Rémülten a szám elé kapom a kezem, és nézem, ahogy a fiú meg akarja ismételni az előbbi mozdulatot, de ezúttal a keze megáll a levegőben, ugyanis hirtelen egy nyílvessző fúródik a koponyájába.