2015. január 18., vasárnap

25. rész

Sziasztok! Már kezdett bűntudatom lenni, hogy az utóbbi időben mindig megkésve hoztam a folytatást, de ígérem, mostantól megpróbálom tartani a vasárnapi határidőt. Ebben a részben nem sok minden történik, de szerintem ilyenre is szükség van a történet szempontjából. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, őszintén írjátok meg nekem, hogy mit gondoltok. Valamint, köszönöm az új feliratkozásokat, a kommenteket, nagyon sokat jelentenek. :)  

Elgördül az ágyú, jelezve ezzel Aaron halálát.
Az első nyílvesszőt több tucat másik követi, szinte megállás nélkül repülnek a levegőben. Az egyik kis híján eltalálja Celiát, de a lány, a gyors reflexeinek köszönhetően, még időben kitér előle.
- Futás! – kiálltja a Kettes lány és rohanni kezd. A többiek habozás nélkül utána erednek.
A bokrok megmozdulnak és a Kilences fiú bukkan elő mögülük. A látványától eluralkodik felettem a pánik: a szívem a torkomba szalad és kapkodva szívom be a levegőt. Eddig négykézláb figyeltem az eseményeket, de most a térdeim megrogynak a súlyom alatt és hasra zuhanok. Rémülten pillantok Seth erőteljes alakjára, de szerencsére a Kilences fiú nem hallott meg. Abban reménykedem, hogy a Hivatásosok után szalad, de e helyett a haldokló lányhoz megy, leguggol mellé, megszorítja a kézfejét és hangosan sírni kezd.
- Aisha… Annyira sajnálom. Megígértem, hogy megvédelek, de nem sikerült betartanom a szavam. Nem voltam melletted. Cserbenhagytalak. – Aisha nehezen ugyan, de a fiú felé fordítja a fejét. – Szem elől tévesztettelek a vérfürdőnél, nem láttam merre szaladtál. Azóta egyfolytában téged kerestelek, de elkéstem… - vesz egy mély levegőt. - Az én hibám, annyira sajnálom. – Aisha alig láthatóan megrázza a fejét. Arcán könnycseppek csillognak.
- Kérlek… - mondja küszködve. – Maradj velem.
- Nem hagylak magadra. Ezúttal nem – simogatja meg a lány karját.
- Seth… - A lány a fiú arcát nézi, majd a tekintete a karjára téved. Oda, ahol a korbács nyomai láthatóak rajta. – Sajnálom, hogy miattam bűntettek meg. Én nem akartam…
- Nem akartad, hogy a testvéreid éhen haljanak – vág a szavába. – Azt tetted, amit tenned kellet. Nem a te hibád, hogy rajta kaptak. Azért, meg végképp nem hibáztathatod magad, hogy magamra vállaltam a büntetést.
- De… - Aisha minden szavából hallatszódik a fájdalom és a kín, ami a sérülésből és a halál elleni küzdelemből ered. Mert látom az arcán, hogy harcol. Erőlködik, de minden egyes másodpercben közelebb kerül az elkerülhetetlen véghez.
- Az én döntésem volt és egyetlen egy pillanatra sem bántam meg – vág ismét a lány szavaiba. Seth kímélni akarja, hisz a beszéd még nagyobb energiát vesz igénybe, még nagyobb fájdalommal jár. Azt akarja, hogy a lány minél kevesebbet szenvedjen. – Emlékszel, hogy kiskorunkban mindig a búzamezőkön játszottunk? – kérdezi, miközben a könnyeivel küzd. Aisha lehunyja a szemeit. – Képzeld el, hogy előtted van a hatalmas, aranyszínben pompázó mező, a búza a válladig ér és a szélben meghajolnak előtted, mintha egy királykisasszony lennél. – Aisha szája mosolyra görbül, egy utolsó könnycsepp folyik végig az arcán, majd nem mozdul többet.
A levegőbe telepedett síri csendet az ágyú hangja zavarja meg, majd Seth kínkeserves kiáltozását lehet hallani.
- Ne! Ne hagyj itt! Szükségem van rád – ordítozik zokogva – Ne! – üvölt torkaszakadtából, aztán magához öleli a lányt.
- Szeretlek – suttogja, majd egymás után többször is elismétli. Úgy szorítja magához Aishát, hogy attól tartok darabokra töri a lány csontjait.
A látványtól könnybe lábad a szemem és sírva fakadok. Hang nélkül nézem a kétségbeesett fiút. Azt, aki elvette Joice életét, aki velem is végezni akart, és aki most zokogva öleli magához halott szerelme élettelen testét.
Hamarosan egy légpárnás jelenik meg az égen, a dübörgő hangja miatt a kezeimet a fülemre tapasztom. Seth felpillant, tudja, hogy akármennyire is szeretne, nem maradhat itt tovább. Finoman a földre fekteti Aisha testét, még utoljára végig simít az arcán, száját az ajkaira tapasztja, hogy búcsúcsókot lehelhessen beléjük.
Aztán feltápászkodik, még egyszer visszanéz, majd nehéz léptekkel indul el az erdő belseje felé. A légpárnás a levegőbe emeli Aisha testét, majd örökre eltűnik vele az égen.
Órákon át hasalok a hideg földön mozdulatlanul. Egy ideg hang nélkül sírok, majd miután elfogynak a könnyeim, a másodperceket kezdem számolni.  
Nem tudom, mennyinél tarthatok, amikor lecsukódnak a szemeim és elalszom. Álmomban Joice és Aisha kísért. Hangosan zihálva riadok fel. Körbe akarok nézni, de idő közben besötétedett, ezért semmit sem látni. A torkomat a szomjúság marja, így hát előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek. Aztán, mivel nem tudok mihez kezdeni magammal, a körömágyamat kezdem el piszkálni, ami hamarosan vérezni is kezd. Az ujjaimat a számba veszem és érzem, ahogy a vér vasas ízé szétáramlik a nyelvemen. Megpróbálok valami más elfoglaltságot találni, így a szám belsejét kezdem el harapdálni, aztán megszólal a himnusz. A váratlan hangtól összerezzenek és ráharapok a nyelvemre. A hirtelen fájdalomra felszisszenek, aztán a fejemet az égre emelem.
Ma este három arc villan fel: a Kettes fiúé, Aaroné, a Hetes lányé, aki meg akarta kímélni Aisha életét, és maga Aisha, a Kilences körzet kiválasztottja.
Már csak kilencen maradtunk.

Az oldalam sajog, a bokám minden egyes lépésnél fáj, az égési sérülés még csúnyább, mint tegnap volt. Csigalassúsággal haladok, lassan már úgy tűnik, mintha hátra fele mennék. Egy párperces pihenő egy fánál, majd mielőtt tovább indulok, letörök egy ágat és akárcsak tegnap Aisha, mankónak használom. Az épp kezemben a kést markolom, de tudom, hogy semmi hasznát nem fogom venni. Ha kipihent és egészséges lennék, akkor sem győzhetnék le senkit sem. Az egyetlen oka, hogy a fegyvert magammal hurcolom, hogy egyfajta biztonságérzetet ad. Reményt, hogy talán mégis sikerülhet megsebesítenem vele valakit, így előnyre tehetek szert. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatom.
Éhes vagyok, így a Joice-szal korábban felállított csapdák felé tartok. Ha szerencsém van, sikerült elkapnunk valami állatot. Menet közben ugyanolyan piros és lila bogyókat látok, mint amiket a tóparton ettünk, azokból falatozom.
Úgy lihegek, mint egy fáradt kutya, majd térdre rogyok. Muszáj pihennem. Előveszem az egyik kulacsot és egy szuszra kiiszom a tartalmát. Az államról lecsurog néhány csepp víz, amit a kezeimmel letörlök. Ha Anya most itt lenne, biztosan a szemét forgatná. Sosem szerette az ilyesmit, mindig próbált minket az illendőségre nevelni. Emlékszem hányszor kezdett el prédikálni, amikor a testvéreim büfögő versenyt tartottak, de a hangos nevetéstől sosem hallottuk, amit mond. Végül egy idő után Anya is feladta és ő is elmosolyodott. Szomorúan gondolok vissza a szájából leggyakrabban elhangzott mondatra: egyszer a sírba juttattok. Néha komor hangon mondja, de legtöbbször mosolyog hozzá, mert bár gyakran felidegesítjük őt, tudom, hogy nagyon szeret minket.   
Ha arra gondolok, hogy talán soha többet nem láthatom…
- Hiányzol, Anya – suttogom a levegőbe. Nem tudom, hogy bárki hallja-e, amit mondok, de azért tovább folytatom. – Ahogy a többiek is. Szeretlek titeket. Bárcsak veletek lehetnék.
Vajon mit csinálhatnak most? Talán épp engem néznek. Anyát ismerve még az is lehet, hogy éppen sír, amiért szenvedni lát.
Tovább indulok. A családom miatt. Hogy lássák, nem adom fel, küzdök és megpróbálok hazajutni hozzájuk. Nagy fájdalmak árán, de sikeresen eljutok a csapdákhoz. Nem mindegyiket találom meg, amelyiket meg igen, azok üresek. Az egyik helyén csak egy elvágott damilt találok. Valaki ott hagyta, a zsákmányt pedig magával vitte. Mérgesen próbálok visszaemlékezni a többi csapda helyére, de sehogy se találok a nyomukra. Az egyetlen jó dolog a dühben, hogy eltereli a figyelmem a fájdalomról. Egész addig nem is érzem, hogy bármi bajom lenne, amíg le nem ülök egy terebélyes bokor mellé, hogy kifújjam magam. Ekkor viszont egyszerre kezdenek el sajogni a sérült testrészeim.
A gyomrom hangosan korog. Először arra gondolok, hogy elmehetnék a vízeséshez, hátha sikerül halat fognom, de a tegnapi nap után nem találom biztonságosnak a környéket. Különben is messze vagyok a tótól. Ilyen állapotban kérdéses meddig tudok eljutni sötétedés előtt.
A testemet minden erő elhagyja, még a karomat sem tudom megmozdítani. Így hát, mivel nincs más választásom, a bokrok között maradok és a madarak szép énekét hallgatom.
Már kezd besötétedni, amikor megpillantom, ahogy az égből egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik és fenn akad egy alacsonyabb ágon. Nagy nehezen feltápászkodom, hogy megnézem, mit rejt a szürke tégely.
 Boldogan állapítom meg, hogy egy adag nyúlragút kaptam. Finnick nem hazudott, tényleg mindent elkövet, hogy életben tartson. Ilyenkor már egy szál gyufa ára is óriási összegekbe kerül. Elmegy az étvágyam, ha arra gondolok, hogy Finnick-nek mi mindent kell tennie, azért, hogy támogatókat szerezzen nekem. Aztán a nyúlragú kellemes illata beszökik az orromba, a nyál meg összefut a számba, így félretéve az undoromat, rekordidő alatt eszem meg a vacsorám.
Most hogy már az éhség nem kínoz, még jobban a fájdalomra koncentrálódik a figyelmem. Bár nagyon jól esett a ragú és örülök, hogy megtömhettem a gyomrom, mégis jobban jártam volna valami fájdalomcsillapítóval, és szerintem ezzel Finn is tisztában volt, de talán a gyógyszer ára még magasabb. Talán még maga Finnick Odair sem tud elég támogatót szerezni, hogy megfizethesse.
Ezekkel a gondolatokkal fekszem le a hideg földre, egészen apróra összekuporodom és megpróbálok túlélni egy újabb éjszakát.

6 megjegyzés:

  1. Istenem, de vártam ezt a részt! Szegény lány...Tudom, hogy Annie fog nyerni, de nagyon kíváncsi vagyok: Hogyan. Nagyon sajnálok mindenkit, és ez részben a te hibád, túl elevenek a karaktereid! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Pont ma néztem, hogy az oldal számok alapján már nincs olyan sok vissza, de azért még rengeteg minden fog történni. Sajnálom. :D Bár igazából ez volt az egyik célom a történettel kapcsolatban, hogy emberiek/élethűek legyenek a szereplők, és úgy tűnik ez valamennyire sikerült is. :)
      Köszönöm, hogy írtál. :)

      Swarley

      Törlés
  2. Szia! Úristen!!! Nem is ismertük meg Aisha-t, még is majdnem megkönnyeztem szegény lányt :( A kilences fiúval meg végig úgy éreztem, mint Annie: utálom amiért megölte Joice-t, de sajnálom, amiért elvesztette a szerelmét... Ha az volt a célod, hogy vegyes érzelmeket kelts bennünk és összezavarj, akkor sikerült!!! :)
    Nem semmi, már csak 9-en vannak! De kik is? Majd utánaszámolok :D
    Nem tudom miért, de nagyon szeretnék olvasni egy jelenetet, amiben Annie közelharcot vív valamelyik másik kiválasztottal! Remélem lesz benne ;)
    Várom a Kövit!!!! ❤:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Pontosan ez volt a célom. :D Igazából azt akartam ezzel megmutatni, hogy hiába nem akar valaki gyilkos lenni, muszáj azzá válniuk, a Kapitólium rájuk kényszeríti. Bár ez konkrétan nem derül ki a történetből, Seth korábban csakis azért ölt, hogy minél kevesebben maradjanak, és így több esélye legyen Aishának hazajutni. Csak sajnos nem sikerült megmentenie a lányt...
      Hirtelen nekem sem jutott eszembe, hogy kik is maradtak, így összeszedtem neked: Annie, Race, Olivia, Seth, Celia, az egyes fiú, a kettes lány, a hatos lány és a hetes fiú.
      Köszönöm, hogy írtál nekem. :))

      Swarley

      Törlés
  3. Szia!
    Várni akartam a kommenteléssel, amíg végigolvasom a fent lévő részeket, de mivel ez az első rész, ahol megkönnyeztem egy szereplőt, úgy éreztem, hogy muszáj. :D Nem is igazán Aisha halála miatt, inkább a mezős rész verte ki a biztosítékot. :') Imádom, ahogy írsz, gördülékenyen, nincsenek felesleges részek, és sosem válik lapossá a történet, mindig történik valami, ami miatt tátva marad a szám.:) Az éhezők viadala a kedvenc könyveim közé tartozik, ezért is örülök annyira, hogy vissza tudod adni a hangulatát, és egy kicsit megint olyan érzésem van, mint amikor először olvastam az eredeti történetet. Kedvelem Annie-t, szerintem életszerűen viselkedik, és már nagyon hiányzik Finnick, szerelmem. :D Megyek, olvasom is tovább. :)
    Puszi, L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy végül nem vártál a kommenttel, mert nagyon boldoggá tettél vele. :))
      Mindig óriási boldogsággal tölt el, ha egy új olvasó téved a blogra, főleg, ha ilyen terjedelmes véleményt ír. Jó olvasni, hogy ennyire megszeretted a történetet. :)
      Remélem a későbbiekben is hasonló véleménnyel leszel róla, és szeretném megköszönni, hogy mindezt megosztottad velem. :)

      Swarley

      Törlés