26. rész

A nap már magasan jár, mikor másnap felébredek. A végtagjaim elgémberedtek, így feltápászkodom, hogy átmozgassam a testrészeimet. Előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek, majd valami furcsa, maró fájdalmat érzek nyelésközben. Mivel az Arénában vagyok, rögtön azon kezdek agyalni, hogy vajon mi is okozhatja, utána esik csak le a dolog: kapar a torkom.

Az éjszakák hidegek, a takaróm elégett. Reménykedem benne, hogy nem betegszem le, így is ramaty állapotban vagyok, a nátha csak hátráltatna. Mi van, ha el kell majd rejtőznöm, és pont akkor tör rám egy köhögő roham?

Az egész délutánomat menta levél után kutatva töltöm. Bízok benne, hogy a mentolos íz enyhíteni fogja a torokfájást. Keresgélés közben örömmel nyugtázom, hogy a bokám már jobban van és a kezem sem fáj már, bár a seb undorítóan néz ki rajta. A bordáim viszont még mindig sajognak, minden egyes levegő vétel egy kínszenvedés.

Hirtelen az egyik bokorból egy nyúl ugrik elő. Először rám tör a pánik, de amint meglátom, hogy a fehér állat a földön szaglászva élelmet keres, megnyugszom.

Nincs veszély. Ne aggódj.

El kéne kapnom valahogy. Erősebben kezdem markolni a kést, az ujjvégeim elfehérednek, ahogy a fegyver nyelét szorítom. Már készülnék lecsapni az állatra, de a jószág egyszer csak felkapja a fejét és a fülét kezdi hegyezni.

Eszembe jutnak a madarak, akik elhallgattak, amikor veszélyt észleltek. A farkas is azonnal lemondott rólam, amint kigyulladt a fa.

A nyúllal szinte egyszerre mozdulunk, mindketten menedéket keresünk. Kiválasztok egy tetszőleges fát és felkapaszkodom rá. A sérüléseim miatt lassan haladok, így amikor már biztos vagyok benne, hogy a lombkorona teljesen eltakar, megállok, és feszülten várakozni kezdek.

De aztán semmi sem történik.

Megkönnyebbülve kezdek lefele mászni, de megreccsen alattam egy ág.

- Annie? Te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang, de nem reagálok rá. Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy Race egyre közelebb sétál a fához, amin rejtőzködöm. A fiú magabiztosan halad és hangosan kiabál, pedig teljesen egyedül van. Mégsem fél attól, hogy esetleg valaki rá támadna. A kezében egy lándzsát tart, és ha jól látom, akkor az övén különböző nagyságú kések sorakoznak, mellettük pedig egy döglött mókus teteme lóg.

- Nem kell félned. Nem foglak bántani – mondja, miközben egyre távolabb kerül tőlem. Az ajkaimba harapok. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok tovább egyedül maradni.

Viszont lehet, hogy ez egy csapda. Lehet, hogy összebeszélt a többiekkel és így akarnak előcsalogatni a rejtekhelyemről.

De hát megmentett a vérfürdőnél!

Ugyanakkor ez sem jelent semmit. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy előbb-utóbb úgy is meghalok, ezért ad egy kevéske esélyt. Most viszont már útban vagyok. Sokkal tovább húztam, mint gondolta.

Mint, ahogyan én is gondoltam.

Úgy döntök, hogy megvárom, amíg elmegy. Csöndben hallgatom, ahogy továbbra is a nevemet kiabálja, még lélegezni is alig merek, mert attól tartok, hogy észrevesz.

Nem sokára Race feladja a keresésemet. Pár méterrel tőlem megáll, még egyszer utoljára körbenéz, majd tovább indul.

Végre!

Mégis, ahogy a távolodó alakját nézem, rossz érzésem támad. Finnick szerint nem ártana nekem, és valahogy én sem tudom elképzelni róla, hogy képes lenne megölni. Ráadásul, ha arra gondolok, hogy még egy napot teljesen egyedül eltöltsek…

- Race, várj! – kiáltok utána. A hangomra megtorpan és elindul visszafelé.

- Annie, merre vagy? – kérdezi, miközben a fejét jobbra-balra forgatja.

- Itt vagyok fent. – Az egyik kezemmel intek neki. Mikor észreveszi, mosolyra húzza a száját. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nekem örül, vagy csak azért mosolyog, hogy megtalált és így sikeresen végrehajthatja a tervét. Idegesen nyelek egyet és lejjebb mászom, hogy Race jobban lásson, de a biztonság kedvéért továbbra is a fán maradok.

- Szép a kilátás odafentről? – kérdezi széles vigyorral az arcán, de én nem válaszolok. – Nem akarsz lejönni?

- Egyedül vagy? – kérdezem, mire bólint egyet. – Hol hagytad a többieket?

- Utoljára a Bőségszarunál láttam őket, de valószínűleg már nincsenek ott.

- Miért váltál el tőlük? – faggatózom tovább.

- Nem igazán értettük egyet, így hát leléptem – mosolyog. Én viszont bizalmatlanul kezdem el méregetni. – Ez majd segít – mondja, majd a lándzsát a földre dobja. Ekkor veszem csak észre a jobb karján végig húzódó, vörösen izzó, mély sebet.

- Mi történt a karoddal? – Race felemeli a kezét és úgy kezdi el méregetni, mintha csak most venné észre a sebhelyet.

- Ja, ez? Történt egy kis baleset. Az egyik kiválasztottat kissé lebecsültük, de Kirk sokkal rosszabbul járt.

- Kirk? – Egyáltalán nem ismerős a neve.

- Első körzet. Nagydarab, nagyképű és ostoba. – Rece várakozóan rám néz. - Most akkor lejössz vagy nem? – Egy ideig habozok, de aztán szépen lassan megindulok lefele.

- Figyelmeztetlek, hogy kés van nálam – mondom mászás közben. Hallom, ahogy Race megpróbálja visszafojtani a nevetését. Igazából megsértődhetnék, de én magam is tisztában vagyok vele, hogy kés ide vagy oda, Race fél kézzel képes lenne eltörni a nyakam.

Amikor már csak egy méter választ el a földtől, leugrom. A fájós bokámra érkezem, ami ismét pokolian kezd hasogatni. A földön ülve fogcsikorgatva szorítom a fájó testrészem. Race leguggol mellém és aggódva néz rám.

- Nagyon fáj? – kérdezi együtt érzően.

- Most már jobb egy fokkal – mondom, mire Race az arcomat fürkészi, majd bólint egyet.

- Oké, akkor gyere, induljunk. – Óvatosan átkarol a derekamnál fogva és segít felállni. Felveszi a földről a fegyverét, aztán elindul az egyik ösvény felé, én pedig követem.

- Ügyesen elrejtőztél, már egy ideje téged kereslek.

- Miért? – Race vállat von.

- Nem szeretek egyedül lenni – mondja, majd rám villantja a fogsorát. Majdnem olyan gyönyörű a mosolya, mint Finnick-nek.

- Különben, hogy szereztél fegyvert? – kérdezi, de nem válaszolok, Race pedig nem faggat tovább. Szó nélkül ballagunk egymás mellett. Azt nem tudom, merre megyünk, de Race határozottan tör utat magának a fák között. Hol jobbra, hol balra fordul. Talán hülyeség vakon követni, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék egyedül. Belefáradtam a Viadalba. Már az sem érdekel, ha ez az egész tényleg egy csapda. Lehet, hogy még szívességet is tesz vele. Meghalok, mielőtt még többet szenvednék.

- Szerintem pihenjünk le. Nem nézel ki valami jól. – Ismét magamra vehetném a dolgot, de fölösleges. Az izzadság patakokban folyik le rólam, a hajam kócos és csapzott, a kézfejemen lévő sérülés pedig csúnyán felhólyagosodott. Biztos vagyok benne, hogy nem nyújtok valami lélegzetelállító látvány.

Leülünk egy tölgyfa mellé. Race a táskájából egy zacskó szárított marhahúst és néhány darab kekszet vesz elő.

- Később majd megsütjük a mókust, de most érjük be ezzel.

- Hogy sikerült elkapnod? – az ujjaimmal az élettelen állattetemre bökök, majd elmajszolok néhány kekszdarabot.

- Igazából sehogy. Valaki felállított egy csapdát, rátaláltam és elhoztam.

 Az üres csapda. Az elvágott damil.

- Az a mi csapdánk volt. Mégis csak sikerült elkapnunk valamit! – mondom lelkesen. Race homlok ráncolva mered rám.

- Mégis kit értesz mi alatt?

- Még a Viadal elején szövetséget kötöttem a Tizenkettedik körzet lány kiválasztottjával. Joice-nak hívták – a hangom elszomorodik. – De aztán a Kilences fiú, Seth megölte… Joice-nak köszönhetem az összes felszerelésem és valószínűleg azt is, hogy még nem haltam szomjan. Ő mutatta meg a vízesést és… – képtelen vagyok befejezni a mondatot. A szívem összeszorul, a szemeimet a könnyek mardossák.

- Sajnálom, Annie. - Race komoran rám néz. – De ígérem neked, hogy minden jobbra fordul.