2014. július 20., vasárnap

Prológus

Kilenc évvel korábban


Nem kapok levegőt.
Kitárom a számat, de oxigén helyett sós víz áramlik be rajta. A kezeimmel csapkodva próbálok a felszínen maradni, a lábaimmal a vizet taposom, de minden kísérletem hiába való. A testemet elhagyja az erő, és elmerülök.
A partról egy éles sikolyt hallok:
- Valaki! Segítsen! Nem tud úszni! – kiabál magas hangon egy nő.
Egy újabb próbát teszek arra, hogy levegőhöz jussak, de képtelen vagyok megmozdulni. Súlytalannak érzem magam. Rémülten nézek fel a mélyből, és látom, ahogy a nap fénye megtörik a tengeren, és arannyá színezi a környezetét. Gyönyörű. A látványtól megkönnyebbülök, és erős késztetést érzek arra, hogy megérintsem, de hiába nyújtózkodok, a karom nem mozdul. A fény elérhetetlen a számomra, csak a távolból csodálhatom. A következő pillanatban apró-színes foltok jelennek meg a szemeim előtt, amelyek táncot járva változtatják a helyüket, majd amilyen gyorsan előbukkantak, olyan váratlanul tűnnek is el, és a feketeségen kívül már semmit sem látok. Máskor a sötétség megrémít, de most még is átjár a nyugalom.
Hirtelen valami megragadja a karom, és magához húz. Néhány másodperc, és a fejem kiemelkedik a vízfelszíne felé. Köhögve szívom be a friss oxigént, majd a következő pillanatban már a parton fekszem, és egész testemben vacogok. A derekamat két kar öleli körül, és szorosan tart, a fejemet egy meleg mellkason pihentetem.

- Nincs semmi baj, foglak – hallok meg egy kellemes és megnyugtató hangot. – Hogy hívnak?
- Annie – válaszolom fog vacogtatva.
- Most már biztonságban vagy, Annie. – A fiú még szorosabban húz magához.
Hirtelen ziháló hangokra leszek figyelmes. Kissé elfordítom jobbra a fejem, és látom, ahogy egy fiatal nő eszeveszett tempóban rohan felénk. Az arca kipirult, barna haja rendezetlenül száll a levegőben futás közben. Amint elér hozzánk, térdre rogy a homokba, a kezeit pedig a vállamra teszi. Megkönnyebbülve sóhajt fel, majd miután levegőhöz jut, megszólal:
- Jól vagy? – kérdezi, mire én egy fejbólintással felelek. – Mi történt?
- É-én csak a sziklákon sétáltam – sütöm le a szemeimet. – Egy sirály ült a kövek legszélén, és közelebbről is meg akartam nézni, de aztán megcsúsztam… - A hangom remeg beszéd közben.
- Merre vannak a szüleid?
- Otthon. A testvéreimmel.
- Tudják, hogy itt vagy? – Ismét bólintok.
- Kívülről tudom a partra vezető utat, és különben is, a többiek mindig hangoskodnak – árulom el az okát, amiért egyedül szoktam a parton sétálni. A nő egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mintha a szemhéjára lenne írva, mit is kéne mondania. A gondolattól mosolyogni kezdek.
- Legközelebb legyél óvatosabb – mondja a fiú kedvesen.
- Gyere – áll fel a nő, majd a kezét felém nyújtja. – Hazaviszlek. – Feltápászkodok a homokból, majd megfogom a tenyerét, de aztán rögtön el is eresztem, és leguggolok a fiú elé.
- Köszönöm – mondom neki, majd megpuszilom az arcát. – Mi a neved?
- Finnick. Finnick Odair.   

2 megjegyzés:

  1. Kedves Swarley!

    A prológusod teljesen levett a lábamról. Ma sajnos már nincs időm belekezdeni a fejezeteid olvasásába, de holnap amint hazaértem a suliból az első dolgom lesz!

    Nagy ölelés,
    Zoé

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zoé!
      Le sem tudom írni, mennyire jól esik olvasni a soraidat. Örülök, hogy a prológus elnyerte a tetszésedet, remélem a későbbiekben sem fog csalódást okozni a történet. :)

      Swarley

      Törlés