2015. szeptember 6., vasárnap

40. rész

Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Remélem, a hossza valamennyire kárpótol titeket. Ezenkívül még felkerül egy epilógus, és sajnos véget ér a történet. =( Nem húzom tovább a szót, kellemes olvasást. :)

Finnickkel nem sokáig maradhatunk kettesben, ugyanis hamarosan Antonius kopogtat be az ajtón, kezében egy váltás ruhával és egy sminktáskával.
- Sajnálom, ha megzavartam bármit is, de ideje ismét emberi külsőt varázsolnom neked. Nehéz feladat lesz elnézve a sápadt arcodat, de biztos vagyok benne, hogy menni fog. Finnick, ha megkérhetlek, menj ki a szobából és odakint várakozz.
Antonius határozott arckifejezését elnézve egyikünk sem ellenkezik, Finnick búcsúzóul puszit nyom a homlokomra, majd magunkra hagy minket.
- Tessék, vedd fel. – Antonius a kezembe adja ugyanazt a ruhát, amit az összefoglalón is viseltem, de egyetlen egy ránc vagy gyűrődés sem látszódik rajta, amiből arra következtetek, hogy amíg eszméletlenül feküdtem, a stylistom kitisztította, hogy olyan legyen, mint újkorában. A beadott gyógyszerektől még egy kicsit kába vagyok, ezért a mozgásom lassú és vontatott, de sikeresen magamra húzom a smaragdzöld öltözetet, majd Antonius egy hozzáillő sminket ken az arcomra. Egy kefe segítségével kigubancolja a hajam, elvégez még néhány apró simítást és már készen is állunk a bankettre.
Legalábbis, külsőleg.
Legszívesebben viszont itt maradnék, és csakis akkor bújnék elő a szobám rejtekéből, mikor végre visszaindulhatunk a Negyedik körzetbe.
Antonius várakozóan néz rám, veszek egy mély lélegzetet, majd egy bólintással jelzem, hogy mehetünk. Finnick a falnak dőlve várakozik, korábbi ruházatát egy sötét színű öltönyre cserélte. Mikor meglát, elmosolyodik, felém tartja a kezét, én pedig habozás nélkül belékarolok. Az épületből kisétálva beszállunk egy fekete limuzinba, ami elszállít minket az elnöki rezidenciához. A rövid út során a sötétített ablakon bámulok ki és a különböző házakat nézem. Elképedve figyelem az itteni építészetet: hatalmas, égbetörő építmények és gazdagon díszített előkertek.
- Gyönyörűek.
- Igen, tényleg azok – pillant ki Finnick is. – Tudtad, hogy egy-két embernél nem laknak többen egyikben sem? Nálunk egész családok nyomorognak alig néhány négyzetméteres viskókban, itt pedig egymással versengve építik a szebbnél-szebb lakóházakat.
Elszorul a torkom, ahogy arra gondolok, hogy a körzetekben hány család lakhatna jól egyetlen villa építési költségéből.  
- Remélem, egy nap egy kevésbé igazságtalan világban fogunk élni – sóhajtok szomorúan.
Még néhány perc és megállunk. Egy alacsony, citromsárga hajú, fiatal srác nyitja ki a jármű ajtaját, a segítségével kiszállok.
- Mehetünk? – kérdezi Finnick.
Akárcsak korábban, most is belékarolok és közösen tesszük meg az autótól az épületig tartó utat. Rengeteg, furcsa kinézetű ember gyűlik körénk. A nevemet kiabálják, egymással tülekednek, lökdösődnek, próbálnak minél közelebb férkőzni hozzám, néhányan megérintenek vagy lefotóznak. Kezdem úgy érezni magam, mintha valami cirkuszi látványosság lennék. Akármennyire is próbálom megérteni a kapitóliumiakat, képtelen vagyok felfogni, hogy élvezhetik ezt a brutális és kegyetlen játékot. Vajon mit szólnának akkor, ha az ő szeretteiket küldenék be az Arénába?
- Annie Cresta, igaz? – kérdezi egy köpcös fickó. Kezében papírlapokat tart, a fülébe egy mikrofon található, amivel összeköttetésben áll a többi szervezővel. – Gyertek velem.
A férfi egy üres szobába terel minket, majd nagy vonalakban elmondja a koronázás menetét. Magyarázás közben a copfba fogott, kecskeszakállát simogatja. Lopva Finnickre pillantok, akinek széles mosoly terül szét az arcát, és látom rajta, hogy már csak percek kérdése, és hangos nevetésbe tör ki.
- Akkor mindent tudtok, igaz?
- Igen – válaszolom.
Tíz perc múlva fog sor kerülni az átadásra az előcsarnokban kialakított kis színpadon.
- Remek. Egy pillanat – mondja, majd a kezét a fülére teszi, hogy jobban hallja, amit a társai mondanak neki. Bólint egyet, pedig a mikrofonon keresztül nem láthatják a reakcióját. – Most mennem kell. Szóval akkor nincs semmi kérdésetek, igaz?
- Nincsen.
Kifelé menet ránk csukja az ajtót, valószínűleg ezzel próbál óvni a tömeg elől.
- Szóval, Annie - fordul felém Finnick, a fickó mély hangját és beszédstílusát utánozva, miközben egy képzeletbeli szakállat simogat. – Minden információval tisztában vagy, igaz?
Képtelen vagyok visszafogni magam, muszáj nevetnem. Egy kicsit bűntudatom is van, hisz a férfi kedvesen viselkedett velünk, elrejtet minket az emberek elől, mi pedig hálából kiparodizáljuk.
- Ez gonosz volt - mondom, de közben végig vigyorgom.
- Lehet, de megérte. Végre mosolyogsz.
Csakhogy a jó kedvem nem tarthat sokáig. Hamarosan félelemtől reszketve állok a színpad közepén, miközben legalább ezer szempár szegeződik rám. A szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy az átadás ünnepélyes keretek között történjen, így a ceremónia a himnusszal kezdődik, majd Snow elnök, egy barna hajú, rózsaszín ruhába bujtatott kislány társaságában lép a színpadra. A lány egy párnát tart a kezében, rajta a győztes koronával.
- Panem lakói, köszöntsük együtt a Hetvenedik Viadal győztesét, Annie Crestát!
Az elnök közelebb lép hozzám, majd a fejemre helyezi a koronát. Az emberek éljenezni és tapsolni kezdenek, látom, hogy az egyik kamera rám közelít, így egy kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra és integetni kezdek. A karom nehéz, akár az ólom. Szerencsére a közvetítésnek vége szakad, és a Bankett úgy folytatódik tovább, ahogy minden évben szokott. Rengetegen gyűlnek körém, szeretnének fényképet készíteni vagy autogramot kérni tőlem. Néhányan a Viadallal kapcsolatban kérdeznek. Mit éreztél, mikor Joice meghalt? Milyen érzelmek kötöttek Racehez? Mi volt az első gondolatod, mikor magával ragadott az áradat?
A torkom kiszárad és úgy tátogok, mint egy hal. A kérdések ismét visszarepítenek az Arénában.
- Annie, figyelj rám – fordít maga felé Finnick. Kezeit a vállamra helyezi és aggódva néz rám. – Vegyél három mély lélegzetet.
Arra összpontosítok, hogy szépen lassan beszívjam a levegőt, majd kifújjam. Ez segít elterelni a gondolataimat a Viadalról, így sikerül megnyugodnom.
- Jobban vagy?
Bólintok.
- Igen, de hazamehetünk végre? – kérdezem kétségbeesetten.

Másnap az ebédlőasztalnál ülünk, és ínycsiklandó ételeket kanalazunk magunkba. Az összefoglaló óta Blee úgy bánik velem, mintha egy porcelán baba lennék, fél percenként megkérdezi, hogy érzem magam, állandóan rajtam tartja a szemét és gondoskodik róla, hogy ha szükségem van valamire, a kisujjamat se kelljen megmozdítanom. Bár jól esik a törődése, kezdem úgy érezni magam, mintha fojtogatna. Finnick megpróbálja elterelni rólam a figyelmet, így a tegnap látott tüzes bottal táncoló fiúról mesél a többieknek.
- Annie, drágám – hallom meg Antonius hangját. – Kettőkor kezdődik a záróinterjú, úgyhogy nem maradt sok időnk hátra. Irány a fürdő, zuhanyozz le.
- Szegény lány heteken át éhezett, hadd fejezze be legalább az ebédet.
- Semmi baj, Blee. Már jól laktam – mondom, majd hátrébb tolom a székem, hogy felállhassak. Blee rosszallóan néz Antoniusra, de a stylistomat ez egyáltalán nem zavarja, neki egyedül az számít, hogy jól végezze a munkáját, ne essen csorba a hírnevén, és ne egy sebzett, alultáplált, sápadt lánynak, hanem egészségesnek látszódjak az interjú alatt.
Gyorsan lezuhanyozom, felveszek egy egyszerű, de szép sárga ruhát, amit korábban a stylistom kipárnázott néhány helyen, hogy eltűntesse a koplalás és éhezés következményeit. Barna hajamat egy szintén sárgaszínű szalaggal felköti, egy halvány sminkréteget ken az arcomra és már készen is vagyok.
- Tessék.  – Antonius a kezembe nyom egy apró, fekete tárgyat, ami könnyedén elfér a tenyerembe. Mikor alaposabban megvizsgálom, egy gombot találok rajta.
- Ez micsoda?
- Ha pánikolni kezdenél, csak nyomd meg, és a ruhádba rejtett csövön keresztül nyugtatót pumpál a szervezetedbe.
- Köszönöm.
Az interjút a folyosó végén lévő társalgóban veszik fel. Szerencsére ezúttal csak néhány kamera rögzíti a beszélgetést, és a közönség csak a képernyők előtt ülve láthat. Caesar Flickerman barátságosan megölel.
- Minden rendben, Annie? Tegnap jó alaposan rám ijesztettél.
- Sajnálom, nem állt szándékomban, de most már sokkal jobban vagyok – mondom, miközben a fekete szerkezetet szorongatom a kezemben.
- Ígérem csupán annyit fogunk az Arénáról beszélni, amennyit muszáj.
Hálásan bólintok, majd hallom, hogy elindul a visszaszámlálás. A következő pillanatban bekapcsolódnak a kamerák, majd Caesar köszönti Panem lakóit.
- Annie, te vagy az egyetlen győztes, aki elmondhatja magáról, hogy a koronát egyenesen az elnöki rezidenciában vehette át. Milyen érzés volt?
Borzalmas.
- Elképesztő – hazudom végül –, és egyben megtisztelő.
- Nem szívesen teszem, de muszáj megkérdeznem, azt, amire egész Panem kíváncsi: mi történt veled tegnap?
- Nehezemre esett visszanézni az Aréna eseményeit, olyan érzés volt, mintha újra élném az eseményeket… - Nehezen préselem ki a szavakat a számon, így Caesar gyorsan átveszi a szót.
- Mond csak, gondolkoztál már rajta, hogy boxolni kezdesz? Igazán szép a jobb egyenesed.
- Köszönöm – mondom zavartan. Utólag tudtam meg, hogy a rohamom alatt, lefogtak, hogy levihessenek a színpadról. Én viszont szabadulni próbáltam, és véletlenül megütöttem az egyik szervezőt, akinek még az arca is bedagadt.
- Tudod, amikor az Arénát elöntötte a víz, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az életetekért küzdötök. Úgy tűnt, hogy már feladtad, de aztán az utolsó energiáidat felhasználva a felszínre törtél. Mi adott erőt? – A kérdés hallatán ismét úgy érzem, hogy a víz alatt vagyok. Az áradat szorosan neki présel a fatörzsnek, apró, színes pontok táncolnak a szemem előtt, nem kapok levegőt…
A szívem heves dobogásba kezd és képtelen vagyok szabadulni attól a gondolattól, hogy bármelyik pillanatban pánik rohamom lehet, és a kamerák ismét rögzítik az egész jelenetet. Gyorsan megnyomtam a gombot a fekete szerkezeten, és érzem, ahogy egy hideg folyadék a vérembe jut, majd szétáramlik a testemben.
- A szeretteim – válaszolom, mikor már valamennyire megnyugszom. - Nem akartam, hogy lássanak megfulladni. Haza akartam jutni hozzájuk.
- Akkor most nagyon fogsz örülni, ugyanis véget ért az interjú. Hamarosan hazaindulhatsz a családodhoz.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Vége van.

A vonat sebesen robog a Negyedik körzet felé. Mindannyian a nappali kényelmes bőrkanapéján ülünk. Arielle a lábát a kávézó asztalon pihenteti, kezében egy üveget tart, a szagából ítélve valami alkohol lehet, és meglehetősen sűrűn emeli a szájához, hogy újabb és újabb kortyot ihasson belőle. Blee megvetően néz rá, de tudja, hogy egyetlen rossz szó, és Arielle egy hosszas és indulatos monológba kezdene, ami valószínűleg úgy végződne, hogy elküldi melegebb éghajlatra. Ráadásul a kábult tekintetét elnézve, valószínűleg csak valami értelmetlen maszlag jönne ki a száján. Így Blee egy hang nélkül tűri, ahogy a szőke mentor részegre issza magát, és a figyelmét inkább a TV képernyőre szegezi, ugyanis épp a záróinterjú ismétlését nézzük.
A fejemet Finnick mellkasára hajtom, szívverésének egyenletes hangja nyugtatóan hat rám, de még így is nehezen viselem, hogy végig kell ülnöm a közvetítést. Nem látok mást, csak egy megszeppent, ijedt kislányt, akiből a boldogság utolsó sugarai is elvesztek. A hideg is kiráz, mikor a kamera az arcomra közelít: a szemeimből árad a szomorúság, a fájdalom és a gyász.
Caesar elköszön a nézőktől, és az adásnak vége szakad.
- Nagyon ügyes voltál, drágám - mondja Blee a szokásos nyálas hangján, mire Arielle csak horkant egyet. – Különösen szép volt, amit a családodról mondtál.
- Köszönöm – felelem halkan.
- Na, jó, én elteszem magam holnapra. – Arielle szavai összefolynak, az r betűt képtelen normálisan kiejteni. Mikor feláll, hirtelen elveszíti az egyensúlyát, egy hoppá kíséretében széttárja a karjait, hogy ne essen el, majd nevetni kezd saját magán – Ahoy, szárazföldi patkányok. – Az egyik szemét lehunyja, a bal kezét pedig behajlítja, mintha egy kampó lenne a helyén, majd a szobája felé indul. Blee a fejét csóválja Arielle imbolygó lépteit látva.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha utána megyek. Még a végén orra esik.
Már a folyosón járnak, mikor meghalljuk Arielle hangját:
- Hagyjál már békén. Nincs szükségem a segítségedre – mondja bosszúsan, majd valami, vagyis inkább valaki, hangos puffanással a földre zuhan.
- Nekem úgy tűnik, igenis szükséged van rá. Nem viselkedhetsz így, mindenegyes alkalommal. Tudom, milyen nehéz lehet, de ez akkor is…
- Fogd be, csak fogd már be – Arielle most már sír. - Te ezt nem értheted, soha nem is fogod, felfogni, hogy milyen ez. Ismét kudarcot vallottam, nem sikerült megmentenem. Meghalt.
     Úgy érzem, hogy a mellkasom bármelyik pillanatban összeroppanhat a gyász súlya alatt. A keserűség és a bánat minden porcikámat átjárja, hiába tudom, hogy az egész pszichés alapú, mégis igazi, sajgó fájdalmat érzek a testem különböző pontjaiban.
Arielle egyre hangosabban zokog. Blee próbálja megnyugtatni, halkan beszél hozzá, így nem tudom, mivel szavakkal vigasztalja.
- Szegény, Arielle. Pedig igazán tudhatná, hogy nem az ő hibája volt – hallok meg egy ismerős hangot, amitől a vér is megfagy az ereimben. Fejeimet ide-oda forgatom a szobában, a hang forrása után kutatva.
- Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Válaszolni szeretnék Finnick kérdésére, de a torkom kiszáradt, és képtelen vagyok megszólalni.
- A szőke herceged nem jár messze az igazságtól. Nem igaz, Annie?
- Race – suttogom magam elé.
- Bingo. Remélem, nem okoz túl nagy fejetlenséget a jelenlétem.
Nem bírom tovább, felsikoltok.
- Nem, nem, nem! Te nem lehetsz itt, ez nem a valóság.
- Hú, te aztán hangos vagy. Vajon, akkor is teli torokból ordítoztál, mikor láttál meghalni? Vagy mondjam inkább azt, hogy hagytál meghalni?
- Én segíteni akartam, de nem tudtam – ismételgetem kétségbeesetten. – Nem az én hibám volt.
- Ezt mondogatod magadnak esténként, mikor a bűntudat miatt nem tudsz elaludni? Arielle magát hibáztatja a halálomért, közben az egészért te vagy a felelős. Társak voltunk, rémlik? Az lett volna a dolgunk, hogy megvédjük egymást.
- Annie? - Finnick hangja távolinak tűnik, Race szemrehányása minden más zajt elnyom. Egyre csak azt hajtogatja, hogy cserbenhagytam.
- Nem bírom tovább, kérlek, hagyd abba. – A kezeimet a fülemre szorítom, de ugyanolyan tisztán hallom minden szavát, mint korábban. - Hagyd abba!
Már sírva kiabálok, és azt kívánom, bárcsak minden örökre elcsendesedne.
Ekkor egy kéz fonódik körém és lassan ringatni kezd. Órákig tűnik, mire a légzésem szabályossá válik, és a szívverésem is megnyugszik. Meredten bámulok a semmibe, és közben csakis egy valamire gondolok:
Még nincs vége. És talán már soha nem is lesz.

14 megjegyzés:

  1. Ó. Te. Jó. Ég! Hu, ez nagyon jó volt, eddig szinte ez tetszett a legjobban! Szegény Annie-t nagyon sajnálom, nagyon rossz lehet neki, hogy Race-t látta Finnick helyében :( Apropó, Finnick. Róla nincs mit mondamom, egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire kedvelem, és mennyire megható, hogy annyira szereti Annie-t. Legjobb páros <3 Az is tetszett, hogy csak páran élnek a házakban, valamiért szeretem azokat a részeket a THG-s ficekben, ahol a Kapitólium kegyetlenségéről van szó. Persze tudom, hogy ez rossz, csak nagyon érdekel, helyett gy az írók hogyan utalnak erre.
    Egyébként ez az utolsó rész? Valamiért az utolsó mondat olyan lezáró jellegű volt...
    Maja

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Öröm olvasni, hogy ennyire tetszett ez a rész, ugyanis sokat szenvedtem vele, és még most sem voltam teljesen megelégedve, de ezek szerint nem sikerült rosszul. :)
      Finnick-et képtelenség nem szeretni. <3
      Én is szeretem ezeket a részeket hiába a kegyetlenségről van szó.
      Még várható egy epilógus, és utána vége a történetnek.

      Swarley

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett. :)

      Swarley

      Törlés
  3. Ez oltári volt!! *.* Imádtam (ezt is). Kár, hogy vége lesz :/
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy ez a rész is tetszett. Én is sajnálom, de egyszer minden véget ér. Viszont szeretnék még más történeteket is megosztani veletek, remélem, azok is elnyerik majd a tetszésedet. :)

      Swarley

      Törlés
  4. Kedves Swarley!

    Örülök, hogy végre meghoztad a folytatást, már nagyon vártam. Élvezettel olvastam minden egyes sort! Tetszett, ahogy Finnick megmosolyogtatta a lányt, illetve az "interjú" is érdekes volt. Szerencsére nem faggatták annyira Annie-t. A vége pedig szuper volt! Szegény Race... úgy sajnáltam őt, nagyon de nagyon megkedveltem a történet folyamán. Kár, hogy meghalt:( Kíváncsi vagyok az epilógusra!

    Ui.: nálam is fent van a folytatás!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
  5. Kedves Arika!

    Sajnálom, hogy ennyit kellett várni a folytatásra, de nem akartam hanyag munkát kiadni a kezeim közül. Örülök, hogy végül elnyerte a tetszésedet. :)
    Hát igen, Finninck mindent megtesz, hogy Annie legalább egy kicsit is jobban érezze magát. :)
    Race-t én is nagyon sajnálom. Nagy kedvencem lett írás közben, legszívesebben feltámasztanám valahogy, de sajnos nem lehet. =(
    Sajnos még nem tudom, mikorra készülök el az epilógussal, de igyekezni fogok vele.
    Köszönöm, hogy írtál. :)

    Swarley

    VálaszTörlés
  6. Sziia!
    Imádom a blogodat. Várható folytatás? Ha igen, mikor körülbelül? :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Óriási örömmel tölt el, hogy megszeretted a blogomat. Viszont folytatás már nem várható, nagyon sajnálom. =/
      Köszönöm, hogy írtál nekem. :)

      Swarley

      Törlés
  7. Szia!
    Megint én vagyok, két dolgot szeretnék írni:
    1. Mikor várható a folytatás?
    2. Vár nálam egy díj "A lázadás kezdete" című blogomnál :)
    Ölel: maja

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy ennyi idő után még mindig érdeklődsz a folytatással kapcsolatban, ez sokat jelent számomra. Viszont a rossz hír, hogy nem lesz több rész. Nagyon sajnálom.
      A díjat pedig szeretném megköszönni. :)

      Swarley

      Törlés
  8. Most nemrég talatam ra a blogra de nagyon jo ha esetleg lenne folytatás engem nagyon érdekelne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy a blog elnyerte a tetszésedet, de sajnos folytatás már nem várható. Sajnálom. =/
      Köszönöm, hogy írtál nekem. :)

      Swarley

      Törlés