28. rész

Sziasztok! Meghoztam a 28. részt. Bevallom, én egy kicsit gyorsnak érzem az eseményeket, de nem tudtam, hogyan is lassíthatnám le úgy a cselekményeket, hogy ne legyen rövid a fejezet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, és kíváncsi vagyok a véleményetekre is, úgyhogy bátran írjátok le nekem. :)

Race a lelkemre kötötte, hogy amíg távol van, végig legyek készenlétben, hogy ha valaki erre járna, meg tudjam védeni magam, így hát közvetlen a barlang bejáratánál ülök, a kezemben pedig egy éles kést szorongatok. Sötét van. A bejáratott körbe nőtt növények alig engednek valamennyi fényt beszűrődni, egyedül a fülemre hagyatkozhatok. Figyelmesen hallgatom az erdő neszeit, a madarak csicsergését, és azt, ahogy az ágak megzörrennek, akárhányszor feltámad egy kicsit a szél.

  Egy idő után mindenféle ábrát kezdek el firkálni a földbe a kés hegyével. A legtöbb csak véletlenszerű vonal egymás mellett, de rajzolok egy vitorlást és egy halászhajót is. Szomorúan felsóhajtok. Bárcsak a kikötőnél lehetnék, ahelyett, hogy egy sötét és fullasztó barlangban ülnék.

A levelek ismét megzörrennek, ahogy a szellő beléjük kap, de amint a levegőmozgásnak vége, a zajok nem szűnnek meg.

Felkapom a fejem és érzem, ahogy a pulzus számom az egekbe szökik. A kést készenlétbe tartva várok, de ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre inkább bepánikolok, mikor megállapítom, hogy léptek hangjait hallom. Méghozzá a közelből.

Biztos, csak Race ért vissza – próbálom nyugtatni magam. Hisz már régóta elment. Ennyi idő alatt simám megsüthette a mókust, épp ideje lenne, hogy visszajöjjön.

- Race? – kérdezem reménykedve, de nem érkezik válasz.

Tudtam, hogy nem jó ötlet egyedül maradni. Hogy lehettem ilyen ostoba?

A léptek hangereje tovább erősödnek, az illető már közvetlen a barlang bejáratánál jár. Hallom, ahogy lélegzik. Erősebben markolom a késem, érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, veszek egy mély levegőt, és…

- Kopp-kopp. – Az ujjaimból a görcs azonnal távozik, és még időben leeresztem a fegyvert magam mellé.  

- Race – mondom megkönnyebbülve. – Csak te vagy az.

- Persze, hogy csak én. Miért mégis kire számítottál? A Mikulásra? – gúnyolódik velem.

- Nem, te lüke. Örülök, hogy csak te vagy.

- Akkor jó, mert hoztam kaját – mutatja fel a mókust, aminek a látványától azonnal összefut a nyál a számban. Közelebb hajolok hozzá, és mélyet szippantok a frissen sült hús illatából.

- Még meleg – mondom fülig érő szájjal és alig várom, hogy végre ehessek is belőle.

- Igen, az. Szóval mássz beljebb, hogy én is beférjek, aztán együk meg gyorsan.

Élettelen testek. Csonka végtagok. Vörösen izzó vérfoltok mindenütt. Az egyik pillanatban Joice mosolyogva nézi a vízesést, a következőben valaki egy dárdával átszúrja a mellkasát. Csakhogy a gyilkosa ezúttal nem Seth. Először nem tudom kivenni az alakot. Annyit látok csak, hogy az illető alacsony és vékony. Sötétbarna haja kócosan tapad a homlokára.

Joice gyilkosa ezúttal én vagyok.

Kiabálni és ordítozni kezdek. A szívverésem a kétszeresére gyorsul és zihálva kapkodok levegő után, aztán meghallom a nevem, és érzem, hogy két kéz a vállamra csúszik.

- Hé-hé, Annie, nyugodj meg. Nincs semmi baj, hallod? Biztonságban vagy. – Race előttem guggol és mélyen a szemembe néz. – Jobb? – kérdezi, de én nem válaszolok, csak bámulok rá. Valószínűleg elég kétségbeesett arcot vághatok, mert szorosan magához ölel. A hátamat kezdi el simogatni és közben nyugtató hangon beszél hozzám. Az arcom nedves a könnyeimtől és egész testemben remegek, de szerencsére nem vagyok egyedül. Race végig mellettem van. Egy idő után mindketten a falnak dőlve ülünk, a fejemet a vállán pihentettem, Race pedig védelmezően átkarol.

- Hogy vannak a bordáid? – kérdezi néhány óra elteltével.

- Jobban – felelek csendesem. - Már csak néha-néha érzem.

- Az jó – mosolyog, majd megfogja a sérült kezemet és szemügyre veszi. – Ez viszont még rondább, mint tegnap volt, de szerencsére ismerek egy gyógynövényt. A nevét mindig elfelejtem, de bárhol felismerem, Anya mindig azzal látja el az összes sebet. Majd figyelek útközben, hátha látok egyet.

- Útközben? – kérdezem pislogva.

- Igen, újra kell tölteni a kulacsokat, és ha már ott vagyok halat is fogok.

Race-szel, végül úgy egyezzünk meg, hogy indulás előtt még alszik pár órát, és ha bármi szokatlant észlelek, azonnal felébresztem. Alig hunyja le a szemeit, már alszik is. Alvásközben az arcvonásai kisimulnak, olyan békésnek látszik, mint egy gondtalan kisgyermek. Nincs szívem felébreszteni, de megígértem neki és én sosem szegem meg a szavam.

- Race ébredj – rázom meg finoman a vállainál mire egy álmos barna szempár néz vissza rám. Nyújtózkodni kezd, majd két kupacba gyűjti az összes felszerelésünket, hogy igazságosan szétoszthassa kettőnk között. Biztosra akar menni, hogy ha esetleg baja esne, kihúzzam még pár napig.

Rossz érzésem támad és aggódva nézek a két halomra.

- Muszáj elmenned? – kérdezem.

- Még sötétedés előtt visszaérek, ígérem. Hogy ne hozzam megint rád a frászt, néhány követ fogok majd dobni a barlang bejáratához. Így tudni fogod, hogy én vagyok az, rendben?

- Rendben.

- Akkor indulok is. Szia.

- Szia – köszönök én is, majd nézem, ahogy kimászik a barlangból. - Race, várj! – szólok utána, ő pedig visszanéz rám. - Vigyázz magadra. – Elmosolyodik.

- Te is, Annie – mondja, majd magamra hagy.

Egyedül vagyok.

Az idő csigalassúsággal telik, még is egy szempillantás alatt délután lesz. A nyugtalanságom idegességé növi ki magát, és percről-perce egyre jobban aggódom.

Aztán megtörténik az, amitől egész idő alatt rettegtem: elsül az ágyú. 

Úgy rontok ki a barlangból, mintha egy űzött vad lennék, és az életem múlna minden egyes elvesztegetett másodpercen. Eszeveszett tempóba kezdek el rohanni abba az irányba, amerre a vízesést gondolom, közben pedig megállás nélkül Race nevét kiabálom. Nem törődök semmivel. Körülöttem a világ megszűnik létezni és csak vakon rohanok előre.

Hirtelen a földön elterülve találom magam. A térdeim fájnak, de nem nézek rá a sebre. Felállok, és már szaladok is tovább. Fogalmam sincs miért. Egyszerűen úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Egy láthatatlan erő kényszerít rá. Ugyanez az erő sarkal kiabálásra is. Pedig a legbelül tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna. Ezzel csak még jobban ártok.

- Race! Kérlek… - a torkomat sírás fojtogatja.

Meghalt.

Nem az nem lehet. Életben van.

De mi van, ha…

Megzörren egy ág.

- Race? – kérdezem reménykedve.

- Sajnálom, hogy ha csalódást okozok, de nem.

- Seth. – A lábaim gyökeret eresztenek, ahogy meglátom magam előtt a Kilences fiú erőteljes alakját. Eszembe jut, ahogy a vízesésnél sírva öleli magához a szerelmét. Törékenynek és gyengének tűnt, a látványtól nekem is megeredtek a könnyeim. A fiú, aki viszont most áll előttem, vérre szomjazik. A tekintete kegyetlen, az arca elszántságról árulkodik, a száját pedig gúnyos mosolyra húzza.

- Szóval tudod a nevem. Remek. Akkor kihagyhatjuk a bemutatkozást, és rögtön rátérhetünk a lényegre. Meg foglak ölni. De gondolom, ezt már tudod. Legalábbis a bárgyú képedről ezt olvasom le. – Fogalmam sincs róla, hogy Seth milyen volt a Viadal előtt, de most, ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, egészen biztos, hogy az őrült jelzőt aggatnám rá.

- Seth, te nem akarod ezt. Nem vagy gyilkos – nyögöm ki halkan.

- A kis barátnőd nem ezt mondaná. – Ökölbe szorul a tenyerem. Ezt látván, Seth közelebb hajol hozzám. A lehelete az arcomat csiklandozza. A gyomrom felfordul és a testem minden porcikája tiltakozni kezd a közelségétől, így hátrálni kezdek, de egy fába ütközök. A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben farkasszemet nézünk egymással. A fiú orrlyukai kitágulnak és hevesen szívja be a friss levegőt, a szemeiből állatias vad csillogás árad, és tudom, a halálomat akarja. Váratlanul fülsértő nevetésbe tör ki és egyre biztosabb, hogy teljesen megőrült.

- Aisha nem akarná, hogy ezt tedd. – Seth arcvonásai megkeményednek. A kezeit a nyakam köré fonja és erősen megszorítja a légcsövemet.

- Ne merészeld a szádra venni a nevét! – ordítja teli torokból.

Megpróbálom lefejteni a tenyerét a nyakamról, de nem járok sikerrel.

- Tudod mit? Rendes leszek hozzád. – Seth elenged, én pedig köhögve kapkodok oxigén után. – Sikerült meglopnom a Hivatásosokat. Egy csomó fegyver van nálam. Kiválaszthatod, hogy melyikkel öljelek meg. Mit szólsz a baltához? Vagy a buzogány jobban tetszene? – Nem válaszolok. Rettegve nézek a fiúra, aki pár percen belül a gyilkosom lesz. – Én felajánlottam, de ha te csak ennyire értékeled, akkor majd én döntök helyetted. Legyen a buzogány. Most ahhoz van hangulatom. – Előveszi a fegyvert és fenyegetően meglebegteti előttem. A menekülésen töröm a fejem, de nem jut az eszembe semmi használható ötlet.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Seth tekintete, ha lehetséges, még könyörtelenebbé válik, de mielőtt bármit is tenne velem, futásra emlékeztető hangokat hallunk. Gyorsan a háta mögé pillant, ahol az egyik bokorból Race tör elő, kezében a lándzsájával, amit már készülne is elhajítani, de ugyanebben a pillanatban, Seth megragad a karomnál fogva és pajzsként maga elé ránt.

- Én a helyedben nem tenném, Négyes. Nehogy véletlenül rossz embert találj el – mondja gúnyosan, mire Race leereszti a fegyvert.

Akármennyire is örülök, hogy újra látom, a félelmem erősebb, hiszen most fogom megöletni mindkettőnket.

- Hagyd őt békén! Semmit sem ártod neked.

- Miért talán Aisha ártott bárkinek is? – csattan fel ingerülten. – Nem, és most még is halott. Különben is a lány meglépett előlem az első napokban, itt az ideje, hogy befejezzem, amit akkor elkezdtem. – Seth a levegőbe emeli a buzogányt.

- Én ott voltam, amikor Aishát megölték. Nem tettem semmit csak néztem, ahogy kínozzák.

- Te mocskos rohadék! – ordít Seth, félrelök az útjából, majd Race felé hajítja a buzogányt, ami eltalálja a fiú halántékát. Race a földre rogy, Seth ismét vérszomjasan üvölt egyet, és a hátára akasztott tegezből, nyílvessző helyett, egy baltát vesz elő.

Az idő megáll, ahogy a nap fénye megcsillan a pengén és a földön kuporgó Race-t célba veszi vele.

- Ne! – sikoltok, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, rávetem magam Sethre.

27. rész

Egy húsz perces pihenő után tovább indulunk. Lehajtott fejjel ballagok Race után, aki szándékosan lassabban halad, hogy lépést tarthassak vele. Néha-néha rám pillant, biztosra akar menni, hogy minden rendben van velem, és nem fogok egyszer csak összeesni. Bár fáradt vagyok és a fájdalmaim nem múltak el, egész jól bírom a gyaloglást, így biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, ugyanakkor kedves Race-től, hogy ennyire figyel rám.

- Már mindjárt ott leszünk – húzz el előttem egy faágat.

- Különben hová megyünk? – kérdezem.

- Egy barlangoz.

Egy barlang? Nem az lenne az első hely, ahol bárki keresne minket? Ha a Hivatásosok észreveszik a bejáratot, biztos leellenőriznék, hogy van-e bárki olyan ostoba, aki azt hiszi, bent menedéket találhat a többiek elől.

- Tudom, mire gondolsz. – Race erőteljes hangja visszatérít az eszmefuttatásomból. – De a barlang biztonságos. Senki sem fog ránk találni. Ebben biztos vagyok.

 Csakhogy a biztonságos helyek sem jobbak. A fára gondolok, azt hittem, hogy fent a magasban, biztonságban vagyok. Másnapra mégis kigyulladt. A bokrok között nagyobb az esélye, hogy valaki észrevegyen, de épp emiatt nem is rejtenek semmilyen meglepetést. Végül úgy döntök, hogy elárulom a kételyeimet Race-nek, de ő nem reagál, mintha meg sem hallotta volna, csak némám gyalogol tovább. A hallgatagságát hirtelen nem tudom hova tenni, hisz egész idő alatt beszélt hozzám és mindenfélét kérdezgetett.

- Lehet, hogy jobb lenne, ha valami más menedéket keresnénk – szólalok meg.

- Tegnap éjszaka ott szálltam meg, Annie. Mondom, hogy biztonságos. Ha a Játékmesterek tényleg tartogattak volna valami csapdát, akkor azt már tudnám. Nem volt ott sem mérges pók, sem vérengző fenevad és még csak a bejárat sem omlott be. Sehol sem biztonságos, de a barlangban nagyobb az esélyünk a túlélésre.

Race valamiért nagyon ragaszkodik a sziklaüreghez. Nem fogom tudni lebeszélni róla, így nem is próbálkozom tovább. Veszek egy mély levegőt és körbe nézek az erdő ezen részén. A fák itt hosszabban nyúlnak az ég felé és szorosabban is nőnek egymás mellé, az aljnövényzet pedig egészen a derekamig felkúszik.  Az ösvények keskenyebbek, szinte már nem is látszódik a föld. Olyan, mintha egy növény tengerben úsznék.

- Ott van – mutat Race előre. Hunyorítok, de semmit sem sikerül kivennem a távolban.

- Nem látom.

- Ez benne a lényeg – mosolyog, aztán besétál a bokrok és a fák közé. Utána megyek. Elhúzom az utamban lévő ágakat és leveleket, majd meglátom a barlangot. A bokrok körbenőtték, a bejárat csak egy apró nyílás. Amikor bemegyünk, egy nagyobb lyukban találjuk magunkat. A plafon alacsony, nem tudok felegyenesedni, de ahhoz elég hely van, hogy legfeljebb négy ember szűkösen elférjen egymás mellett.

- Tényleg biztonságosnak tűnik – mondom, és napok óta először elmosolyodom.

- Örülök, hogy tetszik – dől a falnak Race – Éhes vagy?

- Csak szomjas. – Leveszem a táskám a hátamról, kiveszem a kulacsot és inni kezdek. Race a barna szemével végig engem figyel. Kérdőn nézek rá, mire elkapja a tekintetét.

- Azt hiszem, megsütöm a mókust.

- Nem félsz, hogy ide csalod a többieket? – A fiú magabiztosan elmosolyodik.

- Felőlem jöjjenek csak. Majd leszúrom őket a lándzsával. Különben meg nem a közelben fogok tüzet rakni, itt túl sűrű a növényzet, még lángra lobbanna az egész erdő. Tudod, a tűz remek csali, remélhetőleg ide csalok vele néhány kiválasztottat. Azt akarom, hogy minél hamarabb vége legyen már ennek az egésznek. Ha viszont bármi baj történne, nem tudnál időben elmenekülni, legalábbis nem ilyen állapotban, úgyhogy előtte biztonságba akartalak helyezni.

- Itt akarsz hagyni? – a hangomon eluralkodik a pánik. Hosszú napok óta végre nem érzem magam egyedül, erre Race máris el akar menni.

- Visszajövök. Ne aggódj, Annie. – Race ismét rám mosolyog, azért, hogy megnyugtasson, de nem sikerül neki. Mi van, ha történik valami? Ha megölik. Vagy esetleg valaki rám talál, amíg arra várok, hogy visszatérjen. Egyedül nem tudom megvédeni magam. Hirtelen egy ijesztő gondolat fogalmazódik meg a fejemben: lehet, hogy ez tényleg egy csapda. Race még sem akar megvédeni, de saját kezűleg sem képes megölni. Lehet, hogy most elmegy és szól a Hivatásosoknak, hogy hol is rejtőzködöm. Talán ezért ragaszkodott ennyire a barlanghoz, mert megbeszélte a többiekkel, hogy itt fognak megtalálni. A szívem a torkomba dobog és érzem, ahogy egész testemben remegni kezdek. Rápillantok Race-re, aki még mindig mosolyra húzott szájjal néz vissza rám. Valahogy nem tudom elhinni, hogy bántani akar, de a vészsziréna a fejemben hangosan visít. Egyszerűen képtelen vagyok már tisztán látni a dolgokat. Biztosra kell tudnom, hogy megbízhatok-e benne.

- Race, miért mentettél meg a vérfürdőnél? – szögezem neki a kérdést.

- Megsajnáltalak. Te nem láttad a rémült tekintetedet. Különben sem akartam, hogy bármi bajod essen.

- Miért? Hiszen nyerni akarsz. Azt hittem bármire hajlandó vagy a győzelemért.

- Azt leszámítva, hogy téged megöljelek, arra nem lennék képes. Hisz ugyanaz az otthonunk, a szüleink is jóban vannak, és bár veled sosem beszéltem túl sokat. Különben, mindig megvetettem azokat, akik a saját társukkal végeznek. Ráadásul a bátyád saját kezűleg fojtana meg, ha bármivel is ártanék neked, már régóta barátok vagyunk.

Elgondolkozom Race szavain. A körzetlakók soha nem nézik jó szemmel, ha két kiválasztott, akik ugyanonnan származnak, egymás ellen fordulnak. Megutálnák érte. Azért viszont nem, ha egyszerűen magamra hagyna.

- Miért kerestél meg? Így is tartozom neked, amiért megmentettél. Megértették volna.

- Lehet, hogy ők igen, de én nem. Különben is tettem egy ígéretet. – Hosszasan nézem Race arckifejezését, aztán, mint egy villámcsapás, belém hasít a felismerés.

- Mégis csak beszélt veled. – Megmondtam Finnick-nek, hogy semmi szükség rá. Mégis megtette, és a jelek szerint még egy fogadalmat is sikerült kicsikarnia a fiúból, aki a vonaton még gyűlölettel nézett rá. – De miért? – szalad ki a számon a kérdés, ami mindennél jobban foglalkoztat. Race viszont félreérti, és azt kezdi megmagyarázni, hogy Finnick miért is beszélgetett el vele.

- Azért, mert szeret téged, Annie. Azt akarja, hogy még jó sokáig élj. Nélküled ő is meghalna. –Pislogva gondolom végig a hallottakat, majd elmosolyodom. Aztán eszembe jut, hogy nem erre a válaszra voltam kíváncsi.

- Úgy értem, miért mentél bele?

- Mert én sem akarom, hogy bármi bajod essen. Úgy érzem, meg kell, hogy védjelek és meg is foglak – Race hangja komolyra változik, tekintete megkeményedik, és egyre inkább kezdem azt érezni, hogy igaz, amit mond. De aztán magam előtt látom azt az elszánt fiút, aki olyan könnyedén dobta a kést a repedésbe, mintha az természetes lenne. 

- Mi lesz, ha már csak ketten maradunk? Megölsz?

- Annie… Szerinted megígértem volna, hogy vigyázok rád, ha képes lennék megölni? Ahogy már mondtam, meg akarjak védeni. Soha nem támadnálak hátba, és ezt ő is nagyon jól tudja. Másként nem kért volna meg rá, hogy vigyázzak rád, nem igaz? Az meg, hogy mi lesz a későbbiekben, ne foglalkoztasson. Majd ha eljutunk odáig, kitaláljuk, hogyan is legyen tovább. – Egy ideig csend telepszik a barlang szűk falai közé, és azon vagyok, hogy megemésszem Race szavait. – Tudod, az első nap elindultam, hogy megkeresselek, de aztán jobbnak láttam, ha a többiek mellett maradok a Hajtóvadászat idején. Végig azért imádkoztam, hogy ne akadjunk a nyomodra és nem is találtunk rád. Ügyesen elrejtőztél. A többiek szerint Oliviával voltál és én is kezdtem ezt hinni. Láttuk, hogy a kiképzésen összebarátkoztatok, azt gondoltuk, hogy szövetséget kötöttetek, ezért nem aggódtam érted. De aztán nem sokkal Aaron halála után, Olivia ránk támadt. Egyszer csak megjelent a semmiből, olyan volt, mint valami vad amazon. Meg akarta bosszulni a társa halálát. Egy fejszével eltalálta Kirk vállát, elég csúnya seb maradt utána.

- A vágás a kezeden – mutatok a jobb karjára. - Az is az ő műve?

- Igen. Volt nála még egy kés is, de belátta, hogy azzal nincs sok esélye, ezrét inkább futni kezdett. Mi meg utána rohantunk. Én értem utol a legelőször, de a késsel felhasította a bőröm. Így sikerült meglépnie. – Nagy bátorság kellett Olivia részéről, hogy egymaga, szembe mert szállni négy Hivatásossal. Míg Joice mindent alaposan végig gondolt és inkább az eszével próbált a túlélésre összpontosítani, addig Olivia maga a parázs, amely bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. Bár a kiképzésen nagyon megkedveltem a lányt, a hallottak alapján örülök, hogy végül Joice-szal kötöttem szövetséget. Ha egy picit gyorsabbak lettünk volna aznap, akkor talán még most is élne…

Észreveszem, hogy Race még mindig beszél, úgyhogy inkább rá figyelek.

- Tudod, egyedül volt, és azon kezdtem el agyalni, hogy mi lehet veled. Attól féltem, hogy talán megsérültél, ezért elindultam, hogy megkeresselek.

Hosszasan fürkészem Race arcvonásait, aztán eszembe jut, hogy először Joice-ban sem bíztam meg. Minden lépését megkérdőjeleztem, miközben végig vigyázott rám. Még csak bocsánatot sem tudtam kérni tőle. Furdalni kezd a lelkiismeretem.

Megfogadom, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Megbízom Race-ben.

26. rész

A nap már magasan jár, mikor másnap felébredek. A végtagjaim elgémberedtek, így feltápászkodom, hogy átmozgassam a testrészeimet. Előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek, majd valami furcsa, maró fájdalmat érzek nyelésközben. Mivel az Arénában vagyok, rögtön azon kezdek agyalni, hogy vajon mi is okozhatja, utána esik csak le a dolog: kapar a torkom.

Az éjszakák hidegek, a takaróm elégett. Reménykedem benne, hogy nem betegszem le, így is ramaty állapotban vagyok, a nátha csak hátráltatna. Mi van, ha el kell majd rejtőznöm, és pont akkor tör rám egy köhögő roham?

Az egész délutánomat menta levél után kutatva töltöm. Bízok benne, hogy a mentolos íz enyhíteni fogja a torokfájást. Keresgélés közben örömmel nyugtázom, hogy a bokám már jobban van és a kezem sem fáj már, bár a seb undorítóan néz ki rajta. A bordáim viszont még mindig sajognak, minden egyes levegő vétel egy kínszenvedés.

Hirtelen az egyik bokorból egy nyúl ugrik elő. Először rám tör a pánik, de amint meglátom, hogy a fehér állat a földön szaglászva élelmet keres, megnyugszom.

Nincs veszély. Ne aggódj.

El kéne kapnom valahogy. Erősebben kezdem markolni a kést, az ujjvégeim elfehérednek, ahogy a fegyver nyelét szorítom. Már készülnék lecsapni az állatra, de a jószág egyszer csak felkapja a fejét és a fülét kezdi hegyezni.

Eszembe jutnak a madarak, akik elhallgattak, amikor veszélyt észleltek. A farkas is azonnal lemondott rólam, amint kigyulladt a fa.

A nyúllal szinte egyszerre mozdulunk, mindketten menedéket keresünk. Kiválasztok egy tetszőleges fát és felkapaszkodom rá. A sérüléseim miatt lassan haladok, így amikor már biztos vagyok benne, hogy a lombkorona teljesen eltakar, megállok, és feszülten várakozni kezdek.

De aztán semmi sem történik.

Megkönnyebbülve kezdek lefele mászni, de megreccsen alattam egy ág.

- Annie? Te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang, de nem reagálok rá. Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy Race egyre közelebb sétál a fához, amin rejtőzködöm. A fiú magabiztosan halad és hangosan kiabál, pedig teljesen egyedül van. Mégsem fél attól, hogy esetleg valaki rá támadna. A kezében egy lándzsát tart, és ha jól látom, akkor az övén különböző nagyságú kések sorakoznak, mellettük pedig egy döglött mókus teteme lóg.

- Nem kell félned. Nem foglak bántani – mondja, miközben egyre távolabb kerül tőlem. Az ajkaimba harapok. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok tovább egyedül maradni.

Viszont lehet, hogy ez egy csapda. Lehet, hogy összebeszélt a többiekkel és így akarnak előcsalogatni a rejtekhelyemről.

De hát megmentett a vérfürdőnél!

Ugyanakkor ez sem jelent semmit. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy előbb-utóbb úgy is meghalok, ezért ad egy kevéske esélyt. Most viszont már útban vagyok. Sokkal tovább húztam, mint gondolta.

Mint, ahogyan én is gondoltam.

Úgy döntök, hogy megvárom, amíg elmegy. Csöndben hallgatom, ahogy továbbra is a nevemet kiabálja, még lélegezni is alig merek, mert attól tartok, hogy észrevesz.

Nem sokára Race feladja a keresésemet. Pár méterrel tőlem megáll, még egyszer utoljára körbenéz, majd tovább indul.

Végre!

Mégis, ahogy a távolodó alakját nézem, rossz érzésem támad. Finnick szerint nem ártana nekem, és valahogy én sem tudom elképzelni róla, hogy képes lenne megölni. Ráadásul, ha arra gondolok, hogy még egy napot teljesen egyedül eltöltsek…

- Race, várj! – kiáltok utána. A hangomra megtorpan és elindul visszafelé.

- Annie, merre vagy? – kérdezi, miközben a fejét jobbra-balra forgatja.

- Itt vagyok fent. – Az egyik kezemmel intek neki. Mikor észreveszi, mosolyra húzza a száját. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nekem örül, vagy csak azért mosolyog, hogy megtalált és így sikeresen végrehajthatja a tervét. Idegesen nyelek egyet és lejjebb mászom, hogy Race jobban lásson, de a biztonság kedvéért továbbra is a fán maradok.

- Szép a kilátás odafentről? – kérdezi széles vigyorral az arcán, de én nem válaszolok. – Nem akarsz lejönni?

- Egyedül vagy? – kérdezem, mire bólint egyet. – Hol hagytad a többieket?

- Utoljára a Bőségszarunál láttam őket, de valószínűleg már nincsenek ott.

- Miért váltál el tőlük? – faggatózom tovább.

- Nem igazán értettük egyet, így hát leléptem – mosolyog. Én viszont bizalmatlanul kezdem el méregetni. – Ez majd segít – mondja, majd a lándzsát a földre dobja. Ekkor veszem csak észre a jobb karján végig húzódó, vörösen izzó, mély sebet.

- Mi történt a karoddal? – Race felemeli a kezét és úgy kezdi el méregetni, mintha csak most venné észre a sebhelyet.

- Ja, ez? Történt egy kis baleset. Az egyik kiválasztottat kissé lebecsültük, de Kirk sokkal rosszabbul járt.

- Kirk? – Egyáltalán nem ismerős a neve.

- Első körzet. Nagydarab, nagyképű és ostoba. – Rece várakozóan rám néz. - Most akkor lejössz vagy nem? – Egy ideig habozok, de aztán szépen lassan megindulok lefele.

- Figyelmeztetlek, hogy kés van nálam – mondom mászás közben. Hallom, ahogy Race megpróbálja visszafojtani a nevetését. Igazából megsértődhetnék, de én magam is tisztában vagyok vele, hogy kés ide vagy oda, Race fél kézzel képes lenne eltörni a nyakam.

Amikor már csak egy méter választ el a földtől, leugrom. A fájós bokámra érkezem, ami ismét pokolian kezd hasogatni. A földön ülve fogcsikorgatva szorítom a fájó testrészem. Race leguggol mellém és aggódva néz rám.

- Nagyon fáj? – kérdezi együtt érzően.

- Most már jobb egy fokkal – mondom, mire Race az arcomat fürkészi, majd bólint egyet.

- Oké, akkor gyere, induljunk. – Óvatosan átkarol a derekamnál fogva és segít felállni. Felveszi a földről a fegyverét, aztán elindul az egyik ösvény felé, én pedig követem.

- Ügyesen elrejtőztél, már egy ideje téged kereslek.

- Miért? – Race vállat von.

- Nem szeretek egyedül lenni – mondja, majd rám villantja a fogsorát. Majdnem olyan gyönyörű a mosolya, mint Finnick-nek.

- Különben, hogy szereztél fegyvert? – kérdezi, de nem válaszolok, Race pedig nem faggat tovább. Szó nélkül ballagunk egymás mellett. Azt nem tudom, merre megyünk, de Race határozottan tör utat magának a fák között. Hol jobbra, hol balra fordul. Talán hülyeség vakon követni, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék egyedül. Belefáradtam a Viadalba. Már az sem érdekel, ha ez az egész tényleg egy csapda. Lehet, hogy még szívességet is tesz vele. Meghalok, mielőtt még többet szenvednék.

- Szerintem pihenjünk le. Nem nézel ki valami jól. – Ismét magamra vehetném a dolgot, de fölösleges. Az izzadság patakokban folyik le rólam, a hajam kócos és csapzott, a kézfejemen lévő sérülés pedig csúnyán felhólyagosodott. Biztos vagyok benne, hogy nem nyújtok valami lélegzetelállító látvány.

Leülünk egy tölgyfa mellé. Race a táskájából egy zacskó szárított marhahúst és néhány darab kekszet vesz elő.

- Később majd megsütjük a mókust, de most érjük be ezzel.

- Hogy sikerült elkapnod? – az ujjaimmal az élettelen állattetemre bökök, majd elmajszolok néhány kekszdarabot.

- Igazából sehogy. Valaki felállított egy csapdát, rátaláltam és elhoztam.

 Az üres csapda. Az elvágott damil.

- Az a mi csapdánk volt. Mégis csak sikerült elkapnunk valamit! – mondom lelkesen. Race homlok ráncolva mered rám.

- Mégis kit értesz mi alatt?

- Még a Viadal elején szövetséget kötöttem a Tizenkettedik körzet lány kiválasztottjával. Joice-nak hívták – a hangom elszomorodik. – De aztán a Kilences fiú, Seth megölte… Joice-nak köszönhetem az összes felszerelésem és valószínűleg azt is, hogy még nem haltam szomjan. Ő mutatta meg a vízesést és… – képtelen vagyok befejezni a mondatot. A szívem összeszorul, a szemeimet a könnyek mardossák.

- Sajnálom, Annie. - Race komoran rám néz. – De ígérem neked, hogy minden jobbra fordul.

25. rész

Sziasztok! Már kezdett bűntudatom lenni, hogy az utóbbi időben mindig megkésve hoztam a folytatást, de ígérem, mostantól megpróbálom tartani a vasárnapi határidőt. Ebben a részben nem sok minden történik, de szerintem ilyenre is szükség van a történet szempontjából. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, őszintén írjátok meg nekem, hogy mit gondoltok. Valamint, köszönöm az új feliratkozásokat, a kommenteket, nagyon sokat jelentenek. :)  

Elgördül az ágyú, jelezve ezzel Aaron halálát.

Az első nyílvesszőt több tucat másik követi, szinte megállás nélkül repülnek a levegőben. Az egyik kis híján eltalálja Celiát, de a lány, a gyors reflexeinek köszönhetően, még időben kitér előle.

- Futás! – kiálltja a Kettes lány és rohanni kezd. A többiek habozás nélkül utána erednek.

A bokrok megmozdulnak és a Kilences fiú bukkan elő mögülük. A látványától eluralkodik felettem a pánik: a szívem a torkomba szalad és kapkodva szívom be a levegőt. Eddig négykézláb figyeltem az eseményeket, de most a térdeim megrogynak a súlyom alatt és hasra zuhanok. Rémülten pillantok Seth erőteljes alakjára, de szerencsére a Kilences fiú nem hallott meg. Abban reménykedem, hogy a Hivatásosok után szalad, de e helyett a haldokló lányhoz megy, leguggol mellé, megszorítja a kézfejét és hangosan sírni kezd.

- Aisha… Annyira sajnálom. Megígértem, hogy megvédelek, de nem sikerült betartanom a szavam. Nem voltam melletted. Cserbenhagytalak. – Aisha nehezen ugyan, de a fiú felé fordítja a fejét. – Szem elől tévesztettelek a vérfürdőnél, nem láttam merre szaladtál. Azóta egyfolytában téged kerestelek, de elkéstem… - vesz egy mély levegőt. - Az én hibám, annyira sajnálom. – Aisha alig láthatóan megrázza a fejét. Arcán könnycseppek csillognak.

- Kérlek… - mondja küszködve. – Maradj velem.

- Nem hagylak magadra. Ezúttal nem – simogatja meg a lány karját.

- Seth… - A lány a fiú arcát nézi, majd a tekintete a karjára téved. Oda, ahol a korbács nyomai láthatóak rajta. – Sajnálom, hogy miattam bűntettek meg. Én nem akartam…

- Nem akartad, hogy a testvéreid éhen haljanak – vág a szavába. – Azt tetted, amit tenned kellet. Nem a te hibád, hogy rajta kaptak. Azért, meg végképp nem hibáztathatod magad, hogy magamra vállaltam a büntetést.

- De… - Aisha minden szavából hallatszódik a fájdalom és a kín, ami a sérülésből és a halál elleni küzdelemből ered. Mert látom az arcán, hogy harcol. Erőlködik, de minden egyes másodpercben közelebb kerül az elkerülhetetlen véghez.

- Az én döntésem volt és egyetlen egy pillanatra sem bántam meg – vág ismét a lány szavaiba. Seth kímélni akarja, hisz a beszéd még nagyobb energiát vesz igénybe, még nagyobb fájdalommal jár. Azt akarja, hogy a lány minél kevesebbet szenvedjen. – Emlékszel, hogy kiskorunkban mindig a búzamezőkön játszottunk? – kérdezi, miközben a könnyeivel küzd. Aisha lehunyja a szemeit. – Képzeld el, hogy előtted van a hatalmas, aranyszínben pompázó mező, a búza a válladig ér és a szélben meghajolnak előtted, mintha egy királykisasszony lennél. – Aisha szája mosolyra görbül, egy utolsó könnycsepp folyik végig az arcán, majd nem mozdul többet.

A levegőbe telepedett síri csendet az ágyú hangja zavarja meg, majd Seth kínkeserves kiáltozását lehet hallani.

- Ne! Ne hagyj itt! Szükségem van rád – ordítozik zokogva – Ne! – üvölt torkaszakadtából, aztán magához öleli a lányt.

- Szeretlek – suttogja, majd egymás után többször is elismétli. Úgy szorítja magához Aishát, hogy attól tartok darabokra töri a lány csontjait.

A látványtól könnybe lábad a szemem és sírva fakadok. Hang nélkül nézem a kétségbeesett fiút. Azt, aki elvette Joice életét, aki velem is végezni akart, és aki most zokogva öleli magához halott szerelme élettelen testét.

Hamarosan egy légpárnás jelenik meg az égen, a dübörgő hangja miatt a kezeimet a fülemre tapasztom. Seth felpillant, tudja, hogy akármennyire is szeretne, nem maradhat itt tovább. Finoman a földre fekteti Aisha testét, még utoljára végig simít az arcán, száját az ajkaira tapasztja, hogy búcsúcsókot lehelhessen beléjük.

Aztán feltápászkodik, még egyszer visszanéz, majd nehéz léptekkel indul el az erdő belseje felé. A légpárnás a levegőbe emeli Aisha testét, majd örökre eltűnik vele az égen.

Órákon át hasalok a hideg földön mozdulatlanul. Egy ideg hang nélkül sírok, majd miután elfogynak a könnyeim, a másodperceket kezdem számolni.  

Nem tudom, mennyinél tarthatok, amikor lecsukódnak a szemeim és elalszom. Álmomban Joice és Aisha kísért. Hangosan zihálva riadok fel. Körbe akarok nézni, de idő közben besötétedett, ezért semmit sem látni. A torkomat a szomjúság marja, így hát előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek. Aztán, mivel nem tudok mihez kezdeni magammal, a körömágyamat kezdem el piszkálni, ami hamarosan vérezni is kezd. Az ujjaimat a számba veszem és érzem, ahogy a vér vasas ízé szétáramlik a nyelvemen. Megpróbálok valami más elfoglaltságot találni, így a szám belsejét kezdem el harapdálni, aztán megszólal a himnusz. A váratlan hangtól összerezzenek és ráharapok a nyelvemre. A hirtelen fájdalomra felszisszenek, aztán a fejemet az égre emelem.

Ma este három arc villan fel: a Kettes fiúé, Aaroné, a Hetes lányé, aki meg akarta kímélni Aisha életét, és maga Aisha, a Kilences körzet kiválasztottja.

Már csak kilencen maradtunk.

Az oldalam sajog, a bokám minden egyes lépésnél fáj, az égési sérülés még csúnyább, mint tegnap volt. Csigalassúsággal haladok, lassan már úgy tűnik, mintha hátra fele mennék. Egy párperces pihenő egy fánál, majd mielőtt tovább indulok, letörök egy ágat és akárcsak tegnap Aisha, mankónak használom. Az épp kezemben a kést markolom, de tudom, hogy semmi hasznát nem fogom venni. Ha kipihent és egészséges lennék, akkor sem győzhetnék le senkit sem. Az egyetlen oka, hogy a fegyvert magammal hurcolom, hogy egyfajta biztonságérzetet ad. Reményt, hogy talán mégis sikerülhet megsebesítenem vele valakit, így előnyre tehetek szert. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatom.

Éhes vagyok, így a Joice-szal korábban felállított csapdák felé tartok. Ha szerencsém van, sikerült elkapnunk valami állatot. Menet közben ugyanolyan piros és lila bogyókat látok, mint amiket a tóparton ettünk, azokból falatozom.

Úgy lihegek, mint egy fáradt kutya, majd térdre rogyok. Muszáj pihennem. Előveszem az egyik kulacsot és egy szuszra kiiszom a tartalmát. Az államról lecsurog néhány csepp víz, amit a kezeimmel letörlök. Ha Anya most itt lenne, biztosan a szemét forgatná. Sosem szerette az ilyesmit, mindig próbált minket az illendőségre nevelni. Emlékszem hányszor kezdett el prédikálni, amikor a testvéreim büfögő versenyt tartottak, de a hangos nevetéstől sosem hallottuk, amit mond. Végül egy idő után Anya is feladta és ő is elmosolyodott. Szomorúan gondolok vissza a szájából leggyakrabban elhangzott mondatra: egyszer a sírba juttattok. Néha komor hangon mondja, de legtöbbször mosolyog hozzá, mert bár gyakran felidegesítjük őt, tudom, hogy nagyon szeret minket.   

Ha arra gondolok, hogy talán soha többet nem láthatom…

- Hiányzol, Anya – suttogom a levegőbe. Nem tudom, hogy bárki hallja-e, amit mondok, de azért tovább folytatom. – Ahogy a többiek is. Szeretlek titeket. Bárcsak veletek lehetnék.

Vajon mit csinálhatnak most? Talán épp engem néznek. Anyát ismerve még az is lehet, hogy éppen sír, amiért szenvedni lát.

Tovább indulok. A családom miatt. Hogy lássák, nem adom fel, küzdök és megpróbálok hazajutni hozzájuk. Nagy fájdalmak árán, de sikeresen eljutok a csapdákhoz. Nem mindegyiket találom meg, amelyiket meg igen, azok üresek. Az egyik helyén csak egy elvágott damilt találok. Valaki ott hagyta, a zsákmányt pedig magával vitte. Mérgesen próbálok visszaemlékezni a többi csapda helyére, de sehogy se találok a nyomukra. Az egyetlen jó dolog a dühben, hogy eltereli a figyelmem a fájdalomról. Egész addig nem is érzem, hogy bármi bajom lenne, amíg le nem ülök egy terebélyes bokor mellé, hogy kifújjam magam. Ekkor viszont egyszerre kezdenek el sajogni a sérült testrészeim.

A gyomrom hangosan korog. Először arra gondolok, hogy elmehetnék a vízeséshez, hátha sikerül halat fognom, de a tegnapi nap után nem találom biztonságosnak a környéket. Különben is messze vagyok a tótól. Ilyen állapotban kérdéses meddig tudok eljutni sötétedés előtt.

A testemet minden erő elhagyja, még a karomat sem tudom megmozdítani. Így hát, mivel nincs más választásom, a bokrok között maradok és a madarak szép énekét hallgatom.

Már kezd besötétedni, amikor megpillantom, ahogy az égből egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik és fenn akad egy alacsonyabb ágon. Nagy nehezen feltápászkodom, hogy megnézem, mit rejt a szürke tégely.

 Boldogan állapítom meg, hogy egy adag nyúlragút kaptam. Finnick nem hazudott, tényleg mindent elkövet, hogy életben tartson. Ilyenkor már egy szál gyufa ára is óriási összegekbe kerül. Elmegy az étvágyam, ha arra gondolok, hogy Finnick-nek mi mindent kell tennie, azért, hogy támogatókat szerezzen nekem. Aztán a nyúlragú kellemes illata beszökik az orromba, a nyál meg összefut a számba, így félretéve az undoromat, rekordidő alatt eszem meg a vacsorám.

Most hogy már az éhség nem kínoz, még jobban a fájdalomra koncentrálódik a figyelmem. Bár nagyon jól esett a ragú és örülök, hogy megtömhettem a gyomrom, mégis jobban jártam volna valami fájdalomcsillapítóval, és szerintem ezzel Finn is tisztában volt, de talán a gyógyszer ára még magasabb. Talán még maga Finnick Odair sem tud elég támogatót szerezni, hogy megfizethesse.

Ezekkel a gondolatokkal fekszem le a hideg földre, egészen apróra összekuporodom és megpróbálok túlélni egy újabb éjszakát.

24. rész

Elfogyott a vizem és már egy napja semmit sem ettem. A farkas még mindig a fa tövében fekszik, vérszomjas szemeivel folyamatosan engem bámul. Tehetetlenül az ajkaimba harapok, majd a kezemmel megigazítom a kötelet, hogy ne vágjon a húsomba. Ekkor veszem észre az övemen a dobócsillagot. Remegő ujjakkal akasztom le róla, beszívom a levegőt, ahogy a magasba emelem a tárgyat, majd egyenesen az állat felé hajítom.

De elvétem.

Néhány centivel a farkas mellett ér földet, a fenevad pedig még csak nem is pislog, továbbra is elszántan szegezi rám ádáz tekintetét.

Sóhajtozva dőlök vissza a fatörzsnek és lehunyom a szemeimet. Csapdába estem. Talán az egyetlen esélyem az volna, ha valaki a közelben járna, és a farkas észrevenné, akkor őt kezdené el üldözni, és én megmenekülök. A gondolattól, hogy egy másik gyerek halálát kívánom, felfordul a gyomrom.

Ismét lenézek a mélybe és meglepődve állapítom meg, hogy a farkas ezúttal áll. Felemeli fejét és a levegőbe szimatol, aztán az erdőbe fut. Az nem lehet… de mintha, valamitől megijedt volna. Mielőtt találgatásba kezdenék, elönt a forróság és furcsa hangokat hallok. Leginkább a tűzropogásához tudnám hasonlítani. A hang a fejem felől jön, így tekintetem az ég felé emelem.

A fa teteje lángokban áll.

Ijedten húzom be a nyakam, amikor az egyik égő ág letörik, és a földre zuhan. Megpróbálom eloldozni a kötelet, de túlságosan is jó munkát végeztem a csomóval és sehogy sem akar sikerülni. Idegesem kezdem rángatni, miközben a táskát és a takarót véletlenül lerúgom magam mellől. A takaró a földön landol, de a hátizsák szerencsére az egyik lejjebbi ágon fennakad. Ahhoz, hogy lejussak, el kell vágnom a kötelet, de a kést korábban a táska oldal zsebébe csúsztattam.

Kinyújtom a karom. Alig néhány centi választ el a menekülést jelentő késtől. Fekvő helyzetbe helyezkedem, így a kezem lejjebb ér. A fa egyre jobban lángol és a tűz lefelé terjed. Egy újabb ág zuhan a mélybe és meggyújtja az egyik bokrot maga mellett.

- Gyerünk – préselem ki a fogaim között. A hátamat teljesen a faághoz nyomom és próbálok minél lejjebb érni. Végre megérzem a kés hideg pengéjét, gyorsan a két ujjam közé csíptetem, aztán óvatosan felemelem. Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fogom leejteni, gyorsabb tempóba kapcsolok és sebesen elvágom a kötelet. Csakhogy nem kapaszkodom rendesen, ezért, amint nem tart a kötél, zuhanni kezdek.

Szerencsére sikerül elkapom a táska pántját, ami elég erős, hogy megtartson, míg nem sikerül biztos fogást találnom. Sietősen leakasztom a hátizsákot az ágról, majd mászni kezdek lefele. A fa körül már szinte minden lángokban áll. Nem vagyok már messze a talajtól, amikor egy újabb ág egyenesen mellettem zuhan le a magasból. Elvesztem az egyensúlyom, és akárcsak az égő fadarabok, a földre esem. Az ütés erejétől az összes oxigén kipréselődik a tüdőmből.

Nem kapok levegőt és képtelen vagyok megmozdulni.

Aztán a bal kézfejemet égetni kezdi a tűz. A fájdalomtól ordítozni kezdek, ugyanakkor segít magamhoz térnem. Nagy nehezen feltápászkodom, de amint ráállok a jobb bokámra, összecsuklom. Felkapom a táskát és a kést a földről és amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök.

A füst betölti a levegőt, köhögni kezdek, aztán a pulcsim ujjával eltakarom a számat és az orromat, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle. Mögöttem a tűz gyorsan terjed. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

A vízesés. Oda kell eljutnom.

Az ösztöneimet követve haladok előre és akármennyire is fáj mindenem, nem állok meg. Közben pedig magamat ostorozom. Miért pont azt a fát kellett választanom? A válasz egyszerű: magas volt, erős ágakkal, könnyen fel tudtam rá mászni. Biztonságosnak tűnt. A legbiztonságosabbnak a többi fa között. Akármelyik kiválasztott keres menedéket, biztos azt a fát választotta volna, és ezzel a Játékmesterek is tisztában voltak. Éppen ezért tették olyanná, amilyen. Hogy elhitessék velünk, nem vagyunk veszélyben, aztán a következő pillanatban ránk gyújtják.

Nem bírom tovább. Több órája vánszorgom, muszáj lepihennem. Leülök egy nagyobb kődarabra és kapkodva szívom be az oxigént. A bordáim minden egyes levegő vételnél fájnak, a bokám lüktet, a kezem pedig felhólyagosodott.

Szomjazom.

A Viadal kezdete óta nem voltam még fizikailag ilyen rossz állapotban.

Hátradöntöm a fejem és behunyom a szemeimet. Képzeletben otthon vagyok, és a kikötőben állok. Finnick épp a vitorlását bütyköli és annyira belefeledkezi a munkába, hogy észre sem vesz. Egy ideig csendben nézem, aztán nem bírom tovább és elnevetem magam. Finn ijedten kapja fel a fejét, majd mikor rám néz, szélesen elmosolyodik.

- Szeretnél menni egy kört? – kérdezi kedvesen.

Szeretnék! Másra sem vágyok jobban, csakhogy eltűnhessek innen és veled lehessek. De mielőtt ezt még elmondhatnám neki, meghallom a vízesés hangját.

Eddig azt hittem, csak a fülem zúg, de most már biztos vagyok benne, hogy ez a vízesés hangja. Felpattannak a szemeim, felállok, majd a hang irányába bicegek. Összeszorított fogakkal haladok előre és megpróbálom elhihetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szerencsére nem sokára meglátom a tisztást, és a motiváció, hogy végre ihatok, segít legyőzni minden gyötrelmemet.

A tó szélén a földre rogyok. A megégett kezemet a hideg vízbe nyomom és fellélegzem. Közelebbről is szemügyre veszem a kézfejem: egy nagy, vörös, felhólyagosodott bőrréteg borítja.

Nem értek a gyógynövényekhez, így fogalmam sincs, mivel kéne lekezelnem.  A számat harapdálva bámulom a remegő kezem, és a következő lépésen gondolkozom. Először is meg kell töltenem a kulacsokat. Előveszem mindhárom flakont és színültig töltöm őket, majd az egyiket a számhoz emelem, és mohón inni kezdek. Mikor elfogy, újratöltöm, majd egy szuszra ismét kiiszom, ezért harmadszorra is a víz alá merítem, majd mindegyik kulacsot a táskámba rejtem.

A ruhám magába szívta a füst szagát és hirtelen elviselhetetlenül mocskosnak érzem magam. Meg akarok szabadulni a szagtól. Leveszem a pulcsimat, lenyomom a víz alá és erősen dörzsölni kezdem az agyagot. Végig figyelek, hogy ne érjek a sebemhez, de egyszer-kétszer mégis sikerül hozzányúlnom. Ilyenkor felszisszenek és óriási fájdalmat érzek, de a következő pillanatban enyhülni kezd, és elviselhetőbb lesz. Miután úgy döntök a pulcsim már tiszta, kiemelem a vízből, kicsavarom, és egy sziklára rakom száradni.

Kibújok a bakancsomból és ruhástul belesétálok a vízbe. Először egy sekélyebb részen leülök, úgy, hogy a víz a nyakamig érjen, majd dörzsölni kezdem a bőröm. Amikor már úgy érzem minden piszkot lemostam magamról, beljebb megyek és elmerülök. Egészen addig a víz alatt maradok, amíg a levegőm kitart, majd úszom egy picit, pihenés képpen pedig a hátamra fekszem és egyszerűen lebegek. A kezeimet fel-le mozgatom, úgy, mintha egy hóangyal elkészítésén fáradoznék.

Kiülök a napra és hagyom, hogy a testem beszívja a hőt.

A nyugodt állapotomból a gyomrom panaszos hangja térít vissza. A tóvízére meredek és nézem a gondtalanul úszó halakat. Keresek két követ, aztán a második próbálkozásomra sikerül is kifognom egyet. A késsel megszabadítom a pikkelyektől, majd magamba tömöm az állatot. Még mindig éhes vagyok, úgyhogy további két halat is kifogok és mindkettőt fél perc alatt elpusztítom. Úgy falom magamban az ételt, mintha valami vadállat volnék.

A kezemet a hasamra teszem és ledőlök a földre. A tó körül nem nőnek olyan sűrűn a fák, mint az Aréna többi részén, így tisztán látom az eget a különböző méretű és formájú felhőkkel együtt. Kisebb koromban a testvéreimmel mindig azt játszottuk, hogy melyik, milyen állatra vagy tárgyra hasonlít. Ezúttal szemeim előtt elúszik egy macskafej. Elmosolyodom és képzeletben ismét otthon járok.

Reccs.

Felkapom a fejem. Ágak zörögnek és lépteket hallok. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapom a kőről a pulcsim, a táskám és a kést markolva az egyik távolabbi bokor mögé rejtőzöm. Nem messze tőlem, nehéz léptekkel egy lány bukkan elő a fák közül. Az arca minden egyes lépésnél eltorzul, hóna alatt egy botra támaszkodva botorkál. A fejemben lázasan kutatni kezdek a lány kiléte felől, aztán beugrik: Kilences körzet.

Lassan a tóhoz sétál és megkönnyebbülve térdel le a partszélére. A kezét összefonja, majd a vízbe meríti és nagy kortyokban inni kezd. A botot leszámítva nincs nála semmi. Teljesen védtelen. Akárcsak én voltam, mikor Joice rám talált. Bizonytalanul töprengeni kezdek: segítsek neki?

Már épp készülnék előbújni, amikor tőlem nem messze hangfoszlányokra leszek figyelmes, a vízesés hangjától nehezen ugyan, de végül sikerül kivennem a beszélgetés részleteit.

- Biztos vagy benne, hogy jól láttad? – kérdezi mogorván egy lány. – Lehet, hogy csak képzelted.

- Celia, tudom mit láttam. Menjünk a tóhoz, biztos szomjas – röhög gúnyosan egy fiú. A nevetését bárhol felismerném: a Második körzet kiválasztottja. A Hivatásosok!

- Mi lenne, ha békén hagynánk? – kérdezi félénken egy lány.

- Ne legyél hülye, Kaise. Te is tudod, hogy meg kell ölnünk – morogja egy szintén női hang, de ez sokkal mélyebb, mint amit először hallottam.

- De mi van, ha… - a lány hirtelen elhallgat, majd ágyúdurranás hallatszik.

Végig jár a borzongás és megremegnek a térdeim.

- Ez most mégis mire volt jó? – kérdezi egy ismerős hang. Próbálok rájönni hol hallottam korábban. Fél perc sem telik el, mire sikerül egy arcot párosítanom a hanghoz. Méghozzá Race arcát.

- Idegesített. Különben is csak hátráltatott minket – mondja a Kettes fiú.

- Te vadbarom! – csattan fel Celia. – Ezzel most elárultad, hogy a közelben vagyunk. – Celiának igaza van, mert az ágak között jól látom, ahogy a Kilences lány reszketve feláll, és riadtan körbe néz.

El akar futni, de nem elég gyors.

- Nézd, ott menekül! Mondtam, hogy nem képzeltem. - Hallom, ahogy a Hivatásosok rohanni kezdenek, hangos robajjal futnak el a rejtekhelyem előtt. Gyorsak és sokan vannak. A lánynak nincs esélye, de mégis megpróbál elmenekülni. Aztán az Egyes lány utoléri, a hajánál fogva megragadja, és lerántja a földre.

- Várj, Celia. Én láttam meg, hadd öljem meg én – mondja a Kettes fiú. – Celia szitkozódva áll fel, hogy átengedje a helyét. Keresztbe tett karral bámulja, ahogy Aaron teljes testsúlyával a lányra ül és gúnyos mosollyal az arcán simítja végig a jéghideg pengét a lány nyakán.

- Lehetnék kíméletes, és egy gyors mozdulattal elvághatnám a torkodat, hogy ne szenvedj, de attól tartok az nem lenne annyira élvezetes. – Aaron a lány csuklójába vájja a kést és egészen az alkarjáig felhasítja a bőrt.

- Ne! Segítség! – kiabálja torkaszakadtából a rémült lány, közben pedig hangosan zokog. – Seth! Seth! Segíts! – sikoltozik.

- Ki az a Seth? – kérdezi Aaron bambán a többiektől.

- A társa – válaszolja szűkszavúan Race. – Akinek sikerült meglopnia minket.

Seth. A Kilences fiú. Joice gyilkosa. Elönt a düh, ahogy a fiúra gondolok.

- Hiába kiabálsz, Kilences. Seth nem fog megmenteni. Cserbenhagyott téged. – A lányban még van annyi lélekjelenlét, hogy a fiú arcára köpjön. Aaron idegesen törli le a szeme alól a nyálat és egy gyors mozdulattal a lány vállába döfi a kést, mire az fájdalmasan felordít, Aaron pedig kárörvendve megforgatja benne a fegyvert.

Öld már meg! – parancsol rá a Kettes lány. Aaron kihúzza a kést a lányból, kezét a levegőbe emeli és erőteljesen a lány gyomrába szúr. Rémülten a szám elé kapom a kezem, és nézem, ahogy a fiú meg akarja ismételni az előbbi mozdulatot, de ezúttal a keze megáll a levegőben, ugyanis hirtelen egy nyílvessző fúródik a koponyájába.