39. rész

Sziasztok! Először is rettenetesen sajnálom a kimaradást, remélem, nem utáltatok meg teljesen. Nem kezdem el részletezni az eltűnésem okait, mert nem szeretném ezzel húzni az időtöket, de a lényeg, hogy most végre elkészültem a folytatással. Egy résszel sem szenvedtem még ennyit, és igazából most sem vagyok teljesen elégedett a végével, de nem akartam tovább halasztani. Előre szólok, hogy nem tudom, mikor érkezik a 40. rész, ugyanis mindjárt indulunk Balatonra és nem leszek net közelben, de mindenképp be fogom fejezni a történetet. Köszönöm a türelmeteket, és kellemes olvasást. :) 

Magányosan várakozom a fullasztó helyiségben. A fagyos levegő körülölel, így a karjaimat dörzsölöm, hogy valamennyire felmelegedjek. Reszketek a félelemtől. Az egyetlen gondolat, ami tartja benne a lelket, az, hogy már csak néhány nap, és újra láthatom a családomat.

A szívem majd kiugrik a helyéről, mikor felcsendül a himnusz ismerős dallama. Meghallom Caesar Flickerman hangját, ahogy vidáman köszönti a közönséget, majd a hangos nevetésből arra következtetek, hogy a műsorvezető épp az imént sütött el egy viccet. Ezek szerint Caesar hozza a megszokott formáját, és jobbnál-jobb, humoros megjegyzéssel fogja szórakoztatni a nézőket. 

Óriási tapsvihar következik, amikor a felkészítő csapatom a színpadra lép. Van egy olyan érzésem, hogy ők hárman élvezik a legjobban a felhajtást. Biztos a fellegekben járnak az örömtől, amiért egész Panem őket nézi. Akárcsak Blee Nasher. Már korábban is láttam, hogy ilyenkor olyan széles mosoly terül szét az arcán, amelyet egy súrolószivaccsal sem lehetne levakarni onnan. Élvezi, hogy a közönség miatta tapsol, még ha csak egy fél percig is, ugyanis ekkor Caesar felkonferálja Antoniust, az éljenzés most már neki szól és a ruhakölteménynek, amelyet a Viadal alatt aggatott rám. Mikor Finnick a színpadra lép a tömeg teljesen megőrül, az emberek a lábaikkal dübörögnek, éles női sikolyok hallatszódnak és beletelik pár percbe, míg Caesarnak sikerül túlüvölteni a hangzavart.

A gyomrom görcsbe rándul, mikor hirtelen megindul velem a fémkorong. 

Csak lélegezz! Be-ki. Be-ki.

A mozgás abbamarad, én pedig ott állok egyes-egyedül a nézők és egész Panem előtt.

- Hölgyeim és uraim: Annie Cresta! – A nézők éljenezni, és fülsértő kiabálásba kezdenek. Caesar kedvesen belém karol, majd a gazdagon díszített győztes székhez vezet. Hálás vagyok érte, mert nem hiszem, hogy magamtól képes lettem volna megtenni akár egyetlen egy lépést is.

- Annie, örülök, hogy újra látlak, de mond csak nem kellett volna meggyőznöd a stylistod, hogy tervezzem neked egy kabátot is? A kocsonya nem remeg ennyire, mint most te.

Nyelek egyet, majd bátortalanul válaszolok:

- Antoniust képtelenség bármiről is meggyőzni. Szerinte minden úgy tökéletes, ahogy ő azt megálmodta, és senki sem érhet fel a tehetségéhez. – A közönség nevetni kezd, Caesar széles mosollyal az arcán várja meg, míg elhalkulnak, majd folytatja.

- Valljuk be, Antoniusnak igaza lehet. A ruha, amit a megnyitón viseltél káprázatos volt. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az egyik kedvencem lett.

- Nekem is nagyon tetszett. Az otthonomra emlékeztet.

- Ó, igen. A Negyedik körzet. Emlékszel még mit mondtál róla az Arénában? – Megrázom a fejem. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármire is képes lennék visszaemlékezni. – Azt, hogy szeretsz ott élni, bár kissé bűzlik a halszagtól. Segítek felfrissíteni az emlékezetedet, készen állsz az összefoglalóra?

- Csak ha te is, Caesar – mondom az igazi válaszom helyett.

Az első fél órát könnyen átvészelem, ugyanis ekkor kerül sor az aratásnapi ünnepség, a megnyitó, a kiképzésen elért pontszámok és az interjúk bemutatására. Majd kezdetét veszi a Viadal, és a vérfürdő eseményei bontakoznak ki a képernyőn. Az összeállítás készítői úgy gondolták a közönségnek tetszeni fog, ha az összes halált részletesen, több kameraállásból szemléltetik, nem törődve a kiválasztottak családjaikkal, akiknek szintén kötelező végignézni a közvetítést.  Elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem, ahogy rájuk gondolok. A gyermekeik foggal-körömmel küzdöttek, harcoltak, sőt még öltek is, csak azért, hogy hazajuthassanak hozzájuk, de minden hiábavaló volt. Huszonhárman meghaltak, én pedig életben maradtam. Vajon most hányan gyűlölhetnek emiatt?

Megrázom a fejem. Abban reménykedem, hogy ez majd segít elfelejtetni velem az előbbi gondolatot. Nem szabad ezen agyalnom, így minden csak még rosszabb lesz. Nem érezhetek bűntudatot azért, amiért túléltem az elmúlt hetek szörnyűségeit. Minden a szerencsén múlott, senkinek sem ártottam.

A figyelmemet az összefoglalóra szentelem, ahol épp a hajtóvadászat zajlik. A közönség minden egyes gyilkosságnál izgatottabbá válik, én meg egyre inkább szeretnék elfutni és a lehető legmesszebb kerülni innen.

A véres jelenetek között néha nyomon követhetjük egy-egy kiválasztott sorsát, mindenki arcáról fájdalom, félelem és örökös rettegés olvasható le. Egyedül a hivatásosok képeznek kivételt ez alól, a Viadal elején még magabiztosan járják az erdőt és gyakran civakodnak valami apróságon.

A sírás kerülget, mikor megpillantom Joice alakját a kivetítőn. Szomorúnak és fáradtnak látszik, de egészséges és életben van. A nézők végig követheti az utunkat a vízeséshez, minden békés és csendes, majd ezek után az események olyan sebességgel pörögnek le a szemeim előtt, hogy az agyam képtelen feldolgozni a látottakat. Egyik pillanatban Joice és én lelkesen állítjuk fel a csapdákat, majd a következőben egy dárda fúródik a lány oldalába.

Ha csak egy perccel is korábban vesszük észre a veszélyt. Ha egy picivel gyorsabbak vagyunk. Ha Joice haladt volna elől, és nem én. Ha…

Az ajkaim megremegnek, kezeimmel sután törlöm le a könnyeimet az arcomról, és tehetetlenül nézem tovább az összefoglalót. Üveges tekintettel meredek a képernyőre, ahol épp azt mutatják, hogy a farkas szétmarcangolja az Ötös fiút, majd az állat engem is üldözőbe vesz. Szerencsére idejében menedéket találok egy fa tetején, de hamarosan minden a lángok martalékává válik, és óriási szenvedések árán a tó felé ballagok. A következő jelenetben Seth meglopja a Hivatásosokat és különböző fegyvereket szerez, aztán a fiú szerelme a karjai között hal meg. Olivia bosszúhadjáratának is szemtanúja leszek, látom, ahogy a baltájával súlyos sérülést ejt Kirk vállán. A fiú a támogatóinak köszönhetően kapott valami orvosságot, viszont a szer nem csillapította a dühét, így a Viadal végéig Oliviát hajkurássza, a szőke lány pedig kifejezetten jól szórakozik, ahogy sikerül újra és újra túljárnia az Egyes fiú eszén.

Egymás után következnek a borzalmasabbnál-borzalmasabb jelenetek: A Hatos lány nyaka köré egy tüskés inda tekeredik, és azonnal szörnyet hal. Seth ránk támad, Race megsérül, de még így is sikerül megölnie a fiút, majd napokig az agyrázkódástól szenved. Celia és Valerie verekedni kezdenek, Celia, a győzelme után, Valerie combjába vájja a nevét, majd elcsúfítja a lány arcát.

Lélegzetvisszafojtva nézem a lakoma eseményeit. Celia és Race egymással küzdenek, a kard és a lándzsa csattog, ahogy harcolnak. Segíteni szeretnék a fiúnak, de lassú vagyok: Celiaának sikerül egy percnyi előnyhöz jutnia, és egy könnyed mozdulattal lefejezi Racet.

Tudtam mi fog történni, mégis felsikítok, mikor Race feje a földre hull és gurulni kezd. Celia gúnyos nevetése visszhangzik a fejemben. Képtelen vagyok elviselni. A kezeimet szorosan a fülemre tapasztom, de a hang továbbra sem szűnik meg. Egyre csak Race élettelen szemeit látom magam előtt. Akármennyire is szeretném, nem tudom teljesen kizárni a közvetítés zaját: ágyúdurranás, kétségbeesett zokogás, kiabálás, a földrengés hátborzongató morgása, az áradat robaja.

- Hagyják abba! Hagyják abba! – üvöltöm teli torokból. Érzem, hogy valaki megfogja a karom és lábra állít. Ekkor veszem csak észre, hogy eddig a földön kuporogtam. – Nem akarom hallani. Kapcsolják ki!

Hallom, ahogy Finnick a nevemen szólít, de nem reagálok. Továbbra is zokogva ordibálok és próbálom kizárni a hangokat a fejemből. Még több kéz fonódik a karomra, szorosan lefognak, ezért rugdosódni és kapálózni kezdek. Majd egy szúrás a jobb vállamba, és végre minden elcsendesül.

Úgy érzem, hogy a fejem bármelyik pillanatban felrobbanhat. Szeretnék tovább aludni, de szükségem van valami fájdalomcsillapítóra. Kinyitom a szemeimet és pislogva nézek körbe a már jól ismert szobában. A Viadal elején gondolni sem mertem volna, hogy valaha újra láthatom majd a szobát, ahol a kiképzés ideje alatt laktam. Minden ugyanolyan, mint akkor volt, leszámítva az ágyneműt. Most egy kellemes tapintású, sárga színű huzat borítja be a takarót és a párnákat.

Észreveszem, hogy Finnick a szoba közepén áll és az orvosommal beszél. Látom, ahogy mozog a szájuk, de akármennyire is szeretném, nem hallom, hogy mit mondanak. Az orvos egy pillanatra rám néz és észreveszi, hogy magamnál vagyok. Rám mutat, mire Finnick felém fordul és mosolyogni kezd. Még két szót vált az orvossal, aki hevesen bólogat, majd magunkra hagy.

Finnick közelebb jön, leül az ágy szélére, majd gyengéden megsimogatja az arcomat.

- Hogy érzed magad? - Igyekszik leplezni az aggodalmát, de tudom, hogy valami nincs rendben.

- Mi történt? - Az utolsó emlékképek, hogy az óriásképernyőt nézem, de nem tudom felidézni az utána lévő eseményeket. - Miért nem a Győzelmi Banketten vagyunk?

- Semmire sem emlékszel?

Megrázom a fejem. Finnick habozik, a megfelelő szavakat keresi, majd mikor úgy tűnik, hogy megtalálta őket, nyel egyet, majd beszélni kezd:

- Annie, neked rohamod volt.  Az orvosod szerint ez egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után szokott fellépni. Az okozta, hogy újra kellett élned a Viadal borzalmait.

Eszembe jut a szűnni nem akaró, gyötrelmes hang. A zajok és a képek túlságosan is intenzívek voltak, úgy éreztem, mintha visszakerültem volna az Arénába. Próbáltam elmenekülni, kiutat keresni, de csapdába ejtettek az emlékeim és nem tudtam szabadulni tőlük.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezem halkan.

- Úgy egy órát.

- Mi lett a közvetítéssel?

- Tartottak egy tíz perces adásszünetet, aztán leadták az összefoglaló végét. Majd Caesar megosztotta a nézőkkel, hogy jobban vagy, és a Győzelmi Banketten élőben fogják közvetíteni, ahogy átveszed a győztes koronát. – Kétségbeesetten nézek Finnickre. Nem akarok ismét a kamerák előtt mutatkozni. – Sajnálom, Annie. Ariellel próbáltuk meggyőzni a szervezőket, hogy pihenésre van szükséged, de ragaszkodtak hozzá, hogy részt vegyél a banketten. Egyedül annyit sikerült elérnünk, hogy csak az utolsó órákban kell ott lenned. Viszont előre szólok, hogy mindenki ekkor fog lerohanni, a kapitóliumiak imádnak képet készíteni a győztessel. Az orvosok beadtak neked valami gyógyszert, azt mondták, nem kell tartanod egy újabb rohamtól.

- Csakhogy én rettegek – suttogom.

- Hé, minden rendben lesz. – Finnick biztatásképpen megszorítja a kézfejem. - Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed.

-  Ugyanezekkel a szavakkal búcsúztál el tőlem a Viadal előtt.

-  Igen, tudom, és igazam is lett. Hiszen itt vagy mellettem.

Mosolyra húzom a számat, majd szorosan hozzábújok Finnickhez. Egy ideig így maradunk, majd kibontakozom az ölelésből.

-  Kérdezhetek valamit? – Finnick egy bólintással felel. - Az emlékek örökre kísérteni fognak, igaz?

-  Igen. – A hangja szomorúan cseng, tekintetét pedig a földre szegezi. – De együtt átvészeljük.

38. rész

- Annie, ébredj kislány – kérlel barátságosan egy női hang. Az illetőnek kapitóliumi akcentusa van, de az ő magánhangzói nem annyira furák, nem harapja el a szavak végét, és még csak nem is sipítozik beszéd közben. Kinyitom a szemeimet és egy magas, hegyes orrú nőt pillantok meg a szobában. A harmincas évei vége felé járhat. Az öltözködése visszafogott, egy egyszerű orvosi köpenyt visel, tejföl szőke haját szoros kontyba fogta össze. Hiába a szolid kinézet, a szemhéjára varratott ezüstszínű sminktetoválás egyből elárulja róla, hogy nem a körzetekből való.

- Hogy érzed magad? – érdeklődik, miközben a kezében tartott lapokat tanulmányozza.

- Egy kicsit fáj a fejem. - Várom, hogy reagáljon valamit, de nem néz rám, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meghallotta-e a válaszom. Figyelmét továbbra is a papírhalmaznak szenteli, olvasás közben néha hümmög egyet, de továbbra sem szólal meg. - Maga az orvosom, igaz?

Csak azért kérdezem meg tőle, mert annyira belemerült a kórlapom tanulmányozásába, hogy úgy tűnik el is felejtette, hogy a szobában vagyok.

- Ó, igen. A nevem Minerva Aer – mutatkozik be, majd biztatásképpen rám mosolyog. - Öltözz fel, hamarosan találkozni fogsz a csapatoddal.

Óvatosan felülök, aztán az ágylábánál észreveszek egy ugyanolyan ruhát, amilyet az Arénában kellett viselnem. A látványtól megrohamoznak az emlékképek, érzem, ahogy elszorul a torkom, és egyre szaporábban kezdek levegő után kapkodni.

- Nyugodj meg kérlek. Csak addig kell hordanod, amíg a kamerák rögzítik az első találkozást. Aztán a Kiképzőközpontba visznek, ahol aztán megszabadulhatsz tőle. Ha gondolod, még el is égetheted.

Ki kell bírnod, Annie. Ez a legkevesebb már.

Veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, majd a csupasz lábamat a hideg padlóra helyezem, pár bizonytalan lépés után megállok az ágy végénél és farkasszemet nézek a ruhával. Végül összeszorított fogakkal öltözködni kezdem, majd mikor készen vagyok, az ajtóhoz megyek.

- Csak ügyesen – biztat az orvosom.

Egy hálás pillantást küldök felé, majd a szívverésem a kétszeresére gyorsul fel, mikor az ajtó magától kinyílik előttem és egy üres folyosón találom magam. Kezemmel a halványsárga, csempézett falnak támaszkodom, miközben próbálom kitalálni, melyik irányba induljak el. Aztán meghallom Blee Nasher cérnavékony hangját, amint épp a nevemen szólít, és azonnal jobbra fordulok.

Néhány méterre tőlem ott állnak mind, és rám várnak: Finnick, Blee, Arielle és Antonius.  

Széles mosolyra húzom a szám és megindulok feléjük. Legszívesebben rohannék, de képtelen vagyok gyorsabb tempóban rakosgatni a lábaimat. Finnick ezt látva elém siet, majd amikor már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, a karjaiba vetem magam. Sírva fakadok, és úgy csimpaszkodom Finnick-be, mintha soha többé nem akarnám elengedni.

És nem is akarom.

- Ügyes voltál, Annie – teszi a vállamra a kezét Arielle. A hangja szomorúan cseng, de tudom, hogy igazából örül, amiért újra láthat. Boldog, hogy túléltem az elmúlt hetek megpróbáltatásait, viszont ez azt jelenti, hogy a kiválasztott, akiért ő felelet, akit felkészített és megkedvelt, most halott. Race emlékétől zokogni kezdek és szorosan átkarolom Arielle-t.

- Olyan boldog vagyok, hogy nyertél – szipog Blee mellettünk. – Úgy megijedtem, amikor… - kezd bele, de a mondat végét már soha sem fogom megtudni, mert Arielle rosszalló tekintettel néz rá.

- Gratulálok – mondja Antonius is. Odalépek elé, majd őt is átölelem. A stylistom meglepődik, és először fészkelődni kezd, de aztán vállon vereget.

- Na, jó drágáim, most már indulnotok kell – szólal meg Blee. – Antonius kísér el a Kiképzőközpontba, ahol a felkészítő csapatod segítségével gyönyörűvé varázsolnak az esti közvetítésre.

Még egyszer hozzábújok Finnick-hez, majd Antoniussal a lifthez indulunk.

Csendben hallgatom, ahogy a felkészítő csapat a Viadalról beszél. Arról fecsegnek, hogy mennyire izgalmas és lenyűgöző volt a játék. Nem akarom megbántani őket, így nem szólok egy szót sem, összeszorítom a fogaimat, és próbálom kizárni a hangjukat a fejemből. Közben azt kívánom, bárcsak itt lenne Arielle, hogy őket is elhallgattassa, mint korábban Blee-t.

- Csodákat tett veled a Kapitólium. Egy karcolás sem maradt a bőrödön – mondja Cybele. Meglepődve kezdem el keresni az égési nyomot a kézfejem, de Cybele-nek igaza van. Eltűnt, és a helyén már csak egy bársonyos tapintású felület maradt.

- Hogy állunk? – kérdezi Antonius, aztán amikor meglát, tovább folytatja. – Gyönyörű vagy, angyalom, de szabadulj meg ettől a búbánatos arctól. Nem fog jól mutatni a ruha mellett.

Egy óra múlva a tükör előtt állok, és egy meggyötört lány arcképe bámul vissza rám. Egy térd fölé érő, zöld ruha van rajta, amit belülről kibéleltek néhány helyen, hogy elrejthessék az éhezés nyomait. A haja frissen mosott és egyszerűen kiengedve hullik a hátára. A fáradság jeleit korábban egy alapozó segítségével eltüntették az arcáról, a szemhéjait pedig egy, a ruhához harmonizáló színnel festették ki. A lány gyönyörű. De minden hiába, hisz a szemeiből csak keserűséget, fájdalmat és kínszenvedést tudok kiolvasni.

- Kész vagy? – kérdezi Antonius. Megrázom a fejem.

- Nem, nem vagyok, de nincs más választásom. – Beletörődve hajtom le a fejemet. Antonius biztatásképpen megszorítja a kézfejem.

- Gyere – húz magával.

A stylistom lekísér arra az emeletre, ahol a kiképzés is folyt, ugyanis a színpad alól fogok majd előbukkanni, ugyanúgy, ahogy a korábbi évek győztesei tették. Amikor megpillantom a fémlapot – ami felszállít a színpadra – megtorpanok. A testem épp úgy reagál a tárgy látványára, mint a ruhára. A légcsövem elzáródik, és nehezen kapok levegőt. Segélykérőn nézek Antoniusra, de a tekintete világosan elárulja, hogy akármennyire is szeretne, nem tud segíteni.

- Sajnálom - mondja, majd magához ölel. – Itt kell, hogy hagyjalak, hogy átöltözhessek. Minden rendben lesz, és ne feledd: mosolyogj! Mint már korábban is mondtam, a bánatos… - Antonius félbehagyja a mondatát. – Tudod mit? Nem számít. Mégis miért lennél boldog azok után, amin keresztül mentél?

Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Mintha most értené csak meg, hogy valójában milyen borzalmas dolog is az egész Viadal.

Egyedül maradtam. Az ajkaimat harapdálva egyik lábamról a másikra állok. A kezeimet a csípőmhöz ütögetem és várok. A szívem a torkomban dobog, izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm.

- Annie – hallom meg Finnick hangját a hátam mögül. – Minden rendben?

Megrázom a fejem, ugyanis semmi sincs rendben. Legszívesebben sírnék, de nagy nehezen sikerül leküzdenem ezt az ingert. Nem sokára egész Panem engem fog figyelni, nem zuhanhatok össze. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt kivitelezni, mikor a következő három órában újra kell néznem minden szörnyűséget, ami az Arénában történt.

Finnick közelebb lép hozzám és magához húz. Az arcomat a vállába fúrom és próbálok erőt meríteni a közelségéből.

- Sajnálom, Annie, de mennem kell – néz kedvesen a szemembe. –Végig ott leszek melletted a színpadom, erős vagy, végig tudod csinálni. Utána már csak a Győzelmi Bankett és az Interjú van hátra. Menni fog? – Bólintok. Finnick végig simít a karomon, amitől libabőrős leszek, majd gyengéden megcsókol. Az ajkaim égnek, a bőröm felforrósodik, és többet akarok. Annyira vágytam már az érintésére, hogy képtelen vagyok betelni vele. Kezeimmel a hajába túrok és mohón csókolóm vissza. Finnick felbátorodik és erősebben von magához, száját szorosan az enyémre tapasztja, és tudom, hogy ő sem akar elengedni.

Csakhogy muszáj. Így kibontakozik az ölelésből és hátrébb lép. Az arcom tűzforró, az ajkaim még mindig égnek, a bőröm pedig egyenesen lángol. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, rögvest kiugrik a helyéről. Ismét levegő után kapkodok, de ezúttal az érzés kellemes.

- Ezt majd később folytatjuk.

Széles mosolyra húzza a száját, majd figyelem, ahogy elsétál, és ismét magamra maradok.

37. rész

Sziasztok! Nincs értelme magyarázkodnom és kifogásokat keresnem, nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt. Az a helyzet, hogy kissé elbizonytalanodtam, úgy meg egyik részt sem szeretném feltenni, hogy nem érzem jónak őket. Most már semmiképp sem hagyom félbe a blogot, de lehet, hogy a későbbiekben is várhatóak csúszások. Nagyon sajnálom. Remélem, azért tetszik nektek ez a rész, kellemes olvasást hozzá. 

A testem minden egyes porcikája sajog a fájdalomtól. A fáradság, mint valami több tonnás szörnyeteg, rám nehezedik, és nem engedi, hogy megmozduljak. Fogalmam sincs, hol lehetek, de mivel még a szemeimet sem tudom kinyitni, kénytelen vagyok az érzékszerveimre támaszkodva választ találnom a kérdésemre. Mellettem egyenletesen pityegő gépek zaja hallatszódik. A hangjuk egy nagy masszává olvad össze a fejemben, így az egészből egy elviselhetetlen, fülsértő zúgás lesz. A levegőben fertőtlenítőszer szúrós szaga terjeng, ami rögtön marni is kezdi az orromat.

Nagy erőfeszítések árán, de végül sikerül felnyitnom a szemhéjaimat. A plafonon halványsárga fénnyel ragyogó lámpák miatt muszáj hunyorognom, és szükségem van néhány percre, míg hozzászokom a világossághoz. Körbe akarok nézni a szobában, de hiába adom ki az utasításokat az agyammal, a testem nem reagál rájuk.

Gyerünk, Annie, mozdulj már! – parancsolok magamra. A hosszas fáradozástól izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, de végül sikerül pár centire felemelnem a fejem. A fehér csempés kis helyiségben egy ágy, egy éjjeli szekrény, egy szék és lármás gépek találhatóak. A karomból kiálló, különböző csövek egyenesen a szerkezetekhez kapcsolódnak, hogy megfigyelhessék az életjelenségeimet. Biztos vagyok benne, hogy azt is tudják, felébredtem, mert a következő pillanatban egy Avox szolga lép be az ajtón egy tálcával a kezében.

Az alacsony, feketehajú lány biztatóan rám mosolyog, majd lepakol az éjjeliszekrényre.

- Vizet – kérlelem rekedten, de az is lehet, hogy az egész csak egy néma tátogás volt. A lány vagy tud szájról olvasni, vagy tényleg sikerült kinyögnöm ezt az egyszerű szót, ugyanis egy kancsó segítségével megtölt egy üres poharat, majd szépen lassan megitat. Soha nem éreztem még ilyen finomnak a vizet ezelőtt, az íze édes, akárcsak a nektáré. Mikor már egyetlen egy csepp sem maradt, a szolgálólány egy ronggyal gondosan megtörli az államat, majd az ajtó felé veszi az irányt és magamra hagy.

Az ivás minden energiámat felemésztette, a fejem tehetetlenül hanyatlik vissza a puha párnára. Érzem, ahogy valami hideg folyadékot fecskendeznek belém, kábultan pislogok körbe, majd a világ ismét elsötétül előttem.

Az elkövetkező napokat alvással töltöm, de néha felriadok. Ilyenkor elmosódott alakok körvonalait látom, beszélgetések hangfoszlányait hallom és egyszer mintha Blee fontoskodó hangja ütné meg a fülemet, de amint ébren vagyok, ismét elkábítanak, így a valóság összemosódik a tudat nélküli állapottal. Fogalmam sincs, hol húzódik a határ a kettő között. Nem tudom, mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak az elmém szüleménye.

Amikor legközelebb magamhoz térek, hangos szuszogásra leszek figyelmes. Apró kezemet egy meleg tenyér öleli körül. A gondolattól, hogy valaki itt ül mellettem és vigyáz rám, meghatódom, a szemeim megtelnek könnyel és hosszú idő óta először biztonságban érzem magam. Bár látatlanban is meg tudom állapítani az őrangyalom kilétét, mégis muszáj ránéznem, így oldalra fordítom a fejem. Finnick a széken ülve alszik, bronzbarna haja kócos, arca nyugtalanságról árulkodik. Talán önzőség tőlem, hogy fel akarom ébreszteni, de hallanom kell a hangját.   

- Finnick… - suttogom rekedten. A torkom éget, ahogy beszélni próbálok, de nem törődöm a fájdalommal. Újra és újra megismétlem a nevét. Szemei kinyílnak, és álmosan pislogni kezd, majd mikor rám pillant, széles mosoly jelenik meg az arcán.

- Kicsi Annie. – Gyengéden felemeli a kezem, és egy puszit nyom rá. – Most már minden rendben lesz, ígérem. Hogy érzed magad?

Annyi mindent válaszolhatnék erre a kérdésre. Boldog vagyok, és örülök, hogy itt van mellettem. Nem sokára a családomat is újraláthatom. Hazamehetek, és magam mögött hagyhatom a Viadalt. De mégis hogyan?  Az elmúlt hetek szörnyűségeitől soha sem fogok tudni megszabadulni. A rémképek örökre megmaradnak és kísérteni fognak.

Nem vagyok jól. Tudom, hogy belül összetört valami.

- Fáradtan – válaszolom végül.  A milliónyi kérdés, érzelem és aggály, ami a fejembe kavarog, nem hagy megnyugodni, fogalmam sincs, hány napja aludhatok, de még mindig fáradtnak és erőtlennek érzem magam.

Finnick kedvesen felnevet, majd gyengéden végig simít az arcomon.

- Gondolom éhes vagy. – Amint kimondja ezeket a szavakat, a gyomrom rögtön hangosan reagál is rájuk. Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Túlságosan is régen.

Eszembe jut a lány a tálcával. Az a szegény, fiatal szolgáló, aki valami olyan bűnt követett el, amiért kivágták a nyelvét. Kiráz a hideg és rosszul leszek ezekre a gondolatokra, ezért megpróbálom másra terelni a figyelmem.

Finnick egy tányért és egy kanalat vesz a kezébe, és valami pépes pürével kezd el etetni. Nehezemre esik a nyelés, három-négy falatnál nem is bírok többet enni.

Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, miközben Finnick mindenféléről mesél nekem. A kedvenc történetem Blee-vel kapcsolatos, miután kijutottam az Arénából szó szerint az orvosok agyára ment, beleszólt a munkájukba, végig a szobában lábatlankodott. Mindenki a pokolba kívánta, én viszont egészen meghatódom ezt hallva. Jó érzéssel tölt el, hogy aggódik értem.

-            Fáradtnak tűnsz. Nem akarsz pihenni inkább? Holnap minden energiádra szükséged lesz.

Makacsul próbálom nyitva tartani a szemeimet, nem akarok megint aludni, főleg nem úgy, hogy végre újra Finnick-kel lehetek, de érzem, hogy akármennyire is küzdök ellene, rövidesen újra álomba merülök.

-          Itt maradsz velem?

-          Hát persze – mosolyog rám, majd megszorítja a kézfejem.

Tudom, hogy ma békés éjszakám lesz.     

36. rész

Köhögve kapkodok levegő után, majd az eszeveszett csapkodásomnak köszönhetően ismét elmerülök, de a következő pillanatban a fejem újra a vízfelszín felett van. A lábaimmal egy könnyed tempót felvéve taposom a vizet, hogy fenntartsam magam.

Zúgást hallok, de ezúttal egy ember által létrehozott tárgy hangját. Egy légpárnásét. A szememmel követem a mozgását, majd pár méterre tőlem megáll a levegőben. Egy pillanatra elfelejtek mozogni, amikor megpillantom Valerie élettelen testét. A mellkasából egy vaskos faág áll ki.

Az elém táruló képtől rosszul leszek, de nem hagyom, hogy a pillanatnyi gyengeségem miatt ismét elmerüljek, mert tudom, hogy ezúttal nem lenne elég erőm, hogy újból a felszínre törjek. Így hát elfordítom a fejem, és próbálom kizárni a légpárnás hangját és a Kettes lány holttestének a látványát.

A következő pillanatban ágyú durranást hallok.

Ekkor jövök csak rá, hogy nem hallottam Valerie halálát jelző ágyú hangját. Lehetséges lenne, hogy amíg a víz alatt voltam más is meghalt? Lehetséges lenne, hogy rajtam kívül nem maradt senki? A remény újult erővel tölt el, de aztán hamar el is hagy, hisz ha így lenne, Claudius Templesmith már rég bemondaná, hogy nyertem. Csakhogy az Arénában néma csend van. Már nem hallatszik a föld panaszos és hátborzongató morajlása, sem az áradat hangja, de már a légpárnást sem hallom.

Ketten maradtunk.

A kérdés már csak az, hogy az Egyes fiú, Kirk, vagy Olivia élte-e túl az árvizet, és hogy vajon mennyi ideig bírja még. A győzelem csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Annyi a dolgom, hogy tovább bírom, mint a másik kiválasztott.

Koromsötét van és én még mindig a vizet taposom. A lábaim elfáradtak, a mozdulataim erőtlenek, de nem adom fel, tovább úszom.

Felharsan a himnusz, majd az égre vetítik a hallottak képeit. Valerie és Olivia arcképe azután is tisztán látom a szemeim előtt, miután örökre elvesztek a sötétségbe.

Tehát rajtam kívül már csak Kirk maradt életben. Ezt tudva, megkönnyebbülve lélegzem fel. Sokkal egyszerűbb a kegyetlen fiú halálát kívánom, mint a lányét, aki olyan kedvesen viselkedett velem a Kiképzésen. Viszont a tudattól, hogy Olivia is halott, összeszorul a torkom.

A szemeimet csupán nagy erőfeszítés árán bírom nyitva tartani. Legszívesebben hagynám, hogy a fáradság magával ragadjon, de akkor megfulladnék, és az elmúlt órák és napok kínszenvedései mind hiába valóak lennének.

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Hogy eltereljem a figyelmem a fáradságról, Anya altatóját kezdem el énekelni. A hangom halk és rekedt, olyan, mintha valaki másé lenne, de nem hagyom, hogy ez befolyásoljon. A családomra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy visszafojtott lélegzettel figyelik a fáradsággal folytatott küzdelmem. Anya sír és szorosan markolja Apa kezét, véletlenül talán még a körmeit is belevájja Apa kézfejébe, de ő nem foglalkozik a fájdalommal. Alan is néma csendben, reménykedve kémleli az eseményeket, míg Eaten hangosan biztat, még ha tisztában is van vele, hogy nem hallom, amit mond. 

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Tudom, hogy már nincs sok hátra. Pár óra gyötrelem és újra láthatom Finnick mosolyát és gyönyörű tengerzöld szemeit. Újra érezhetem, ahogy erős karjaival szorosan magához húz, vagy, ahogy gyengéden megcirógatja az arcomat. Istenem, de hiányzik…

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

„Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.”

A hangom egyre erőtlenebb, de tovább éneklek. A szavak között szünetet hagyva, lassan préselem ki a sorokat a fogaim között, majd megszólal az ágyú.

Vége van.

Tudatosul bennem ez a két szó, de mintha az agyam képtelen lenne felfogni a jelentésüket, egyszerűen nem tudom elhinni. Talán csak képzeltem az ágyú hangját, talán már csak nagyon hallani akartam, és…

Megszólalnak a harsonák, majd Claudius Templesmith hangja tölti be az Arénát.

- Hölgyeim és uraim, örömmel jelentem be önöknek a Hetvenedik Viadal győztesét: Annie Crestát. Íme, a Negyedik körzet kiválasztottja!

Azt a megkönnyebbülést, amit akkor érzek, amikor meghallom a légpárnás hangját, leírhatatlan. Az arcom nedves lesz. Sírok az örömtől.

Tényleg vége van. Sikerült. Túléltem.

A légpárnás egy kötélhágcsót ereszt le a magasból. Óvatosan és lassú mozdulatokkal közelítek felé és félve fogom meg. Biztos vagyok benne, hogy a kimerültségtől nem tudnám tartani magam, de szerencsére az áram odatapaszt a kötélre.

Miután becsukódik mögöttem a légpárnás ajtaja, kikapcsolják az áramot és a földre rogyok. A könnyeim patakokban folynak és hangosan zokogom.

Egy férfi áll velem szemben és lassú léptekkel közelít felém. A karját védekezően maga elé emeli, szándékosan úgy tartja a tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, ezzel akarja tudatni velem, hogy biztonságban vagyok és nem fog bántani. Az egész jelenet nevetséges, ezért hisztérikusan felnevetek. Ez az ember úgy közelít felém, mintha valami vadállat lennék, és csupán egyetlen hirtelen mozdulat és rávetem magam.

Lépéseket hallok a hátam mögül és meglátom, ahogy egy másik férfi is közelít felém, kezében egy hegyes tűvel. Pánikrohamot kapok, ahogy arra gondolok, hogy a több centis hegyes izét belém szúrja, így a földön kúszva hátrálni kezdek, de beleütközök egy üvegfalban. A felületről egy kétségbeesett, riadt tekintetű lány néz vissza rám. Barna haja vizes és a homlokára tapad, az orrlyukai kitágultak, az arca sápadt és beesett.

A tükörképem látványától, még én magam is megijedek.

- Nem lesz semmi baj – próbálkozik a férfi, akinek a kezei üresek. Bár a hangja barátságos, mégsem sikerül megnyugtatnia és a szavai hallatán egy hörgésre emlékeztető hang tör fel a torkomból.

Sikítani akarok. Ordítozni, de még megszólalni sincs erőm. A tű ijesztően közelít felém, de hiába, csapdába estem. Utolsó kísérlet képpen még elkezdem ököllel ütni az üveglapot, de senki sem siet a segítségemre.

Bekerítettek.

A férfi leguggol elém. A közelségétől szaporábban kezdek levegő után kapkodni, és a félelemtől ledermedek.

Egy éles fájdalom a jobb karomban, aztán minden elsötétül.

35. rész

Halihó! Jól látjátok, vasárnap van és mindenféle késés nélkül, végre időben meghoztam a folytatást. Ezúttal a hossza is megfelelő, sőt, lehet, hogy kicsit több is lett, mint szokott. Különben vészesen közelítünk a történet befejezéshez. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én még nem akarom, hogy vége legyen... Na, de nem húznám tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek. :)   

Talán rossz ötlet volt ott hagyni a biztonságot jelentő bokrot, de néhány korty vízen és pár darab kekszen kívül semmim sem maradt. Lassan haladok előre és minden lépésem után alaposan körülnézek. Azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem fenyeget semmiféle veszély, és azért is, hogy valami ismerős fát vagy bokrot találjak, ugyanis eltévedtem.

A gyomrom panaszos morgásba kezd. A kezeimet gyorsan a hasamra szorítom, mintha így képes lennék elhallgattatni. A kísérletem hiába való, mert ismét korogni kezd és ezúttal még hangosabban is, mint az előbb. A számba harapva pillantok körbe és a szívem dobogása alábbhagy, amikor megállapítom, hogy senki sincs a közelben.

Felnézek az égre. A nap már réges-rég elhagyta a legmagasabb pozícióját, azaz az idő késődélután felé járhat. Menedéket kellene keresnem, mielőtt besötétedik. Úgy döntök, még gyaloglók egy órát, de a tervem megváltozik, amikor rátalálok egy diófára. Az egyik kiürült kulacsba összegyűjtöm a földön heverő darabokat, majd letelepszem a fa tövébe és egy kő segítségével feltöröm a szerzeményem. Csupán kétmaroknyit eszek meg, azt is nagyon lassan, remélve, hogy így becsaphatom a gyomromat, és többnek fog tűnni az elfogyasztott étel. A dió száraz, így még szomjasabb leszek, de mivel fogalmam sincs, mikor juthatok ismét vízhez, nagy erőfeszítés árán, de mindössze három korty folyadékot iszom meg, majd feltápászkodom. A héjakat gondosan összegyűjtöm, hogy véletlenül se hagyjak magam után árulkodó jeleket. 

Mivel a fa nem rejt el jól, tovább bolyongok az erdőben, majd mikor már az orrom hegyéig sem látok, kiválasztok egy nagyobb bokrot. A lehető leghalkabban rejtőzöm el, gondosan elrendezem az ágait, hogy véletlenül se lásson meg senki, majd a pulcsimat magamra terítve, apróra húzom össze magam. Ma senki sem halt meg, de van egy olyan érzésem, hogy ez holnap másként lesz. A Játékmesterek nem fogják hagyni, hogy unalmassá váljon a játék.

Félelemtől reszketve próbálom átvészelni az éjszakát.

A levegő forr a hőségtől, az egész testem verejtékben úszik, a bőröm pedig több helyen leégett. Inni szeretnék, de alig pár órája, hogy az utolsó csepp víz is elfogyott. Két szem kekszen kívül semmim sem maradt. Az egyetlen célom, ami miatt képes vagyok tovább menni, az, hogy végre megtaláljam a vízesést. Csakhogy szerintem teljesen rossz irányba tartok.

A környéken ritkán nőnek a fák és az aljnövényzet sem hálózza be olyan sűrűn a talajt, mint az erdő más részein. Nem érzem magam biztonságban, itt nincs hova elmenekülni baj esetén. Irányt változtatok és balra megyek tovább, de egy-két óra sétálás után rájövök, hogy ez rossz ötlet volt, mert itt már csak elvétve látni egy-egy fát.

Visszafordulok, és gyorsabb tempóba kapcsolok, bár az egész napos gyaloglás és szomjúság után még mindig úgy vánszorgok, mint egy csiga. A hangos lihegésemnek köszönhetően csak későn veszem észre a felém közeledő léptek hangját. Riadtan kapom fel a fejem és a szemeim előtt Valerie alakja bontakozik ki. A vörös hajú lány lassan biceg, az arckifejezéséből kiolvasható, hogy minden mozdulat kínzó fájdalommal jár számára. Korábban levágta a nadrágszárát, és szorosan a combján lévő seb köré tekerte. Tudom, hogy ha látnám csupasz bőrét Celia nevét olvashatnám ki rajta.

A lányt elcsúfították és borzalmas szenvedést élhetett át az elmúlt napokban, a tekintete még sem változott semmit a Viadal kezdete óta. A szemében ugyanaz a gyilkos vágy csillog, amelyet az Aratásnapi összefoglaló alatt láttam. Bár a lánynál nincs semmiféle fegyver, tudom, hogyha elkap, pusztakézzel végez velem. Biztos vagyok benne, hogy ugyanakkora fájdalmakat fog okozni nekem, mint amit ő is érzett, mikor hátba támadták.

Szerencsére a testem hamarabb reagál a veszélyre, mint az agyam, így a következő pillanatban már rohanok is. A szívem a torkomba dobog, semmit sem hallok, csak a fülemben lüktető vért. Nem kaphat el! Hátrapillantok. Valerie arca eltorzult a fájdalomtól, de nem törődve vele próbál utolérni. Sérülés ide vagy oda, a lány gyors. Vagy csak én vagyok túlságosan is lassú. Tudom, hogy semmi esélyem elmenekülni, már csak percek kérdése és utolér.

Hirtelen a lábaim alatt megmozdul a föld, és olyan érzésem támad, mintha szédülnék. A szemeim előtt összemosódnak a fák körvonalai. A levegőt egy mély, morgó hang tölti meg. Soha életemben nem hallottam még ilyen fülsértő és vérfagyasztó zajt. Ösztönösen megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső törzsbe, pedig tudom, hogy a földrengés ideje alatt nem tanácsos egy fába fogódzkodni, hisz bármelyik pillanatban gyökerestül kicsavarodhat a helyéről, de szükségem van egy biztos pontra, mielőtt végleg kicsúszik a lábam alól a talaj.

A rengés nem tart sokáig. Mégis azt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget és félelmet, amit ez alatt a pár másodperc alatt érzek, rosszabb, mint bármi más, amit valaha átéltem. Mikor vége van a földmozgásnak, megkönnyebbülve nézek körbe. Minden ugyanolyan, mint a rengés előtt, mintha csak képzeltem volna az egészet. Csakhogy, amikor megpillantom Valerie alakját tőlem pár méterre, tudom, hogy tényleg megtörtént. A lány magzatpózban kuporog a földön, a kezét védekezés képpen az arca elé teszi, majd mikor úgy érzi elmúlt a veszély, óvatosan felemeli a fejét és pislogva szemlél körbe. Riadtnak tűnik, és mintha várna valamire. Talán attól fél, hogy egy másik rengés követi az előzött, de ezúttal stabilan állok a lábaimon.

Vége van.

Erre Valerie is hamar rájön, mert a következő pillanatban már talpon van és megindul felém. Ezúttal nem annyira eltökélt és a zavarodottság jelei olvasható le az arcáról, de még mindig a halálomat akarja. Nincs hová elfutnom és az igazság az, hogy most már nem is akarok. Bár a testem tiltakozni kezd, és a félelem menekülésre késztet, sikerül legyőznöm ezt az ingert. Egyszerűen belefáradtam már a Vidalba.

 Valerie a hajamnál fogva ragad meg és egy erőteljes rántással már a földön is találom magam. A Kettes lány teljes súlyával rám nehezedik, és tudom: pár perc és mindennek vége.

Lehunyom a szemem és várok. A szívem hevesen ver, a vér a fülemben lüktet, és mintha valami más hangot is hallanék. Víz zúgása. Az agyam be akar csapni vagy tényleg ilyen közel lennék a vízeséshez? De eddig miért nem hallottam?

Egyre hangosabb és hangosabb lesz. Felpattannak a szemeim és az első dolog, amit észreveszek az Valerie dermedt tekintete és falfehér arca. Majd egy gyors mozdulattal talpon terem és rohanni kezd. A könyökömre támaszkodom, a fejemet a hang irányába fordítom és megpillantom, ahogy egy sebesen áramló, hatalmas víztömeg robajló hanggal közelít felém, és elnyel mindent, ami az útjába kerül. Ezúttal az ösztöneimnek sikerül felülkerekednie és én is futni kezdek, Valerie-vel együtt próbálok elmenekülni a mindent felemésztő áradat elől.

Csakhogy a víz túlságosan is gyors. Fél percen belül már utol is ér és magával ragad. Tehetetlenül sodródok az árral, fogalmam sincs, merre van le és fel, képtelen vagyok érzékelni bármit is. Majd teljes erővel, háttal egy fának csapódom, az a kevés oxigén, ami még a tüdőmbe maradt, buborék formájában hagyja el a számat, majd a felszín felé lebeg. A víztömeg szorosan a fatörzshöz présel és képtelen vagyok megmozdulni. Az első korty víz savként marja a nyelőcsövemet és égető fájdalommal áramlik be a tüdőmbe.

A szüleimre és a testvéreimre gondolok. Vajon milyen érzés lehet nekik azt nézni, ahogyan megfulladok? Emlékszem, nyolc évesen, amikor megtudták, hogy majdnem meghaltam, annyira megijedtek, hogy az elkövetkező hetekben le sem vették rólam a szemüket, valaki mindig mellettem volt és vigyázott rám.  A sors iróniája, hogy végül még is csak vízbe fulladás okozza a halálom.

Vajon mire gondolhat most Finnick? Biztos vagyok benne, hogy tengerzöld szemei a képernyőre tapadnak és tehetetlenül nézi a halálomat. Mindent megadnék, hogy még egyszer utoljára láthassam és szorosan átölelhessem, de Finnick most nincs itt, biztonságban van. Szenved, de legalább él.

Tudom, mi fog következik. Hamarosan apró, színes pontok kezdenek táncolni a szemeim előtt, épp úgy, mint akkor, nyolc évesen. Aztán már csak feketeséget fogok magam előtt látni, és… hogy mi lesz az után, arról fogalmam sincs, hisz a következő emlékképem már az, hogy a parton ülök és Finnick szorosan magához ölel.

A lökéshullám elmúlik, most már csak lebegek a vízben és tudom, ezúttal senki sem fog megmenteni. Nem fulladhatok meg, nem lehet ez a vége! A testem erőtlen, de a következő pillanatban mégis sikerül felhúznom a lábaimat, elrugaszkodom a fatörzsétől és egyetlen mozdulattal a felszínre lököm magam.