Búcsú

Drága olvasóim!

Óriási bocsánatkéréssel tartozom, le sem tudom írni elégszer, mennyire sajnálom, hogy elhanyagoltam a blogot. Ahogy egyre közeledett a történet vége, egyre ritkábban érkeztek a részek, gyakran hosszú heteket kellett várni a folytatásra, majd egyszer csak teljesen eltűntem. Az elmúlt hónapok alatt rengetegszer gondoltam az oldalra, rossz érzéssel töltött el, hogy csak így félbehagytam. Ráfoghatnám az iskolára és az egyéb dolgaimra, de igazából már a nyáron sem voltam túl aktív. Néhányszor neki kezdtem az epilógus megírásának, de sosem jutottam el sokáig, és nem is éreztem elég jónak. Már több, mint két éve, hogy egy füzetbe elkezdtem írni A 70. Viadalt. Azóta többször átírtam, javítottam, hogy elfogadható állapotban legyen, de az igazság az, hogy idő közben teljesen eltávolodtam a történettől, és nem hiszem, hogy már sikerül visszatalálnom hozzá. Kényszerből pedig nem lennék képes megfelelő befejezést írni. Azért kezdtem neki a történetnek, mert tudni akartam, min mehetett keresztül Annie a Viadal idején. Suzanne Collins megemlített néhány részletet ezzel kapcsolatban, de nem sok minden derült ki, így úgy döntöttem, megírom, én hogy képzelem el. Azt hiszem, sikerült elérnem, amit szerettem volna, a 40. fejezet utolsó mondata pedig jó lezárást ad a történetnek. Tudom, hogy ígértem még egy epilógust, de semmi sem történt volna másképp, mint az eredeti trilógiában, mindenki tisztában van Annie és Finnick sorsával, így nem is érzem, hogy szükség lenne rá. Nagyon sajnálom, ha ezzel bárkinek is csalódást okozok.

Eleinte csak magamnak kezdtem el írni a történetet, majd a félelmeimet félretéve úgy döntöttem, megosztom veletek is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokan elolvassák majd, és ennyi kedves szót és pozitív visszajelzést kapok. Mindenkinek szeretném megköszönni, aki időt szánt rá, hogy legalább egy részt elolvasson, és még nagyobb hálával tartozom azoknak, akik rendszeresen követték az oldalt, türelmesen kivárták a folytatást és leírták a gondolataikat, véleményüket. Ti vagytok a legjobbak! <3

Terveim szerint nem tűnök el örökre a blogvilágból, szeretnék még írni, és rengeteg ötletem van. Hogy mikor sikerül bármelyiket befejeznem, azt sajnos nem tudom előre megmondani, de reményeim szerint találkozunk még.

Addig is sziasztok, remélem, nem okoztam túl nagy csalódást nektek, és még egyszer szeretném megköszönni, hogy itt voltatok és olvastatok. :)         

40. rész

Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Remélem, a hossza valamennyire kárpótol titeket. Ezenkívül még felkerül egy epilógus, és sajnos véget ér a történet. =( Nem húzom tovább a szót, kellemes olvasást. :)

Finnickkel nem sokáig maradhatunk kettesben, ugyanis hamarosan Antonius kopogtat be az ajtón, kezében egy váltás ruhával és egy sminktáskával.

- Sajnálom, ha megzavartam bármit is, de ideje ismét emberi külsőt varázsolnom neked. Nehéz feladat lesz elnézve a sápadt arcodat, de biztos vagyok benne, hogy menni fog. Finnick, ha megkérhetlek, menj ki a szobából és odakint várakozz.

Antonius határozott arckifejezését elnézve egyikünk sem ellenkezik, Finnick búcsúzóul puszit nyom a homlokomra, majd magunkra hagy minket.

- Tessék, vedd fel. – Antonius a kezembe adja ugyanazt a ruhát, amit az összefoglalón is viseltem, de egyetlen egy ránc vagy gyűrődés sem látszódik rajta, amiből arra következtetek, hogy amíg eszméletlenül feküdtem, a stylistom kitisztította, hogy olyan legyen, mint újkorában. A beadott gyógyszerektől még egy kicsit kába vagyok, ezért a mozgásom lassú és vontatott, de sikeresen magamra húzom a smaragdzöld öltözetet, majd Antonius egy hozzáillő sminket ken az arcomra. Egy kefe segítségével kigubancolja a hajam, elvégez még néhány apró simítást és már készen is állunk a bankettre.

Legalábbis, külsőleg.

Legszívesebben viszont itt maradnék, és csakis akkor bújnék elő a szobám rejtekéből, mikor végre visszaindulhatunk a Negyedik körzetbe.

Antonius várakozóan néz rám, veszek egy mély lélegzetet, majd egy bólintással jelzem, hogy mehetünk. Finnick a falnak dőlve várakozik, korábbi ruházatát egy sötét színű öltönyre cserélte. Mikor meglát, elmosolyodik, felém tartja a kezét, én pedig habozás nélkül belékarolok. Az épületből kisétálva beszállunk egy fekete limuzinba, ami elszállít minket az elnöki rezidenciához. A rövid út során a sötétített ablakon bámulok ki és a különböző házakat nézem. Elképedve figyelem az itteni építészetet: hatalmas, égbetörő építmények és gazdagon díszített előkertek.

- Gyönyörűek.

- Igen, tényleg azok – pillant ki Finnick is. – Tudtad, hogy egy-két embernél nem laknak többen egyikben sem? Nálunk egész családok nyomorognak alig néhány négyzetméteres viskókban, itt pedig egymással versengve építik a szebbnél-szebb lakóházakat.

Elszorul a torkom, ahogy arra gondolok, hogy a körzetekben hány család lakhatna jól egyetlen villa építési költségéből.  

- Remélem, egy nap egy kevésbé igazságtalan világban fogunk élni – sóhajtok szomorúan.

Még néhány perc és megállunk. Egy alacsony, citromsárga hajú, fiatal srác nyitja ki a jármű ajtaját, a segítségével kiszállok.

- Mehetünk? – kérdezi Finnick.

Akárcsak korábban, most is belékarolok és közösen tesszük meg az autótól az épületig tartó utat. Rengeteg, furcsa kinézetű ember gyűlik körénk. A nevemet kiabálják, egymással tülekednek, lökdösődnek, próbálnak minél közelebb férkőzni hozzám, néhányan megérintenek vagy lefotóznak. Kezdem úgy érezni magam, mintha valami cirkuszi látványosság lennék. Akármennyire is próbálom megérteni a kapitóliumiakat, képtelen vagyok felfogni, hogy élvezhetik ezt a brutális és kegyetlen játékot. Vajon mit szólnának akkor, ha az ő szeretteiket küldenék be az Arénába?

- Annie Cresta, igaz? – kérdezi egy köpcös fickó. Kezében papírlapokat tart, a fülébe egy mikrofon található, amivel összeköttetésben áll a többi szervezővel. – Gyertek velem.

A férfi egy üres szobába terel minket, majd nagy vonalakban elmondja a koronázás menetét. Magyarázás közben a copfba fogott, kecskeszakállát simogatja. Lopva Finnickre pillantok, akinek széles mosoly terül szét az arcát, és látom rajta, hogy már csak percek kérdése, és hangos nevetésbe tör ki.

- Akkor mindent tudtok, igaz?

- Igen – válaszolom.

Tíz perc múlva fog sor kerülni az átadásra az előcsarnokban kialakított kis színpadon.

- Remek. Egy pillanat – mondja, majd a kezét a fülére teszi, hogy jobban hallja, amit a társai mondanak neki. Bólint egyet, pedig a mikrofonon keresztül nem láthatják a reakcióját. – Most mennem kell. Szóval akkor nincs semmi kérdésetek, igaz?

- Nincsen.

Kifelé menet ránk csukja az ajtót, valószínűleg ezzel próbál óvni a tömeg elől.

- Szóval, Annie - fordul felém Finnick, a fickó mély hangját és beszédstílusát utánozva, miközben egy képzeletbeli szakállat simogat. – Minden információval tisztában vagy, igaz?

Képtelen vagyok visszafogni magam, muszáj nevetnem. Egy kicsit bűntudatom is van, hisz a férfi kedvesen viselkedett velünk, elrejtet minket az emberek elől, mi pedig hálából kiparodizáljuk.

- Ez gonosz volt - mondom, de közben végig vigyorgom.

- Lehet, de megérte. Végre mosolyogsz.

Csakhogy a jó kedvem nem tarthat sokáig. Hamarosan félelemtől reszketve állok a színpad közepén, miközben legalább ezer szempár szegeződik rám. A szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy az átadás ünnepélyes keretek között történjen, így a ceremónia a himnusszal kezdődik, majd Snow elnök, egy barna hajú, rózsaszín ruhába bujtatott kislány társaságában lép a színpadra. A lány egy párnát tart a kezében, rajta a győztes koronával.

- Panem lakói, köszöntsük együtt a Hetvenedik Viadal győztesét, Annie Crestát!

Az elnök közelebb lép hozzám, majd a fejemre helyezi a koronát. Az emberek éljenezni és tapsolni kezdenek, látom, hogy az egyik kamera rám közelít, így egy kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra és integetni kezdek. A karom nehéz, akár az ólom. Szerencsére a közvetítésnek vége szakad, és a Bankett úgy folytatódik tovább, ahogy minden évben szokott. Rengetegen gyűlnek körém, szeretnének fényképet készíteni vagy autogramot kérni tőlem. Néhányan a Viadallal kapcsolatban kérdeznek. Mit éreztél, mikor Joice meghalt? Milyen érzelmek kötöttek Racehez? Mi volt az első gondolatod, mikor magával ragadott az áradat?

A torkom kiszárad és úgy tátogok, mint egy hal. A kérdések ismét visszarepítenek az Arénában.

- Annie, figyelj rám – fordít maga felé Finnick. Kezeit a vállamra helyezi és aggódva néz rám. – Vegyél három mély lélegzetet.

Arra összpontosítok, hogy szépen lassan beszívjam a levegőt, majd kifújjam. Ez segít elterelni a gondolataimat a Viadalról, így sikerül megnyugodnom.

- Jobban vagy?

Bólintok.

- Igen, de hazamehetünk végre? – kérdezem kétségbeesetten.

Másnap az ebédlőasztalnál ülünk, és ínycsiklandó ételeket kanalazunk magunkba. Az összefoglaló óta Blee úgy bánik velem, mintha egy porcelán baba lennék, fél percenként megkérdezi, hogy érzem magam, állandóan rajtam tartja a szemét és gondoskodik róla, hogy ha szükségem van valamire, a kisujjamat se kelljen megmozdítanom. Bár jól esik a törődése, kezdem úgy érezni magam, mintha fojtogatna. Finnick megpróbálja elterelni rólam a figyelmet, így a tegnap látott tüzes bottal táncoló fiúról mesél a többieknek.

- Annie, drágám – hallom meg Antonius hangját. – Kettőkor kezdődik a záróinterjú, úgyhogy nem maradt sok időnk hátra. Irány a fürdő, zuhanyozz le.

- Szegény lány heteken át éhezett, hadd fejezze be legalább az ebédet.

- Semmi baj, Blee. Már jól laktam – mondom, majd hátrébb tolom a székem, hogy felállhassak. Blee rosszallóan néz Antoniusra, de a stylistomat ez egyáltalán nem zavarja, neki egyedül az számít, hogy jól végezze a munkáját, ne essen csorba a hírnevén, és ne egy sebzett, alultáplált, sápadt lánynak, hanem egészségesnek látszódjak az interjú alatt.

Gyorsan lezuhanyozom, felveszek egy egyszerű, de szép sárga ruhát, amit korábban a stylistom kipárnázott néhány helyen, hogy eltűntesse a koplalás és éhezés következményeit. Barna hajamat egy szintén sárgaszínű szalaggal felköti, egy halvány sminkréteget ken az arcomra és már készen is vagyok.

- Tessék.  – Antonius a kezembe nyom egy apró, fekete tárgyat, ami könnyedén elfér a tenyerembe. Mikor alaposabban megvizsgálom, egy gombot találok rajta.

- Ez micsoda?

- Ha pánikolni kezdenél, csak nyomd meg, és a ruhádba rejtett csövön keresztül nyugtatót pumpál a szervezetedbe.

- Köszönöm.

Az interjút a folyosó végén lévő társalgóban veszik fel. Szerencsére ezúttal csak néhány kamera rögzíti a beszélgetést, és a közönség csak a képernyők előtt ülve láthat. Caesar Flickerman barátságosan megölel.

- Minden rendben, Annie? Tegnap jó alaposan rám ijesztettél.

- Sajnálom, nem állt szándékomban, de most már sokkal jobban vagyok – mondom, miközben a fekete szerkezetet szorongatom a kezemben.

- Ígérem csupán annyit fogunk az Arénáról beszélni, amennyit muszáj.

Hálásan bólintok, majd hallom, hogy elindul a visszaszámlálás. A következő pillanatban bekapcsolódnak a kamerák, majd Caesar köszönti Panem lakóit.

- Annie, te vagy az egyetlen győztes, aki elmondhatja magáról, hogy a koronát egyenesen az elnöki rezidenciában vehette át. Milyen érzés volt?

Borzalmas.

- Elképesztő – hazudom végül –, és egyben megtisztelő.

- Nem szívesen teszem, de muszáj megkérdeznem, azt, amire egész Panem kíváncsi: mi történt veled tegnap?

- Nehezemre esett visszanézni az Aréna eseményeit, olyan érzés volt, mintha újra élném az eseményeket… - Nehezen préselem ki a szavakat a számon, így Caesar gyorsan átveszi a szót.

- Mond csak, gondolkoztál már rajta, hogy boxolni kezdesz? Igazán szép a jobb egyenesed.

- Köszönöm – mondom zavartan. Utólag tudtam meg, hogy a rohamom alatt, lefogtak, hogy levihessenek a színpadról. Én viszont szabadulni próbáltam, és véletlenül megütöttem az egyik szervezőt, akinek még az arca is bedagadt.

- Tudod, amikor az Arénát elöntötte a víz, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az életetekért küzdötök. Úgy tűnt, hogy már feladtad, de aztán az utolsó energiáidat felhasználva a felszínre törtél. Mi adott erőt? – A kérdés hallatán ismét úgy érzem, hogy a víz alatt vagyok. Az áradat szorosan neki présel a fatörzsnek, apró, színes pontok táncolnak a szemem előtt, nem kapok levegőt…

A szívem heves dobogásba kezd és képtelen vagyok szabadulni attól a gondolattól, hogy bármelyik pillanatban pánik rohamom lehet, és a kamerák ismét rögzítik az egész jelenetet. Gyorsan megnyomtam a gombot a fekete szerkezeten, és érzem, ahogy egy hideg folyadék a vérembe jut, majd szétáramlik a testemben.

- A szeretteim – válaszolom, mikor már valamennyire megnyugszom. - Nem akartam, hogy lássanak megfulladni. Haza akartam jutni hozzájuk.

- Akkor most nagyon fogsz örülni, ugyanis véget ért az interjú. Hamarosan hazaindulhatsz a családodhoz.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Vége van.

A vonat sebesen robog a Negyedik körzet felé. Mindannyian a nappali kényelmes bőrkanapéján ülünk. Arielle a lábát a kávézó asztalon pihenteti, kezében egy üveget tart, a szagából ítélve valami alkohol lehet, és meglehetősen sűrűn emeli a szájához, hogy újabb és újabb kortyot ihasson belőle. Blee megvetően néz rá, de tudja, hogy egyetlen rossz szó, és Arielle egy hosszas és indulatos monológba kezdene, ami valószínűleg úgy végződne, hogy elküldi melegebb éghajlatra. Ráadásul a kábult tekintetét elnézve, valószínűleg csak valami értelmetlen maszlag jönne ki a száján. Így Blee egy hang nélkül tűri, ahogy a szőke mentor részegre issza magát, és a figyelmét inkább a TV képernyőre szegezi, ugyanis épp a záróinterjú ismétlését nézzük.

A fejemet Finnick mellkasára hajtom, szívverésének egyenletes hangja nyugtatóan hat rám, de még így is nehezen viselem, hogy végig kell ülnöm a közvetítést. Nem látok mást, csak egy megszeppent, ijedt kislányt, akiből a boldogság utolsó sugarai is elvesztek. A hideg is kiráz, mikor a kamera az arcomra közelít: a szemeimből árad a szomorúság, a fájdalom és a gyász.

Caesar elköszön a nézőktől, és az adásnak vége szakad.

- Nagyon ügyes voltál, drágám - mondja Blee a szokásos nyálas hangján, mire Arielle csak horkant egyet. – Különösen szép volt, amit a családodról mondtál.

- Köszönöm – felelem halkan.

- Na, jó, én elteszem magam holnapra. – Arielle szavai összefolynak, az r betűt képtelen normálisan kiejteni. Mikor feláll, hirtelen elveszíti az egyensúlyát, egy hoppá kíséretében széttárja a karjait, hogy ne essen el, majd nevetni kezd saját magán – Ahoy, szárazföldi patkányok. – Az egyik szemét lehunyja, a bal kezét pedig behajlítja, mintha egy kampó lenne a helyén, majd a szobája felé indul. Blee a fejét csóválja Arielle imbolygó lépteit látva.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha utána megyek. Még a végén orra esik.

Már a folyosón járnak, mikor meghalljuk Arielle hangját:

- Hagyjál már békén. Nincs szükségem a segítségedre – mondja bosszúsan, majd valami, vagyis inkább valaki, hangos puffanással a földre zuhan.

- Nekem úgy tűnik, igenis szükséged van rá. Nem viselkedhetsz így, mindenegyes alkalommal. Tudom, milyen nehéz lehet, de ez akkor is…

- Fogd be, csak fogd már be – Arielle most már sír. - Te ezt nem értheted, soha nem is fogod, felfogni, hogy milyen ez. Ismét kudarcot vallottam, nem sikerült megmentenem. Meghalt.

     Úgy érzem, hogy a mellkasom bármelyik pillanatban összeroppanhat a gyász súlya alatt. A keserűség és a bánat minden porcikámat átjárja, hiába tudom, hogy az egész pszichés alapú, mégis igazi, sajgó fájdalmat érzek a testem különböző pontjaiban.

Arielle egyre hangosabban zokog. Blee próbálja megnyugtatni, halkan beszél hozzá, így nem tudom, mivel szavakkal vigasztalja.

- Szegény, Arielle. Pedig igazán tudhatná, hogy nem az ő hibája volt – hallok meg egy ismerős hangot, amitől a vér is megfagy az ereimben. Fejeimet ide-oda forgatom a szobában, a hang forrása után kutatva.

- Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.

Válaszolni szeretnék Finnick kérdésére, de a torkom kiszáradt, és képtelen vagyok megszólalni.

- A szőke herceged nem jár messze az igazságtól. Nem igaz, Annie?

- Race – suttogom magam elé.

- Bingo. Remélem, nem okoz túl nagy fejetlenséget a jelenlétem.

Nem bírom tovább, felsikoltok.

- Nem, nem, nem! Te nem lehetsz itt, ez nem a valóság.

- Hú, te aztán hangos vagy. Vajon, akkor is teli torokból ordítoztál, mikor láttál meghalni? Vagy mondjam inkább azt, hogy hagytál meghalni?

- Én segíteni akartam, de nem tudtam – ismételgetem kétségbeesetten. – Nem az én hibám volt.

- Ezt mondogatod magadnak esténként, mikor a bűntudat miatt nem tudsz elaludni? Arielle magát hibáztatja a halálomért, közben az egészért te vagy a felelős. Társak voltunk, rémlik? Az lett volna a dolgunk, hogy megvédjük egymást.

- Annie? - Finnick hangja távolinak tűnik, Race szemrehányása minden más zajt elnyom. Egyre csak azt hajtogatja, hogy cserbenhagytam.

- Nem bírom tovább, kérlek, hagyd abba. – A kezeimet a fülemre szorítom, de ugyanolyan tisztán hallom minden szavát, mint korábban. - Hagyd abba!

Már sírva kiabálok, és azt kívánom, bárcsak minden örökre elcsendesedne.

Ekkor egy kéz fonódik körém és lassan ringatni kezd. Órákig tűnik, mire a légzésem szabályossá válik, és a szívverésem is megnyugszik. Meredten bámulok a semmibe, és közben csakis egy valamire gondolok:
Még nincs vége. És talán már soha nem is lesz.

39. rész

Sziasztok! Először is rettenetesen sajnálom a kimaradást, remélem, nem utáltatok meg teljesen. Nem kezdem el részletezni az eltűnésem okait, mert nem szeretném ezzel húzni az időtöket, de a lényeg, hogy most végre elkészültem a folytatással. Egy résszel sem szenvedtem még ennyit, és igazából most sem vagyok teljesen elégedett a végével, de nem akartam tovább halasztani. Előre szólok, hogy nem tudom, mikor érkezik a 40. rész, ugyanis mindjárt indulunk Balatonra és nem leszek net közelben, de mindenképp be fogom fejezni a történetet. Köszönöm a türelmeteket, és kellemes olvasást. :) 

Magányosan várakozom a fullasztó helyiségben. A fagyos levegő körülölel, így a karjaimat dörzsölöm, hogy valamennyire felmelegedjek. Reszketek a félelemtől. Az egyetlen gondolat, ami tartja benne a lelket, az, hogy már csak néhány nap, és újra láthatom a családomat.

A szívem majd kiugrik a helyéről, mikor felcsendül a himnusz ismerős dallama. Meghallom Caesar Flickerman hangját, ahogy vidáman köszönti a közönséget, majd a hangos nevetésből arra következtetek, hogy a műsorvezető épp az imént sütött el egy viccet. Ezek szerint Caesar hozza a megszokott formáját, és jobbnál-jobb, humoros megjegyzéssel fogja szórakoztatni a nézőket. 

Óriási tapsvihar következik, amikor a felkészítő csapatom a színpadra lép. Van egy olyan érzésem, hogy ők hárman élvezik a legjobban a felhajtást. Biztos a fellegekben járnak az örömtől, amiért egész Panem őket nézi. Akárcsak Blee Nasher. Már korábban is láttam, hogy ilyenkor olyan széles mosoly terül szét az arcán, amelyet egy súrolószivaccsal sem lehetne levakarni onnan. Élvezi, hogy a közönség miatta tapsol, még ha csak egy fél percig is, ugyanis ekkor Caesar felkonferálja Antoniust, az éljenzés most már neki szól és a ruhakölteménynek, amelyet a Viadal alatt aggatott rám. Mikor Finnick a színpadra lép a tömeg teljesen megőrül, az emberek a lábaikkal dübörögnek, éles női sikolyok hallatszódnak és beletelik pár percbe, míg Caesarnak sikerül túlüvölteni a hangzavart.

A gyomrom görcsbe rándul, mikor hirtelen megindul velem a fémkorong. 

Csak lélegezz! Be-ki. Be-ki.

A mozgás abbamarad, én pedig ott állok egyes-egyedül a nézők és egész Panem előtt.

- Hölgyeim és uraim: Annie Cresta! – A nézők éljenezni, és fülsértő kiabálásba kezdenek. Caesar kedvesen belém karol, majd a gazdagon díszített győztes székhez vezet. Hálás vagyok érte, mert nem hiszem, hogy magamtól képes lettem volna megtenni akár egyetlen egy lépést is.

- Annie, örülök, hogy újra látlak, de mond csak nem kellett volna meggyőznöd a stylistod, hogy tervezzem neked egy kabátot is? A kocsonya nem remeg ennyire, mint most te.

Nyelek egyet, majd bátortalanul válaszolok:

- Antoniust képtelenség bármiről is meggyőzni. Szerinte minden úgy tökéletes, ahogy ő azt megálmodta, és senki sem érhet fel a tehetségéhez. – A közönség nevetni kezd, Caesar széles mosollyal az arcán várja meg, míg elhalkulnak, majd folytatja.

- Valljuk be, Antoniusnak igaza lehet. A ruha, amit a megnyitón viseltél káprázatos volt. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az egyik kedvencem lett.

- Nekem is nagyon tetszett. Az otthonomra emlékeztet.

- Ó, igen. A Negyedik körzet. Emlékszel még mit mondtál róla az Arénában? – Megrázom a fejem. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármire is képes lennék visszaemlékezni. – Azt, hogy szeretsz ott élni, bár kissé bűzlik a halszagtól. Segítek felfrissíteni az emlékezetedet, készen állsz az összefoglalóra?

- Csak ha te is, Caesar – mondom az igazi válaszom helyett.

Az első fél órát könnyen átvészelem, ugyanis ekkor kerül sor az aratásnapi ünnepség, a megnyitó, a kiképzésen elért pontszámok és az interjúk bemutatására. Majd kezdetét veszi a Viadal, és a vérfürdő eseményei bontakoznak ki a képernyőn. Az összeállítás készítői úgy gondolták a közönségnek tetszeni fog, ha az összes halált részletesen, több kameraállásból szemléltetik, nem törődve a kiválasztottak családjaikkal, akiknek szintén kötelező végignézni a közvetítést.  Elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem, ahogy rájuk gondolok. A gyermekeik foggal-körömmel küzdöttek, harcoltak, sőt még öltek is, csak azért, hogy hazajuthassanak hozzájuk, de minden hiábavaló volt. Huszonhárman meghaltak, én pedig életben maradtam. Vajon most hányan gyűlölhetnek emiatt?

Megrázom a fejem. Abban reménykedem, hogy ez majd segít elfelejtetni velem az előbbi gondolatot. Nem szabad ezen agyalnom, így minden csak még rosszabb lesz. Nem érezhetek bűntudatot azért, amiért túléltem az elmúlt hetek szörnyűségeit. Minden a szerencsén múlott, senkinek sem ártottam.

A figyelmemet az összefoglalóra szentelem, ahol épp a hajtóvadászat zajlik. A közönség minden egyes gyilkosságnál izgatottabbá válik, én meg egyre inkább szeretnék elfutni és a lehető legmesszebb kerülni innen.

A véres jelenetek között néha nyomon követhetjük egy-egy kiválasztott sorsát, mindenki arcáról fájdalom, félelem és örökös rettegés olvasható le. Egyedül a hivatásosok képeznek kivételt ez alól, a Viadal elején még magabiztosan járják az erdőt és gyakran civakodnak valami apróságon.

A sírás kerülget, mikor megpillantom Joice alakját a kivetítőn. Szomorúnak és fáradtnak látszik, de egészséges és életben van. A nézők végig követheti az utunkat a vízeséshez, minden békés és csendes, majd ezek után az események olyan sebességgel pörögnek le a szemeim előtt, hogy az agyam képtelen feldolgozni a látottakat. Egyik pillanatban Joice és én lelkesen állítjuk fel a csapdákat, majd a következőben egy dárda fúródik a lány oldalába.

Ha csak egy perccel is korábban vesszük észre a veszélyt. Ha egy picivel gyorsabbak vagyunk. Ha Joice haladt volna elől, és nem én. Ha…

Az ajkaim megremegnek, kezeimmel sután törlöm le a könnyeimet az arcomról, és tehetetlenül nézem tovább az összefoglalót. Üveges tekintettel meredek a képernyőre, ahol épp azt mutatják, hogy a farkas szétmarcangolja az Ötös fiút, majd az állat engem is üldözőbe vesz. Szerencsére idejében menedéket találok egy fa tetején, de hamarosan minden a lángok martalékává válik, és óriási szenvedések árán a tó felé ballagok. A következő jelenetben Seth meglopja a Hivatásosokat és különböző fegyvereket szerez, aztán a fiú szerelme a karjai között hal meg. Olivia bosszúhadjáratának is szemtanúja leszek, látom, ahogy a baltájával súlyos sérülést ejt Kirk vállán. A fiú a támogatóinak köszönhetően kapott valami orvosságot, viszont a szer nem csillapította a dühét, így a Viadal végéig Oliviát hajkurássza, a szőke lány pedig kifejezetten jól szórakozik, ahogy sikerül újra és újra túljárnia az Egyes fiú eszén.

Egymás után következnek a borzalmasabbnál-borzalmasabb jelenetek: A Hatos lány nyaka köré egy tüskés inda tekeredik, és azonnal szörnyet hal. Seth ránk támad, Race megsérül, de még így is sikerül megölnie a fiút, majd napokig az agyrázkódástól szenved. Celia és Valerie verekedni kezdenek, Celia, a győzelme után, Valerie combjába vájja a nevét, majd elcsúfítja a lány arcát.

Lélegzetvisszafojtva nézem a lakoma eseményeit. Celia és Race egymással küzdenek, a kard és a lándzsa csattog, ahogy harcolnak. Segíteni szeretnék a fiúnak, de lassú vagyok: Celiaának sikerül egy percnyi előnyhöz jutnia, és egy könnyed mozdulattal lefejezi Racet.

Tudtam mi fog történni, mégis felsikítok, mikor Race feje a földre hull és gurulni kezd. Celia gúnyos nevetése visszhangzik a fejemben. Képtelen vagyok elviselni. A kezeimet szorosan a fülemre tapasztom, de a hang továbbra sem szűnik meg. Egyre csak Race élettelen szemeit látom magam előtt. Akármennyire is szeretném, nem tudom teljesen kizárni a közvetítés zaját: ágyúdurranás, kétségbeesett zokogás, kiabálás, a földrengés hátborzongató morgása, az áradat robaja.

- Hagyják abba! Hagyják abba! – üvöltöm teli torokból. Érzem, hogy valaki megfogja a karom és lábra állít. Ekkor veszem csak észre, hogy eddig a földön kuporogtam. – Nem akarom hallani. Kapcsolják ki!

Hallom, ahogy Finnick a nevemen szólít, de nem reagálok. Továbbra is zokogva ordibálok és próbálom kizárni a hangokat a fejemből. Még több kéz fonódik a karomra, szorosan lefognak, ezért rugdosódni és kapálózni kezdek. Majd egy szúrás a jobb vállamba, és végre minden elcsendesül.

Úgy érzem, hogy a fejem bármelyik pillanatban felrobbanhat. Szeretnék tovább aludni, de szükségem van valami fájdalomcsillapítóra. Kinyitom a szemeimet és pislogva nézek körbe a már jól ismert szobában. A Viadal elején gondolni sem mertem volna, hogy valaha újra láthatom majd a szobát, ahol a kiképzés ideje alatt laktam. Minden ugyanolyan, mint akkor volt, leszámítva az ágyneműt. Most egy kellemes tapintású, sárga színű huzat borítja be a takarót és a párnákat.

Észreveszem, hogy Finnick a szoba közepén áll és az orvosommal beszél. Látom, ahogy mozog a szájuk, de akármennyire is szeretném, nem hallom, hogy mit mondanak. Az orvos egy pillanatra rám néz és észreveszi, hogy magamnál vagyok. Rám mutat, mire Finnick felém fordul és mosolyogni kezd. Még két szót vált az orvossal, aki hevesen bólogat, majd magunkra hagy.

Finnick közelebb jön, leül az ágy szélére, majd gyengéden megsimogatja az arcomat.

- Hogy érzed magad? - Igyekszik leplezni az aggodalmát, de tudom, hogy valami nincs rendben.

- Mi történt? - Az utolsó emlékképek, hogy az óriásképernyőt nézem, de nem tudom felidézni az utána lévő eseményeket. - Miért nem a Győzelmi Banketten vagyunk?

- Semmire sem emlékszel?

Megrázom a fejem. Finnick habozik, a megfelelő szavakat keresi, majd mikor úgy tűnik, hogy megtalálta őket, nyel egyet, majd beszélni kezd:

- Annie, neked rohamod volt.  Az orvosod szerint ez egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után szokott fellépni. Az okozta, hogy újra kellett élned a Viadal borzalmait.

Eszembe jut a szűnni nem akaró, gyötrelmes hang. A zajok és a képek túlságosan is intenzívek voltak, úgy éreztem, mintha visszakerültem volna az Arénába. Próbáltam elmenekülni, kiutat keresni, de csapdába ejtettek az emlékeim és nem tudtam szabadulni tőlük.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezem halkan.

- Úgy egy órát.

- Mi lett a közvetítéssel?

- Tartottak egy tíz perces adásszünetet, aztán leadták az összefoglaló végét. Majd Caesar megosztotta a nézőkkel, hogy jobban vagy, és a Győzelmi Banketten élőben fogják közvetíteni, ahogy átveszed a győztes koronát. – Kétségbeesetten nézek Finnickre. Nem akarok ismét a kamerák előtt mutatkozni. – Sajnálom, Annie. Ariellel próbáltuk meggyőzni a szervezőket, hogy pihenésre van szükséged, de ragaszkodtak hozzá, hogy részt vegyél a banketten. Egyedül annyit sikerült elérnünk, hogy csak az utolsó órákban kell ott lenned. Viszont előre szólok, hogy mindenki ekkor fog lerohanni, a kapitóliumiak imádnak képet készíteni a győztessel. Az orvosok beadtak neked valami gyógyszert, azt mondták, nem kell tartanod egy újabb rohamtól.

- Csakhogy én rettegek – suttogom.

- Hé, minden rendben lesz. – Finnick biztatásképpen megszorítja a kézfejem. - Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed.

-  Ugyanezekkel a szavakkal búcsúztál el tőlem a Viadal előtt.

-  Igen, tudom, és igazam is lett. Hiszen itt vagy mellettem.

Mosolyra húzom a számat, majd szorosan hozzábújok Finnickhez. Egy ideig így maradunk, majd kibontakozom az ölelésből.

-  Kérdezhetek valamit? – Finnick egy bólintással felel. - Az emlékek örökre kísérteni fognak, igaz?

-  Igen. – A hangja szomorúan cseng, tekintetét pedig a földre szegezi. – De együtt átvészeljük.

38. rész

- Annie, ébredj kislány – kérlel barátságosan egy női hang. Az illetőnek kapitóliumi akcentusa van, de az ő magánhangzói nem annyira furák, nem harapja el a szavak végét, és még csak nem is sipítozik beszéd közben. Kinyitom a szemeimet és egy magas, hegyes orrú nőt pillantok meg a szobában. A harmincas évei vége felé járhat. Az öltözködése visszafogott, egy egyszerű orvosi köpenyt visel, tejföl szőke haját szoros kontyba fogta össze. Hiába a szolid kinézet, a szemhéjára varratott ezüstszínű sminktetoválás egyből elárulja róla, hogy nem a körzetekből való.

- Hogy érzed magad? – érdeklődik, miközben a kezében tartott lapokat tanulmányozza.

- Egy kicsit fáj a fejem. - Várom, hogy reagáljon valamit, de nem néz rám, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meghallotta-e a válaszom. Figyelmét továbbra is a papírhalmaznak szenteli, olvasás közben néha hümmög egyet, de továbbra sem szólal meg. - Maga az orvosom, igaz?

Csak azért kérdezem meg tőle, mert annyira belemerült a kórlapom tanulmányozásába, hogy úgy tűnik el is felejtette, hogy a szobában vagyok.

- Ó, igen. A nevem Minerva Aer – mutatkozik be, majd biztatásképpen rám mosolyog. - Öltözz fel, hamarosan találkozni fogsz a csapatoddal.

Óvatosan felülök, aztán az ágylábánál észreveszek egy ugyanolyan ruhát, amilyet az Arénában kellett viselnem. A látványtól megrohamoznak az emlékképek, érzem, ahogy elszorul a torkom, és egyre szaporábban kezdek levegő után kapkodni.

- Nyugodj meg kérlek. Csak addig kell hordanod, amíg a kamerák rögzítik az első találkozást. Aztán a Kiképzőközpontba visznek, ahol aztán megszabadulhatsz tőle. Ha gondolod, még el is égetheted.

Ki kell bírnod, Annie. Ez a legkevesebb már.

Veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, majd a csupasz lábamat a hideg padlóra helyezem, pár bizonytalan lépés után megállok az ágy végénél és farkasszemet nézek a ruhával. Végül összeszorított fogakkal öltözködni kezdem, majd mikor készen vagyok, az ajtóhoz megyek.

- Csak ügyesen – biztat az orvosom.

Egy hálás pillantást küldök felé, majd a szívverésem a kétszeresére gyorsul fel, mikor az ajtó magától kinyílik előttem és egy üres folyosón találom magam. Kezemmel a halványsárga, csempézett falnak támaszkodom, miközben próbálom kitalálni, melyik irányba induljak el. Aztán meghallom Blee Nasher cérnavékony hangját, amint épp a nevemen szólít, és azonnal jobbra fordulok.

Néhány méterre tőlem ott állnak mind, és rám várnak: Finnick, Blee, Arielle és Antonius.  

Széles mosolyra húzom a szám és megindulok feléjük. Legszívesebben rohannék, de képtelen vagyok gyorsabb tempóban rakosgatni a lábaimat. Finnick ezt látva elém siet, majd amikor már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, a karjaiba vetem magam. Sírva fakadok, és úgy csimpaszkodom Finnick-be, mintha soha többé nem akarnám elengedni.

És nem is akarom.

- Ügyes voltál, Annie – teszi a vállamra a kezét Arielle. A hangja szomorúan cseng, de tudom, hogy igazából örül, amiért újra láthat. Boldog, hogy túléltem az elmúlt hetek megpróbáltatásait, viszont ez azt jelenti, hogy a kiválasztott, akiért ő felelet, akit felkészített és megkedvelt, most halott. Race emlékétől zokogni kezdek és szorosan átkarolom Arielle-t.

- Olyan boldog vagyok, hogy nyertél – szipog Blee mellettünk. – Úgy megijedtem, amikor… - kezd bele, de a mondat végét már soha sem fogom megtudni, mert Arielle rosszalló tekintettel néz rá.

- Gratulálok – mondja Antonius is. Odalépek elé, majd őt is átölelem. A stylistom meglepődik, és először fészkelődni kezd, de aztán vállon vereget.

- Na, jó drágáim, most már indulnotok kell – szólal meg Blee. – Antonius kísér el a Kiképzőközpontba, ahol a felkészítő csapatod segítségével gyönyörűvé varázsolnak az esti közvetítésre.

Még egyszer hozzábújok Finnick-hez, majd Antoniussal a lifthez indulunk.

Csendben hallgatom, ahogy a felkészítő csapat a Viadalról beszél. Arról fecsegnek, hogy mennyire izgalmas és lenyűgöző volt a játék. Nem akarom megbántani őket, így nem szólok egy szót sem, összeszorítom a fogaimat, és próbálom kizárni a hangjukat a fejemből. Közben azt kívánom, bárcsak itt lenne Arielle, hogy őket is elhallgattassa, mint korábban Blee-t.

- Csodákat tett veled a Kapitólium. Egy karcolás sem maradt a bőrödön – mondja Cybele. Meglepődve kezdem el keresni az égési nyomot a kézfejem, de Cybele-nek igaza van. Eltűnt, és a helyén már csak egy bársonyos tapintású felület maradt.

- Hogy állunk? – kérdezi Antonius, aztán amikor meglát, tovább folytatja. – Gyönyörű vagy, angyalom, de szabadulj meg ettől a búbánatos arctól. Nem fog jól mutatni a ruha mellett.

Egy óra múlva a tükör előtt állok, és egy meggyötört lány arcképe bámul vissza rám. Egy térd fölé érő, zöld ruha van rajta, amit belülről kibéleltek néhány helyen, hogy elrejthessék az éhezés nyomait. A haja frissen mosott és egyszerűen kiengedve hullik a hátára. A fáradság jeleit korábban egy alapozó segítségével eltüntették az arcáról, a szemhéjait pedig egy, a ruhához harmonizáló színnel festették ki. A lány gyönyörű. De minden hiába, hisz a szemeiből csak keserűséget, fájdalmat és kínszenvedést tudok kiolvasni.

- Kész vagy? – kérdezi Antonius. Megrázom a fejem.

- Nem, nem vagyok, de nincs más választásom. – Beletörődve hajtom le a fejemet. Antonius biztatásképpen megszorítja a kézfejem.

- Gyere – húz magával.

A stylistom lekísér arra az emeletre, ahol a kiképzés is folyt, ugyanis a színpad alól fogok majd előbukkanni, ugyanúgy, ahogy a korábbi évek győztesei tették. Amikor megpillantom a fémlapot – ami felszállít a színpadra – megtorpanok. A testem épp úgy reagál a tárgy látványára, mint a ruhára. A légcsövem elzáródik, és nehezen kapok levegőt. Segélykérőn nézek Antoniusra, de a tekintete világosan elárulja, hogy akármennyire is szeretne, nem tud segíteni.

- Sajnálom - mondja, majd magához ölel. – Itt kell, hogy hagyjalak, hogy átöltözhessek. Minden rendben lesz, és ne feledd: mosolyogj! Mint már korábban is mondtam, a bánatos… - Antonius félbehagyja a mondatát. – Tudod mit? Nem számít. Mégis miért lennél boldog azok után, amin keresztül mentél?

Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Mintha most értené csak meg, hogy valójában milyen borzalmas dolog is az egész Viadal.

Egyedül maradtam. Az ajkaimat harapdálva egyik lábamról a másikra állok. A kezeimet a csípőmhöz ütögetem és várok. A szívem a torkomban dobog, izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm.

- Annie – hallom meg Finnick hangját a hátam mögül. – Minden rendben?

Megrázom a fejem, ugyanis semmi sincs rendben. Legszívesebben sírnék, de nagy nehezen sikerül leküzdenem ezt az ingert. Nem sokára egész Panem engem fog figyelni, nem zuhanhatok össze. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt kivitelezni, mikor a következő három órában újra kell néznem minden szörnyűséget, ami az Arénában történt.

Finnick közelebb lép hozzám és magához húz. Az arcomat a vállába fúrom és próbálok erőt meríteni a közelségéből.

- Sajnálom, Annie, de mennem kell – néz kedvesen a szemembe. –Végig ott leszek melletted a színpadom, erős vagy, végig tudod csinálni. Utána már csak a Győzelmi Bankett és az Interjú van hátra. Menni fog? – Bólintok. Finnick végig simít a karomon, amitől libabőrős leszek, majd gyengéden megcsókol. Az ajkaim égnek, a bőröm felforrósodik, és többet akarok. Annyira vágytam már az érintésére, hogy képtelen vagyok betelni vele. Kezeimmel a hajába túrok és mohón csókolóm vissza. Finnick felbátorodik és erősebben von magához, száját szorosan az enyémre tapasztja, és tudom, hogy ő sem akar elengedni.

Csakhogy muszáj. Így kibontakozik az ölelésből és hátrébb lép. Az arcom tűzforró, az ajkaim még mindig égnek, a bőröm pedig egyenesen lángol. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, rögvest kiugrik a helyéről. Ismét levegő után kapkodok, de ezúttal az érzés kellemes.

- Ezt majd később folytatjuk.

Széles mosolyra húzza a száját, majd figyelem, ahogy elsétál, és ismét magamra maradok.

37. rész

Sziasztok! Nincs értelme magyarázkodnom és kifogásokat keresnem, nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt. Az a helyzet, hogy kissé elbizonytalanodtam, úgy meg egyik részt sem szeretném feltenni, hogy nem érzem jónak őket. Most már semmiképp sem hagyom félbe a blogot, de lehet, hogy a későbbiekben is várhatóak csúszások. Nagyon sajnálom. Remélem, azért tetszik nektek ez a rész, kellemes olvasást hozzá. 

A testem minden egyes porcikája sajog a fájdalomtól. A fáradság, mint valami több tonnás szörnyeteg, rám nehezedik, és nem engedi, hogy megmozduljak. Fogalmam sincs, hol lehetek, de mivel még a szemeimet sem tudom kinyitni, kénytelen vagyok az érzékszerveimre támaszkodva választ találnom a kérdésemre. Mellettem egyenletesen pityegő gépek zaja hallatszódik. A hangjuk egy nagy masszává olvad össze a fejemben, így az egészből egy elviselhetetlen, fülsértő zúgás lesz. A levegőben fertőtlenítőszer szúrós szaga terjeng, ami rögtön marni is kezdi az orromat.

Nagy erőfeszítések árán, de végül sikerül felnyitnom a szemhéjaimat. A plafonon halványsárga fénnyel ragyogó lámpák miatt muszáj hunyorognom, és szükségem van néhány percre, míg hozzászokom a világossághoz. Körbe akarok nézni a szobában, de hiába adom ki az utasításokat az agyammal, a testem nem reagál rájuk.

Gyerünk, Annie, mozdulj már! – parancsolok magamra. A hosszas fáradozástól izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, de végül sikerül pár centire felemelnem a fejem. A fehér csempés kis helyiségben egy ágy, egy éjjeli szekrény, egy szék és lármás gépek találhatóak. A karomból kiálló, különböző csövek egyenesen a szerkezetekhez kapcsolódnak, hogy megfigyelhessék az életjelenségeimet. Biztos vagyok benne, hogy azt is tudják, felébredtem, mert a következő pillanatban egy Avox szolga lép be az ajtón egy tálcával a kezében.

Az alacsony, feketehajú lány biztatóan rám mosolyog, majd lepakol az éjjeliszekrényre.

- Vizet – kérlelem rekedten, de az is lehet, hogy az egész csak egy néma tátogás volt. A lány vagy tud szájról olvasni, vagy tényleg sikerült kinyögnöm ezt az egyszerű szót, ugyanis egy kancsó segítségével megtölt egy üres poharat, majd szépen lassan megitat. Soha nem éreztem még ilyen finomnak a vizet ezelőtt, az íze édes, akárcsak a nektáré. Mikor már egyetlen egy csepp sem maradt, a szolgálólány egy ronggyal gondosan megtörli az államat, majd az ajtó felé veszi az irányt és magamra hagy.

Az ivás minden energiámat felemésztette, a fejem tehetetlenül hanyatlik vissza a puha párnára. Érzem, ahogy valami hideg folyadékot fecskendeznek belém, kábultan pislogok körbe, majd a világ ismét elsötétül előttem.

Az elkövetkező napokat alvással töltöm, de néha felriadok. Ilyenkor elmosódott alakok körvonalait látom, beszélgetések hangfoszlányait hallom és egyszer mintha Blee fontoskodó hangja ütné meg a fülemet, de amint ébren vagyok, ismét elkábítanak, így a valóság összemosódik a tudat nélküli állapottal. Fogalmam sincs, hol húzódik a határ a kettő között. Nem tudom, mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak az elmém szüleménye.

Amikor legközelebb magamhoz térek, hangos szuszogásra leszek figyelmes. Apró kezemet egy meleg tenyér öleli körül. A gondolattól, hogy valaki itt ül mellettem és vigyáz rám, meghatódom, a szemeim megtelnek könnyel és hosszú idő óta először biztonságban érzem magam. Bár látatlanban is meg tudom állapítani az őrangyalom kilétét, mégis muszáj ránéznem, így oldalra fordítom a fejem. Finnick a széken ülve alszik, bronzbarna haja kócos, arca nyugtalanságról árulkodik. Talán önzőség tőlem, hogy fel akarom ébreszteni, de hallanom kell a hangját.   

- Finnick… - suttogom rekedten. A torkom éget, ahogy beszélni próbálok, de nem törődöm a fájdalommal. Újra és újra megismétlem a nevét. Szemei kinyílnak, és álmosan pislogni kezd, majd mikor rám pillant, széles mosoly jelenik meg az arcán.

- Kicsi Annie. – Gyengéden felemeli a kezem, és egy puszit nyom rá. – Most már minden rendben lesz, ígérem. Hogy érzed magad?

Annyi mindent válaszolhatnék erre a kérdésre. Boldog vagyok, és örülök, hogy itt van mellettem. Nem sokára a családomat is újraláthatom. Hazamehetek, és magam mögött hagyhatom a Viadalt. De mégis hogyan?  Az elmúlt hetek szörnyűségeitől soha sem fogok tudni megszabadulni. A rémképek örökre megmaradnak és kísérteni fognak.

Nem vagyok jól. Tudom, hogy belül összetört valami.

- Fáradtan – válaszolom végül.  A milliónyi kérdés, érzelem és aggály, ami a fejembe kavarog, nem hagy megnyugodni, fogalmam sincs, hány napja aludhatok, de még mindig fáradtnak és erőtlennek érzem magam.

Finnick kedvesen felnevet, majd gyengéden végig simít az arcomon.

- Gondolom éhes vagy. – Amint kimondja ezeket a szavakat, a gyomrom rögtön hangosan reagál is rájuk. Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Túlságosan is régen.

Eszembe jut a lány a tálcával. Az a szegény, fiatal szolgáló, aki valami olyan bűnt követett el, amiért kivágták a nyelvét. Kiráz a hideg és rosszul leszek ezekre a gondolatokra, ezért megpróbálom másra terelni a figyelmem.

Finnick egy tányért és egy kanalat vesz a kezébe, és valami pépes pürével kezd el etetni. Nehezemre esik a nyelés, három-négy falatnál nem is bírok többet enni.

Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, miközben Finnick mindenféléről mesél nekem. A kedvenc történetem Blee-vel kapcsolatos, miután kijutottam az Arénából szó szerint az orvosok agyára ment, beleszólt a munkájukba, végig a szobában lábatlankodott. Mindenki a pokolba kívánta, én viszont egészen meghatódom ezt hallva. Jó érzéssel tölt el, hogy aggódik értem.

-            Fáradtnak tűnsz. Nem akarsz pihenni inkább? Holnap minden energiádra szükséged lesz.

Makacsul próbálom nyitva tartani a szemeimet, nem akarok megint aludni, főleg nem úgy, hogy végre újra Finnick-kel lehetek, de érzem, hogy akármennyire is küzdök ellene, rövidesen újra álomba merülök.

-          Itt maradsz velem?

-          Hát persze – mosolyog rám, majd megszorítja a kézfejem.

Tudom, hogy ma békés éjszakám lesz.