Sziasztok! Nincs értelme magyarázkodnom és kifogásokat keresnem, nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt. Az a helyzet, hogy kissé elbizonytalanodtam, úgy meg egyik részt sem szeretném feltenni, hogy nem érzem jónak őket. Most már semmiképp sem hagyom félbe a blogot, de lehet, hogy a későbbiekben is várhatóak csúszások. Nagyon sajnálom. Remélem, azért tetszik nektek ez a rész, kellemes olvasást hozzá.
A testem minden egyes porcikája sajog a
fájdalomtól. A fáradság, mint valami több tonnás szörnyeteg, rám nehezedik, és
nem engedi, hogy megmozduljak. Fogalmam sincs, hol lehetek, de mivel még a
szemeimet sem tudom kinyitni, kénytelen vagyok az érzékszerveimre támaszkodva
választ találnom a kérdésemre. Mellettem egyenletesen pityegő gépek zaja
hallatszódik. A hangjuk egy nagy masszává olvad össze a fejemben, így az
egészből egy elviselhetetlen, fülsértő zúgás lesz. A levegőben fertőtlenítőszer
szúrós szaga terjeng, ami rögtön marni is kezdi az orromat.
Nagy erőfeszítések árán, de végül sikerül
felnyitnom a szemhéjaimat. A plafonon halványsárga fénnyel ragyogó lámpák miatt
muszáj hunyorognom, és szükségem van néhány percre, míg hozzászokom a
világossághoz. Körbe akarok nézni a szobában, de hiába adom ki az utasításokat
az agyammal, a testem nem reagál rájuk.
Gyerünk,
Annie, mozdulj már! – parancsolok magamra. A hosszas fáradozástól
izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, de végül sikerül pár centire
felemelnem a fejem. A fehér csempés kis helyiségben egy ágy, egy éjjeli
szekrény, egy szék és lármás gépek találhatóak. A karomból kiálló, különböző
csövek egyenesen a szerkezetekhez kapcsolódnak, hogy megfigyelhessék az
életjelenségeimet. Biztos vagyok benne, hogy azt is tudják, felébredtem, mert a
következő pillanatban egy Avox szolga lép be az ajtón egy tálcával a kezében.
Az alacsony, feketehajú lány biztatóan rám
mosolyog, majd lepakol az éjjeliszekrényre.
- Vizet – kérlelem rekedten, de az is lehet, hogy
az egész csak egy néma tátogás volt. A lány vagy tud szájról olvasni, vagy
tényleg sikerült kinyögnöm ezt az egyszerű szót, ugyanis egy kancsó
segítségével megtölt egy üres poharat, majd szépen lassan megitat. Soha nem
éreztem még ilyen finomnak a vizet ezelőtt, az íze édes, akárcsak a nektáré.
Mikor már egyetlen egy csepp sem maradt, a szolgálólány egy ronggyal gondosan
megtörli az államat, majd az ajtó felé veszi az irányt és magamra hagy.
Az ivás minden energiámat felemésztette, a fejem
tehetetlenül hanyatlik vissza a puha párnára. Érzem, ahogy valami hideg
folyadékot fecskendeznek belém, kábultan pislogok körbe, majd a világ ismét
elsötétül előttem.
Az elkövetkező napokat alvással töltöm, de néha felriadok.
Ilyenkor elmosódott alakok körvonalait látom, beszélgetések hangfoszlányait
hallom és egyszer mintha Blee fontoskodó hangja ütné meg a fülemet, de amint
ébren vagyok, ismét elkábítanak, így a valóság összemosódik a tudat nélküli
állapottal. Fogalmam sincs, hol húzódik a határ a kettő között. Nem tudom, mi
az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak az elmém szüleménye.
Amikor legközelebb magamhoz térek, hangos
szuszogásra leszek figyelmes. Apró kezemet egy meleg tenyér öleli körül. A
gondolattól, hogy valaki itt ül mellettem és vigyáz rám, meghatódom, a szemeim
megtelnek könnyel és hosszú idő óta először biztonságban érzem magam. Bár látatlanban
is meg tudom állapítani az őrangyalom kilétét, mégis muszáj ránéznem, így
oldalra fordítom a fejem. Finnick a széken ülve alszik, bronzbarna haja kócos,
arca nyugtalanságról árulkodik. Talán önzőség tőlem, hogy fel akarom
ébreszteni, de hallanom kell a hangját.
- Finnick… - suttogom rekedten. A torkom éget,
ahogy beszélni próbálok, de nem törődöm a fájdalommal. Újra és újra megismétlem
a nevét. Szemei kinyílnak, és álmosan pislogni kezd, majd mikor rám pillant,
széles mosoly jelenik meg az arcán.
- Kicsi Annie. – Gyengéden felemeli a kezem, és egy
puszit nyom rá. – Most már minden rendben lesz, ígérem. Hogy érzed magad?
Annyi mindent válaszolhatnék erre a kérdésre. Boldog
vagyok, és örülök, hogy itt van mellettem. Nem sokára a családomat is
újraláthatom. Hazamehetek, és magam mögött hagyhatom a Viadalt. De mégis
hogyan? Az elmúlt hetek szörnyűségeitől
soha sem fogok tudni megszabadulni. A rémképek örökre megmaradnak és kísérteni
fognak.
Nem vagyok jól. Tudom, hogy belül összetört valami.
- Fáradtan – válaszolom végül. A milliónyi kérdés, érzelem és aggály, ami a
fejembe kavarog, nem hagy megnyugodni, fogalmam sincs, hány napja aludhatok, de
még mindig fáradtnak és erőtlennek érzem magam.
Finnick kedvesen felnevet, majd gyengéden végig
simít az arcomon.
- Gondolom éhes vagy. – Amint kimondja ezeket a
szavakat, a gyomrom rögtön hangosan reagál is rájuk. Már nem is emlékszem,
mikor ettem utoljára. Túlságosan is régen.
Eszembe jut a lány a tálcával. Az a szegény, fiatal
szolgáló, aki valami olyan bűnt követett el, amiért kivágták a nyelvét. Kiráz a
hideg és rosszul leszek ezekre a gondolatokra, ezért megpróbálom másra terelni
a figyelmem.
Finnick egy tányért és egy kanalat vesz a kezébe,
és valami pépes pürével kezd el etetni. Nehezemre esik a nyelés, három-négy
falatnál nem is bírok többet enni.
Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, miközben
Finnick mindenféléről mesél nekem. A kedvenc történetem Blee-vel kapcsolatos,
miután kijutottam az Arénából szó szerint az orvosok agyára ment, beleszólt a
munkájukba, végig a szobában lábatlankodott. Mindenki a pokolba kívánta, én
viszont egészen meghatódom ezt hallva. Jó érzéssel tölt el, hogy aggódik értem.
-
Fáradtnak tűnsz. Nem akarsz pihenni inkább?
Holnap minden energiádra szükséged lesz.
Makacsul próbálom
nyitva tartani a szemeimet, nem akarok megint aludni, főleg nem úgy, hogy végre
újra Finnick-kel lehetek, de érzem, hogy akármennyire is küzdök ellene, rövidesen
újra álomba merülök.
-
Itt maradsz velem?
-
Hát persze – mosolyog rám, majd megszorítja a kézfejem.
Tudom, hogy ma békés éjszakám lesz.