Díjak

Halihó! Az elmúlt napokban 5 díjat is kaptam. Mivel nem szeretnék magamról 55 dolgot írni (ugye milyen jó vagyok matekból? :D), úgy döntöttem marad a 11 állítás, a kérdésekre pedig szeretnék egy bejegyzésen belül válaszolni. A díjakat pedig köszönöm Sakurának, Katherinenek, Clovenak, Abbynek és Sophienak.

11 dolog rólam:

1. Az igazi nevem Vivi.

2. Bár a Jóbarátok a kedvenc sorozatom, a blogger nevem mégis az Így jártam anyátokkal c. sorozatból van.

3. Szemüveges vagyok.

4. Három testvérem van. Egy bátyám és két húgom.

5. Husky mániás vagyok. 

6. Egy időben kutyakiképző akartam lenni. A kutyánknak tanítottam is néhány trükköt.

7. A legelső "igazi" történetem egy lakatlan szigeten játszódott, de az 50. oldal után nem tudtam tovább írni. (Különben az egésznek semmi értelme nem volt. :D)

8. Imádom a sorozatokat. A kedvenceim: Jóbarátok, Így jártam anyátokkal, Teen Wolf, The Walking Dead, Pretty Little Liars és a Vámpírnaplók. :)

9. Nem akarok holnap suliba menni.

10. Még össze kéne szednem az ünneplőmet. Hülye matrózblúz.

11. Aztán még olvasok egy kicsit. :)

 Sakura kérdései:

-  Hol laksz?

Egy házban. :D

Amúgy Budapesten.

- Hány éves vagy? 

18 vagyok.

- Van háziállatod?

Igen, van, egy Démon nevű huskym.

 - Mi akarsz lenni, ha felnősz? 

Na, ez egy nagyon jó kérdés, sajnos nem tudom még, pedig sokat gondolkoztam már rajta.

- Melyik a kedvenc évszakod? 

A nyár, mert akkor szép az idő és nincs suli.

- Miért kezdtél el blogolni?

Hmm, talán mert unatkoztam, és mert rengeteg jó blogot láttam, és mert ki akartam próbálni magamat.

 - Mit szeretsz csinálni a szabad idődben?

Olvasni, sorozatokat nézni, a barátaimmal lenni, a kutyámmal játszani, írni és aludni.

 - Hány blogod van most? 

Kettő. Ez, és egy könyves blog.

- Sportolsz valamit?

Nem, nem sportolok semmit, de szívesen korcsolyáznék, csak sajnos drága.

 - Hányadikos vagy? 

Most megyek 12.-be, de még lesz egy évem.

- Hova utaznál el szívesen?

Hmm, ez is jó kérdés, mert rengeteg helyet fel tudnék sorolni, de ha mindenképp választanom kéne, akkor London vagy Párizs.

Katherine kérdései:

- Mi  az a dolog, ami nélkül nem mész sehova sem?

A telefonom.

- Mit szeretsz csinálni szabadidődben?

Fentebb megtaláljátok a választ.:)

 - Mióta blogolsz?

Igazából nem emlékszem már, de mivel az összes eddigi blogomat töröltem végül, ezért egy hónapot mondanék. (Illetve egy fél évig kritikákat írtam egy blogra, de nem voltam túl aktív.)

- Ha lenne 3 dolog, amit megkaphatnál, mi lenne az?

Tárgyakra gondoltál? Mert akkor egy laptop, egy jó könyv és egy tábla csoki. 

- Mi jut először eszedbe a kedvenc színedről?

Hogy az a kedvenc színem. :D

- Sportolsz valamit? Ha igen, mióta?

Erre is megtaláljátok a választ feljebb. Különben régebben úsztam, aztán másfél évig táncoltam is. Vagyis hát megpróbáltam. :D

- Ha egy lakatlan szigetre kéne menned és csak egy embert vihetnél magaddal meg 3 tárgyat, ki és mi lenne az?

Ha azért mennék egy lakatlan szigetre, hogy pihenjek, akkor egyedül mennék, három tárgynak pedig a mobilomat vinném (a fülhallgatómmal és lemeríthetetlen aksival), egy jó könyvet és a párnámat.

Ha viszont azért kéne egy szigetre mennem, mert mondjuk hajótörést szenvedtem, akkor apát, mert remélhetőleg ketten haza tudnánk jutni. Három tárgynak pedig egy jelzőpisztolyt, egy iránytűt és egy karton vizet vinnék.

- Sorolj fel 3 olyan tulajdonságot, ami leginkább illik rád!

Hmmm, talán a könyvmoly, a sorozatfüggő és az ügyetlen illik rám a legjobban.

- Mi motivál téged?

Őszintén, fogalmam sincs.

- Van valami életfilozófiád?

Azt hiszem, nincsen.

- Van olyan dal, ami buzdít téged és biztat? Ha igen, mi az és miért?

Igen, rengeteg ilyen dal van, úgyhogy nem kezdem el felsorolni őket, ha nem baj. :)

Clove kérdései:

- Ismered a Beavatottat? Ha igen, melyik csoportot választanád?

Igen, ismerem, és ezen már sokat gondolkoztam, de nem tudom. Leginkább talán a Művelteknél tudnám elképzelni magamat, de őket nem igazán kedveltem meg.

 - Milyen színű a szobád fala?

Fehér.

- Ismered a SZULEJMÁNT? Ha igen, mi  véleményed róla?

Ismerem, de még egy részt sem láttam belőle. Nem fogott meg az előzetese.

 - London vagy New York?

London, de New York-ba is szívesem elmennék egyszer.

- Éhezők Viadala vagy Beavatott? (miket kérdezek)

Ez egyértelmű, Éhezők Viadala.

- Ha egy lakatlan szigetre kéne menned, mi lenne az a 3 dolog, amit magaddal vinnél?

Erre már válaszoltam feljebb.:)

- Sorolj fel 3 tulajdonságot ami téged jellemez!

És erre is. :)

- Melyik a kedvenc tantárgyad, van-e olyan, ami nehezen megy?

A kedvencem a angol és a földrajz, és a tesi megy nehezen, mert nagyon béna vagyok. :D

- Sci-fi, romantikus, kalandregény vagy krimi?

Disztópia, ifjúsági és néha egy kis misztikus vagy fantasy. :)

- Van-e példaképed, ha igen, ki az?

 Meg Cabot és Kemese Fanni.

Abby kérdései:

- Hallgatsz zenét írás közben?

Igen, szoktam, de néha nem veszem észre, hogy véget ért a szám.

- Itt az év eleje, Vártad?

Egyáltalán nem.

- Mióta írsz?

Kilencedik óta írogatok.

- Tanulsz/tanultál valamilyen hangszeren játszani?

3 évig furulyáztam.

- Melyik történet világában élnél legszívesebben?

Erre nem tudok válaszolni, mert a legtöbb történetötletem a mi világunkban játszódik.

- Hol élnél a legszívesebben?

Egy ideig szívesen élnék Angliában, de hiányozna Magyarország.

- Jártál Párizsban? Ha nem, szeretnél?

Sajnos még nem, de nagyon szeretnék.

- Milyen nevet adnál, ha lenne egy hajód? (Most a Tenger Gyöngyéről eszembe jutva a kérdés...)

Ariel. Jobb ötletem nincs. :'D

- Van testvéred?

Igen, három is.

- Ismered a Végzet Ereklyéi sorozatot? Ha igen, ki a kedvenced?

Ismerem, de még nem olvastam el. A filmet elkezdtem nézni, de nem igazán tetszett.

- Könyv vagy film? (Ne számítsuk bele a könyvadaptációkat. )

A könyv és film közül mindenképp a könyvet választanám, ha a kérdés könyv vagy sorozat lenne, akkor már nehezebben tudnék dönteni.

Sophie kérdései:

- TeamPeeta vagy TeamGale?

Finnick. :D

Különben TeamPeeta.

 - Melyik a kedvenc THG fanfic-ted?

Flo - What If című fanfiction-je. :)

- Kedvenc szín?

Kék.

 - Van háziállatod?

Igen, egy kutyám.  

- Szoktad festeni a körmöd?

Nem.

- Rue vagy Prim?

Talán Rue.

- A könyvet olvastad vagy a filmet láttad előbb?

A filmet láttam előbb, tetszett, de a könyv olvasása után szerettem meg ennyire a trilógiát.

- Olvastad már A Végzet Ereklyéit?

Nem olvastam.

- Szeretsz táncolni?

Szeretek idétlenül ugrabugrálni, ha senki sem lát. :D

- Szoktál írás közben zenét hallgatni?

Igen, szoktam.

- Mennyire utálsz a kérdéseim miatt? :D

Semennyire. :D

Még egyszer köszönöm a díjakat. Tudom, hogy a szabály szerint nekem is tovább kéne küldenem, de ha nem haragszotok meg érte, akkor én ezt elmulasztanám. :)  

9. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak most teszem fel az új részt, nem kezdek el magyarázkodni, mert nem hiszem, hogy érdekel titeket. A lényeg, hogy itt van, remélem tetszeni fog nektek, és köszönöm az eddigi pipákat és kommenteket. =)

A megnyitó után a Kiképzőközpontba kísérnek minket, ahol egészen a Viadal kezdetéig lakni fogunk. Minden körzetnek külön emelete van, a miénk a negyedik. Életemben nem utaztam még lifttel, így kissé idegesen állok egyik-lábamról a másikra, míg a fémajtó be nem csukódik. Az indulás váratlanul ér, és hirtelen úgy érzem, mintha a belső szerveim a torkomba csúsznának. Egy csilingelő hang jelzi, hogy megérkeztünk, és az ajtó ismét kitárul előttünk.

Elképedve bámulom a hatalmas nappalit. Csak a plafon kétszer olyan magasan van, mint otthon. Az összes bútor a legújabb és a legmodernebb gyártmány, és szinte már vakítóan tiszták, egyetlen porszemet sem látok sehol. Éppen ezért semmihez sem merek hozzányúlni, félek, hogy még a végén valamit tönkreteszek, ezért inkább csak a szemeimmel nézek körbe.

Félkör alakban egy fekete bőrkanapé húzódik, előtte egy bizarr formájú asztal található, rajta valami kapcsoló félével. Race egy cseppet sem zavartatja magát, a kezébe fogja a tárgyat, majd a különböző gombokat kezdi el nyomkodni rajta. Hirtelen a szobában óriási hangzavar lesz, ahogy a korábban még üres falfelületen megjelenik egy város. A kezemmel befogom a füleimet, és a TV képernyőre pillantok, ahol a szereplők a kihalt utcákon futnak az üldözőik elől. Arielle kikapja Race kezéből a kapcsolót, és gyorsan kinyomja a filmet.    

Race ekkor már az ajtó mellett található hőszabályzót tanulmányozza, és egy újabb gomb megnyomása után fél perc alatt trópusi hőmérsékletűvé fűti az egész emeletet. Blee Nasher a kezével legyezni kezdi magát, majd hűvösebbre állítja a szabályzót, miközben szúrós szemekkel néz Race-re.

- Ha mindenáron végig akarsz próbálni mindent, azt ajánlom, hogy az étkezőben kezd.  

Blee elindul az általa említett szoba felé, és int nekünk, hogy kövessük. Race-szel először összenézzünk, aztán Blee után indulunk.

Az étkező falai és a csempe szürke színű, a szoba közepén egy széles üvegasztal áll, körülötte hatalmas háttámlájú székek sorakoznak. Blee megáll egy fal mellett, amibe korábban egy négyzet alakú lyukat vájtak.

- Ezt imádni fogjátok – lelkendezik Blee. – Ha bármikor megéheztek, csak idejöttök, és egyetlen gombnyomással ínycsiklandozó ételt varázsolhattok magatoknak.

 Race rögtön ki is próbálja, és rendel magának egy egész túrótortát, néhány csokis muffint, és egy halom egyéb édességet. Az elkövetkezendő napokban nekem is fel kéne szednem néhány kilót, úgyhogy véletlenszerűen kiválasztok egy gombot, és a semmiből megjelenik egy tál, rajta valami húsfélével és egy adag krumplipürével. Leülök az asztalhoz, és enni kezdem. Az első falatot belemártom a tányéron található szószba, majd bekapom a húsdarabot, és rágni kezdem. Egy mélyet sóhajtok, ugyanis az étel tényleg ínycsiklandó.

- Ízlik? – kérdezi mosolyogva Finnick, én pedig heves bólogatásba kezdek.

- Fogalmam sincs, mi ez az izé hozzá, de egyszerűen imádom – mondom teli szájjal.

Finnick nevetve nyom meg egy újabb gombot, majd elém tesz egy egész tányérnyi szószt. Alig telik el pár perc és már az ujjaimmal nyalom ki az edényt.

- Úgy egyetek, hogy egy órán belül vacsorázunk – figyelmeztet minket Blee.

Egy csokis sütivel a számban indulok el körbenézni a szobámba. A lábaim földbe gyökereznek, mikor kinyílik előttem az automataajtó és megpillantom a lakosztályom. Talán még a házunk is elférne benne. A padlót fehér szőnyeg borítja, baloldalt egy sötétbarna szekrénysor húzódik végig közvetlen a fal mellett, a szoba közepén pedig egy hatalmas, bársony takaróval lefedett franciaágy áll.

Úgy döntök, gyorsan lezuhanyozom, így ledobom magamról a ruháimat és a fürdőbe megyek. A zuhanykabinban milliónyi gomb található, és mivel fogalmam sincs melyik micsoda, ezért az összes funkciót végig próbálom. Még csak a törülközéssel sem kell bajlódnom, hiszen ha ráállok a lábtörlőre, a hősugárzó azonnal bekapcsol és megszárít. Felveszek egy kényelmes nadrágot, és egy zöld színű felsőt, majd elterülök a hatalmas ágyon, és egészen addig így is maradok, amíg Blee értem nem jön.

Az asztalnál a két stílustanácsadó is jelen van, Antonius arról magyaráz Blee-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy le kellett cserélni az eredeti ötletét. Sibylla pedig Arielle-lel beszélget a megnyitóról és a többi versenyzőről. Néha Finnick is közbeszól, és elsüt egy-egy jó poént. Ilyenkor mindenki röhögésbe tör ki.

A vacsora után megnézzük a megnyitó ismétlését. Néhány körzet versenyzőit leszámítva – a Tízedik körzet kiválasztottjait például marhának öltöztették be –, mindenki káprázatosan néz ki. Örömmel állapítom meg, hogy Race-szel benne vagyunk a kedvencek között, a közönség imádta a ruhánkat, és hangosabban éljenzett, mikor minket mutattak a kivetítőkön.

- Nézd azt a sok idiótát. Hihetetlen, hogy ennyire imádják ezt a puccos felhajtást. Olyanok, mint a cirkuszi majmok. – Race hangja a gyűlölettől cseng. Antonius már nyitná is a száját, hogy megvédje szeretett otthonát, de Arielle gyorsan leinti. Antonius erre haragosan morgolódni kezd, de aztán Sibylla halkan mond neki valamit, amitől egy kicsit sikerül megnyugodnia. Blee sértődött arckifejezését elnézve, Race nem lesz a szíve csücske, és látványosan feljebb emeli az orrát. Azt várja, hogy Race bocsánatot kérjen tőle, de még ő is tisztában vele, hogy erre nem fog sor kerülni. Számomra az egész jelenet nevetséges, ezért halkan felkuncogok. Finnick finoman megböki az oldalam, és mosolyogva nézünk egymásra.

Lélekben még mindig a megnyitó ünnepségen vagyok, miközben Finnick-kel a szobám felé sétálunk. Bár Race-nek igaza van, azzal kapcsolatban, hogy az egész körül túl nagy felhajtást csapnak, és tényleg úgy mutogatnak minket, mintha valami kiállítás tárgyai lennénk, de mégis a szekéren állva elöntött az izgatottság, és megnőtt az önbizalmam is. Az a sok taps és éljenzés, többek között nekem is szólt, és ez hihetetlenül jól esett.

- Mire gondolsz? - kérdezi Finnick a folyosón haladva.

- A megnyitóra. Szerintem szép volt, élveztem a közönség rajongását, és örülök, hogy nem egy hal jelmezbe kellett megjelennem előttük.

- Két éve, az egyik mentoráltam kénytelen volt tintahalnak öltözni. – Emlékszem arra az évre. Egy magas, izmos, tizennyolc éves srác önként jelentkezett, a társa pedig egy elszánt lány volt. A ruhájukkal teljesen leégtek a közönség előtt. Még tinta csíkot is húztak maguk után. Mindenki rajtuk röhögött, nagyon sajnáltam őket.

- Miért nem beszéltétek le a styistokat róla? – kérdezem komolytalan arccal, mert bár tudom, hogy nem szabadna, csak nehezen sikerül visszatartanom a nevetésemet.

- Próbáltuk, de nem sikerült. Most is közel harcot kellett vívnunk velük, mire végül hajlandóak voltak előállni egy új ötlettel. Eredetileg valami szürke, testhez simuló, pikkelyekkel borított valamit akartak rátok adni. Mozogni sem tudtatok volna benne. – Megállunk a szobám előtt, és Finnick felé fordulok.

- Már pedig Antonius szerint fantasztikus lett volna. – A fantasztikus szót direkt, úgy ejtem, ahogy a stílustanácsadóm szájából hallottam. Finnick hangosan nevetni kezd. A tegnapi nap után jó látni, hogy ma már mosolygósabb kedvében van. Talán egyre esélyesebbnek lát a győzelemre? Lehet, hogy amíg én a felkészítő csapattal voltam, addig ő már neki is kezdett a támogatóim gyűjtésébe.

Hiába. Tisztában vagyok vele, hogy elsők között fogok meghalni. Egy hullának meg mindegy hányan is támogatják, de nem adok hangot az aggályaimnak. Nem akarom elrontani Finnick jó kedvét.

- Annie, emlékszel, amikor még utánam kajtattál? – Bólogatok. Hát persze, hogy emlékszem. Miután Finnick kimentett a vízből, hősként néztem fel rá, és éveken át úgy követtem, mint egy pincsi kutya a gazdáját. Teljesen megszállott voltam és Finn agyára mentem.

- Végül még is csak megkedveltél – válaszolok.

- Nem igazán volt más választásom. Elüldözted a barátaimat. – Finnick rám villantja a tökéletes fogsorát, majd fogja az egyik loknimat, és két ujja közzé csípteti. Játékosan tekergetni kezdi, végül pedig egy sóhaj kíséretében elengedi. - Aludnod kellene. Holnap nehéz napod lesz.

- Lehetne, hogy ma is…? – a számba harapok, és remélem, hogy Finnick tudja, mit akarok kérdezni.

Tudja is.

De ahelyett, hogy mosolyogva bemenne a szobába, szomorúan néz rám.

- Sajnálom Annie, de nem lehet. El kell mennem. – Lehatja a fejét, mert nem akarja látni a reakciómat. Nem mondja ki, de tudom, hogy egy nő van a háttérben. Finnick attól fél, hogy egy nap máshogy fogok ránézni. Hogy egyszer majd arra ébredek, hogy undorodok tőle. Csakhogy ez nem fog megtörténi. Az egyetlen, amitől rosszul vagyok az a Kapitólium, amiért ilyesmire kényszerítik. Keserű ízt érzek a számba és dühös leszek. Amíg itt mindenki úszik a gazdagságban és élvezi az életet, addig a körzetek éheznek, minden évben arra kényszerítik az ártatlan gyerekeket, hogy életre-halálra harcoljanak egymással. Családokat szakítanak szét, fájdalmat okoznak, és ezen a nép még jól is szórakozik.

Számukra a Viadal, csak egy szórakoztató játék.

8. rész

Az állomáson óriási tömeg gyűlt össze és mindenki integet, kiabál és éljenez. Az emberek pár hét múlva, büszkén fogják elújságolni a barátaiknak, hogy ők is egyike lehettek azoknak a szerencséseknek, akik élőben láthatták a kiválasztottakat. A fiatal játékosokat, akik addigra már rég szörnyet haltak az Arénában… 

Figyelemelterelés képpen a tömeget kezdem el fürkészni. A legtöbben idétlen, giccses és a szivárvány minden színében pompázó ruhákban parádéznak. Élénk színű parókákat és nevetséges kiegészítőket viselnek. Néhány arcon korábban valamilyen plasztikai beavatkozást végezhettek el, aminek következményeképpen ijesztőbbnél-ijesztőbb ábrázatok születtek. Az egyik nőnek például az összes arcizma elhalt egy műtét során, és most úgy néz ki, mint egy érzelemmentes viaszbábú.

Az állomást elhagyva egyből az Átalakító Központba megyünk. Megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor végleg magunk mögött hagyjuk a hatalmas emberáradatot, de még körülnézni sincs időm, ugyanis amint megérkezünk, az előkészítő csapat már munkához is lát, hogy kikupáljanak az esti megnyitóra. Beterelnek egy szűk helyiségbe, ahol egy asztalon mindenféle krém, különböző tubusok, sminkcuccok és szépítkezéshez használatos kellékek sorakoznak. Először egy durva felületű, vizes szivaccsal mindenhol alaposan végig dörzsölnek, aminek köszönhetően a bőröm bepirosodik, és szinte lángol, de az ajkamba harapva próbálom tűrni a kezelést. A pisze orrú, hinárzöld hajú férfi egy csipesz segítségével a szemöldökömet szedi ki, miközben az egyik nő egy szőrtelenítő csíkot ragaszt a lábamra, majd egy gyors mozdulattal felrántja azt. Fájdalmamban felkiáltok, és a kezeimmel dörzsölgetni kezdem - a most már sima - bőrfelületet.

- Úgy sajnálom – szabadkozik. - Ígérem, most kíméletesebb leszek.

Egy újabb csíkot simít rám, egy hirtelen rántás, és a jobb lábam már teljesen kész is.

- Látod? Én megmondtam, most meg sem érezted – örvendezik Cybele. Olyan lelkesnek tűnik, hogy nem akarom elárulni neki, hogy ez majdhogynem jobban fájt, mint az előző. Továbbra is némán tűröm, ahogy a különböző előkészületeket elvégzik rajtam. Szerencsére néhány közülük egész kellemes, például a szőrtelenítés után, egy virágillatú krémmel kennek be, amitől a bőröm bársonyos tapintású lesz.

- Édes istenem! – visít fel az egyikük, mikor rápillant a körmeimre, a látványtól az összes pír kiszökik az arcából, és most sápadtan nézi, hogy mit műveltem tegnap a kezeimmel. – Ezt sürgősen rendbe kell hozni. Így nem mutatkozhatsz!

Egy újabb fél óra múlva – ami nekem egy örökkévalóságnak tűnik -, a csapat elégedetten néz végig rajtam, és rettentő büszkék, hogy sikerült elérniük az alapszépség szintet.

A kezelések végeztével egy alacsony, köpcös férfi lép be a szobába, aki Antonius néven mutatkozik be. A haja kék színű, a szemöldökét korábban leborotválta, és egy ezüstszínű szemceruzával újrarajzolta. Az előkészítő csapatot kiküldi, majd unottan rám néz, és arra kér, hogy vegyem le a köntösömet. Egy pillanatig habozok, de Antonius mérges pillantásokat lövell felém, így a ruhadarabot a földre dobom. Feszengve érzem magam pucéran, ezért a karomat összefonom magam előtt.

- Ereszd le a karod! – mondja idétlen, kapitóliumi akcentussal. Nem akarom ugyan, de megteszem, amit kér. Antonius végig mér. Túlságosan alaposan is. Idegességemben a lábfejemen kezdek hintázni.

- Nos, tetszik az alakod, és az eredeti ötletem tökéletesen állna rajtad, de sajnos azt nem használhatom. Pedig én mondom neked, fantasztikusan néznél ki. – A hangja nyálas és pöszén beszél, nem tehetek róla, de muszáj nevetnem rajta. Antonius sértődötten felemeli az állát. Bocsánatkérően megköszörülöm a torkom, majd érdeklődve megkérdezem, miért is kellett elvetnie az eredeti ötletét.

- Mert a mentoroknak nem tetszett. Szerintük nevetségesen néznétek ki, pedig mit értenek ők a divathoz? Egyáltalán, hogy merészelnek beleszólni a munkánkba? – Antonius idegesen a halántékát kezdi tapogatni. – De Sibylla segítségével, ha esetleg nem tudnád, ő a társad stílustanácsadója, szóval mi ketten együtt kitaláltunk egy új kompozíciót, ami nem annyira lenyűgöző, ha engem kérdezel, de ez mégis elnyerte Arielle és Finnick tetszését.

- És mi lenne az? – kérdezem.

Antonius rám néz, és most először mosolyog is.

- Drágám, te leszel a tenger.

 Miután Antonius felaggatja rám a ruhát, megcsinálja a hajam és kisminkel, a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt. Elakad a lélegzetem, és a szám is tátva marad, mikor megpillantom magam. A műalkotás egészen a földig leér, és a felsőrésze egy igazi, nagy, kékre festett kagyló. A ruha alsó része egy bő felső- és alsószoknyából áll. Az alsószoknya homokszínű, míg a kék felsőszoknya úgy borul rá, mintha a hullámok a partot mosnák. A két szoknyarész találkozásánál egy vékony csipke szegély fut végig, ami a víz habjait jelképezi. Az oldalára igazgyöngyöket varrtak fel és tengeri csillagokkal díszítették. A ruha anyaga úgy csillog, mint amikor a nap fénye visszaverődik a vízfelszínén. Kiegészítésként kaptam egy könnyű selyemszerű kék fátylat is, ami majd a kezembe tartva úgy fog hullámozni, akárcsak a tenger. A hajam begöndörítve omlik a vállamra, Antonius néhány kagylót és gyöngyöt tűzött bele, majd befújta egy spray-vel. A szemhéjaimra egy, a szememhez harmonizáló, tengerszínű festéket kent fel, végezetül pedig a számra egy egyszerű szájfény került.

Az összhatás tényleg mesés, és nagyon remélem, hogy a ruhát látva megjegyeznek az emberek. Ha haza akarok jutni, szükségem lesz a támogatásukra.

- El kell ismernem, ez a ruha jobban áll neked, mint azt korábban gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti ötletem még varázslatosabb lett volna, de így is te leszel a legszebb. – Antonius szavai önbizalommal töltenek el és köszönet képpen megölelem.

- Na, nem, drágám. Még a végén tönkremegy a mesterművem. Rengeteg munkám volt veled – húzódik el, de azért apró mosolyra húzza a szája szélét.

Mintha Finnick megérezte volna, hogy elkészültünk, ugyanis a következő pillanatban kinyílik az ajtó, és a szobába belépve, szó szerint eláll a lélegzete.

- Hú… Gyönyörű vagy, Annie – nyögi ki végül, én pedig halkan kuncogni kezdek a reakciója láttán.

- Köszönöm – válaszol helyettem Antonius, büszkén, felszegett állal.

- Ne merj hozzá érni! – kiállt rá Finnick-re, aki éppen nyújtaná a kezét, hogy megsimogathassa az arcomat. – Majd a megnyitó után. Most pedig egy-kettő indulás.

Az Átalakító Központ alsó szintjén vagyunk, ahova a legtöbb kiválasztott már megérkezett, de akad egy-két késő is. Mint például Race. A fiú egy egyszerű halászruhát visel, a vállán pedig egy háló van átdobva. Nincs benne semmi különleges, de mégis jól áll rajta. Mikor meglát, alaposan végig mér, de nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat rólam. Szó nélkül a lovakhoz megy, és megsimogatja őket.

- Sajnálom, ha megbántottalak reggel a vonaton. – Nem néz rám, először még abban sem vagyok biztos, hogy hozzám beszél. - Csak tudod, ez az egész helyzet… De neked nem kell megmagyaráznom, biztos vagyok benne, hogy te is érted. – Igaza van, értem. A tudat, hogy talán a jövő héten már nem élünk, kiborító. Szörnyű belegondolni, hogy talán soha többet nem láthatjuk a szeretteinket, hogy a Kapitólium elveszi a jövőnket, mindezt azért, hogy példát mutassanak, és egy jót szórakozzon a nép.

- Ugye nincs harag? –kérdezi.

- Nincsen.

- Szuper – mosolyog rám barátságosabban, majd felszáll a szekérre, és felém nyújtja a kezét, hogy engem is felsegítsen. Hálásan ragadom meg a tenyerét, és fél perc múlva, már a magasból nézek le Antoniusra és Race stílustanácsadójára, Sibyllára.

- Ne feledjétek, mosolyogjatok és integessetek – tanácsolja Arielle.

- Minden vágyam, hogy idétlenül hadonásszak, miközben egész Panem minket bámul – morog Race, mire Arielle-lel egy kisebb vitába kezdenek, arról, hogy akármennyire is nem akarja, azt kell tennie, amit mond. Én beszorulva a két fél közé, kellemetlenül nézelődök jobbra-balra, majd elmosolyodok, mikor meglátom Finnick-et, amint épp egy kockacukrot ropogtat. Egy másik darabot felém mutat, de én vigyorogva rázom meg a fejemet, Finnick vállát von, amolyan nem tudod, mit hagysz ki stílusban, majd fogja, és a kezében lévőt is bekapja.

A következő pillanatban meghallom a nyitóünnepség kezdetét jelző zenét, majd megindul az Első körzet szekere. Kissé megingok, amikor megmozdul a lábam alatt a talaj, de aztán veszek egy nagy levegőt és kihúzom magam. A kapitóliumiak imádnak minket, majd megvesznek azért, hogy lássák a kiválasztottakat. Eszembe jut Arielle tanácsa, így mosolyra húzom a számat és integetni kezdek, közben pedig szorosan fogom a fátylamat, nehogy kirepüljön a kezemből.

A közönség éljenzik, a kedvenceik neveit kiabálják, és ha a füleim nem csalnak, egész sokan üvöltik Race és az én nevemet is. Remélhetőleg támogatóink is akadnak közöttünk. Felnézek a kivetítőre, ami épp minket mutat, és boldogan állapítom meg, hogy tényleg jól nézünk ki.

A tizenkét harci szekér egyenesen Snow elnök palotája felé halad, majd mikor megérkezünk a megadott helyre, a lovak megállnak. A zene hangos harsonaszóval ér véget. Az elnök a palotája erkélyéről mondja el a hivatalos köszöntőjét, aztán felcsendül a nemzeti himnusz, és a szekerek ismét megindulnak, hogy egy újabb kört tegyenek a Köröndön. 

Ahogy beérünk a Kiképzőközpont épületébe, becsukódik mögöttünk az ajtó, és a stílustanácsadók és csapataik hangos lármába kezdenek. Race segít leszállni a szekérről, majd némán hallgatjuk, ahogy Antonius a remekművéről áradozik, mellette Sibylla lelkesen helyesel. Végül Blee is befut, aki a nyakunkba borul, majd nem győzi elismételni, mennyire büszke ránk. 

7. rész

Már nem sírok. Csak némán bámulok magam elé, miközben Finnick a hajamat simogatja. A pólója átázott a még fel nem száradt könnyeimtől, de nem zavarja, egyedül azzal van elfoglalva, hogy megnyugtasson. Nem sokkal később álmosan pislogok, és tudom, hogy bármelyik pillanatban elaludhatok, de annyira jól esik hallgatni Finn szívverését. Talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk. Reggelre megérkezünk a Kapitóliumba, számomra megkezdődik a kiképzés, Finnick-nek meg egyéb kötelezettségei lesznek…

- Annie, szerintem aludnod kellene – mondja alig hallhatóan.

- Nem vagyok álmos – hazudom, de a hangom elárul. Finnick mocorogni kezd alattam, a kezeit a térdhajlatom és a lapockám alá csúsztatja, majd a levegőbe emel, és a szobámba visz. Az automata ajtó magától kinyílik, a küszöböt átlépve Finnick finoman az ágyra fektet, gondosan betakar, majd gyengéden megcsókol.

- Jó éjt, kicsi Annie. – Búcsúzóul még végig simít az arcomon, aztán már fordulna is, hogy kimenjen, de még időben elkapom a kezét.

- Kérlek, maradj velem. Nem akarom, hogy elmenj. – Finnick elmosolyodik, aztán bebújik mellém az ágyba. A fejemet a mellkasára hajtom, és hallgatom, ahogy a légzése lelassul és szabályossá válik. Rápillantok az arcára, és elmosolyodok. Békésnek tűnik, remélem, valami szépről álmodik.

Hamarosan én is elalszom.

Korábban azt hittem, hogy borzalmas éjszakám lesz, de hosszú hetek óta nem éreztem ilyen kipihentnek magam. Boldog vagyok, és a jókedvemet nem is tudom visszatartani, így amikor másnap reggel Finnick mocorogni kezd mellettem, felnevetek. Finnick álmosan nyújtózkodik, majd mikor meglát ő is elvigyorodik, és a kezével megcirógatja az arcom, aztán sóhajt egyet.

- Mi az? – kérdezem vidáman.

- Semmi, csak… - Várom, hogy Finnick befejezze, amit elkezdett, de végül félbe hagyja a mondatot. – Tudod, mit? Inkább menjünk reggelizni.

Nem zuhanyozunk le, még csak tiszta ruhát se veszünk fel, egyszerűen, úgy, ahogy vagyunk, átsétálunk az étkezőkocsiba, ahol a többiek már neki is kezdtek a reggelinek.

- Hogy telt az éjszakátok? – kérdezi Arielle nagy mosollyal az arcán. Tisztában vagyok vele, hogy a többiek tudják, együtt töltöttük az estét. Talán még az is megfordult a fejükben, hogy nem csak aludtunk, hisz Finnick Odair-t a legtöbben nőcsábásznak ismerik. Elpirulok, és mint tegnap, ismét lehajtom a fejem, hogy eltakarjam a lángoló arcomat. Finnick egyszerűen annyit felel, hogy remekül, majd leül az asztalhoz, és enni kezd. Szó szerint magába tömi az ételt, amin nem is csodálkozom, hiszen tegnap este kihagyta a vacsorát.

Én is gyorsan helyet foglalok, és a többiek példáját követve, több mindent végig kóstolok. Az ételek kinézeténél, már csak az ízük jobb. Életemben nem ettem még ilyen finom palacsintát, ráadásul egy fél üveg csokis szirupot elfogyaszthatok egyes-egyedül. A zsömle egyenesen szétolvad a számban, és a különböző lekvárok maga a mennyország az ízlelőbimbóim számára. Itt még a tojásrántottának is más az íze, nem tudom, mit tudnak másként csinálni rajta, de egyenesen isteni. Így mikor elfogy, nem bírom megállni, és repetázok.

- Nem akarom elrontani a kedveteket, de ideje komolyra fordítani a szót – kezd bele a mondandójába Arielle. – A Viadal nem játék. Ez egy élet-halál küzdelem, és csak akkor nyerhettek, ha mindent úgy csináltok, ahogy mi mondjuk. Mi jól ismerünk már minden taktikát. Ha ránk hallgattok, élhettek. Ha makacsul a fejetek után mentek, meghaltok. Mint ahogy tegnap is mondtam, bíznotok kell bennünk, különben semmi esélyetek. Megértettétek? – Bólintok, Race viszont ismét nem reagál, csak nyugodtan eszik tovább. – Rendben, akkor beszéljük meg, hogy ki miben jó. Race, te kezdesz, van valami, amiben különösen ügyes vagy?

- Látod, azt a repedést a falon? – kérdezi, majd még egy falatot harap a zsömléjéből, ráérősen megrágja, nyel egyet, majd szinte már unottan megfog egy kést, elhajítja, és sikeresen beleállítja a falba.

- Szép – dicséri meg Finnick. – Szerencsére a kés az olyan fegyverek közé tartozik, amit mindig biztosítanak a kiválasztottaknak.

- Hol tanultál meg így célozni? – kérdezem.

- Sokat dartsozok. – Értetlenül nézek Race-re, arra várok, hogy megmagyarázza mi is az a darts, mert még életemben nem hallottam róla, de ahelyett, hogy elkezdené mesélni a játék lényegét, legyint egyet. – Nem számít, hol tanultam meg. A lényeg, hogy hasznát tudjam venni, nem igaz?

- Igen, igaz. Most csak is ez számít. Na, és Annie? Te miben vagy jó? – Arielle várakozóan rám néz, nekem meg még gondolkozási időre sincs szükségem, rögtön rávágom:

- Semmiben. Én nem értek semmihez.

- Viszont kicsi vagy, és könnyen elrejtőzhetsz – biztat Finnick, és megerősítés képpen megszorítja a kezem.

- Igen, ez igaz. Tudsz fára mászni? Tavaly a Tizenegyes lány olyan ügyesen elrejtőzött, hogy egészen a Viadal végéig senki sem találta meg.

Az igazság az, hogy tudok fára mászni. A kikötőben van egy kis parkszerűség, a testvéreimmel gyakran mentünk ki oda, és ott vártuk meg, amíg Apa visszatért a munkából. Néha későn kötöttek ki, ilyenkor gyakran órákat töltöttünk el a parkban, és különböző szerepjátékokat játszottunk. Legtöbbször kalózok voltunk, de olyan is előfordult, hogy egy régi könyvben látott lovagoknak képzeltük magunkat. Gyakran tartottunk fára mászó versenyt is. Emlékszem, mindig én vesztettem. Mindkét testvérem sokkal ügyesebb és gyorsabb volt nálam. Ez pedig elszomorított, utáltam, hogy állandóan legyőztek, ezért egyik alkalommal, mikor egyedül voltam, felmásztam a legmagasabb fára. Csakhogy aztán nem tudtam lejönni. Órákon át kuporogtam a magasban, mikor végre a testvéreim arra jártak, de nem vettek észre. Ha nem szólok utánuk, tovább mennek, úgyhogy észre sem vesznek. A fa levelei eltakartak, és hiába nézték a lombkoronát, láthatatlan voltam a számukra. Az évek során ugyan nagyobb lettem, és ki is jöttem a gyakorlatból, de tudom, hogy még képes vagyok fára mászni.

- Már régen próbáltam, de igen, tudok.

- Remek. Viszont gyengének látszik a karod, nem ártana erősítened. Csak a biztonság kedvéért.

- Fel tudsz egyáltalán emelni egy nehezebb fegyvert? – kérdezi Race cinikusan. Elönt a düh. Race végig úgy hallgatja az egész beszélgetést, mintha ő nem is lenne érintett. Nyugodtan eszi a reggelijét, aztán pedig gúnyos megjegyzéseket tesz.

- Igen. Fel tudok!

- Na, nézd csak, hogy felháborodott.

- Elég legyen – szól rá Finnick. – Majd az Arénában legyen nagy a szád.

- Ne aggódj, nem fogom visszafogni magam. – Race egyenesen Finnick szemébe néz, van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Talán megvetés? Finnick állja a barna szemekből áradó lenézést. Az izmai megfeszülnek, és ugrásra készen várja a fiú következő lépését.  

-  Kevesebb, mint fél óra és megérkezünk – töri meg a fagyos levegő csendjét Blee Nasher, miközben szög egyenes háttal, villával és késsel muffint eszik. Finnick izmai elernyednek, Race pedig unottan eszik tovább. – Azt ajánlom, hogy előtte csinosítsátok ki magatokat, a megjelenés rettentő fontos. – Bár Blee-vel ellentétben nem gondolom azt, hogy a külső eget rengetően lényeges, de reggeli után mégis gyorsan lezuhanyozok, és felveszek valami tiszta ruhát. Majd a vonat ablakához sietek, és várom, hogy végre megpillantsam a Kapitóliumot. Csupán pár perc, amíg kiérünk a sötét alagútból, és már látom is a várost, ami teljesen elkápráztat a szépségével és szín kavalkádjával.

- Hát nem csodálatos? – kérdezi elérzékenyülve Blee.

- De az – mondom elképedve. – Gyönyörűbb, mint hittem.

6. rész

A több fogásos vacsora után átmegyünk egy másik fülkébe, hogy megnézhessük az aratásnapi összefoglalót. Meglepődök, amikor Finnick-et a kanapén ülve találom, ujjaival a kárpit anyagát piszkálja, és fel sem tűnik neki, hogy beléptünk a helyiségbe.  

- Szia, Finnick – köszön Arielle. – Sajnálhatod, hogy kihagytad a vacsorát, a kedvenc sütidből duplamennyiséget sütöttek csak a te kedvedért. – Finnick némán nézi Arielle-t, aztán a tekintetét rám szögezi. Nem tudom miért, de zavar, hogy tengerzöld szemeivel vizslat, miközben rajtunk kívül még hárman is vannak a szobában, és mindannyian minket bámulnak. Race egy csokis muffint töm a szájába, és ledobja magát a kanapéra. Közben a fejét ide-oda forgatja Finnick és köztem, majd egy horkantás szerű hangot ad ki. Érzem, ahogy az arcom lángba borul, és gyorsan lehajtom a fejem, hogy a hajam valamennyire eltakarja a reakciómat.

Helyet foglalok Arielle mellet, majd néma csendben bámulom a képernyőn megjelenő kiválasztottakat. Az Első körzetben szinte még ki sem húzták a két nevet, máris akad önként jelentkező. Egy magas, szőke lány, akinek egyetlen pillantása elég, hogy a hátamon a hideg futkosson, és egy pofátlanul magabiztos, izmos fiú. A Második körzet fiú kiválasztottja szintén önként jelentkezik, a társa pedig egy vörös hajú lány. Az első dolog, ami az eszembe jut róla, hogy gyönyörű, de veszélyes. A Hármas körzet kiválasztottjai átlagosnak tűnnek, mind a fiú, mind a lány vézna, de még is egészségesnek látszanak. A képernyő a Negyedik körzetre vált, képtelen vagyok visszanézni a sorsolást, így lehunyom a szemem, és csak hallgatom az eseményeket. Az Ötödik körzet következik, a színpadon egy tizenkét éves kislány és egy tizenöt éves fiú áll, mindketten kétségbeesett arcot vágnak. Race nevetve figyeli, amikor a Hatodik körzetben felolvassák a fiú nevét, aki ezek után szökéssel próbálkozik, de a Békeőrök hamar utolérik, és a színpadra ráncigálják. A Hetedik körzetben, a lánynak kell egy perc, amíg eljut a tudatáig, hogy a nevét hallja, így egy ideig mozdulatlanul áll, ezért egy Békeőr megragadja a karját. Ekkor a szőke lány keze ökölbe szorul, nagyot ránt a karján, és mivel a Békeőr nem számított rá, váratlanul éri, így sikerül kiszabadulnia a szorításból, majd felszegett állal sétál a színpadra. A szemei dühtől izzanak. A Nyolcadik körzetben egy – a gyönyörű ruhája alapján -, tehetősebb családból származó lányt húztak ki, valószínűleg soha nem kellett nélkülöznie és mindent megkapott, amit csak akart, ugyanis a neve hallatán toporzékolni és hisztérikázni kezd, és azt hajtogatja, hogy már pedig ő nem fog részt venni a Viadalon, csakhogy a Békeőrök ezt máshogy gondolják. A lány jelenete után a tizenhárom év körüli sovány, beesett arcú kisfiú megszeppenve lép a színpadra.  A Kilencedik körzet lány kiválasztottja egész jól tartja magát, legalábbis addig, amíg fel nem olvassák a társa nevét, ekkor zokogva rogy össze a színpadon. A tömegből egy magas, zömök, szőkésbarna srác lép elő, a fiú láttán Blee szörnyülködni kezd, mert a karját ronda sebhelyek borítják

-Valószínűleg egy ostor okozhatta – közli halkan Arielle.

A Tizedik és Tizenegyedik körzetből átlagosnak tűnő gyerekek kerülnek kihúzásra. Egy hosszú vörösesbarna hajú lány, sápadt arccal és apró zöld szemekkel, egy alultáplált, alacsony tizennégy-tizenöt éves srác, és két sötétbőrű szintén szegényebb kiválasztott. A Tizenkettedik körzetben egy tizenöt év körüli vékony, fekete hajú, szürke szemű lány sétál a színpad felé, amikor is az egyik kordon mögül egy tíz év körüli kisfiú rohan felé. A lány eddig érzelemmentesnek tűnt, de most az arcára kiül a félelem. A kisfiú hirtelen megtorpan, ahogy egy Békeőr elállja az útját. Lélegzet-visszafojtva figyelem az eseményeket, de szerencsére egy lány – aki kiköpött olyan, mint a kiválasztott, csak fiatalabb kiadásban -, gyorsan odasiet és elrángatja onnan a kisfiút. A kamera mutatja, ahogy a lány kézen fogva egy asszonyhoz viszi. Az asszony szoknyájába egy másik, alig hét éves kisfiú csimpaszkodik, és sír. A lány családja… A látványtól összeszorul a szívem.

Az ismétlés véget ér, de én még mindig mereven bámulom a most már sötétségbe borult képernyőt. Vajon melyikük lesz az én gyilkosom? Hogyan fogok meghalni? Egy kést döfnek belém, egy nyíl fúródik a koponyámba, vagy csak egyszerűen éhen halok? Egy biztos: nincs esélyem. Nem értek a fegyverekhez, de ha értenék is, akkor se lennék képes bárkit is megölni, még ha az életem is a tét, vagy az, hogy újra láthassam a családom.

Meg fogok halni.

Csak abban reménykedhetek, hogy gyors halálom lesz, hogy a szeretteim ne lássanak szenvedni.

Lehajtott fejjel bámulom a szoknyám, mikor egyszer csak valami foltot hagy rajta. Majd egyre több kis sötét kör követi. Sírok… Fogalmam sincs, hogy eddig, hogyan sikerült visszatartanom, de most egyenesen zokogok.

- Annie… - hallom meg Arielle fojtott hangját, és érzem, hogy a kezét vigasztalás képen a vállamra teszi. Jól esik a gesztus, de nem sikerül megnyugodnom tőle. A szememet elhomályosító könnyfátyolon keresztül Finnick-et keresem a tekintetemmel. Meggyötört arccal néz vissza rám, és úgy tűnik, tehetetlennek érzi magát.

Hozzá akarok bújni, át szeretném ölelni, szükségem van a vigasztaló karjaira. Hirtelen már nem érdekel, hogy nem vagyunk egyedül. Szükségem van rá.

A következő pillanatban szorosan mellé préselődök, az arcomat a vállába fúrom, a tenyeremmel a pólója anyagát markolászom. A derekamat két kéz fogja körül, a karjaival erősen von magához, az állát a fejem búbján pihenteti, és vigasztaló szavakat suttog a levegőbe.   

5. rész

Sziasztok, újra itthon vagyok, és mivel jó pár rész elmarat, úgy döntöttem ma rakom fel a folytatást, a következő részt pedig szerdán érkezik. Valamint tervezek majd egy kis kárpótlást, de erről egyelőre nem árulok el többet. =) 

Finnick azzal a tanáccsal hagy magamra, hogy próbáljak magabiztosnak látszani. Legszívesebben mellettem maradna, és segítene keresztülvergődnöm a kamerák kereszttüzén, de indulás előtt még el kell intéznie valamit. Nem kezdem el faggatni, hogy mit, csupán annyit mondok neki, hogy a vonaton találkozunk. A távozása után alig telik el néhány perc, már nyílik is az ajtó, és négy Békeőr lép be a szobába, akik azért jöttek, hogy elkísérjenek az állomásra. Azon gondolkozom, hogy vajon miért is van szükség mind a négyükre. Talán egyetlen hetven kilós felnőtt férfi nem bír el egy tizenhét éves lánnyal? Halkan felkuncogok. Bár nem látom az arckifejezésüket, tudom, hogy őrültnek tartanak, hisz pár nap múlva kezdetét veszi az élet-halál küzdelmem a többi kiválasztottal, és én mégis nevetek. Valószínűleg az agyam még nem egészen fogta fel mi is történik körülöttem.

Az állomásra kiérve viszont már képtelen vagyok mosolyogni, pedig biztos jól mutatna a képernyőkön, de a hatalmas tömegnek köszönhetően ideges leszek, és feszengve haladok előre. Tudom, már semmi esély arra, hogy magabiztosnak látszódjak. Így hát megpróbálok inkább közömbösnek tűnni. Remélhetőleg ez is megteszi.

A mellettem sétáló Race is ezt a taktikát alkalmazza, mert ezúttal még a szeméből sem tudok kiolvasni semmilyen érzelmet. Mintha a Törvényszék épületéből kilépve egy maszkot húzott volna az arcára. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy amíg én esetlenül lépkedek, addig ő kihúzza magát, és a testtartásával tekintélyt parancsol magának.

Egy pillanatra megállunk a vonat előtt, hogy a kamerák felvehessék az arcunkat, majd felszállunk, és az ajtók becsukódásával azonnal el is indulunk. A hirtelen sebességtől megingok, de Race elkapja a karom és megtart.

- Csak óvatosan – mondja monoton hangon. Segít megtalálni az egyensúlyom, aztán elenged. Halkan megköszönöm neki, majd Blee Nasher lelkesen magyarázni kezd, és nagyvonalakban elmagyarázza, mit hol találunk.

- Azt ajánlom nektek, hogy a Viadal előtt még élvezzetek ki mindent, amit csak tudtok.

A szobámba megyek. Muszáj egy kicsit egyedül lennem. Leülök az ágyra és a kezeimmel végigsimítom a takaró anyagát. Nem tudom megállapítani, hogy miből készült, de nagyon kellemes az érintése.

Egy óra múlva Blee vacsorázni hív, úgyhogy követem az étkezőkocsiba. Race és egy ismeretlen nő az asztalnál ülve ránk várnak és egymással beszélgetnek. Miközben csendben helyet foglalok mellettük, alaposabban is szemügyre veszem a szőkésbarna hajú nőt. Olyan harminc-harmincöt éves lehet, a szemei alatt sötétkék karikák húzódnak, és már megjelentek az első ráncai. Az arca ismerős, valószínűleg már többször láttam, hisz korábban győztes volt. Ez az oka, hogy itt van, ő lesz Race mentora. Viszont akármennyire is próbálok emlékezni, a neve nem akar az eszembe jutni. A nő vagy gondolatolvasó, vagy csak egyszerűen megérezhette, hogy miért is nézem ennyire feltűnően, mert a következő pillanatban bemutatkozik.

- Arielle Averay – mosolyog rám barátságosan. Az arca fáradtságról árulkodik, de még is megnyugtató, ahogyan rám néz.

- Annie Cresta – árulom el a nevem.

- Tudom, ki vagy – mondja kedvesen, majd aggódó hangon folytatja. - Hogy érzed magad? Gondolom megviselt, hogy rész kell venned a Viadalon.

- Azt hiszem, még nem fogtam fel teljesen – ismerem el lesütött szemekkel.

- Nos, reméljük ez a rengeteg ínycsiklandó étel majd jobb kedvre derít – biztat Blee csilingelő hangon. – A bárányragut mindenképp kóstold meg. Az a személyes kedvencem.

Hamarosan rá kell jönnöm, hogy Finnick nem vacsorázik velünk. Fogalmam sincs, hogy merre lehet, de nem kérdezek rá. Csendben kanalazom a levesem, ami egy édes szirupra emlékeztet. Apa valami hasonló ízű finomsággal lepett meg a tizenkettedik születésnapomon.

Evés közben Arielle már neki is kezd a kötelezettségeinek, és mint mentor faggatni kezd minket. Elsősorban Race-t, de nekem is feltesz néhány kérdést. Főleg személyes jellegűeket, rólunk és a családunkról érdeklődik, a Viadalról és a képességeinkről egyelőre nem sok szó esik.

- Pontosan mi is a szerepe ennek a bájcsevejnek? – kérdezi cinikusan Race. – Mert biztos vagyok benne, hogy az Arénában nagy hasznát fogom venni, hogy mindent tudsz rólam, a húgomról, meg úgy az egész életemről, de én még is inkább jobban örülnék néhány túlélési tippnek.

Arielle hosszasan fürkészi a fiú arcát, szemeivel hunyorogni kezd, a bal kezével pedig megtámasztja az állát, majd apró mosolyra húzza a száját.  

- Türelem, Race. Arra is sor fog kerülni, de előbb szeretnélek kicsit megismerni. A személyiségedre szeretném felépíteni a stratégiánkat, plusz szeretném látni, hogy tudunk szót érteni egymással. Higgy nekem, mindent csak a ti érdeketekben teszünk, bíznotok kell bennünk – néz komolyan mindkettőnkre, és úgy tűnik valami reagálásra vár, úgyhogy én egy aprót bólintok a fejemmel, Race pedig magában morgolódik, majd egy újabb adag krumplit szed a tányérjára.

 - Nos, ezt a reakciót, úgy veszem, hogy megértetted, amit mondtam. Hagylak enni titeket, aztán majd, ha végeztetek közösen megnézzük az összefoglalót – mondja, miközben felvágja az előtte lévő kacsacombot.   

4. rész

Sziasztok, ahogy ígértem, meghoztam az új részt. A következő pár napban viszont Balatonon leszek, elvileg kedden jövünk haza, de előfordult már párszor, hogy végül tovább maradtunk lent, mint azt eredetileg terveztük, így lehet, hogy a szerdai rész késik egy-két napot. Sajnos semmi biztosan nem tudok mondani, csupán annyit, hogy amint hazaérek, felkerül a folytatás is. Hogy ez mikor fog megtörténni, még nem tudom, addig viszont itt van a 4. rész, és kellemes olvasást. =) 

A Békeőrök egy szobába kísérnek, ahol egy órám van, hogy elbúcsúzzak a szeretteimtől. A helyiségben hívogató bőrkanapék, egy mahagóniból készült asztal és egy kandalló is található. Az utóbbi felett egy gyönyörű festmény lóg, ami a hullámzó tengert ábrázolja. A képet csodálom, mikor kinyílik az ajtó.

- Annie, Annie, kicsim – zokog Anya és szorosan magához ölel. Apa és Alan szintén sír. – Sajnálom, hogy délelőtt kiabáltam veled.

- Semmi baj – mondom csendesen.

- De igenis baj, Annie. Drága aranybogaram – az arcán patakokban folynak a könnyek, Apa gyengéden simogatni kezdi a hátát, hogy valamennyire megnyugtassa.

Eaten eddig néma csendben figyelte az eseményeket, de most elém áll, és komoran a szemembe néz.

- Annie, figyelj! Messziről kerüld el a többi kiválasztottat és keress búvóhelyet. Kicsi vagy, könnyen elrejtőzhetsz. Ne foglalkozz a Bőségszaruval, csak fuss. Megértetted? – A testvérem fájdalmas arcvonásait nézve, összeszorul a szívem és kínzó fájdalmat érzek a mellkasomban.

- Eaten… - suttogom. Eaten két kezét a vállamra helyezi, és finoman megráz.

- Megértetted? – kérdezi ismét, de a hangja ezúttal elcsuklik. Bólogatni kezdek, majd hozzábújok. Hallom, ahogy szipog és nehezebben vesz levegőt. Alan csatlakozik az öleléshez, majd fojtott hangon megszólal:

- Csak próbáld meg, Annie. Küzdj!

Egy hang sem jön ki a torkomon, így a számba harapva bólogatok. Aztán Apához megyek, aki szorosan a karjaiba zár.

- Szeretlek, kicsim – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra.

- Én is titeket.

Az egész család egy nagy, közös ölelésbe egyesül. Egy szó sem hangzik el, mégis, ezzel a gesztussal elmondunk egymásnak mindent, amit a szavainkkal nem tudnánk kifejezni. Egészen addig így maradunk, amíg egy Békeőr be nem jön, és ki nem küldi a családomat. Anya nem akar elengedni, szorosan fogja a kezem és kiabálni kezd.

- Nem vehetik el tőlem. Nem! Annie, kicsim. Ne! – ordítja, miközben a testvéreim próbálják kirángatni a szobából, még mielőtt a Békeőr tenné ugyanezt vele.

A látványtól sírhatnékom támad, de valahogy még sem erednek meg a könnyeim. Elkeseredetten leülök az egyik kényelmes bőrkanapéra, és várok. Közben véresre kaparom a körömágyamat, és bár fáj, még is tovább folytatom, mert muszáj valamivel elfoglalnom magam.

Egyszer csak azt hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja, a következő pillanatban pedig már nyílik is az ajtó, és Finnick ront be a helyiségbe. Megáll a szoba közepén, és szomorúan rám néz. Gyönyörű tengerzöld szemei csillognak.

Finnick könnyezik.

- Úgy sajnálom, Annie. – A hangja bánatosan cseng, az arckifejezése fájdalomról árulkodik.  – Hogy lehettem ilyen ostoba?

Nem értem, miről beszél, de a látványától nyomorultnak érzem magam és kényszert érzek arra, hogy megvigasztaljam. Felállok a kanapéról, és megfogom a kezét.

- Nincs mit sajnálnod, Finn. Nem a te hibád, hogy az én nevemet húzták ki.

- De igen. Miattam történt. Az én hibám volt. – Bár nem teljesen fogom fel a szavai értelmét, mégis megszédülök a hallottaktól, ezért inkább visszaülök a korábbi helyemre. Az agyam ezerrel kattogni kezd, szinte hallom, ahogy a fogaskerekek megmozdulnak. Finnick magát hibáztatja. De mégis miért?

- Miről beszélsz? – kérdezem elhalt hangon.

- A múltkor a Kapitólium hivatott, de én nemet mondtam. Azért, mert veled akartam lenni, és mert semmi kedvem nem volt hozzá. Nem gondoltam végig, hogy mit is teszek. Én… Én nem számoltam a következményekkel.  - Finnick a tekintetét a földre szegezi, nem mer a szemembe nézni.  -  Tudod, mit mondtak? – kérdezi, majd kényszeredetten felnevet.  – Azt, hogy rendben van. Hogy azt csinálok, amit akarok. Én hülye meg elhittem nekik. Csakhogy a Kapitóliumot nem lehet visszautasítani, és most miattam neked kell megfizetned. Annie, én… - Finnick leguggol elém és meggyötört arccal néz rám. Nem fejezi be a mondatát, helyette a fejét az ölembe hajtja. – Sajnálom. Nagyon sajnálom – ismétli fojtott hangon. A kezeimmel bronzbarna hajába túrok, és lázasan gondolkozok azon, vajon mit is mondhatnék, amivel megvigasztalhatnám. Nem értek a fegyverekhez, és még csak nem is vagyok erős. Tudom, hogy meg fogok halni, de nem akarom, hogy Finnick magát okolja érte. Hisz az egyetlen hibája, hogy egy óvatlan pillanatban nem gondolta végig, hogy mit is tesz. Haragudhatnék rá, de nem teszem. Ha akarnék, se tudnék.

- Talán ennek az egésznek semmi köze hozzád. Lehet, hogy csak egy véletlen egybeesés. – Finnick felemeli a fejét. Az arckifejezésén világosan látszik, hogy nem hisz nekem. Miért is hinne? Hisz úgy ismeri már a Kapitóliumot, mint a tenyerét. Szándékosan az én nevem került kihúzásra. Ezzel akarják megbüntetni, amiért képes volt nemet mondani nekik.

- Annie… - Finnick közelebb hajol hozzám, aztán hosszasan megcsókol. – Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kihozzalak az Arénából. – Szorosan fogja a kézfejem, majd a szájához emeli, és egy puszit nyom rá. – Szeretlek.

- Én is téged, Finn.