4. rész

Sziasztok, ahogy ígértem, meghoztam az új részt. A következő pár napban viszont Balatonon leszek, elvileg kedden jövünk haza, de előfordult már párszor, hogy végül tovább maradtunk lent, mint azt eredetileg terveztük, így lehet, hogy a szerdai rész késik egy-két napot. Sajnos semmi biztosan nem tudok mondani, csupán annyit, hogy amint hazaérek, felkerül a folytatás is. Hogy ez mikor fog megtörténni, még nem tudom, addig viszont itt van a 4. rész, és kellemes olvasást. =) 

A Békeőrök egy szobába kísérnek, ahol egy órám van, hogy elbúcsúzzak a szeretteimtől. A helyiségben hívogató bőrkanapék, egy mahagóniból készült asztal és egy kandalló is található. Az utóbbi felett egy gyönyörű festmény lóg, ami a hullámzó tengert ábrázolja. A képet csodálom, mikor kinyílik az ajtó.

- Annie, Annie, kicsim – zokog Anya és szorosan magához ölel. Apa és Alan szintén sír. – Sajnálom, hogy délelőtt kiabáltam veled.

- Semmi baj – mondom csendesen.

- De igenis baj, Annie. Drága aranybogaram – az arcán patakokban folynak a könnyek, Apa gyengéden simogatni kezdi a hátát, hogy valamennyire megnyugtassa.

Eaten eddig néma csendben figyelte az eseményeket, de most elém áll, és komoran a szemembe néz.

- Annie, figyelj! Messziről kerüld el a többi kiválasztottat és keress búvóhelyet. Kicsi vagy, könnyen elrejtőzhetsz. Ne foglalkozz a Bőségszaruval, csak fuss. Megértetted? – A testvérem fájdalmas arcvonásait nézve, összeszorul a szívem és kínzó fájdalmat érzek a mellkasomban.

- Eaten… - suttogom. Eaten két kezét a vállamra helyezi, és finoman megráz.

- Megértetted? – kérdezi ismét, de a hangja ezúttal elcsuklik. Bólogatni kezdek, majd hozzábújok. Hallom, ahogy szipog és nehezebben vesz levegőt. Alan csatlakozik az öleléshez, majd fojtott hangon megszólal:

- Csak próbáld meg, Annie. Küzdj!

Egy hang sem jön ki a torkomon, így a számba harapva bólogatok. Aztán Apához megyek, aki szorosan a karjaiba zár.

- Szeretlek, kicsim – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra.

- Én is titeket.

Az egész család egy nagy, közös ölelésbe egyesül. Egy szó sem hangzik el, mégis, ezzel a gesztussal elmondunk egymásnak mindent, amit a szavainkkal nem tudnánk kifejezni. Egészen addig így maradunk, amíg egy Békeőr be nem jön, és ki nem küldi a családomat. Anya nem akar elengedni, szorosan fogja a kezem és kiabálni kezd.

- Nem vehetik el tőlem. Nem! Annie, kicsim. Ne! – ordítja, miközben a testvéreim próbálják kirángatni a szobából, még mielőtt a Békeőr tenné ugyanezt vele.

A látványtól sírhatnékom támad, de valahogy még sem erednek meg a könnyeim. Elkeseredetten leülök az egyik kényelmes bőrkanapéra, és várok. Közben véresre kaparom a körömágyamat, és bár fáj, még is tovább folytatom, mert muszáj valamivel elfoglalnom magam.

Egyszer csak azt hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja, a következő pillanatban pedig már nyílik is az ajtó, és Finnick ront be a helyiségbe. Megáll a szoba közepén, és szomorúan rám néz. Gyönyörű tengerzöld szemei csillognak.

Finnick könnyezik.

- Úgy sajnálom, Annie. – A hangja bánatosan cseng, az arckifejezése fájdalomról árulkodik.  – Hogy lehettem ilyen ostoba?

Nem értem, miről beszél, de a látványától nyomorultnak érzem magam és kényszert érzek arra, hogy megvigasztaljam. Felállok a kanapéról, és megfogom a kezét.

- Nincs mit sajnálnod, Finn. Nem a te hibád, hogy az én nevemet húzták ki.

- De igen. Miattam történt. Az én hibám volt. – Bár nem teljesen fogom fel a szavai értelmét, mégis megszédülök a hallottaktól, ezért inkább visszaülök a korábbi helyemre. Az agyam ezerrel kattogni kezd, szinte hallom, ahogy a fogaskerekek megmozdulnak. Finnick magát hibáztatja. De mégis miért?

- Miről beszélsz? – kérdezem elhalt hangon.

- A múltkor a Kapitólium hivatott, de én nemet mondtam. Azért, mert veled akartam lenni, és mert semmi kedvem nem volt hozzá. Nem gondoltam végig, hogy mit is teszek. Én… Én nem számoltam a következményekkel.  - Finnick a tekintetét a földre szegezi, nem mer a szemembe nézni.  -  Tudod, mit mondtak? – kérdezi, majd kényszeredetten felnevet.  – Azt, hogy rendben van. Hogy azt csinálok, amit akarok. Én hülye meg elhittem nekik. Csakhogy a Kapitóliumot nem lehet visszautasítani, és most miattam neked kell megfizetned. Annie, én… - Finnick leguggol elém és meggyötört arccal néz rám. Nem fejezi be a mondatát, helyette a fejét az ölembe hajtja. – Sajnálom. Nagyon sajnálom – ismétli fojtott hangon. A kezeimmel bronzbarna hajába túrok, és lázasan gondolkozok azon, vajon mit is mondhatnék, amivel megvigasztalhatnám. Nem értek a fegyverekhez, és még csak nem is vagyok erős. Tudom, hogy meg fogok halni, de nem akarom, hogy Finnick magát okolja érte. Hisz az egyetlen hibája, hogy egy óvatlan pillanatban nem gondolta végig, hogy mit is tesz. Haragudhatnék rá, de nem teszem. Ha akarnék, se tudnék.

- Talán ennek az egésznek semmi köze hozzád. Lehet, hogy csak egy véletlen egybeesés. – Finnick felemeli a fejét. Az arckifejezésén világosan látszik, hogy nem hisz nekem. Miért is hinne? Hisz úgy ismeri már a Kapitóliumot, mint a tenyerét. Szándékosan az én nevem került kihúzásra. Ezzel akarják megbüntetni, amiért képes volt nemet mondani nekik.

- Annie… - Finnick közelebb hajol hozzám, aztán hosszasan megcsókol. – Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kihozzalak az Arénából. – Szorosan fogja a kézfejem, majd a szájához emeli, és egy puszit nyom rá. – Szeretlek.

- Én is téged, Finn.