7. rész

Már nem sírok. Csak némán bámulok magam elé, miközben Finnick a hajamat simogatja. A pólója átázott a még fel nem száradt könnyeimtől, de nem zavarja, egyedül azzal van elfoglalva, hogy megnyugtasson. Nem sokkal később álmosan pislogok, és tudom, hogy bármelyik pillanatban elaludhatok, de annyira jól esik hallgatni Finn szívverését. Talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk. Reggelre megérkezünk a Kapitóliumba, számomra megkezdődik a kiképzés, Finnick-nek meg egyéb kötelezettségei lesznek…

- Annie, szerintem aludnod kellene – mondja alig hallhatóan.

- Nem vagyok álmos – hazudom, de a hangom elárul. Finnick mocorogni kezd alattam, a kezeit a térdhajlatom és a lapockám alá csúsztatja, majd a levegőbe emel, és a szobámba visz. Az automata ajtó magától kinyílik, a küszöböt átlépve Finnick finoman az ágyra fektet, gondosan betakar, majd gyengéden megcsókol.

- Jó éjt, kicsi Annie. – Búcsúzóul még végig simít az arcomon, aztán már fordulna is, hogy kimenjen, de még időben elkapom a kezét.

- Kérlek, maradj velem. Nem akarom, hogy elmenj. – Finnick elmosolyodik, aztán bebújik mellém az ágyba. A fejemet a mellkasára hajtom, és hallgatom, ahogy a légzése lelassul és szabályossá válik. Rápillantok az arcára, és elmosolyodok. Békésnek tűnik, remélem, valami szépről álmodik.

Hamarosan én is elalszom.

Korábban azt hittem, hogy borzalmas éjszakám lesz, de hosszú hetek óta nem éreztem ilyen kipihentnek magam. Boldog vagyok, és a jókedvemet nem is tudom visszatartani, így amikor másnap reggel Finnick mocorogni kezd mellettem, felnevetek. Finnick álmosan nyújtózkodik, majd mikor meglát ő is elvigyorodik, és a kezével megcirógatja az arcom, aztán sóhajt egyet.

- Mi az? – kérdezem vidáman.

- Semmi, csak… - Várom, hogy Finnick befejezze, amit elkezdett, de végül félbe hagyja a mondatot. – Tudod, mit? Inkább menjünk reggelizni.

Nem zuhanyozunk le, még csak tiszta ruhát se veszünk fel, egyszerűen, úgy, ahogy vagyunk, átsétálunk az étkezőkocsiba, ahol a többiek már neki is kezdtek a reggelinek.

- Hogy telt az éjszakátok? – kérdezi Arielle nagy mosollyal az arcán. Tisztában vagyok vele, hogy a többiek tudják, együtt töltöttük az estét. Talán még az is megfordult a fejükben, hogy nem csak aludtunk, hisz Finnick Odair-t a legtöbben nőcsábásznak ismerik. Elpirulok, és mint tegnap, ismét lehajtom a fejem, hogy eltakarjam a lángoló arcomat. Finnick egyszerűen annyit felel, hogy remekül, majd leül az asztalhoz, és enni kezd. Szó szerint magába tömi az ételt, amin nem is csodálkozom, hiszen tegnap este kihagyta a vacsorát.

Én is gyorsan helyet foglalok, és a többiek példáját követve, több mindent végig kóstolok. Az ételek kinézeténél, már csak az ízük jobb. Életemben nem ettem még ilyen finom palacsintát, ráadásul egy fél üveg csokis szirupot elfogyaszthatok egyes-egyedül. A zsömle egyenesen szétolvad a számban, és a különböző lekvárok maga a mennyország az ízlelőbimbóim számára. Itt még a tojásrántottának is más az íze, nem tudom, mit tudnak másként csinálni rajta, de egyenesen isteni. Így mikor elfogy, nem bírom megállni, és repetázok.

- Nem akarom elrontani a kedveteket, de ideje komolyra fordítani a szót – kezd bele a mondandójába Arielle. – A Viadal nem játék. Ez egy élet-halál küzdelem, és csak akkor nyerhettek, ha mindent úgy csináltok, ahogy mi mondjuk. Mi jól ismerünk már minden taktikát. Ha ránk hallgattok, élhettek. Ha makacsul a fejetek után mentek, meghaltok. Mint ahogy tegnap is mondtam, bíznotok kell bennünk, különben semmi esélyetek. Megértettétek? – Bólintok, Race viszont ismét nem reagál, csak nyugodtan eszik tovább. – Rendben, akkor beszéljük meg, hogy ki miben jó. Race, te kezdesz, van valami, amiben különösen ügyes vagy?

- Látod, azt a repedést a falon? – kérdezi, majd még egy falatot harap a zsömléjéből, ráérősen megrágja, nyel egyet, majd szinte már unottan megfog egy kést, elhajítja, és sikeresen beleállítja a falba.

- Szép – dicséri meg Finnick. – Szerencsére a kés az olyan fegyverek közé tartozik, amit mindig biztosítanak a kiválasztottaknak.

- Hol tanultál meg így célozni? – kérdezem.

- Sokat dartsozok. – Értetlenül nézek Race-re, arra várok, hogy megmagyarázza mi is az a darts, mert még életemben nem hallottam róla, de ahelyett, hogy elkezdené mesélni a játék lényegét, legyint egyet. – Nem számít, hol tanultam meg. A lényeg, hogy hasznát tudjam venni, nem igaz?

- Igen, igaz. Most csak is ez számít. Na, és Annie? Te miben vagy jó? – Arielle várakozóan rám néz, nekem meg még gondolkozási időre sincs szükségem, rögtön rávágom:

- Semmiben. Én nem értek semmihez.

- Viszont kicsi vagy, és könnyen elrejtőzhetsz – biztat Finnick, és megerősítés képpen megszorítja a kezem.

- Igen, ez igaz. Tudsz fára mászni? Tavaly a Tizenegyes lány olyan ügyesen elrejtőzött, hogy egészen a Viadal végéig senki sem találta meg.

Az igazság az, hogy tudok fára mászni. A kikötőben van egy kis parkszerűség, a testvéreimmel gyakran mentünk ki oda, és ott vártuk meg, amíg Apa visszatért a munkából. Néha későn kötöttek ki, ilyenkor gyakran órákat töltöttünk el a parkban, és különböző szerepjátékokat játszottunk. Legtöbbször kalózok voltunk, de olyan is előfordult, hogy egy régi könyvben látott lovagoknak képzeltük magunkat. Gyakran tartottunk fára mászó versenyt is. Emlékszem, mindig én vesztettem. Mindkét testvérem sokkal ügyesebb és gyorsabb volt nálam. Ez pedig elszomorított, utáltam, hogy állandóan legyőztek, ezért egyik alkalommal, mikor egyedül voltam, felmásztam a legmagasabb fára. Csakhogy aztán nem tudtam lejönni. Órákon át kuporogtam a magasban, mikor végre a testvéreim arra jártak, de nem vettek észre. Ha nem szólok utánuk, tovább mennek, úgyhogy észre sem vesznek. A fa levelei eltakartak, és hiába nézték a lombkoronát, láthatatlan voltam a számukra. Az évek során ugyan nagyobb lettem, és ki is jöttem a gyakorlatból, de tudom, hogy még képes vagyok fára mászni.

- Már régen próbáltam, de igen, tudok.

- Remek. Viszont gyengének látszik a karod, nem ártana erősítened. Csak a biztonság kedvéért.

- Fel tudsz egyáltalán emelni egy nehezebb fegyvert? – kérdezi Race cinikusan. Elönt a düh. Race végig úgy hallgatja az egész beszélgetést, mintha ő nem is lenne érintett. Nyugodtan eszi a reggelijét, aztán pedig gúnyos megjegyzéseket tesz.

- Igen. Fel tudok!

- Na, nézd csak, hogy felháborodott.

- Elég legyen – szól rá Finnick. – Majd az Arénában legyen nagy a szád.

- Ne aggódj, nem fogom visszafogni magam. – Race egyenesen Finnick szemébe néz, van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Talán megvetés? Finnick állja a barna szemekből áradó lenézést. Az izmai megfeszülnek, és ugrásra készen várja a fiú következő lépését.  

-  Kevesebb, mint fél óra és megérkezünk – töri meg a fagyos levegő csendjét Blee Nasher, miközben szög egyenes háttal, villával és késsel muffint eszik. Finnick izmai elernyednek, Race pedig unottan eszik tovább. – Azt ajánlom, hogy előtte csinosítsátok ki magatokat, a megjelenés rettentő fontos. – Bár Blee-vel ellentétben nem gondolom azt, hogy a külső eget rengetően lényeges, de reggeli után mégis gyorsan lezuhanyozok, és felveszek valami tiszta ruhát. Majd a vonat ablakához sietek, és várom, hogy végre megpillantsam a Kapitóliumot. Csupán pár perc, amíg kiérünk a sötét alagútból, és már látom is a várost, ami teljesen elkápráztat a szépségével és szín kavalkádjával.

- Hát nem csodálatos? – kérdezi elérzékenyülve Blee.

- De az – mondom elképedve. – Gyönyörűbb, mint hittem.