22. rész

Miután megettük a maradék bogyót és kivégeztük az egyik kulacs tartalmát, céltalanul bolyongunk az erdőben. Legalábbis szerintem, de Joice felszegett állal, határozottan halad előttem. Fejét ide-oda forgatja, még a beszélgetést is elutasítja, hogy jobban tudjon koncentrálni, bár a tónál világossá vált számomra, hogy képes egyszerre több felé is figyelni. A léptei olyan halkak, mintha a teste súlytalan lenne, a kést úgy markolja a kezében, hogy azt bármelyik pillanatban használni tudja. Mellette teljes biztonságban érzem magam, és bár a kezemben szorongatom a dobócsillagot és én is az erdőt fürkészem, a figyelmemet mégis inkább annak szépsége köti le. Kisebb-nagyobb emelkedőkön és lejtőkön gyalogunk, hol jobbra, hol balra kanyarodunk. A különböző méretű fák levelei között néhány helyen utat tör magának a napfény, de többnyire árnyékban haladunk. A bokrok sűrűn nőnek errefelé, egy-kettő még a derekamig is felér. Az ösvényt néhány kiálló gyökér és kődarab borítja, így fél percenként kénytelen vagyok az orrom elé nézni, máskülönben elesnék. Az egyik ilyen alkalommal egy mókus keresztezi az utamat, majd felkapaszkodik a mellettem lévő fa törzsére, és felfele kezd mászni. Nem messze az állattól, körülbelül egy centire, hirtelen egy kés áll a kéregbe. Ijedtemben összerezzenek és ösztönösen felsikoltok.

- Sajnálom, a francba… – morog Joice. – Tudtam, hogy elhibázom. Soha nem fogok tudni olyan jól célozni, mint Apa.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor rájövök, hogy nincs veszély, csak Joice megkívánta a mókushúst.

- Ugye rendben vagy, Annie? Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj, csak ha lehet, legközelebb előre figyelmeztess.

- Rendben, használjunk kézjeleket. Különben nem vagy éhes? A táskámban van damil, állíthatnánk csapdákat.

- Jó ötlet, de előtte fújjuk ki magunkat.

Joice ledobja a táskát a földre, majd előveszi a korábban összegyűjtött gyökereket, és lassan elmajszoljuk őket, hogy elnyomjuk a borzalmas ízűket, iszunk rájuk egy kis vizet is. Aztán egy fél órás pihenő után, Joice újból kutakodni kezd a hátizsákban, és előveszi a damilt. Egy ideig a kezében forgatja, majd feltápászkodik, és körbe néz az erdőben.

- Induljunk. – Én is felállok, a dobócsillagot az övemre akasztom, majd a táskát az egyik bokor tövébe hátrahagyva tovább indulunk.

 - Csak útban lenne – legyint. - Amúgy is a közelben maradunk. Visszajövünk érte.

Joice nagy szakértelemmel választja ki a helyeket, és gyakorlatias mozdulatokkal állítja fel a csapdákat, biztos vagyok benne, hogy mindezt nem a kiképzésen sajátította el. Legszívesebben megkérdezném, hogy hol tanulta meg mindezt, de nem akarom ilyesmiről faggatni, és különben sem tudhatom, hogy milyen bajt okozok a lány családjának, ha egész Panem előtt kíváncsiskodom.

- Add ide a kést, légyszi – nyújtja felém a kezét, én pedig azt csinálom, amit kér tőlem. Egy gyors mozdulattal elvágja a damilt.

 – Ez is kész – mondja büszkén. – Remélem hama… - hirtelen félbehagyja a mondatot, és kémlelni kezdi a környéket. A mutatóujját a szája elé emeli, jelezve, hogy maradjak csendben. – Szerintem valaki van itt – suttogja. – Keressünk búvóhelyet.

Halk, osonó léptekkel indulunk el. Joice abba az irányba bök, amerről jöttünk. Remegve haladok elől, és bár nem hallok újabb hangokat, hátrafordulok, de a lány arckifejezésének látványa nem enged fellélegezni. Idegesen markolászom a fegyverem, majd ismét hátrapillantok, és azt látom, hogy Joice pár lépéssel lemaradva, megfeszült testtel mered az egyik bokor felé.

- Futás! – kiált fel hangosan. A rémület megfagyasztja az érzékszerveimet, így nem fogom fel pontosan azt, ami körülöttem történik. A lábaim visznek előre, hallom Joice lépteit a hátam mögül, csakhogy valaki más is futni kezd. Az illető hangosan trappol, a súlya alatt megreccsen egy faág. Hátra fordulok, és minden túl gyorsan történik. Az egyik pillanatban Joice fut utánam, az üldözőnk a messziből hangosan kiált egyet, majd Joice gyomrába egy dárda fúródik.

Egy éles sikolyt hallatok, majd érzem, ahogy megerednek a könnyeim, és lefolynak az arcomon.

- Joice! Joice! – kiabálom a nevét. A lány tenyeréből kiesik a kés, és térde rogy.

- Fuss! – hallom meg az eltorzult hangját. – A kés – hörög tovább.

Nem akarok elmenekülni. Nem akarok elfutni. Itt akarok maradni mellette. Szeretném, ha a jelenlétemmel átsegíthetném a másvilágra. Ha osztozhatnék a fájdalmaiban.

De nem tehetem, mert pár méterre tőlünk egy szőkés-barna, nagydarab fiú siet felénk. Szerencsére az Adrenalinnak köszönhetően a testem magától lép működésben, és anélkül, hogy az agyam kapcsolna, már fel is kapom a kést a földről, és szaladni kezdek. Az elmém még mindig tompa, mikor hátrapillantok, de sikerül beazonosítanom, hogy a Kilences fiú van a nyomomban.

Az Arénát ágyúdurranás hangja rázza meg. Joice halott.

A könnyfátylon keresztül nem látok rendesen, és érzem, hogy bármelyik pillanatban a sírva eshetek össze.

De nem tehetem.

Futás közben felsértem a bőröm néhány faággal, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Csak rohanok tovább. Ismét hátrapillantok, és ekkor veszem észre, miért is olyan hangos és lassú a fiú: megsérült a lába és sántít. Ez az egyetlen szerencsém, különben már rég utolért volna. Így viszont van esélyem elmenekülni.

A fejem mellett elsuhan egy nagyobb kődarab. Felsikítok, aztán gyorsan a szám elé kapom a szabad kezem, és szaladok tovább.

A sírástól egyre nehezebben kapok levegőt, de már közel vagyok a táskához. Meg kell szereznem. Ez az egyetlen, ami a menekülésre ösztönöz. Egy cél, amit el kell érnem, valami, ami motivál. Mögöttem puffanást hallok, majd az üldözöm káromkodni kezd. Egy újabb pillantás a hátam mögé, és látom, hogy a fiú elterült a földön. Ha mázlim van, eltart egy percig, míg feltápászkodik. A remény, mint valami energia löket járja végig a testem, így még gyorsabb tempóba kapcsolva rohanok tovább. Aztán a semmiből előbukkan a sáros-földes táska a fa tövében. Nem állok meg, futás közben kapom fel a földről.

És most? Merre menjek? Menedékre van szükségem.

Jobb ötlet híján tovább rohanok, de érzem, hogy már nem bírom sokáig. Szúr az oldalam, és egyre lassabb leszek. Az egyik fa törzsének dőlve levegő után kapkodom. A Kilences fiút egyelőre leráztam, de tudom, hogy nem fogja feladni. Lábsérülés ide vagy oda, utol fog érni. Ekkor meglátok egy áfonyabokrot. Gyorsan bevackolom magam a levelei közé, azt remélve, hogy az elmúlt pár nem megszűnik létezni, és visszakerülök a Viadal első napjára. Szerencsére a cserje remekül eltakar, de a szívem olyan hangosan kalapál, hogy attól félek, hogy ha ide ér a fiú még a végén meghallja. Egy szűk résen keresztül kémlelem az üldözőm. Alig pár méterre tőlem megáll és tanácstalanul körbefordul. Aztán bicegve tovább szalad. Kifújom a levegőmet, és csak ekkor veszem észre, hogy egészen idáig bent tartottam. A fiú léptei távolodó hangját hallgatom. Elmúlt a veszély, de képtelen vagyok megmozdulni.

Joice meghalt, és egyedül maradtam.

21. rész

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, bár bevallom, hogy nem vagyok teljesen megelégedve vele, valamint kicsit rövidebb is, mint szokott. Viszont tervezek egy kis karácsonyi meglepetést, remélem ezzel majd kárpótolni tudlak titeket. :) 

Köszönöm, a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy itt vagytok és olvastok :)

Joice feltápászkodik, a kezét a nadrágjába törli, aztán megnézi a csomagot.

- Zsömle, a Tizenkettedikből. Úgy tűnik Haymitch-nek leesett, hogy az lenne a dolga, hogy segítsen. Mondjuk nem értem, miért ételt küld, mikor épp van mit ennünk, de azért köszönjük – emeli fel a pékárut, majd egy gyors mozdulattal széttépi, és a nagyobb darabot felém nyújtja. Én viszont a kisebbet veszem el tőle.

- Te kaptad, legyen a tied a nagyobb rész.

- Ahogy gondolod, hableány – von vállat, majd egy nagyot harap belőle, és mellé bekap néhány bogyót.

Hát mégsem akart megmérgezni! Joice tényleg a szövetségesem. 

Elkap a bűntudat, ahogy a színes gyümölcsökre nézek. Amíg Joice segíteni akar, én mindenfélével meggyanúsítom, pedig, amikor meggondolatlanul a tóhoz rohantam, ő akkor is utánam sietett, és féltet. Hallottam az aggodalmat a hangjából. A lelkiismeretem belülről fojtogatni kezd. Legszívesebben bocsánatot kérnék tőle, de ahhoz el kéne mondanom neki, hogy azt feltételeztem meg akar mérgezni, és attól félek, hogy ez rosszul esne neki. Nem akarom megbántani.

Bár még csak pár napja ismerjük egymást, azt hiszem, Joice a barátom lett.

 - Mi a baj, nem ízlik a hal? Vagy esetleg honvágyad lett tőle?

Bólintok, és érzem, ahogy bármelyik pillanatban megeredhetnek a könnyeim. Nem elég, hogy meggyanúsítom, de most még hazudok is neki.

- Nekem is hiányzik az otthonom – mondja bánatosan.

Jó darabig csendben ülünk, és kedvtelenül eszegetjük az ebédünket, közben pedig a vízesés hangját hallgatjuk. Aztán Joice megszólal:

- Szeretnéd, hogy meséljek egy kicsit a Tizenkettedikről? – ismét bólintok, így Joice rögtön beszélni is kezd. Arról, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élnek ott az emberek. Elképedve hallgatom a beszámolóját. Nálunk is vannak éhezők, de a Tizenkettedikhez képest mesés a helyzetünk, ráadásul a tenger remek élelemforrás számunkra. Ha egy nap épp nincs mit enni, legrosszabb esetben az ember lemegy a partra kagylót gyűjteni, hogy ne üres gyomorral feküdjön le aludni.

- Örülök, hogy a Negyedik körzet az otthonom – mondom, mire Joice rám mosolyog.

- Azt gondolom, hableány. Most mesélj valamit te. Milyen a tenger mellett élni? Olyan szívesen megnézném egyszer.

A lány kérésére mesélni kezdek az otthonomról. A tengerről, hogy milyen szép is a parton állva a naplemente, hogy milyenek az emberek, megemlítem neki az öreg halászt is, majd leírom, hogy is néz ki egy átlagos halászhajó, mesélek a kikötőben található vitorlásokról. Elmondom neki azt a történetet is, amikor egyet még vezethettem is. Azt kihagyom, hogy Finnick vitorlásáról van szó. Róla semmit sem mondok, pedig a legtöbb emlékemben szerepel, úgyhogy próbálok olyan dolgokról beszélni, amik nem kapcsolódnak hozzá.

- Talán a körzet egyetlen hátránya, hogy minden halszagú – mondom, mire egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Mindketten kifogytunk a mesélésből, így némán figyeljük a környéket. A természet szépsége ismét sikerül lenyűgöz, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen gyönyörű hely, ennyi veszélyt tartogasson a számunkra.  

- A testvéreimmel mindig szóláncot játszottunk esténként, egyedül így sikerült elaltatnom őket. Tudom, hülyeség az Arénában csak ülni és játszadozni, de esetleg lenne kedved…

- Hal – vágok a szavába. Joice elmosolyodik, majd rögtön mond is egy „l” betűs szót. Biztonság kedvéért egy olyan helyre húzódunk, ahonnét az egész környéket belátjuk, és közben végig a fákat és a bokrokat fürkészik. Biztos vagyok benne, hogy ha bárki erre járna Joice azonnal kiszúrná, így nem érzem magam veszélyben, és a játék olyan a lelkemnek, mint a gyomromnak a hal és a zsömle. Szükségem van rá. Azért, hogy ha csak pár percre is, de megfeledkezzek a Viadalról. Hogy eltereljem a figyelmem az állandó rettegésről. Néha elég vicces szavak hangzanak el, így felnevettünk, de próbáljuk visszafogni magunkat, még úgy is, hogy tudjuk, a vízesés elnyomja a hangunkat.

Aztán megszólal az ágyú, és a jókedvünk gyorsan elszáll, mintha nem is lett volna. Joice egyetlen másodperc alatt állva terem, kezében erősebben szorongatja a kést, és jó alaposan körbe néz.

- Úgy tűnik, nem a közelben történt. Viszont lassan besötétedik, talán itt lenne az ideje valami búvóhelyet keresni.

Úgy döntünk, hogy az éjszakát egy fa tetején töltjük, talán ott nagyobb biztonságban leszünk, mintha a földön éjszakáznánk. Így hát keresünk egy magas fát, aminek vaskos ágai és terebélyes lombkoronája van. Joice olyan gyorsan mászik fel rá, mintha ez mindennapos lenne nála. Nekem már nehezebben megy a dolog, de én is egész hamar felérek. Végül elhelyezkedünk egy erős ágon. Mivel az idő kezd lehűlni, szorosan betakarózunk, és a kötél segítségével rögzítjük magunkat a fa törzséhez, így megakadályozzuk, hogy a mocorgásnak köszönhetően a földön végezzük.

Csak most érzem, hogy mennyire elfáradtam a mai nap folyamán. Ásítok egyet.

- Nyugodtan aludhatsz. Majd reggel megmondom ki halt meg.

- Köszönöm. – Egy ideig még küszködök az álmossággal, de végül nem bírom tovább nyitva tartani a szemhéjaimat, és elalszom.

Másnap reggel Joice még alszik, amikor felriadok. Nem akarom, hogy miattam ébredjen fel, ezért mozdulat maradok, és a szomszédos fán figyelek egy madárcsaládot. Halkan csicseregnek, a hangjuk kellemes. Örömmel hallgatom őket, aztán egyik pillanatról a másikra elhallgatnak. Érzem, ahogy a vér sebesebben kezd lüktetni a szervezetemben. Fülelni kezdek, miközben lélegzet-visszafojtva várok. A szívem a torkomban dobok, a tenyerem izzadni kezd. Ágzörgésekre leszek figyelmes, majd futásra emlékeztető hangokat hallok. Valaki van itt, és a ziháló hangok csak megerősítik az elméletem. Ijedtemben majdnem leesek a fáról, az egyetlen szerencsém a kötél, ami visszatart a zuhanástól.

Szerencsére fél perc, és a léptek halkulni kezdenek, és mivel nem hallok semmi mást, fokozatosan megnyugszom. Ezek szerint az illető nem menekült, egyszerűen csak futott. Remélem, minél távolabb kerül tőlünk.

Joice mocorogni kezd, aztán kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mondom halkan, mire álmosan biccent egyet. Előveszi az egyik kulcsot, iszik pár kortyot, majd felém nyújtja.

- A Hármas fiú halt meg. – Nem mondok semmit. Magamban megpróbálom felidézni a fiút. Magas és vézna volt, barna haja az arcába lógott, és szemüveget viselt. Az Aratáson könnyezve ment ki a színpadra, de próbálta tartani magát. Egyik fegyver sem volt túlzottan az erőssége, de láttam, hogy remek csapdákat készített, olyanokat, amelyekkel embereket lehet elkapni. Biztos vagyok benne, hogy a szülei egész éjjel gyászolták. Nem lehetett több tizenötnél, még előtte állt az egész élet, és én még is megkönnyebbülést érzek a halálával kapcsolatban. Ismét mardosni kezd a bűntudat, de még sem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy a halálának köszönhetően több esélyem van haza jutni.

- Gyere, mozgassuk át magunkat, közben meg együk meg a megmaradt bogyókat. Kezdek éhes lenni. – Joice eloldozza a kötelet, a takarót a táskába gyömöszöli, aztán a következő pillanatban már a földön is van. Óvatosan lemászok a fáról, majd megállok mellette.

- Reggel járt erre valaki, nem láttam, ki volt az, de hallottam a lépteket. – Joice ráncolni kezdi a homlokát, és acélszürke szemei fagyossá válnak.

- Akkor legyünk nagyon óvatosak.

20. rész

- Gyerünk, Annie, ébredj! Induljunk – rázza meg a vállam Joice. Álmosan pislogok, majd megdörzsölöm a szemeimet, és reménykedek, hogy ez majd segít elmulasztani a fáradságot. Ásítozva hajtom össze a takarót, míg Joice a felszerelését ellenőrzi.

- Tessék, vedd el – nyújtja felém a dobócsillagot. Értetlenül meredek a lányra.

- Nem félsz, hogy megöllek vele? – kérdezem szinte suttogva, ugyanis a torkom teljesen kiszáradt.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem kell tartanom tőled – mondja, majd egyszerűen a kezembe nyomja a fegyvert. – Különben láttam, hogy az éjjel megpróbáltad ellopni tőlem, szóval legyen csak a tiéd.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és mardosni kezd a bűntudat. Joice halk fütyörészés kíséretében belegyömöszöli a táskájába a takarót.

- Azt hittem, nem bízhatok meg benned – ismerem el. – Azt gondoltam, hogy titokban összedolgozol valakivel, és az a feladatot, hogy a tóhoz vezess. Igazából még most sem tudom biztosra, hogy nem ez az igazság, de…

- Nem foglak bántani – szakít félbe Joice. – Ha megígéred, hogy te sem.

Hosszasan tanulmányozom a lány arcát, próbálom meglátni rajta a hazugság legkisebb jeleit is, de nem sikerül átlátnom rajta. Érzelemmentesen nézz vissza rám, és a válaszomra vár.

- Gondolom, bármit megtennél, hogy haza juss a kistestvéreidhez.

Joice bólint egyet.

- Szükségük van rám.

- Akkor miért nem próbáltál megölni? – Minél hosszabb ideig hallgat, annál idegesebbé válok.

- Nem akarok gyilkos lenni, Annie – mondja végül, meglepően halk és fájdalmas hangon, de aztán ismét visszavált a közömbös hangszínére. – Csak akkor fogok ölni, ha nincs más választásom. Te pedig ott álltál előttem teljesen kétségbeesetten és védtelenül. Azt hiszem megsajnáltalak.  Szövetségesek?

Joice felém nyújtja a kezét. Egy fél pillanatig habozok, de aztán úgy döntök, elfogadom az ajánlatát, és kezet rázok vele.

- Szövetségesek.

Akárcsak tegnap, ma is Joice halad elől, előreszegezett késsel támadásra készen. Olyan sűrűn nézz jobb-balra, hogy csodálkozom, hogy még nem szédült el, ugyanakkor örülök, hogy ennyire koncentrál, mert biztos vagyok benne, hogyha bárki is lenne a közelünkben, időben kiszúrná az illetőt.  

- Már mindjárt ott vagyunk – mondja halkan, miközben elhúzz előttem egy ágat.

-  Különben, hogy sikerült rátalálnod a tóra? – kérdezem.

- Elég nehezen. - Joice ismét körbe néz, majd közelebb hajol hozzám. - Még a Bőségszarunál szereztem két kulacsot, de persze üresek voltak. Szóval elindultam vízért, de sehol sem találtam se egy rohadt patakot, se egy tavat. Azt hittem, hogy szomjam pusztulok. Már kezdtem feladni, amikor megpillantottam egy pockot, vizes volt a pofája, így tudtam, hogy a közelben járok. Az utolsó energiáimat felhasználva alaposabban kezdtem körbe járni a környéket, míg végül meghallottam a vízesés hangját.

- Eddig nem is mondtad, hogy vízesés is van.

- Pedig van. Egy hegyről omlik a tóba. Megpróbáltam felmászni rá, de mindig történt valami. Először egy földcsuszamlás, aztán egy mérges kígyó támadt rám. Úgy tűnik, nem akarják, hogy bárki feljusson a tetejére. Szerintem az lehet az Aréna széle.

- Hogy érted, hogy a széle?

- Egyik évben valamelyik kiválasztott csapdaként használta az erőteret. Még a szüleim mesélték. – Joice a valamelyik szót furcsán ejti, és még halkabban beszél, mint eddig. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja ki volt az illető, csak nem akarja a nevén nevezni. Vagy csak nem meri megtenni. – Azóta a Játékmesterek nem igazán szeretik a kiválasztottakat az Aréna szélén látni. Így többnyire visszaterelik őket onnan.

Miközben Joice szavain elmélkedek, meghallom a vízcsobogás hangját, és gondolkozás nélkül rohanni kezdek.  

- Annie, várj! – kiált utánam, csakhogy én nem várok. Gyors tempóba kerülöm ki a fákat, és az sem érdekel, hogy néhány faág felkarcolja a bőrömet.

Mikor kiérek egy tisztásra, lihegve állok meg, és körbe nézek.

A tó mellett egy hegyvonulat húzódik végig, ami mellett egész aprónak érzem magam. Két hegy között egy ember által épített gát áll. A masszívnak látszó tákolmányban egy négyzet alakú lyukat vájtak, innen tör elő a vízesés, majd sebesen zúdul a mélybe.

- Annie! – zihálja Joice, amikor utolér. – Normális vagy? Mi van, ha van itt valaki? Ha rád támadnak? Óvatosabbnak kellene lenned.

- Gyönyörű ez a hely – mondom még mindig a tájat csodálva.

- Szerintem is – mondja Joice, miközben ő is a környéket kémleli. – Úgy tűnik tiszta a levegő. – Előveszi a három kulacsot, az egyiket a kezembe nyomja, a másik kettőt pedig magánál tartja, és elindul velük a tó széléhez. Joice példáját követve, én is térdre ülök a parton, majd a flakont a víz alá merítem. A víz hideg, de még is jól esik.

Hirtelen a honvágyam még elviselhetetlenebbnek tűnik. Hiányzik a tenger, az otthonom, a családom, Finnick…

Kibújok a bakancsomból, és egy száll trikóban és nadrágban belegázolok a vízbe. Amikor már nem ér le a lábam, hátrahajtom a fejem, és felfekszem a vízfelszínére, és hosszú perceken át csak lebegek. Majd hirtelen hasra fordulok, és elmerülök.

- Te nem jössz be? Nagyon kellemes a víz – kérdezem, mikor feljövök levegőért.

- Nem tudok úszni – vonja meg a vállát Joice. – Különben is hideg.

A parton állva kicsavarom a hajamból a vizet, csukott szemeimmel az ég fele nézek, és hagyom, hogy a napsugarak táncot járjanak az arcbőrömön és szélesen mosolygok. Joice nem messze tőlem ül, és a táskáját pakolja, gondolom, a felszerelést ellenőrzi, vagy valami hasonlót csinálhat. Letelepedek mellé, és egy ideig csak nézem, ahogy valamilyen szempont szerint egymás mellé teszi a különböző cuccokat. Például a korábbról gyűjtött gyökereket, kérget és a vizet egy kategóriába helyezi, és közvetlen a lába mellé rakja le, míg egy hosszú kötél és egy damil egy másik csoportot alkot. A földön ott hever még a takaró és a kése is.

- Hogy sikerült elmenekülnöd a vérfürdőből? – csúszik ki a számon a kérdés, ami már régóta foglalkoztatott.

- Ez egyszerű. Nem voltam ott. Amint a gong megszólalt elfutottam és elrejtőztem. – Épp szóra nyitnám a szám, de Joice továbbfolytatja. – Akkor, hogy sikerült megszereznem ezeket? – mutat a felszerelésre. – Nem mentem messzire, a közelben kerestem menedéket. Aztán megvártam, amíg a Hivatásosok lelépnek, azért, hogy a légpárnások elvihessék a halottakat. A legfontosabb dolgokat már összeszedték, az összes élelmet is magukkal vitték, sajnos fegyverből sem maradt sok, csupán ez a kés és a dobócsillag. Viszont még mindig volt egy csomó használható holmi. Úgy tervezték, hogy miután a légpárnások elmennek, visszamennek, és azokat is összeszedik. Így, amikor elindultak a Hajtóvadászatra, előbújtam és összeszedtem néhány dolgot. Nem sok, de ezzel már el tudok boldogulni.

Joice okos. Örülök, hogy egymásra találtunk, és szövetséget kötöttünk. Mellette nagyobb esélyem van a túlélésre.

De mi lesz később? Ha csak páran maradunk? Egyszerűen felbontjuk az alkut, és szétválunk. Vagy fogja a kését és elvágja a torkom. Talán valami ravasz tervet eszel ki, hogy végleg megszabadulhasson tőlem?

Megrázom a fejem, remélve, hogy akkor majd a gondolataim kiesnek valahogy belőle. Nem akarok azon elmélkedni, hogy vajon Joice, hogyan fog hátba támadni.

- Farkaséhes vagyok – morgolódik. – Bárcsak lenne valami, amit ehetnénk a gyökereken kívül. – A lány a fejét jobbra-balra kezdi forgatni, valami ehető után kutatva, ösztönösen én is ide-oda kapkodom a szemeimet, amikor is meglátom, ahogy a vízfelszínén megcsillan valami. Először azt gondolom, hogy csak a napsugara az, de aztán észreveszem, hogy a vízben halak úsznak. Gondolom fürdés közben a mozgásommal elriasztottam őket, ezért nem tűnt fel.

- Szereted a halat? – kérdezem. Joice szürke szemei felcsillannak, és heves bólogatásba kezd.

- Mire van szükséged, hogy kifogj párat? Egy hosszú bot? Csali? - kérdezi lelkesen.

- Csak két kődarabra. – Joice értetlenül néz rám. – Bízd csak rám.

Elmondom Joice-nak, hogy laposabb kövekre van szükségem, aztán mindketten lázas keresésbe kezdünk. Szerencsére egész hamar meg is találjuk a tökéletes darabokat. Mivel néma csend kell, ahhoz, hogy sikeres legyen a halfogás, Joice felajánlja, hogy addig elmegy bogyókat gyűjteni. Ismét besétálok a vízbe, majd mikor az már a combom közepéig ér, megállok, veszek egy mély lélegzetet, majd lehunyom a szemeimet.

A Negyedik körzetben él egy öreg halász, aki ezzel a technikával fogja ki a vacsoráját. Magam előtt látom, ahogy a kezében két kődarabbal, és fáradt szemeivel a tengert fürkészi. Lassan lélegzik, és mozdulatlanul áll. Aztán egyik pillanatról a másikra lecsap a tenger habjai közé, és a kezét felemelve észreveszem, hogy a két kő között egy hal ficánkol, és szabadulni próbál. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor először láttam. Hisz addig mindig lassan, csoszogva közlekedett, akkor mégis, olyan sebesen csapott le a halra, mint ahogy a villám csap be egy fába. Amikor a halász meglátta a döbbent tekintetemet, jóízűen felkacagott, kivillantva ezzel egyetlen fogát. Aztán megkérdezte, hogy szeretném-e megpróbálni. Finnick abban az évben lett a Negyedik körzet kiválasztottja, minden egyes ébren töltött percben érte aggódtam, így a halfogás remek alkalomnak tűnt arra, hogy legalább egy órára megfeledkezzek arról, hogy talán soha többet nem fogom viszont látni. Így hát a délutánomat az öreg halásszal töltöttem, és a nap végére egészen belejöttem a dologba. Végül enyém lett a fogás fele, amit először nem is akartam elfogadni, de a halász ragaszkodott hozzá. Cserében meghívtam hozzánk vacsorázni, amit boldogan el is fogadott, és jóízűen tömte meg a hasát, épp úgy, mint a családom.

Az igazság az, hogy többet nem kísérleteztem a halfogással, mert nem volt rá szükségem. Így nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járok, de mindent megpróbálok úgy csinálni, mint aznap. Mozdulatlanul állok, és lassan veszem a levegőt. Nem messze tőlem egy hal úszik el. Egy gyors mozdulattal lecsapok rá, de elhibázom. Az állat fürgén elsiet mellőlem. Csalódottan felsóhajtok, de nem adom fel, és tovább próbálkozok. Még két eredménytelen kísérlet után sikeresen elkapok egyet, de nem tartom elég közel a kezeimet egymáshoz, így kicsúszik a kődarabok közül, majd hangos csobbanással pottyan vissza a tó vízébe. Idegesen harapok a számba, majd emlékeztetem magam, hogy muszáj nyugodtnak lennem, különben soha sem fog sikerülni. Beszívom az oxigént, majd lassan kiengedem, aztán megismétlem újra és újra. A szemeimmel követem, ahogy egy hal elúszik mellettem, majd egy gyors mozdulattal elkapom. A sikeremnek hála felbuzdulok, és alig telik el fél óra, a parton három darab tetem fekszik.

- Na, hogy haladsz, hableány? – hallom meg Joice hangját.

- Szerintem ennyi elég lesz mára. Legfeljebb, ha éhesek maradunk majd fogok még.

Amíg én száradok, Joice a parton ülve a késével megpucolja a halakat.

- Nem hiszem, hogy megéri kockázatot vállalni a tűzrakással, együk meg őket nyersen. Ide adod a kulacsot? - Az egyik kulacs tartalmát korábban kiöntöttük, hogy Joice abbagyűjtse a bogyókat, és most mindenféle piros és lila gyümölcs van benne. Néhány szemet a tenyerembe öntök, és hosszasan méregetem őket. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyet. A kiképzésen volt valami hasonló piros színű bogyó, de az kisebb szemű volt.

- Biztos vagy benne, hogy ehetőek?

- Igen – válaszolja egyszerűen, miközben az egyik halat kettévágja, hogy igazságosan osztozkodhassunk. Megint elönt a bizonytalanság. Mi van, ha a bogyók mérgezőek? És ezt Joice is tudja. Lehet, hogy így akar megölni. Amíg távol volt elgondolkozott, és rájött, hogy csak nyűg vagyok számára, ezért minél hamarabb meg akar tőlem szabadulni, mindezt a lehető legkevesebb vérrel. A mérgező bogyók tökéletes arra, hogy csendben eltegyen láb alól.

- Tessék. – Joice letép két nagyobb levelet, és arra teszi rá az én másfél adag halamat, a maradékot pedig a másikra helyezi. Aztán fogja a gyümölcsöket tartalmazó flakont, és a rögtönzött tányérra önt belőlük. Torokban dobogó szívvel nézem a lila és piros bogyókat. Joice enni kezdi a halat, a körethez egyelőre hozzá sem nyúl.

- Ez finom – csámcsogja. A gyomrom korogni kezd, így nem bírom ki, hogy ne kezdjek én is hozzá, de megfogadom, hogy csak a halból eszek, a bogyókat pedig messziről elkerülöm.

Már épp neki kezdenék, amikor az égből hirtelen egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik.

19. rész

Sziasztok! Mint látjátok a blog új kinézetet kapott. Nekem nagyon tetszik, bár még nincs teljesen kész. Hamarosan felkerül egy, a történethez jobban passzoló fejléc, a poszáta csak ideiglenesen van kint. A design a Zaczarowane Szablony oldalról származik, és itt is szeretném megköszönni Sakura segítségét. Még egyszer köszi! :)

Nektek pedig köszönöm a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy szeretitek a történetet. :) 

A lány megtorpan a hangom hallatán. Egy másodpercig a hátát mutatja nekem, majd egy gyors mozdulattal felém fordul, és a kést, amit a kezében szorongat, fenyegetően feljebb emeli. A fejemben a gondolatok, akárcsak egy örvény, sebesen kavarogni kezdenek, majd egyetlen egy mondattá állnak össze: Meg fog ölni.

De akkor miért akart elmenekülni?

Talán először azt hitte, hogy valaki más vagyok. Valaki, akivel szemben nincs esélye, de azzal, hogy utána szóltam mindent elrontottam. Így most már világossá vált számára, hogy semmim sincs, amivel megvédhetném magam.

A lány úgy egy méterre áll tőlem, és alaposan végig mér. Az arcán a megkönnyebbülés jeleit fedezem fel. Tisztában van vele, hogy nem jelentek veszélyt számára. Talán emlékszik rám a kiképzésről.

Meg fog ölni. Azért, hogy hamarabb vége lehessen, hogy nagyobb esélye legyen hazajutni. Egyszerűen fogja a kését, és felnyársal vele.

Még is, ahogy belenézek a lány acélszürke szemeibe, azt látom, hogy erősen vívódik. Fogalma sincs, hogy még is mihez kezdjen velem. Lélegzet-visszafojtva várok, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lány leereszti a kését.

Nem fog bántani!

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.

- Ezt még később meg fogom bánni… - morogja. – Mi a neved? – Nem válaszolok. Magam sem tudom miért. Néma csendben nézem a lányt. Alacsonyabb nálam, és alultáplált, olyan tizennégy éves lehet. Fekete haját felkötve hordja, de néhány kósza tincs kiszabadult a copfjából, és most az arcához tapad. Acélszürke szemeitől a hideg futkos a hátamon. Az övére egy dobócsillagot akasztott, jobb vállán egy megtömött táska lóg, amit korábban sárral és földdel kent be. – Süket vagy, vagy mi? – kérdezi a kelleténél indulatosabban.

- A nevem Annie. Négyes körzet – mondom alig hallhatóan.

- Joice, szénbányászok. – Egy ideig csak bámul rám, idegesen állok egyik lábamról a másikra, aztán fellélegzem, mikor Joice fagyos tekintete a földre téved. – Az a te cipód? – Bólintok.

- A tiéd lehet. – Joice újból engem kezd el vizslatni, végül mosolyra húzza a száját. Egy gyors mozdulattal ráveti magát a pékárura, mintha attól félne, hogy ha akár egy percet is késlekedik, az még megszökne előle. Egy nagyobb darabot leharap belőle, majd rágni kezdi.

- Ezer hála, hableány. Az elmúlt napokban csak gyökereket és kérget ettem – mondja teli szájjal.

- Nyugodtan edd meg. – Joice újból elmosolyodik, ezúttal sokkal barátságosabban, mint az előbb. Aztán lázasan gondolkozni kezd.

- Van valami, amire szükséged van? Adnom kell valamit a cipóért cserében. Nálunk az emberek utálnak tartozni.

- Vízre, nagyon szomjas vagyok. – A lány egy újabb darabot harap a pékáruból, majd a táskájából elővesz egy kulacsot, és a kezembe nyomja.  Nagy kortyokban inni kezdek, és az egész napos szomjúságtól későn jut el az agyamig, hogy még sem ihatom meg mindet, hisz nem az enyém, de ekkor már csak néhány csepp folyadék marad a flakon alján. – Sajnálom – nyújtom vissza a szinte üres kulacsot.

- Semmi baj. Van még egy teli üvegem, és majd újratöltöm a tónál – vonja meg a vállát.

- Te tudod, merre van víz?

- Igen. Különben már rég halott lennék – mondja enyhe éllel a hangjában, amitől úgy érzem, hogy ostobának tart.

- Miért? Nincsenek támogatóid?

- Fogalmam sincs, de ha vannak is, a mentorom biztos nem az – próbál közömbösnek tűnni, de a hangjából árad a megvetés.

- Nem jöttetek ki egymással? - faggatózok tovább, mire a lány kényszeredetten felnevet. 

- Az a fickó egy részeg disznó. Valószínűleg most is nagyban piál, és fogalma sincs, hogy mégis kinek kéne segítenie. Még csak tanácsokat sem adott, egyet leszámítva: maradj életben. Neked nagy mázlid van, hableány. Én csak magamra számíthatok, senki sem segít, és... – Joice beszívja a levegőt, de végül nem fejezi be a mondatot. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozná benne. A távolba néz, majd vissza rám. Egy pillanatra, mérhetetlen fájdalmat látok a lány arcán, de aztán a szürke szempár ismét fagyos és távolságtartó lesz.

- Tudod mit, holnap megmutatom neked a tavat. Most már kezd későre járni, úgyhogy keressünk búvóhelyet, és pihenjünk le.

Némán sétálunk a fák között. Jobbnak látom, ha nem faggatom tovább, pedig szeretném megkérdezni tőle, hogy hol tanult meg ennyire halkan közlekedni az avar és a földön heverő ágak között. Hozzá képest, én olyan hangos vagyok, mintha egy többtonnás elefánt volnék. E miatt néha csúnyán is néz rám, de hiába próbálok csendesebb lenni, nem járok sikerrel.

- Nézd – mutat egy terebélyes cserjére, egy félórányi séta után. – Ez tökéletes lesz. Itt meghúzhatjuk magunkat éjszakára.

Nem értem, hogy ez a bokor mégis miben különbözik a többitől, amelyek mellett elhaladtunk az út során, de mivel nem sokára lemegy a nap, nem akadékoskodom. Bemászunk az ágak közé, és elrendezgetjük a leveleket, hogy a lehető legjobban takarjanak.

- Itt biztonságban leszünk – suttogja Joice inkább magának, mint nekem. A táskájából előveszi a teli flakont, inni kezd, majd mikor végez, felém nyújtja. Bátortalanul elveszem tőle, és én is iszom pár kortyot.

- Köszönöm – mondom neki. Joice csak biccent egyet, és tovább matat a táskájában. 

Tehetetlenül ülök egy helyben, és kinézek az ágak között, de időközben már teljesen besötétedett, így semmit sem látok. A levegő lehűlt, a tenyeremmel dörzsölgetni kezdem a karjaimat, hogy valamennyire felmelegítsem magam. 

- Jó hűvös lett - mondom.

- Szerintem is, de van takaróm. Osztozhatunk rajta.

- Otthon sem valami kényelmes az ágyam, de ez már azért túlzás – morogja álmosan Joice. Összerezzenek a hangjára, azt hittem már rég elaludt. Nem válaszolok, néma csendben fekszem tovább, és egy bagoly huhogását hallgatom. Közben lázasan gondolkozom.

Mégis miért akar segíteni nekem? A cipóért cserében már lerótta a tartózását, azzal, hogy adott a vízéből. Miért akarja még a tavat is megmutatni nekem? De a legfontosabb kérdés: Miért nem ölt meg, mikor alkalma nyílt rá?

Mi van, ha ez az egész egy csapda. Először elhiteti, hogy biztonságban vagyok mellette, aztán pedig hátba támad. Lehet, hogy összedolgozik valakivel. Talán a Hivatásosok a tónál táboroznak, és ott várják az odatévedt áldozatokat. Joice feladata pedig, hogy oda terelje a többieket.

Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a rettegés, és egész testemben vacogni kezdek.

Nem bízhatok meg benne. El kell tűnnöm innen, mielőtt még túl késő lesz.

Vajon mit csinálna most Finnick? Biztos kitalálna valami használható ötletet. Gondolkodj, Annie! Talán, ha megvárnám, amíg elalszik. Aztán néma csendben elmenekülnék.

Óvatosan mocorogni kezdek, de Joice nem reagál. Felkönyökölök, és a lányra pillantok, de a sötétség miatt képtelen vagyok megállapítani, hogy csukva van-e a szeme. Idegesen az ajkaimba harapok.

Mégis mi a francot csináljak most?

Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy a kést a kezében szorongatja, akár alszik, akár nem. Feszültem nyelek egyet, és átkozom magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem.

Hirtelen Joice vállai megrándulnak, majd szipogásra emlékeztető hangokra leszek figyelmes. Joice… sír? Tehetetlenül rágcsálom a számszélét, majd egy hosszas tépelődés után, nem bírom tovább, győz a kíváncsiságom.

- Valami baj van? – kérdezem suttogva, de a szavaim hallatán a lány még is összerezzen, mintha épp most kaptam volna rajta valamin.

- A-azt hittem, alszol – mondja fojtott hangon.

- Nem tudok – ismerem el, de nem árulom el, hogy azért mert szökésen töröm a fejem. Visszafekszem a hideg földre, és próbálom kitalálni, hogy vajon miért sírhat. Talán bűntudata van.

Egy ideig egyikünk sem szólal meg, majd Joice gyászos hangon megtöri a csendet.

- Tudod, az apám… meghalt.

Fogalmam sincs, hogy miért mondja ezt el nekem. Abban sem vagyok biztos, hogy igaz-e, amit mond. Zúg a fejem, és azt kívánom, bárcsak az áfonyabokorban maradtam volna.

Eszembe jut a dobócsillag, ami Joice övén lógott. Tisztán emlékszem, hogy mielőtt betakaróztunk volna, leakasztotta onnan, és a táska egyik pántjára kötötte fel. Ha sikerülne valahogy megszereznem…

- Részvétem – mondom, miközben felülök, és a szemeimmel a lábamnál lévő táskára fokuszálok. – Biztos nehéz beszélned róla, de megkérdezhetem, hogy mi történet vele?

Joice nem felel, halkan szipog, a kezeivel pedig a szemeit dörzsöli. Kezdem azt hinni, hogy a lány igazat mond, és ez nem csak egy kitalált mese. Mindenesetre kihasználom az alkalmat, és közelebb csúszom a táskához.

- Én nem tudom, mihez kezdenék a szüleim nélkül – Joice a szavaim hallatán hangosabban kezd el sírni.

Csak színlel. Nehogy bedőlj neki!

Még is, ahogy ránézek, elszorul a torkom, és nehéznek érzem a mellkasom.

- E-egy bányarobbanásban halt meg.

Alig fél méterre van tőlem a fegyver. Kinyújtom a karom, és az ujjvégeimmel már érzem is a hűvös penge érintését.

- Még elég friss a seb.

- Biztos nehéz lehet – folytatom a figyelemelterelést. Sikerül észrevétlenül leakasztanom a dobócsillagot, így most a kezembe szorongatom. Majd gyorsan a hátam mögé rejtem, amikor Joice hirtelen felpattan. Aztán megölel. Annyira váratlanul ér a gesztus, hogy először ledermedek, és csak pislogok, végül viszonzom az ölelést a szabad kezemmel.

- Nagyon hiányzik, de a legrosszabb ebben az egészben, hogy magukra hagytam a testvéreimet.

Az Aratásnapi ismétlés képei jelennek meg a szemeim előtt, emlékszem a kisfiúra, aki mikor meghallja nővére nevét, sírva szalad a lányhoz. A kamera mutatta Joice családját: a húgát, a két öccsét és az anyját. Senki mást.

- A kistestvéreid… - Könnyek szöknek a szemembe, kiejtem a kezemből dobócsillagot, és a felszabadult kezemet is a lány hátára teszem.    

- Nem bírnák elviselni, ha még engem is elveszítenének. – Joice hangja elcsuklik.

Hirtelen minden világossá válik. A kiképzésen Joice végig egyedül volt, még a társa sem csatlakozott hozzá. Az interjún végig elutasítóan beszélt, mindig kitért a személyes kérdések elől, és mindenre szűkszavúan válaszolt. Nem akarta, hogy az emberek megtudják ki is ő valójában. Senkit sem akart közel engedni magához. Mikor találkoztunk, akkor is végig távolságtáró volt, valószínűleg ha nem lett volna nálam a cipó, egyszerűen magamra hagy. Joice a viselkedésével próbálja védeni magát. Egy falat épített fel maga köré, hogy senki se láthassa, hogy valójában mennyire érzékeny, de nem bírta tovább visszatartani mindazt, ami belülről emészti. Muszáj volt valakinek elmondania.

Észrevétlenül felveszem a dobócsillagot, és ismét a hátam mögé rejtem.

- Tudod, hableány, egész megkedveltelek – mondja, majd visszafekszik a földre.

Most, hogy nem nézz ide, gyorsan visszateszem a fegyvert a helyére, majd én is lefekszem.

- Tudom, hogy hátráltatni fogsz, de örülök, hogy nem vagyok egyedül. – A hangja ismét távolságtartóvá válik. Fogalmam sincs, hogyan is kéne reagálnom a szavaira, így végül csendben maradok. Bevackoljuk magunkat a takaró alá, és már félálomban vagyok, amikor Joice ismét megszólal.

- Köszönöm, Annie – suttogja, majd nem sokára halkan szuszogni kezd.