- Annie, ébredj kislány – kérlel barátságosan egy
női hang. Az illetőnek kapitóliumi akcentusa van, de az ő magánhangzói nem
annyira furák, nem harapja el a szavak végét, és még csak nem is sipítozik
beszéd közben. Kinyitom a szemeimet és egy magas, hegyes orrú nőt pillantok meg
a szobában. A harmincas évei vége felé járhat. Az öltözködése visszafogott, egy
egyszerű orvosi köpenyt visel, tejföl szőke haját szoros kontyba fogta össze.
Hiába a szolid kinézet, a szemhéjára varratott ezüstszínű sminktetoválás egyből
elárulja róla, hogy nem a körzetekből való.
- Hogy érzed magad? – érdeklődik, miközben a
kezében tartott lapokat tanulmányozza.
- Egy kicsit fáj a fejem. - Várom, hogy reagáljon
valamit, de nem néz rám, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
meghallotta-e a válaszom. Figyelmét továbbra is a papírhalmaznak szenteli, olvasás
közben néha hümmög egyet, de továbbra sem szólal meg. - Maga az orvosom, igaz?
Csak azért kérdezem meg tőle, mert annyira belemerült
a kórlapom tanulmányozásába, hogy úgy tűnik el is felejtette, hogy a szobában
vagyok.
- Ó, igen. A nevem Minerva Aer – mutatkozik be,
majd biztatásképpen rám mosolyog. - Öltözz fel, hamarosan találkozni fogsz a
csapatoddal.
Óvatosan felülök, aztán az ágylábánál észreveszek egy
ugyanolyan ruhát, amilyet az Arénában kellett viselnem. A látványtól
megrohamoznak az emlékképek, érzem, ahogy elszorul a torkom, és egyre
szaporábban kezdek levegő után kapkodni.
- Nyugodj meg kérlek. Csak addig kell hordanod,
amíg a kamerák rögzítik az első találkozást. Aztán a Kiképzőközpontba visznek,
ahol aztán megszabadulhatsz tőle. Ha gondolod, még el is égetheted.
Ki kell
bírnod, Annie. Ez a legkevesebb már.
Veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, majd
a csupasz lábamat a hideg padlóra helyezem, pár bizonytalan lépés után megállok
az ágy végénél és farkasszemet nézek a ruhával. Végül összeszorított fogakkal
öltözködni kezdem, majd mikor készen vagyok, az ajtóhoz megyek.
- Csak ügyesen – biztat az orvosom.
Egy hálás pillantást küldök felé, majd a
szívverésem a kétszeresére gyorsul fel, mikor az ajtó magától kinyílik előttem
és egy üres folyosón találom magam. Kezemmel a halványsárga, csempézett falnak
támaszkodom, miközben próbálom kitalálni, melyik irányba induljak el. Aztán
meghallom Blee Nasher cérnavékony hangját, amint épp a nevemen szólít, és
azonnal jobbra fordulok.
Néhány méterre tőlem ott állnak mind, és rám
várnak: Finnick, Blee, Arielle és Antonius.
Széles mosolyra húzom a szám és megindulok feléjük.
Legszívesebben rohannék, de képtelen vagyok gyorsabb tempóban rakosgatni a
lábaimat. Finnick ezt látva elém siet, majd amikor már csak egy karnyújtásnyira
van tőlem, a karjaiba vetem magam. Sírva fakadok, és úgy csimpaszkodom Finnick-be,
mintha soha többé nem akarnám elengedni.
És nem is akarom.
- Ügyes voltál, Annie – teszi a vállamra a kezét
Arielle. A hangja szomorúan cseng, de tudom, hogy igazából örül, amiért újra
láthat. Boldog, hogy túléltem az elmúlt hetek megpróbáltatásait, viszont ez azt
jelenti, hogy a kiválasztott, akiért ő felelet, akit felkészített és megkedvelt,
most halott. Race emlékétől zokogni kezdek és szorosan átkarolom Arielle-t.
- Olyan boldog vagyok, hogy nyertél – szipog Blee
mellettünk. – Úgy megijedtem, amikor… - kezd bele, de a mondat végét már soha
sem fogom megtudni, mert Arielle rosszalló tekintettel néz rá.
- Gratulálok – mondja Antonius is. Odalépek elé,
majd őt is átölelem. A stylistom meglepődik, és először fészkelődni kezd, de
aztán vállon vereget.
- Na, jó drágáim, most már indulnotok kell – szólal
meg Blee. – Antonius kísér el a Kiképzőközpontba, ahol a felkészítő csapatod
segítségével gyönyörűvé varázsolnak az esti közvetítésre.
Még egyszer hozzábújok Finnick-hez, majd Antoniussal
a lifthez indulunk.
Csendben hallgatom, ahogy a felkészítő csapat a
Viadalról beszél. Arról fecsegnek, hogy mennyire izgalmas és lenyűgöző volt a
játék. Nem akarom megbántani őket, így nem szólok egy szót sem, összeszorítom a
fogaimat, és próbálom kizárni a hangjukat a fejemből. Közben azt kívánom, bárcsak
itt lenne Arielle, hogy őket is elhallgattassa, mint korábban Blee-t.
- Csodákat tett veled a Kapitólium. Egy karcolás
sem maradt a bőrödön – mondja Cybele. Meglepődve kezdem el keresni az égési
nyomot a kézfejem, de Cybele-nek igaza van. Eltűnt, és a helyén már csak egy
bársonyos tapintású felület maradt.
- Hogy állunk? – kérdezi Antonius, aztán amikor
meglát, tovább folytatja. – Gyönyörű vagy, angyalom, de szabadulj meg ettől a
búbánatos arctól. Nem fog jól mutatni a ruha mellett.
Egy óra múlva a tükör előtt állok, és egy
meggyötört lány arcképe bámul vissza rám. Egy térd fölé érő, zöld ruha van
rajta, amit belülről kibéleltek néhány helyen, hogy elrejthessék az éhezés
nyomait. A haja frissen mosott és egyszerűen kiengedve hullik a hátára. A
fáradság jeleit korábban egy alapozó segítségével eltüntették az arcáról, a
szemhéjait pedig egy, a ruhához harmonizáló színnel festették ki. A lány
gyönyörű. De minden hiába, hisz a szemeiből csak keserűséget, fájdalmat és
kínszenvedést tudok kiolvasni.
- Kész vagy? – kérdezi Antonius. Megrázom a fejem.
- Nem, nem vagyok, de nincs más választásom. –
Beletörődve hajtom le a fejemet. Antonius biztatásképpen megszorítja a kézfejem.
- Gyere – húz magával.
A stylistom lekísér arra az emeletre, ahol a
kiképzés is folyt, ugyanis a színpad alól fogok majd előbukkanni, ugyanúgy,
ahogy a korábbi évek győztesei tették. Amikor megpillantom a fémlapot – ami
felszállít a színpadra – megtorpanok. A testem épp úgy reagál a tárgy
látványára, mint a ruhára. A légcsövem elzáródik, és nehezen kapok levegőt.
Segélykérőn nézek Antoniusra, de a tekintete világosan elárulja, hogy
akármennyire is szeretne, nem tud segíteni.
- Sajnálom - mondja, majd magához ölel. – Itt kell,
hogy hagyjalak, hogy átöltözhessek. Minden rendben lesz, és ne feledd:
mosolyogj! Mint már korábban is mondtam, a bánatos… - Antonius félbehagyja a
mondatát. – Tudod mit? Nem számít. Mégis miért lennél boldog azok után, amin
keresztül mentél?
Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova
tenni. Mintha most értené csak meg, hogy valójában milyen borzalmas dolog is az
egész Viadal.
Egyedül maradtam. Az ajkaimat harapdálva egyik
lábamról a másikra állok. A kezeimet a csípőmhöz ütögetem és várok. A szívem a
torkomban dobog, izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm.
- Annie – hallom meg Finnick hangját a hátam mögül.
– Minden rendben?
Megrázom a fejem, ugyanis semmi sincs rendben.
Legszívesebben sírnék, de nagy nehezen sikerül leküzdenem ezt az ingert. Nem
sokára egész Panem engem fog figyelni, nem zuhanhatok össze. Fogalmam sincs, hogy
fogom ezt kivitelezni, mikor a következő három órában újra kell néznem minden szörnyűséget, ami az Arénában történt.
Finnick közelebb lép hozzám és magához húz. Az
arcomat a vállába fúrom és próbálok erőt meríteni a közelségéből.
- Sajnálom, Annie, de mennem kell – néz
kedvesen a szemembe. –Végig ott leszek melletted a színpadom, erős vagy, végig
tudod csinálni. Utána már csak a Győzelmi Bankett és az Interjú van hátra.
Menni fog? – Bólintok. Finnick végig simít a karomon, amitől libabőrős leszek,
majd gyengéden megcsókol. Az ajkaim égnek, a bőröm felforrósodik, és többet
akarok. Annyira vágytam már az érintésére, hogy képtelen vagyok betelni vele.
Kezeimmel a hajába túrok és mohón csókolóm vissza. Finnick felbátorodik és
erősebben von magához, száját szorosan az enyémre tapasztja, és tudom, hogy ő
sem akar elengedni.
Csakhogy muszáj. Így kibontakozik az ölelésből és
hátrébb lép. Az arcom tűzforró, az ajkaim még mindig égnek, a bőröm pedig egyenesen
lángol. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, rögvest kiugrik a
helyéről. Ismét levegő után kapkodok, de ezúttal az érzés kellemes.
- Ezt majd később folytatjuk.
Széles mosolyra húzza a száját, majd figyelem,
ahogy elsétál, és ismét magamra maradok.
