18. rész

Sziasztok! Ismét eltelt egy hét, így itt is vagyok az új résszel. Talán ez most egy kicsit unalmasabb lett, de remélem azért tetszeni fog nektek. :)

Rohanok. Egyre messzebb kerülök a szarutól és – remélhetőleg – a többi kiválasztottól is. Fogalmam sincs, hogy mióta futok. Harminc perce? Vagy már órák óta?

Csak el akarok tűnni.

Néha nekiütközök egy-egy ágnak, amitől felhorzsolódik a bőröm, de nem törődök vele.

Azt, akarom, hogy vége legyen.

Ismét magam előtt látom a vérfoltokat, az üveges tekinteteket, hallom a kétségbeesett kiáltásokat, a sikolyok elviselhetetlenek.

Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a földön térdelek és hányok. Az arcom nedves. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni, de patakokban folynak a könnyeim, és egész testemben remegek.

Felhúzom a térdeimet, és magamhoz ölelem őket, egy ideig csak ülök a sűrű aljnövényzet között. Aztán meghallom az ágyú hangját.

Nyolc darab dörgést számolok, ami azt jelenti, hogy tizenhatan maradtunk. Vajon kik haltak meg a vérfürdőben? A Hatos fiú biztosan, Race saját kezűleg ölte meg.

Race! Elönt a pánik, ha arra gondolok, hogy talán ő is egyike a halottaknak. Mi van, ha valaki hátulról megtámadta, amíg engem mentett? Vagy ha a többi Hivatásos látta, hogy elengedett, és ezért meggyilkolták? Race az életét kockáztatta értem, és lehet, hogy mostanra már rég halott.

Miattam…

Ezektől a gondolatoktól újra hánynom kell. Hirtelen elönt egy érzés, hogy túl közel vagyok a többiekhez. Veszek egy mély levegőt, feltápászkodok a földről és tovább indulok.

Órák óta kutyagolok víz után kutatva, de semmi jelét nem találom, hogy a közelben bárhol is lenne egy patak vagy tó. A lábaim sajognak a hosszú sétától, a ruháim a bőrömhöz tapadnak az izzadságtól, és úgy érzem, hogy már két lépést sem bírok megtenni. Az idő is kezd későre járni, így jobbnak látom, ha keresek egy biztonságos búvóhelyet. Kiválasztok egy áfonyabokrot, elhelyezkedek az ágak között, és próbálom olyan apróra összehúzni magam, amennyire csak tudom. A Hivatásosok már biztos megkezdték a hajtóvadászatot.

Kiráz a hideg.

Az agyam ezerrel kattog, és fogalmam sincs, hogy mihez is kezdjek.

Közben besötétedik, és bár félek az éjszaka rémeitől, mégis megnyugvással tölt el a tudat, hogy a koromsötétben kizárt dolog, hogy valaki észrevegyen. Hacsak az illetőnek nincsen éjjellátó szemüvege…

Figyelemelterelés képpen áfonyát eszek, a gyümölcs lédús húsával egyszerre próbálom enyhíteni a szomjúságomat és az éhségemet is. Aztán elkezdődik a himnusz. Idegesen malmozok a kezeimmel, és lélegzet-visszafojtva várom az áldozatok kivetített arcképeit. Először a Harmadik körzet lány versenyzője jelenik meg, őt az Ötös lány követi. Tehát Race él. Fellélegezve nézem tovább az eget, aztán megpillantom Tayson képét. Érzem, ahogy a könnyeim mardossák a szemeimet, és fojtogatni kezdik a torkomat. Bár csak egy napot töltöttünk együtt, még is nagyon sajnálom a halálát.

Vajon mit érezhet most Olivia?

Vajon, mit érezhet most a fiú családja?

A vérfürdőben még a Nyolcas lány és fiú, a Tízes lány, a Tizenegyes és a Tizenkettes fiú vesztette életét.

A levegő hűvös, vacogok, és a tenyeremmel a végtagjaimat dörzsölöm, hogy felmelegedjek. Bárcsak itt lenne Finnick… Nélküle elveszettnek érzem magam.

Fáradt vagyok. Egy kisebb harcot vívok magammal, mert attól félek, hogy ha most elalszom, soha többet nem fogok felébredni, de végül nem bírom már tovább, és az álom győzedelmeskedik felettem.

Másnap madárcsicsergésre ébredek. Óvatosan kinézek két ág között, de a madarak énekének hála nem félek. Ha vidáman dalolásznak, biztos, nincs veszély. Legalábbis ezzel próbálom megnyugtatni magamat. Tanácstalanul rágom a számat. Tudom, hogy el kéne indulnom, hogy víz és élelem után kutatva feltérképezzem az Arénát, de félek. A bokorban sem vagyok biztonságban, de mégis úgy érzem, hogy több esélyem van, ha itt maradok.

Tehetetlenségemben az áfonya szemeket számolgatom, közben pedig meg is tömöm a gyomrom a bogyókkal. A gyümölcs nem pótolja a rendes ételt, de arra tökéletes, hogy ne éhezzek. Viszont a szomjamat semmiképpen sem csillapítja. A Viadal kezdete óta semmit sem ittam, pedig már egy egész napja az Arénában vagyok. A torkom száraz, ha a bogyók nem tartalmaznának valamennyi lét, le se tudnám nyelni az áfonyaszemeket. A folyadékhiánytól a fejem is fájni kezd. Hosszas mérlegelés után úgy döntök, hogy elindulok vizet keresni. Kikászálódok az ágak közül, találomra balra fordulok, de alig haladok pár métert, amikor megszólal az ágyú.

Remegve futok vissza a biztonságot nyújtó sűrű növényzet közé, és egészen apróra kuporodok. A szívem majd kiugrik a helyéről, és a félelem átjárja minden porcikámat. Hosszú perceken keresztül csak hangosan zihálok, aztán végre a légzésem szabályossá válik, és sikerül valamennyire megnyugodnom. 

Abban reménykedem, hogy az ágyú dörrenés a lehető legtávolabbról hallottam, és a közelemben senki sincsen. Erősen koncentrálok, aztán hosszas fülelés és az ágak között való kikukucskálás után úgy tűnik, nincs semmilyen veszély. Mindenesetre a nap további részét a bokorban gubbasztva töltöm, és hamar rájövök, hogy ezt Finnick is jó ötletnek tartja, ugyanis egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik egy kulacs vízzel. Finnick megmondta, hogy nem fogja elpazarolni fölös dolgokra a támogatók pénzét, és hogy az ajándékokkal próbál majd üzenni nekem, így arra gondolok, hogy a víz vagy nagyon messze van, és nem érnék oda sötétedésig, vagy a közelemben mégis csak ólálkodik valaki. Csak az illető nagyon halk.

Az utolsó gondolatomat gyorsan ki is verem a fejemből, és mohón inni kezdek. Nagy erőfeszítés árán végül lezárom a kulacsot, és magam mellé teszem. Akármennyire is szeretném kiinni az utolsó cseppig, muszáj tartalékolnom.

Most, hogy már nem szomjazom, meghallom a gyomrom elkeseredett panaszát, így hát megeszek kétmaroknyi áfonyát. Az éhség nem szűnik meg, de egyelőre be kell érnem ennyivel.

Az idő későre jár, már semmit sem látni a sötétben. Sajnos a hőmérséklet ismét megcsappan, de takaró és hálózsák híján nincs más választásom, minthogy a bokrok között egy kis gödröt ássak, amibe belefekszem, és néhány levéllel együtt magamra kotrom a földet. Egy fokkal jobb, de a legkedvezőbb megoldás a tűzgyújtás lenne. Elalvás előtt még végig hallgatom a himnuszt, megnézem a Tízes fiú arcképét az égen, aztán lecsukódnak a szemeim.

Reggel örömmel nyugtázom, hogy sikeresen túléltem a második éjszakát is. Lesöpröm magamról a földet, és kimászok a gödörből, de ügyelek rá, hogy a bokrok végig takarjanak. Amennyire csak tudom, megmozgatom az elgémberedett végtagjaimat, aztán néhány áfonyaszem és pár korty víz után egy újabb ejtőernyős csomag érkezik. Ezúttal egy frissen sült cipó. Összefut a nyál a számban, és azonnal neki is kezdek. Kisebb darabokat török le belőle, aztán a számba tömöm. Igazából nem vagyok éhes, de nem bírok ellenállni neki.

Aztán végig gondolom a dolgot. Még egy nap sem telt el az előző ajándék óta, és bár az áfonya már a könyökömön jön ki, még sem éhezem, tehát Finnick a cipóval üzenni próbál valamit.

Talán még sem vagyok annyira biztonságban, mint amennyire én azt gondolom. Esetleg épp a fordítottja az igaz. Túlságosan is biztonságos búvóhelyet választottam messze a többiektől. Egyelőre a kapitóliumikat leköti a Hivatásosok hajtóvadászata, de utána megelégelik a dolgot, és unni kezdik a Viadalt. Ilyenkor előszeretettel nehezítik meg a kiválasztottak életét egy-egy csapással. Az egyik vacsoránál Arielle azt tanácsolta Race-nek, hogy soha se maradjon egy helyen huzamosabb ideig. Egyik évben egy lány, messze a többiektől talált magának rejtekhelyet. Amíg a többiek egymás ellen harcoltak, addig ő biztonságban volt. Végül a Játékmesterek egy tűzvésszel kiugrasztották a menedékhelyéről és a többiek felé terelték, akik azonnal meg is ölték, amint lehetőségük nyílt rá. Nem akarom úgy végezni, mint az a szegény lány, úgyhogy úgy döntök, körbe nézek az Arénában. Előbb-utóbb úgy is szükségem lesz még vízre.

A kulacsot és a megmaradt cipót a kezembe szorongatva előmászok a bokorból. Óvatosan körbepillantok. Sehol senki. A számba harapok, mert nem tudom merre is induljak. Végül jobbra fordulok – otthon, az ajtón kilépve jobbra kell indulni a part felé.

Egész nap az erdőben bolyongok. A kulacs tartalmát réges-rég megittam, már nem is emlékszem a víz ízére. Hiába a sok fa, ami árnyékot ad, még így is rettentő melegem van. Ráadásul a lombkoronák között átjutó napsugarak szabályosan égetik a bőrömet. A Játékmesterek egy fortyogó edény belsejévé változtatták az egész Arénát. Kezdem azt hinni, hogy élve akarják megsütni a kiválasztottakat. Talán arra próbálnak rávenni, hogy mindannyian induljunk el vizet keresni, és ezzel sikeresen összeterelhetnek minket. Remélem, hogy nincs igazam, mert ez azt jelentené, hogy az Aréna területén alig van ivóvízforrás, és mivel mindenkinek szüksége van rá, hogy elkerülje a szomjhalált, a környék veszélyes.

A legbiztonságosabb az lenne, ha abba hagynám a keresést, de azt mégsem tehetem. Annyira ki vagyok száradva, hogy nincs mit kiizzadnom, és nyálam sincs már. A torkom száraz, az ajkaim kicserepesedtek, és elhagyott az erőm is. Vánszorogva próbálok előrébb jutni.

 Szánalmasan nézhetek ki, de sokkal, inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ha most valaki rám találna, képtelen lennék a menekülésre. Az egyetlen esélyem, ha a többiek is ilyen nyomorúságos állapotban vannak.

Hiányzik a tenger. A szomjúságomon ugyan nem segítene, de legalább lehűthetném magam, és talán a mélyben előállhatnék egy használható ötlettel. Sóhajtozva haladok tovább, amikor is a szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdul egy ág. Ijedtemben elejtek mindent, amit a kezemben szorongatok: a kulacsom, a cipót és a pulcsimat. 

Valaki itt van, és egyenesen engem figyel.

A szívem őrült tempóba dübörög, a vér hangosan lüktet a fülemben. A félelemtől lefagyva állok, és várom, hogy mi is fog történni, de az ágak többet nem mozdulnak meg. 

Talán csak egy állat volt. Talán csak képzeltetem az egé… és ekkor megpillantok egy szürke emberi szempárt, ami rögtön el is tűnik a zöld lombok között. Néhány ágzörrenés, majd egy fekete haj lebeg el a szemeim előtt, és valaki zihálva futni kezd.

Mielőtt még végig gondolnám, hogy mit is csinálok, a lány után szólok.

17. rész

Sziasztok! Azt hiszem, áttérek a vasárnaponkénti új részre. Kíváncsi vagyok, hogy a mostaniról mi a véleményetek, úgyhogy bátran írjátok meg. Én már nagyon vártam, hogy eljussunk az Arénás részekig, nekem azok a kedvenceim. :)

Különben ti már láttátok a Kiválasztottat? Én tegnap néztem meg, és nekem nagyon tetszett. Ti mit gondoltok róla? :) 

The Hanging Tree

Az éjszaka további részében néma csendben fekszünk, és egymás arcvonásait tanulmányozzuk. A tekintetem hosszan elidőz Finnick tengerzöld szemein, az ajkai ívén, az álla vonalán. A legapróbb részletekig mindent az emlékezetemben akarok vésni.

- Aludnod kellene – suttogja halkan Finnick.

- Nem megy – mondom, de aztán ahogy múlnak az órák, a szemhéjaim elnehezednek és egyre nehezebben sikerül nyitva tartanom őket, majd végleg csukva is maradnak.

Reggel hangos kiabálására ébredünk fel. Antonius indulásra készen az ágyam mellett áll, hangja egyre sürgetőbb lesz.

- Gyerünk, ki az ágyból!

Finnick álmosan nyújtózkodni kezd, én pedig a szemeimet dörzsölgetem, hátha sikerül megszabadulnom a fáradtságtól.

 - Pörögjetek fel, gyerekek. Egy-kettő – tapsol a stílustanácsadóm.

Nagy nehezen kikászálódunk az ágyból, én egyből a fürdőbe megyek, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok valami ideiglenes ruhát, majd megállok a szobaközepén és szomorúan felsóhajtok.

- Akkor, most köszönjetek szépen el egymástól, aztán induljunk.

Közelebb lépek Finnick-hez, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul, de egy hang sem jön ki a torkomon. Finn kézfejével végig simít az arcomon.

- Annie… - kezdi, de aztán abba is hagyja a mondatot, mert Antonius árgus szemekkel figyel minket. Finnick határozottan ránéz, mire Antonius szabadkozni kezd és kimegy a szobából.

- Pont olyan kotnyeles, mint Blee - húzza keserű mosolyra a száját, majd az arca ismét bánatos lesz. - Ígérd meg, hogy élve foglak viszont látni.

Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy megígérem, de nem akarom megszegni a szavam, ezért inkább hosszasan megcsókolom. Érzem, ahogy a könnyeim elő akarnak törni, de nem szeretném, hogy Finn utolsó emléke az legyen rólam, hogy sírok, így megpróbálom visszatartani.

- Mindent megteszek, hogy kijuttassalak. Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed. – Finnick hangja elcsuklik. – Szeretlek.

- Én is téged. – Még egyszer megcsókolom, utoljára megszorítjuk egymás kezét, majd elindulok Antonius után. Az ajtóban még visszanézek Finnick-re, de a látványa felér egy gyomorrúgással: a szemei könnyektől csillognak, öklét dühösen a falba veri, az arca fájdalomról árulkodik.

Az ajtó magától bezáródik mögöttem, Antonius végig néz rajtam, majd biztatásképpen egy aprót biccent a fejével.

- Gyere utánam.

Követem a stylistomat, majd a légpárnásra felszállva egy sötétszőke hajú nő leültet egy székre, majd egy injekcióval nyomkövetőt szúr a karomba. Mindezt némán hagyom neki, nincs energiám ellenkezni. Antonius barátságosan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. Magam sem hittem volna, hogy a jelenléte segít majd, de örülök, hogy itt van velem.

Nem sokkal később máris az Indítószobában találom magam. Antonius segít felvenni a ruhám. Egy egyszerű fekete nadrág, amiben könnyű mozogni, egy könnyű anyagú fehér trikó, rá egy szintén fekete póló és harmadik rétegnek egy barnás színű, kényelmes felsőt húzok. A ruhához egy barna öv is tartozik, amit gépies mozdulatokkal csatolok a derekam köré.

- Remek hőszigetelő anyagból készült – állapítja meg. – Tessék a cipőd. – Egy barna bakancsot húzok a lábamra.

- A ruhadarabok és az anyagokból nem tudom megmondani, mire számíts, de a barna és a fekete remekül beleolvad egy erdős, mocsaras környezetbe.

Fel-le járkálok a szobában, miközben Antonius nyugodtan eszik. Kezei zsírtól csillognak.

- Biztos nem eszel? Ez az utolsó alkalom, hogy jól lakhass. – Megrázom a fejem. Képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon. Még üres gyomorral is attól félek, hogy hányni fogok. – Legalább pár falatot. – Antonius felém tart egy zsemlét, amit vonakodva ugyan, de elfogadok. Csipegetek belőle néhány morzsát, és megiszok rá egy pohár vizet.

Egyre idegesebb leszek, az ujjaimat tördelem, aztán a pánik és a rettegés egy újabb hulláma tör rám. Reszketni kezdek, és nem hallok semmit a fülemben lüktető vértől. Antonius próbál megnyugtatni, de nem jár sikerrel.

- Annie, nem lesz semmi baj. Kerüld el a vérfürdőt, és bújj el jó messze a többiektől. Meglásd, minden rendben lesz. – Én ebben nem vagyok annyira biztos, de nem kezdek el kötekedni. Egyrészt, mert képtelen vagyok bármit is kinyögni, másrészt mert hirtelen egy női hang felszólít, hogy kezdjük meg a készülődést.

Remegve lépek rá a kör alakú fémlapra.

- Ne feled, szorítok neked. Olyan gyönyörű ruhát tervezek neked a győztes interjúra, vétek lenne, ha Panem lakói nem csodálhatnák meg. – Talán Antonius csak azért akar nyertesként látni, hogy büszkélkedhessen a ruhájával, de az érzéseim azt sugallják, hogy többről van szó. A stylistom megkedvelt, és ezt onnan tudom biztosra, hogy amikor leereszkedik az üveghenger, ami elválaszt minket egymástól, könnyezni kezd. Próbál erős maradni, ezért kihúzza magát, jelezve, hogy én is tegyek így. Magabiztosnak kell látszódnom. Azt teszem, amire kér, de aztán megindul a fémlap, és elbizonytalanodok. Pár másodpercig körül ölel az ijesztő sötétség, aztán megpillantom a nap sugarait.

Körbe nézni sincs időm, mert máris meghallom Claudius Templesmith hangját.

- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a Hetvenedik Viadal!

El akarok futni.

Minél messzebb vagyok a többiektől, annál jobb, de végül az utolsó pillanatban emlékeztetnem magam, hogy ha idő előtt hagyom el a fémlapot, a levegőbe repítenek, és belehalok a robbanásba.

Ötven másodperc maradt. A szívem hangosan dübörög. Félek. Még életemben nem rettegtem ennyire.

Körbenézek, és sikerül egy picit fellélegeznem. Körülöttem hatalmas, égbe törő fák nőnek sűrűn egymás mellett. Közöttük dús aljnövényzet, terebélyes bokrok találhatóak. Az erdő tökéletes rejtekhely. Hálás vagyok a Játékmestereknek, hogy nem egy csupasz, kihalt sivatagos Arénát építettek. Persze, lehet, hogy a fák között vérengző vadállatok lesnek ránk, talán a bokrokon mérgező bogyók nőnek, és ha nem vagyunk elég óvatosak, meghalunk. Az erdő veszélyes. Épp úgy, mint a többi kiválasztott, akik a halálomat akarják. Így az erődre csak úgy tudok gondolni, mint a biztonságot jelentő megannyi búvóhely otthona.

Harminc másodperc maradt.

Akaratlanul is végig nézek a többieken. Az arcukon a pánik, a tehetetlenég, a reménytelenség, a magabiztosság és a gyilkolási vágy váltakozik. A Tízes lány olyannyira nem bírja a feszültséget, hogy sírva fakad. A többiek sincsenek jobb állapotban. Mindenki idegesen bámulja a tőle pár méterre elhelyezkedő Bőségszarut. A különböző túlélési eszközök és fegyverek szétszóródva helyezkednek el a földön – minél értékesebb az adott tárgy, annál közelebb a szaruhoz.

Tíz másodperc.

Lehunyom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Valójában otthon vagyok, és a testvéreim mellettem, a szüleim pedig a szomszéd szobában alszanak. Pár óra és fel kell a nap. Megreggelizek, aztán a partra sietek, ahol Finnick már vár rám.

A gong hangja térít vissza a valóságba. Most már hivatásosan is elkezdődött a Hetvenedik Viadal.

 Én pedig meg sem moccanok.

A lábaim gyökeret eresztettek, az izmaim nem engedelmeskednek. Csak állok egy helyben, és az eseményeket figyelem. Néhányan az erdő sűrű lombjai közé menekülnek, de a legtöbben a Bőségszaruhoz rohannak. Meglátom Olivia szőke haját, aztán a rémülettől kinyílik a szám, ugyanis egy kés suhan el közvetlen a füle mellett. Olivia egy pillanatra megdermed, de aztán felkap egy táskát, és valamilyen fegyvert is sikerül megszereznie, aztán elszalad.

Az üresen maradt helye mellett egy fiú fekszik. A mellkasából egy kés áll ki, az, amelyik majdnem eltalálta a szőke lányt. A fiú még nem halt meg. Kapkodva próbál oxigénhez jutni.

Nem bírom nézni.

Végre sikerül elfordítanom a fejem, de ekkor azt látom, hogy az egyik tizenkét éves kislány eszeveszett tempóban rohan, de a következő pillanatban a fejét eltalálja egy buzogány, és elterül a földön. Körülötte egyre nagyobb és nagyobb vértócsa keletkezik.

Fegyverek hangjai, éles sikolyok, hörgések és egyéb nyomasztó hangok visszhangzanak a fülemben. Mindenhol vért látok, majd a vörös szín között egy gyilkos tekintet jelenik meg.

Valaki felém siet, kezében egy éles kést szorongat. A testem még mindig nem engedelmeskedik az agyamból küldött parancsoknak. Nem tudok elfutni. Nem tudok megmozdulni. Csak nézem, ahogy a fiú felém rohan.

Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, és várok, de aztán nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet. A vérengző tekintet helyett egy élettelen szempár mered rám. A testéből egy vasrúd áll ki. A fiú a földre rogy, és fuldokló hangot ad ki. Race egy gyors mozdulattal kihúzza a rudat az áldozatából, majd rám kiállt:

- Fuss! – Az arcok összemosódnak előttem, néhány hangfoszlányon kívül semmit sem hallok. Egy lökést érzek a vállamon. – Menj már!

A lábaim önálló életre kelnek és maguktól elindulnak. Nem látok semmit, vakon rohanok az ismeretlenbe. A levegőben a halál orrfacsaró szaga terjeng.

Vér. Túl sok a vér.

16. rész

Sziasztok! Sajnálom az örökös késést, de tegnap szalagavatón voltam és nem maradt időm feltenni az új részt, most viszont meghoztam, és bár én nem vagyok teljesen megelégedve vele, nem akarom tovább húzni, úgyhogy jó olvasást, remélem tetszeni fog nektek. Jövőhéten pedig megkezdődik az Aréna, és elkezdik vetíteni a Kiválasztott-at a mozikban. :D

A nézők unottan bámulnak maguk elé. Eddig őrjöngtek, az Első és a Második kiválasztottjait imádták, de a Hármas fiú nem nyeri el e tetszésüket. A fiú is érzi ezt, a hangja egyre idegesebb lesz, viccelődni próbál, hátha ezzel sikerül kivágnia magát a szorult helyzetből, de a közönség nem értékeli a humorát. Végül letelik a három perc, megszólal a gong és én következem.

Amikor felállok a helyemről, hirtelen megingok, és csak ekkor veszem észre, hogy végig ökölbe szorítva tartottam a kezem. Veszek egy mély lélegzetet, egy görcsös mosollyal a számon megteszek néhány lépést, Caesar Flickerman, a műsorvezető, kezet fog velem, majd hellyel kínál.

- Annie Cresta, milyen bájos fiatal hölgy – mondja Caesar, majd a közönséghez fordul – Ti mit gondoltok róla? Szerintetek is elbűvölő a mosolya?

Az emberek egyszerre kezdenek el kiabálni, de akármennyire is próbálom kivenni a hangzavarból, hogy mit mondhatnak, nem sikerül. Zúg a fülem és még ahhoz is erősen kell koncentrálnom, hogy meghalljam Caesar első kérdését.

- Mi az, ami a legjobban tetszik a városban?

- A szín kavalkád – vágom rá az első dolgot, ami az szembe jut. – Lenyűgöz az a sok szép szín. Olyan, mintha az egész egy szép szivárvány lenne.

- Ó, igen. A Kapitólium káprázatos, de gondolom az otthonod is az. Mesélsz nekünk egy picit róla? – Először azt hiszem nem fog menni, úgy érzem, képtelen vagyok az otthonomról beszélni, mert túlságosan is fáj, de aztán magamat is meglepve belekezdek a mesélésbe.

- A Negyedik körzet gyönyörű. A levegőben kellemes sós illat terjeng, a tenger pedig egyszerűen csodálatos. Amikor rossz kedvem van, mindig lemegyek a partra, bármikor fel tud vidítani.

- És mi a helyzet a családoddal?

- Nagyon hiányoznak - a hangom szomorú lesz, de Caesar rögtön elsüt egy poént a közönségnek, ami idő alatt összeszedem magam.

-  Tudod, Caesar, van nálunk egy családi hagyomány. Vasárnaponként megengedhetjük magunknak, hogy a szokásosnál többet ehessünk. A testvéreimmel ez a kedvenc napunk, a hét utolsó napján mindig friss étel illatára ébredünk. Anya ilyenkor mindig korán felkel, hogy kedveskedjen nekünk. Aztán pár évvel ezelőtt a születésnapján meg akartuk lepni, ezért már hajnalban kibújtunk az ágyból, megcsináltuk helyette a reggelit, majd ágyhoz vittük, még egy száll virágot és szedtünk. Anya elsírta magát a meghatottságtól, mi pedig annyira örültünk, hogy boldoggá tettük, hogy ezután minden héten megismételtük. Hiányozni fognak a vasárnap reggelek.

- Tudod, mit kell tenned? Megnyered a Viadalt és ugyanúgy élvezheted a vasárnapokat, mint az előtt. – A közönség egyetértően kiabálni kezd.

- Mond csak, Annie, tudsz titkot tartani? – hajol közelebb hozzám Caesar, én pedig széles mosollyal az arcomon biztosítom róla, hogy bízhat bennem.

- El se tudod képzelni, hogy hányan lennének a helyedben, amiért a mentorod Finnick Odair.

- Gondolom, azért már kevésbé irigykednek, hogy rész kell vennem a Viadalon – mondom, mire a közönség felnevet, pedig nem viccnek szántam.

- Igen, a játékban való szereplést rád hagynák, de több ezer kapitóliumi nő kíváncsi rá, hogy milyen is Finnick. Jó mentor? Szeretsz vele dolgozni? Esetleg tudsz bármi érdekes pletykával szolgálni?

- Nos Finnick… - a számba harapok. Hazudnom kell. Nem mondhatom el, hogy mi is van köztünk, hisz azzal mindent tönkretennék. – Nagyszerű mentor – nyögöm ki végül. – Sok mindenben segít, és hálás vagyok érte. Ahogy a többieknek is. A felkészítő csapatomnak, a nagyszerű stylistomnak, és még a közönségnek is – teszem hozzá gyorsan, aztán megszólal a gong.

- Mi köszönjünk, hogy itt voltál. – Búcsúzóul a kamerába mosolygok, aztán fellélegezve megyek vissza a helyemre.

Sikerült. Végig csináltam az interjút.

- Elragadó voltál, Annie – hallom meg Blee Nasher hangját, miután visszanéztük az interjúkat. Szerintem sikerülhetett volna jobban is, például Race-ért teljesen oda volt a közönség. Én sem voltam rossz, de fogalmam sincs, hogy az átlagos teljesítményemmel mennyire sikerült megkedveltetnem magam. Arielle szerint ügyes húzás volt, hogy meséltem egy történetet a családomról. A legtöbb kiválasztott nem engedi közel magához a nézőket. Talán tetszett neki, hogy ennyire nyíltan és őszintén beszéltem hozzájuk. Antonius a ruhámat dicséri, Race is ügyesnek talál, egyedül Finnick az, aki néma csendben ül mellettem, a képernyőt bámulja, és az arcáról semmilyen érzelem sem olvasható le. A számat kezdem rágni.

- Mi a baj, Finn? – kérdezem végül. Finnick mosolyogva rám néz, magához húz és homlokon csókol.

- Ügyes voltál. Pont úgy, ahogy azt előre megmondtam – mondja, miközben hátradől a kanapén, és a kezét a feje mögé teszi. Az egész mozdulatból árad a nagyképűség.

- Hát persze. A nagy Finnick Odair soha sem téved – bököm meg az oldalát, mire egy gyors mozdulattal elkapja az ujjam.

- Soha. – Finnick gyönyörű mosolya egyik pillanatról a másikra eltűnik, és az arc újra érzelemmentessé válik.

- Itt az ideje, hogy aludni menjetek. Holnap korán kell kelnetek. – Arielle feltápászkodik a kanapéról, mi pedig követjük a példáját. Sok sikert kívánok Race-nek, hosszasan megölelem Arielle-t és mindent megköszönök neki, majd a könnyeivel küszködő Blee-től is elbúcsúzom. 

- Én neked drukkolok – suttogja.

Érzem, ahogy elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem.

Antoniustól nem kell elköszönnöm, hisz vele még holnap találkozok. Az ő feladata lesz, hogy elkísérjen az indítószobába, és ott is maradjon velem, amíg a Viadal el nem kezdődik. 

Finnick-kel a szobámhoz sétálunk, bemászunk az ágyba, aztán néma csendben fekszünk, egyikünk sem tud elaludni.

- Szerinted milyen lesz az Aréna? – kérdezem, mert úgy érzem muszáj mondanom valamit.

- Kérlek, Annie, ne beszéljünk a Viadalról. – Megértem a kérését, de képtelen vagyok bármi másra gondolni.

- Emlékszel még azokra a napokra, amikor úszni tanítottál?

- Persze, hogy emlékszem – mondja, majd megcirógatja az arcomat.

-Tudod, az Aratás napján - váltok témát -, Anya először kiabálni kezdett velem, amiért későn értem haza, de végül lenyugodott és segített összekészülni, még egy altatódalt is elénekelt nekem, hogy jobb kedvre derítsen. Olyan, mintha azóta több év telt volna el.

Túl sok minden történt ez alatt a pár nap alatt. A kiválasztás, a megnyitó, a kiképzés, az interjú… Minden olyan gyorsan történt, az egész olyan volt, mintha valami érzelmi hullámvasúton ültem volna. Esélytelennek éreztem magam, de néha, egy-egy pillanatban mégis reménykedni kezdtem. Dühös voltam a Kapitóliumra és arra, amit velünk tesznek, vagy amire Finnicke-t kényszerítik. Sírtam, nevettem, mosolyogtam és szomorkodtam. Holnap pedig bekerülök az Arénába, hivatalosan is megkezdődik a Viadal, és el sem merem képzelni, mi vár rám az továbbiakban.  

15. rész

Másnap reggel, mikor csatlakozok a többiekhez, Blee Nasher fülig érő mosollyal fogad. A fogai olyan fehérek, hogy attól félek, megvakulok.

-  Mégis mi a francnak örül ennyire? – kérdezi Race.

- Blee fog segíteni az interjúra való felkészülésben – válaszolja Arielle fáradtan. – Ez a kedvenc része a Viadalban – forgatja a szemét. - Annie, te fogsz Blee-nél kezdeni, négy órád lesz megtanulni, hogyan is kápráztasd el a nézőket, aztán ha Finnick visszaért, majd megbeszélitek a taktikai részt is.

Most, hogy vége van a kiképzésnek nyugodtan tömöm meg a hasam, ez az utolsó alkalmak egyike, amikor még ehetek. Utána az idegességtől vagy a Viadal miatt nem lesz rá alkalmam. Halvány mosollyal a számon rágom a negyedik lekváros pirítósomat, ami után még más finomságokat szeretnék elfogyasztani. Végre egy jó nap.

Aztán hamar rájövök, hogy tévedek.

Először különböző magassarkúkat kell magamra aggatnom, miközben Blee pedig minden egyes apróságba beleköt. A mozdulataimba, a beszédstílusomba, abba hogyan tegyem a lábam egymás után, hogyan üljek le, és hova helyezem a kezem beszéd közben. Eddig azt hittem, hogy Blee egy szeszélyes és érzékeny nő, de rájövök, hogy valójában egy őrült szadista.

A kezében egy legyezőnek nevezett tárgyat szorongat. Eleinte nem értem mégis miért van nála, de hamar rá jövök: akárhányszor elrontok valamit, Blee a legyezővel rávág a kezemre. Már paradicsom piros mindkét kézfejem, de úgy tűnik, ez a tény egyáltalán nem zavarja.

Így amikor négy óra elteltével Finnick megérkezik, fáradtan és fellélegezve dőlök a karjai közé.

- Nem bírom tovább, ez a nő maga az ördög – suttogom halkan, Finnick pedig hangosan felnevet.

- Mi olyan nevetséges? – kérdezi fontoskodva Blee.

- Semmi – vágja rá kapásból Finnick, majd figyelemelterelés képpen megkérdezi, hogy telt a délelőtt.

- Remekül. Jót szórakoztunk, miközben nagy nehézségek árán, de sikerült felkészítenem Annie-t. Nehéz feladat volt, a végeredmény még most sem tökéletes, de én minden tőlem telhetőt megtettem.

Hogy jót szórakoztunk? Még is miről beszél? Ez a négy óra maga volt a pokol. Soha többé nem akarok egyetlen egy magassarkút sem látni…

Finnick-kel az étkezőbe megyünk, és helyet foglalunk az asztalnál, Race és Arielle pedig felvált minket, és a szalonba töltik el az elkövetkező órákat.

- Arra gondoltam, hogy megmutathatnád a bájos és aranyos oldalad. Lelkendez a Kapitóliumról, dicsérj meg mindent, mesélj az elmúlt pár nap legjobb élményéről.

- Mégis miről? – kérdezem nem túl kedvesem, hisz az elmúlt pár napban összezártak egy terembe a jövendőbeli gyilkosommal.

- Amiről csak szeretnél, hazudj egy kicsit. Szerettesd meg magad a tömeggel. Muszáj támogatókat szerezned.

- Azt hittem, hogy te már mindent elintéztél, azzal, hogy minden éjszakát más nővel töltesz – csattanok fel, aztán rögtön meg is bánom, és a szám elé kapom a kezem. Finnick arca fájdalmasan összerándul, úgy, mintha épp most rúgták volna gyomorszájon. – Sajnálom – sütöm le a szemeimet. – Csak egy kicsit ideges vagyok. – Finnick nem szól egy szót sem. Egy ideig csak némám bámul rám, aztán fáradtan megdörzsöli a szemeit.

- Gyakoroljunk. Képzeld azt, hogy az interjún vagy. – Finnick megköszörüli a torkát. – Na, és Annie, hogy tetszik a Kapitólium? Áruld el nekünk, mit gondoltál, mikor először megláttad a vonat ablakán keresztül a várost.

- Ööö… - gondolkozok. – Azt, hogy milyen… hogy milyen… Nem tudom, Finnick. Nekem ez nem fog menni. Olyan nevetséges ez az egész. Különben sem ezeket a kérdéseket fogják feltenni, akkor meg annyira izgulni fogok, hogy úgy sem fogok tudni kinyögni semmi értelmeset.

- Ne foglalkozz a közönséggel, és felejtsd el, hogy néznek. Gondolj arra, hogy valakivel beszélgetsz. Csak add önmagad. Nincs olyan ember, akit ne vennél le a lábáról.

- Próbáljuk meg még egyszer – mondom.

- Milyen érzés volt a megnyitón a tömeg előtt szerepelni?

- Öööö… - kutatok az agyamba valami értelmes válasz után. - Megvan! – Finnick halkan felnevet, de nem akarja elterelni a figyelmem, így rögtön abba is hagyja, és megpróbál közömbösnek tűnni. - Azt, amit akkor éreztem, amikor megindult alattam a szekér és megláttam azt a rengeteg embert nehéz megfogalmaznom. Ugyanis az egész annyira új volt számomra. Még soha nem éreztem ilyet. Az emberek éljeneztek, a nevünket kiabálták, és… - nem tudom befejezni a mondandómat, mert a következő pillanatban Blee Nasher hisztérikusan robog el mellettünk.

- A lelkemet is kiteszem értük, de semmi hálát nem kapok cserében. Nem érdekeltek többet, csináljátok magatok, de nekem ne sírjatok, ha nem boldogultok.

- Blee! Várj már egy picit. Ne fújd fel ennyire a dolgot – kiállt utána Arielle, de Blee meg sem hallja, és bezárkózik a szobájába. .

- Mi baja van? – kérdezem Arielle-t, aki idegesen sóhajt egyet.

- Race eltörte a legyezőjét.

Több órányi kínszenvedés és tömény unalom után a tükör előtt állva egy ismeretlen lányt látok magam előtt.

A lány egy térd fölé érő világoskék ruhát visel, a szoknya része bő és egy fehér csipkés anyag borítja, amiről az elmúlt pár nap alatt elfogyasztott díszített muffinok jutnak az eszembe.  Barna hajam loknikba omlik a vállamra, és egy szintén kék színű masnit kötöttek bele. Szerencsére semmi magassarkút nem kell viselnem. Az arcomra pedig csupán egy halvány árnyalatú smink került, aminek nagyon örülök, mert így egy fokkal közelebb lehetek, ahhoz a lányhoz, aki valójában vagyok.

- Ne harapdáld a szád! Lejön a szájfény – szól rám Antonius jellegzetes akcentusával.

- Sajnálom – hebegem.

- Nem tetszik a ruha? – kérdezi sértődötten.

- De-de nagyon is! – vágom rá kapásból, mert nem akarom megbántani, és a ruha tényleg gyönyörű. – Csak fiatalnak nézek ki benne. Olyan, mintha még tizennégy sem lennék.

- Ez volt a terv, aranyom. A bájoddal kell lenyűgöznöd a közönséget, ahhoz meg minél fiatalabbnak és aranyosabbnak kell kinézned.

- Igen, de így nem tűnök gyengének és sebezhetőnek?

- Ez a lényeg. Elvarázsolod a nézőket, megszeretnek, és mivel tudják, hogy esélytelen vagy, téged akarnak majd támogatni, hogy megvédjenek. – Esélytelen? Tisztában vagyok vele, de Antonius szájából olyan természetesen cseng. Biztos vagyok benne, hogyha meg tehetné, akkor sem fogadna rám. Már az első perctől fogva tudta, hogy meg fogok halni. Kiszárad a torkom és izzadni kezd a tenyerem.

- Azt hittem azt támogatják, akiben a potenciális győztest látják. Az Első és a Második körzet kiválasztottjainak óriási rajongó tábora szokott lenni. Vagy azt, aki a legjobban néz ki, vagy…

- Akinek sikerül megnyernie a szimpátiájukat. Higgy nekem, drága, ismerem a játékot.

- Na, és mi van a többi játékossal? Ha ők is gyengének fognak látni, biztos én leszek az első számú célpontjuk.

- Az lehet, de legalább lesznek támogatóid. – De hogyan támogassanak, ha már egyszer megöltek? Akarom kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon. Egyre idegesebb vagyok, és úgy érzem a lábam nem tart meg, és bármelyik pillanatban összeeshetnék.

Mi van, ha tévednek? Ha csak egy habos-babos ruhába parádézó lánykát látnak bennem, akiről azt gondolják nincs helye az Arénában, és nyugodtan végezhetnek vele a többiek.

Fel-alá sétálok a szobában, a körmömet piszkálom, a számat harapdálom és minden percben egyre rosszabb lesz. Az agyam hangosan kattog, a szívem majd kiugrik a helyéről, és elönt a verejték.

Az interjú nagyon fontos a Viadal szempontjából, elég egy rossz lépés, és segítség nélkül maradok.

- Kész vagy? – Finnick! Finnick, bármit megtenne azért, hogy élve kijussak. Nem ez az első alkalom, hogy mentor, és már sikerült győzelemhez juttatnia az egyik mentorálltját. Tudja, mit kell csinálnia, és én bízom benne.

Bólogatok és még egy mosolyt is sikerül kicsikarnom. Finnick biztatóan megszorítja a kezem, majd azt mondja:

- Ügyes leszel.