18. rész

Sziasztok! Ismét eltelt egy hét, így itt is vagyok az új résszel. Talán ez most egy kicsit unalmasabb lett, de remélem azért tetszeni fog nektek. :)

Rohanok. Egyre messzebb kerülök a szarutól és – remélhetőleg – a többi kiválasztottól is. Fogalmam sincs, hogy mióta futok. Harminc perce? Vagy már órák óta?

Csak el akarok tűnni.

Néha nekiütközök egy-egy ágnak, amitől felhorzsolódik a bőröm, de nem törődök vele.

Azt, akarom, hogy vége legyen.

Ismét magam előtt látom a vérfoltokat, az üveges tekinteteket, hallom a kétségbeesett kiáltásokat, a sikolyok elviselhetetlenek.

Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a földön térdelek és hányok. Az arcom nedves. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni, de patakokban folynak a könnyeim, és egész testemben remegek.

Felhúzom a térdeimet, és magamhoz ölelem őket, egy ideig csak ülök a sűrű aljnövényzet között. Aztán meghallom az ágyú hangját.

Nyolc darab dörgést számolok, ami azt jelenti, hogy tizenhatan maradtunk. Vajon kik haltak meg a vérfürdőben? A Hatos fiú biztosan, Race saját kezűleg ölte meg.

Race! Elönt a pánik, ha arra gondolok, hogy talán ő is egyike a halottaknak. Mi van, ha valaki hátulról megtámadta, amíg engem mentett? Vagy ha a többi Hivatásos látta, hogy elengedett, és ezért meggyilkolták? Race az életét kockáztatta értem, és lehet, hogy mostanra már rég halott.

Miattam…

Ezektől a gondolatoktól újra hánynom kell. Hirtelen elönt egy érzés, hogy túl közel vagyok a többiekhez. Veszek egy mély levegőt, feltápászkodok a földről és tovább indulok.

Órák óta kutyagolok víz után kutatva, de semmi jelét nem találom, hogy a közelben bárhol is lenne egy patak vagy tó. A lábaim sajognak a hosszú sétától, a ruháim a bőrömhöz tapadnak az izzadságtól, és úgy érzem, hogy már két lépést sem bírok megtenni. Az idő is kezd későre járni, így jobbnak látom, ha keresek egy biztonságos búvóhelyet. Kiválasztok egy áfonyabokrot, elhelyezkedek az ágak között, és próbálom olyan apróra összehúzni magam, amennyire csak tudom. A Hivatásosok már biztos megkezdték a hajtóvadászatot.

Kiráz a hideg.

Az agyam ezerrel kattog, és fogalmam sincs, hogy mihez is kezdjek.

Közben besötétedik, és bár félek az éjszaka rémeitől, mégis megnyugvással tölt el a tudat, hogy a koromsötétben kizárt dolog, hogy valaki észrevegyen. Hacsak az illetőnek nincsen éjjellátó szemüvege…

Figyelemelterelés képpen áfonyát eszek, a gyümölcs lédús húsával egyszerre próbálom enyhíteni a szomjúságomat és az éhségemet is. Aztán elkezdődik a himnusz. Idegesen malmozok a kezeimmel, és lélegzet-visszafojtva várom az áldozatok kivetített arcképeit. Először a Harmadik körzet lány versenyzője jelenik meg, őt az Ötös lány követi. Tehát Race él. Fellélegezve nézem tovább az eget, aztán megpillantom Tayson képét. Érzem, ahogy a könnyeim mardossák a szemeimet, és fojtogatni kezdik a torkomat. Bár csak egy napot töltöttünk együtt, még is nagyon sajnálom a halálát.

Vajon mit érezhet most Olivia?

Vajon, mit érezhet most a fiú családja?

A vérfürdőben még a Nyolcas lány és fiú, a Tízes lány, a Tizenegyes és a Tizenkettes fiú vesztette életét.

A levegő hűvös, vacogok, és a tenyeremmel a végtagjaimat dörzsölöm, hogy felmelegedjek. Bárcsak itt lenne Finnick… Nélküle elveszettnek érzem magam.

Fáradt vagyok. Egy kisebb harcot vívok magammal, mert attól félek, hogy ha most elalszom, soha többet nem fogok felébredni, de végül nem bírom már tovább, és az álom győzedelmeskedik felettem.

Másnap madárcsicsergésre ébredek. Óvatosan kinézek két ág között, de a madarak énekének hála nem félek. Ha vidáman dalolásznak, biztos, nincs veszély. Legalábbis ezzel próbálom megnyugtatni magamat. Tanácstalanul rágom a számat. Tudom, hogy el kéne indulnom, hogy víz és élelem után kutatva feltérképezzem az Arénát, de félek. A bokorban sem vagyok biztonságban, de mégis úgy érzem, hogy több esélyem van, ha itt maradok.

Tehetetlenségemben az áfonya szemeket számolgatom, közben pedig meg is tömöm a gyomrom a bogyókkal. A gyümölcs nem pótolja a rendes ételt, de arra tökéletes, hogy ne éhezzek. Viszont a szomjamat semmiképpen sem csillapítja. A Viadal kezdete óta semmit sem ittam, pedig már egy egész napja az Arénában vagyok. A torkom száraz, ha a bogyók nem tartalmaznának valamennyi lét, le se tudnám nyelni az áfonyaszemeket. A folyadékhiánytól a fejem is fájni kezd. Hosszas mérlegelés után úgy döntök, hogy elindulok vizet keresni. Kikászálódok az ágak közül, találomra balra fordulok, de alig haladok pár métert, amikor megszólal az ágyú.

Remegve futok vissza a biztonságot nyújtó sűrű növényzet közé, és egészen apróra kuporodok. A szívem majd kiugrik a helyéről, és a félelem átjárja minden porcikámat. Hosszú perceken keresztül csak hangosan zihálok, aztán végre a légzésem szabályossá válik, és sikerül valamennyire megnyugodnom. 

Abban reménykedem, hogy az ágyú dörrenés a lehető legtávolabbról hallottam, és a közelemben senki sincsen. Erősen koncentrálok, aztán hosszas fülelés és az ágak között való kikukucskálás után úgy tűnik, nincs semmilyen veszély. Mindenesetre a nap további részét a bokorban gubbasztva töltöm, és hamar rájövök, hogy ezt Finnick is jó ötletnek tartja, ugyanis egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik egy kulacs vízzel. Finnick megmondta, hogy nem fogja elpazarolni fölös dolgokra a támogatók pénzét, és hogy az ajándékokkal próbál majd üzenni nekem, így arra gondolok, hogy a víz vagy nagyon messze van, és nem érnék oda sötétedésig, vagy a közelemben mégis csak ólálkodik valaki. Csak az illető nagyon halk.

Az utolsó gondolatomat gyorsan ki is verem a fejemből, és mohón inni kezdek. Nagy erőfeszítés árán végül lezárom a kulacsot, és magam mellé teszem. Akármennyire is szeretném kiinni az utolsó cseppig, muszáj tartalékolnom.

Most, hogy már nem szomjazom, meghallom a gyomrom elkeseredett panaszát, így hát megeszek kétmaroknyi áfonyát. Az éhség nem szűnik meg, de egyelőre be kell érnem ennyivel.

Az idő későre jár, már semmit sem látni a sötétben. Sajnos a hőmérséklet ismét megcsappan, de takaró és hálózsák híján nincs más választásom, minthogy a bokrok között egy kis gödröt ássak, amibe belefekszem, és néhány levéllel együtt magamra kotrom a földet. Egy fokkal jobb, de a legkedvezőbb megoldás a tűzgyújtás lenne. Elalvás előtt még végig hallgatom a himnuszt, megnézem a Tízes fiú arcképét az égen, aztán lecsukódnak a szemeim.

Reggel örömmel nyugtázom, hogy sikeresen túléltem a második éjszakát is. Lesöpröm magamról a földet, és kimászok a gödörből, de ügyelek rá, hogy a bokrok végig takarjanak. Amennyire csak tudom, megmozgatom az elgémberedett végtagjaimat, aztán néhány áfonyaszem és pár korty víz után egy újabb ejtőernyős csomag érkezik. Ezúttal egy frissen sült cipó. Összefut a nyál a számban, és azonnal neki is kezdek. Kisebb darabokat török le belőle, aztán a számba tömöm. Igazából nem vagyok éhes, de nem bírok ellenállni neki.

Aztán végig gondolom a dolgot. Még egy nap sem telt el az előző ajándék óta, és bár az áfonya már a könyökömön jön ki, még sem éhezem, tehát Finnick a cipóval üzenni próbál valamit.

Talán még sem vagyok annyira biztonságban, mint amennyire én azt gondolom. Esetleg épp a fordítottja az igaz. Túlságosan is biztonságos búvóhelyet választottam messze a többiektől. Egyelőre a kapitóliumikat leköti a Hivatásosok hajtóvadászata, de utána megelégelik a dolgot, és unni kezdik a Viadalt. Ilyenkor előszeretettel nehezítik meg a kiválasztottak életét egy-egy csapással. Az egyik vacsoránál Arielle azt tanácsolta Race-nek, hogy soha se maradjon egy helyen huzamosabb ideig. Egyik évben egy lány, messze a többiektől talált magának rejtekhelyet. Amíg a többiek egymás ellen harcoltak, addig ő biztonságban volt. Végül a Játékmesterek egy tűzvésszel kiugrasztották a menedékhelyéről és a többiek felé terelték, akik azonnal meg is ölték, amint lehetőségük nyílt rá. Nem akarom úgy végezni, mint az a szegény lány, úgyhogy úgy döntök, körbe nézek az Arénában. Előbb-utóbb úgy is szükségem lesz még vízre.

A kulacsot és a megmaradt cipót a kezembe szorongatva előmászok a bokorból. Óvatosan körbepillantok. Sehol senki. A számba harapok, mert nem tudom merre is induljak. Végül jobbra fordulok – otthon, az ajtón kilépve jobbra kell indulni a part felé.

Egész nap az erdőben bolyongok. A kulacs tartalmát réges-rég megittam, már nem is emlékszem a víz ízére. Hiába a sok fa, ami árnyékot ad, még így is rettentő melegem van. Ráadásul a lombkoronák között átjutó napsugarak szabályosan égetik a bőrömet. A Játékmesterek egy fortyogó edény belsejévé változtatták az egész Arénát. Kezdem azt hinni, hogy élve akarják megsütni a kiválasztottakat. Talán arra próbálnak rávenni, hogy mindannyian induljunk el vizet keresni, és ezzel sikeresen összeterelhetnek minket. Remélem, hogy nincs igazam, mert ez azt jelentené, hogy az Aréna területén alig van ivóvízforrás, és mivel mindenkinek szüksége van rá, hogy elkerülje a szomjhalált, a környék veszélyes.

A legbiztonságosabb az lenne, ha abba hagynám a keresést, de azt mégsem tehetem. Annyira ki vagyok száradva, hogy nincs mit kiizzadnom, és nyálam sincs már. A torkom száraz, az ajkaim kicserepesedtek, és elhagyott az erőm is. Vánszorogva próbálok előrébb jutni.

 Szánalmasan nézhetek ki, de sokkal, inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ha most valaki rám találna, képtelen lennék a menekülésre. Az egyetlen esélyem, ha a többiek is ilyen nyomorúságos állapotban vannak.

Hiányzik a tenger. A szomjúságomon ugyan nem segítene, de legalább lehűthetném magam, és talán a mélyben előállhatnék egy használható ötlettel. Sóhajtozva haladok tovább, amikor is a szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdul egy ág. Ijedtemben elejtek mindent, amit a kezemben szorongatok: a kulacsom, a cipót és a pulcsimat. 

Valaki itt van, és egyenesen engem figyel.

A szívem őrült tempóba dübörög, a vér hangosan lüktet a fülemben. A félelemtől lefagyva állok, és várom, hogy mi is fog történni, de az ágak többet nem mozdulnak meg. 

Talán csak egy állat volt. Talán csak képzeltetem az egé… és ekkor megpillantok egy szürke emberi szempárt, ami rögtön el is tűnik a zöld lombok között. Néhány ágzörrenés, majd egy fekete haj lebeg el a szemeim előtt, és valaki zihálva futni kezd.

Mielőtt még végig gondolnám, hogy mit is csinálok, a lány után szólok.