15. rész

Másnap reggel, mikor csatlakozok a többiekhez, Blee Nasher fülig érő mosollyal fogad. A fogai olyan fehérek, hogy attól félek, megvakulok.

-  Mégis mi a francnak örül ennyire? – kérdezi Race.

- Blee fog segíteni az interjúra való felkészülésben – válaszolja Arielle fáradtan. – Ez a kedvenc része a Viadalban – forgatja a szemét. - Annie, te fogsz Blee-nél kezdeni, négy órád lesz megtanulni, hogyan is kápráztasd el a nézőket, aztán ha Finnick visszaért, majd megbeszélitek a taktikai részt is.

Most, hogy vége van a kiképzésnek nyugodtan tömöm meg a hasam, ez az utolsó alkalmak egyike, amikor még ehetek. Utána az idegességtől vagy a Viadal miatt nem lesz rá alkalmam. Halvány mosollyal a számon rágom a negyedik lekváros pirítósomat, ami után még más finomságokat szeretnék elfogyasztani. Végre egy jó nap.

Aztán hamar rájövök, hogy tévedek.

Először különböző magassarkúkat kell magamra aggatnom, miközben Blee pedig minden egyes apróságba beleköt. A mozdulataimba, a beszédstílusomba, abba hogyan tegyem a lábam egymás után, hogyan üljek le, és hova helyezem a kezem beszéd közben. Eddig azt hittem, hogy Blee egy szeszélyes és érzékeny nő, de rájövök, hogy valójában egy őrült szadista.

A kezében egy legyezőnek nevezett tárgyat szorongat. Eleinte nem értem mégis miért van nála, de hamar rá jövök: akárhányszor elrontok valamit, Blee a legyezővel rávág a kezemre. Már paradicsom piros mindkét kézfejem, de úgy tűnik, ez a tény egyáltalán nem zavarja.

Így amikor négy óra elteltével Finnick megérkezik, fáradtan és fellélegezve dőlök a karjai közé.

- Nem bírom tovább, ez a nő maga az ördög – suttogom halkan, Finnick pedig hangosan felnevet.

- Mi olyan nevetséges? – kérdezi fontoskodva Blee.

- Semmi – vágja rá kapásból Finnick, majd figyelemelterelés képpen megkérdezi, hogy telt a délelőtt.

- Remekül. Jót szórakoztunk, miközben nagy nehézségek árán, de sikerült felkészítenem Annie-t. Nehéz feladat volt, a végeredmény még most sem tökéletes, de én minden tőlem telhetőt megtettem.

Hogy jót szórakoztunk? Még is miről beszél? Ez a négy óra maga volt a pokol. Soha többé nem akarok egyetlen egy magassarkút sem látni…

Finnick-kel az étkezőbe megyünk, és helyet foglalunk az asztalnál, Race és Arielle pedig felvált minket, és a szalonba töltik el az elkövetkező órákat.

- Arra gondoltam, hogy megmutathatnád a bájos és aranyos oldalad. Lelkendez a Kapitóliumról, dicsérj meg mindent, mesélj az elmúlt pár nap legjobb élményéről.

- Mégis miről? – kérdezem nem túl kedvesem, hisz az elmúlt pár napban összezártak egy terembe a jövendőbeli gyilkosommal.

- Amiről csak szeretnél, hazudj egy kicsit. Szerettesd meg magad a tömeggel. Muszáj támogatókat szerezned.

- Azt hittem, hogy te már mindent elintéztél, azzal, hogy minden éjszakát más nővel töltesz – csattanok fel, aztán rögtön meg is bánom, és a szám elé kapom a kezem. Finnick arca fájdalmasan összerándul, úgy, mintha épp most rúgták volna gyomorszájon. – Sajnálom – sütöm le a szemeimet. – Csak egy kicsit ideges vagyok. – Finnick nem szól egy szót sem. Egy ideig csak némám bámul rám, aztán fáradtan megdörzsöli a szemeit.

- Gyakoroljunk. Képzeld azt, hogy az interjún vagy. – Finnick megköszörüli a torkát. – Na, és Annie, hogy tetszik a Kapitólium? Áruld el nekünk, mit gondoltál, mikor először megláttad a vonat ablakán keresztül a várost.

- Ööö… - gondolkozok. – Azt, hogy milyen… hogy milyen… Nem tudom, Finnick. Nekem ez nem fog menni. Olyan nevetséges ez az egész. Különben sem ezeket a kérdéseket fogják feltenni, akkor meg annyira izgulni fogok, hogy úgy sem fogok tudni kinyögni semmi értelmeset.

- Ne foglalkozz a közönséggel, és felejtsd el, hogy néznek. Gondolj arra, hogy valakivel beszélgetsz. Csak add önmagad. Nincs olyan ember, akit ne vennél le a lábáról.

- Próbáljuk meg még egyszer – mondom.

- Milyen érzés volt a megnyitón a tömeg előtt szerepelni?

- Öööö… - kutatok az agyamba valami értelmes válasz után. - Megvan! – Finnick halkan felnevet, de nem akarja elterelni a figyelmem, így rögtön abba is hagyja, és megpróbál közömbösnek tűnni. - Azt, amit akkor éreztem, amikor megindult alattam a szekér és megláttam azt a rengeteg embert nehéz megfogalmaznom. Ugyanis az egész annyira új volt számomra. Még soha nem éreztem ilyet. Az emberek éljeneztek, a nevünket kiabálták, és… - nem tudom befejezni a mondandómat, mert a következő pillanatban Blee Nasher hisztérikusan robog el mellettünk.

- A lelkemet is kiteszem értük, de semmi hálát nem kapok cserében. Nem érdekeltek többet, csináljátok magatok, de nekem ne sírjatok, ha nem boldogultok.

- Blee! Várj már egy picit. Ne fújd fel ennyire a dolgot – kiállt utána Arielle, de Blee meg sem hallja, és bezárkózik a szobájába. .

- Mi baja van? – kérdezem Arielle-t, aki idegesen sóhajt egyet.

- Race eltörte a legyezőjét.

Több órányi kínszenvedés és tömény unalom után a tükör előtt állva egy ismeretlen lányt látok magam előtt.

A lány egy térd fölé érő világoskék ruhát visel, a szoknya része bő és egy fehér csipkés anyag borítja, amiről az elmúlt pár nap alatt elfogyasztott díszített muffinok jutnak az eszembe.  Barna hajam loknikba omlik a vállamra, és egy szintén kék színű masnit kötöttek bele. Szerencsére semmi magassarkút nem kell viselnem. Az arcomra pedig csupán egy halvány árnyalatú smink került, aminek nagyon örülök, mert így egy fokkal közelebb lehetek, ahhoz a lányhoz, aki valójában vagyok.

- Ne harapdáld a szád! Lejön a szájfény – szól rám Antonius jellegzetes akcentusával.

- Sajnálom – hebegem.

- Nem tetszik a ruha? – kérdezi sértődötten.

- De-de nagyon is! – vágom rá kapásból, mert nem akarom megbántani, és a ruha tényleg gyönyörű. – Csak fiatalnak nézek ki benne. Olyan, mintha még tizennégy sem lennék.

- Ez volt a terv, aranyom. A bájoddal kell lenyűgöznöd a közönséget, ahhoz meg minél fiatalabbnak és aranyosabbnak kell kinézned.

- Igen, de így nem tűnök gyengének és sebezhetőnek?

- Ez a lényeg. Elvarázsolod a nézőket, megszeretnek, és mivel tudják, hogy esélytelen vagy, téged akarnak majd támogatni, hogy megvédjenek. – Esélytelen? Tisztában vagyok vele, de Antonius szájából olyan természetesen cseng. Biztos vagyok benne, hogyha meg tehetné, akkor sem fogadna rám. Már az első perctől fogva tudta, hogy meg fogok halni. Kiszárad a torkom és izzadni kezd a tenyerem.

- Azt hittem azt támogatják, akiben a potenciális győztest látják. Az Első és a Második körzet kiválasztottjainak óriási rajongó tábora szokott lenni. Vagy azt, aki a legjobban néz ki, vagy…

- Akinek sikerül megnyernie a szimpátiájukat. Higgy nekem, drága, ismerem a játékot.

- Na, és mi van a többi játékossal? Ha ők is gyengének fognak látni, biztos én leszek az első számú célpontjuk.

- Az lehet, de legalább lesznek támogatóid. – De hogyan támogassanak, ha már egyszer megöltek? Akarom kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon. Egyre idegesebb vagyok, és úgy érzem a lábam nem tart meg, és bármelyik pillanatban összeeshetnék.

Mi van, ha tévednek? Ha csak egy habos-babos ruhába parádézó lánykát látnak bennem, akiről azt gondolják nincs helye az Arénában, és nyugodtan végezhetnek vele a többiek.

Fel-alá sétálok a szobában, a körmömet piszkálom, a számat harapdálom és minden percben egyre rosszabb lesz. Az agyam hangosan kattog, a szívem majd kiugrik a helyéről, és elönt a verejték.

Az interjú nagyon fontos a Viadal szempontjából, elég egy rossz lépés, és segítség nélkül maradok.

- Kész vagy? – Finnick! Finnick, bármit megtenne azért, hogy élve kijussak. Nem ez az első alkalom, hogy mentor, és már sikerült győzelemhez juttatnia az egyik mentorálltját. Tudja, mit kell csinálnia, és én bízom benne.

Bólogatok és még egy mosolyt is sikerül kicsikarnom. Finnick biztatóan megszorítja a kezem, majd azt mondja:

- Ügyes leszel.