30. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ilyen későn teszem fel a folytatást. Különben el sem hiszem, hogy ez már a 30. rész, már vészesen közelítünk a történet végéhez. Szeretném megköszönni, hogy olvassátok az oldalt, imádlak titeket. :))

Az elkövetkező három nap olyan gyorsan eltelik, hogy csupán néhány pillanatnak tűnik. Az idő nagy részét vitatkozással töltjük, ugyanis Race semmi áron sem akar fekve maradni, viszont az agyrázkódás súlyos tünetei nem tűntek el: rendszeresen szédül, a feje megállás nélkül fáj és néha a füle is zúgni kezd. Race egyáltalán nincs jól, mégis kisebb-nagyobb csatákat kell vívnom vele, hogy pihenjen. Naponta vagy hússzor a lelkemre köti, hogy ha bármi gyanúsat észlelek a barlang körül, azonnal szóljak neki, azt sem érdekli, ha éppen alszik, rögtön ébresszem fel.

Szerencsére csendes a környék, úgy tűnik, semmi veszély nem leselkedik ránk. Egyelőre biztonságban vagyunk. Egyáltalán nem foglalkozunk azzal a ténnyel, hogy már csak heten maradtunk. Tudjuk, hogy előbb-utóbb szét kellene válnunk, fel kellene bontanunk a szövetséget, de képtelenek vagyunk rá. Kölcsönösen szükségünk van a másikra. Amíg én Race-t ápolom, addig ő szavakkal tartja bennem a lelket. Egyedül egyikünk sem bírná.

- Mennyi élelmünk van még? – kérdezi Race, miközben egy száraz kekszdarabot majszol.

- Nem sok, sajnos erősen fogyatkozik a készlet – mondom komoran. - Már csak néhány darab szárított hús, három konzerv és pár szem keksz maradt.

Race bosszúsan felsóhajt.   

- Talán három napig, ha kitart még. – Race lenyeli az utolsó falatot, majd lesöpri magáról a morzsákat. - Ide adod a vizet, légyszi?

A táska mellől elveszem a kulacsot, de túlságosan is könnyűnek találom. Megrázom és szomorúan állapítom meg, hogy csupán pár korty folyadék lötykölődik a flakon alján.

- Ha jól számolom, még kell lennie egy teli kulacsnak valahol. 

Mindegyiket felemelem és ellenőrzöm a tartalmukat. A legtöbb már rég kiürült, de szerencsére találok egyet, amiből még egy csepp sem fogyott.

- Tessék – nyújtom át neki.

- Köszi – iszik pár kortyot, majd megtörli a száját. A kulacsot felém tartja és kérdőn néz rám, de én megrázom a fejem, így végül lezárja a tetejét és leteszi maga mellé. 

 - Holnap elmegyek a vízeséshez – jelenti ki határozottan.

Először azt hiszem, hogy csak viccel, nem gondolhatja komolyan. Csakhogy Race arca továbbra is magabiztos marad.

 – Ne vágj már ilyen képet! Úgy bámulsz rám, mintha azt állítanám, hogy a Föld lapos és nem kerek.

- Talán, mert meg akarod öletni magad. Race, túlságosan is gyenge vagy az úthoz.

- Mondom, hogy már nincs semmi bajom.

Egyfolytában ezt hajtogatja. Nem akarja, hogy aggódjak érte, de teljesen biztos vagyok benne, hogy hazudik és egyáltalán nincs olyan erőben, hogy eljusson a vízeséshez. Az állapota tényleg javult, de a nap nagy részét még most is alvással tölti és akkor is többnyire egy helyben fekszik, mikor ébren van.

- Ne hazudj nekem, tudom, hogy nem vagy jól. Nem mehetsz el.

- Egy egyszerű tiltással akarod megakadályozni, hogy elmenjek? – kérdezi nevetve.

A karjaimat összefonom a mellkasom előtt és mérgesen nézek rá.

- Csak nem akarom, hogy bajod essen – mondom neki bosszúsan.

- Igen, tudom. Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de nem igazán van más választásunk. Ha csak nem akarsz szomjan halni…

- Én is elmehetek vízért.

- Tudod egyáltalán, merre van a vízesés? – Race-nek igaza van. Tényleg fogalmam sincs róla, és minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhagyjam a biztonságos barlangot, de ez az egyetlen lehetőségünk.

- Nagyjából elmondod az útvonalat és valahogy majd csak odatalálok.

- Nem – vágja rá gondolkodás nélkül. - Én megyek el és te maradsz. Még a végén bajod esne.

- Több napon át egyedül boldogultam.

- Boldogultál, mi? – kérdezi gúnyosan. - Egy farkas majdnem megevett, perceken múlott, hogy nem égtél porrá és Seth megpróbált megölni. Kétszer is.

- Neked viszont agyrázkódásod van és két lépést sem tudsz megtenni anélkül, hogy össze ne esnél. 

- Azért ne túlozd el a dolgot, reggel is kimentem a barlangból.

- Igen. Mentél fél métert, majd meg kellett kapaszkodnod egy fatörzsbe.

 Egy darabig farkasszemet nézünk egymással, aztán Race sóhajtva hátradől.

- Várjunk egy napot, oké? Akkor majd eldöntjük, melyikünk menjen.

Nem kell sokat győzködnie, szinte rögtön beleegyezem az alkuba, de már előre tudom, hogy Race holnap sem lesz olyan állapotban, hogy eljusson a vízesésig, így lelkiekben már készítem magam az útra.

- Nem akarsz aludni? Napok óta alig pihentél. – Megrázom a fejem. Fáradt vagyok, de nem hiszem, hogy most képes lennék rá,  szívesebben hallgatnám Race történeteit. Az elmúlt napokban, mikor mindketten ébren voltunk, mindig mesélt nekem. Race szeret beszélni és imádja, ha ráfigyelnek, én pedig örömmel hallgatok mindent, ami az otthonommal kapcsolatos.

Szó esik a kikötőről, ahol az apjának kellett segítenie suli után, szerencsére remekül kijöttek egymással, így a délutánjaik jó hangulatban teltek. Megtudom, hogy gyakran dolgozott Apával is a halászhajón, így a vele kapcsolatos emlékeit is elmeséli nekem. A barátairól is sokat beszél, amikor csak tehették a környék legmagasabb kőszirtjéhez jártak ki és onnan ugráltak a tengerbe. Kiderül, hogy egy teljes évig szerelmes volt egy Loreen nevű lányba, de az érzés nem volt kölcsönös. Elmeséli, hogy az édesanyja süti a világ legfinomabb süteményét és hogy a rendmániájával gyakran kergeti az őrületbe a családját, de nagyon kedves, barátságos és mindenben támogatja a gyerekeit, Race pedig nagyon szereti őt.

A legtöbb története a húgáról szól. Prissy tizenhárom éves és ugyanolyan piszkosszőke haja van, mint Race-nek. A vele kapcsolatos kedvenc mesém az, amikor egyik évben egyedül befalt egy egész habos tortát, majd letagadta a családja előtt, de nem vette észre, hogy korábban leette a pólóját, így hamar kiderült, hogy ő volt a bűnös.  

Mikor már kifogy az otthonáról szóló történetekről, a többi Hivatásossal töltött napokról beszél. Elmeséli, hogy Celia és Kirk megállás nélkül vitatkoztak. Néha Aaron is beleszólt, de a többiek többnyire csendben hallgatták a veszekedésüket. Race egész jól kijött a Kettes lánnyal, Valerie-vel. A legtöbb dologban még egyet is értettek. Ugyanakkor a lány okos volt és a társalgással próbálta kiszedni a fiú gyenge pontjait.

- Hamar rájöttem a trükkjére, így úgy kezdtem csűrni-csavarni a beszélgetéseket, hogy én is sok mindent megtudjak róla, ami sikerült is. Például elárulta, hogy inkább a közelharcban jó és nem mindig sikerül pontosan céloznia, aztán… - Várok, de Race nem folytatja a mondatot, meggyötört arccal bámul maga elé, a kezeit pedig a füléhez szorítja.

- Mi az?

- Semmi, már jól vagyok – mondja fáradtan.

Orvosságra lenne szüksége, biztos vagyok benne, hogy a Kapitóliumban létezik olyan szer, amitől fél perc alatt meggyógyulna. Csakhogy már nagyon régóta nem kaptunk semmit.

- Arielle küldött már neked valamit? – kérdezem. 

- Nem. Megmondtam neki, hogy csakis vészhelyzet esetén tegye. Na, és te? Kaptál már valamit?

- Én egész sok mindent – ismerem el. Sóvárogva gondolok vissza a nyúlragú kellemes ízére.

- Sejtettem… - Race hangja gúnyosan cseng. Még egy kis undort is meghallok a szavai mögött.

- Ezt mégis, hogy érted?

- Mindegy – legyint. Én viszont nem akarom annyiba hagyni a dolgot.

- Miért vágtál grimaszt, amikor azt mondtad sejtetted? Miért baj, hogy kintről segítenek? Erre vannak a támogatók, nem?

- Nem ezzel van a bajom. Hanem, hogy… Mondom, hogy inkább felejtsd el.

- Hanem azzal, aki küldi, igaz? – Race nem válaszol, de a nézéséből világosan kivehető, hogy eltaláltam. Megveti Finnick-et. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért, hiszen még csak nem is ismeri, de végül meggondolom magam. Nincs szükségünk egy újabb vitára.

- Most miért nem küldenek semmit? Igaz, hogy nincs vészhelyzet, de orvosságra lenne szükséged.

- Szerintem nem tudnak.

- Az árak miatt?

- Nem hiszem, hogy ez a probléma. Igaz, hogy már minden rohadt drága, de szövetségesek vagyunk. Kizárt dolog, hogy kettőnk támogatóink pénzéből nem gyűlne össze elég orvosságra.

- Akkor miért nem kapunk semmit? – kérdezem értetlenül.

- Az elmúlt napokban semmi sem történt, túl nagy volt a csend. A nézők már biztosan unják a Viadalt, itt az ideje, hogy felpörgessék az eseményeket. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan Lakomához hívnak minket.

29. rész

Sziasztok! A rész elolvasása előtt szeretnék megemlíteni három dolgot. Az első, hogy a blogra új kinézet került, szerintem gyönyörű lett, és szeretném itt is megköszönni Serena munkáját.Viszont a design váltás során elvesztek a cserék. Akit tudtam, kiraktam, de arra kérlek titeket, hogy aki nem látja a blogját a cserék között, az szóljon. Végezetül pedig, sajnálom, hogy csak most hozom a folytatást, és a rész hosszáért is szeretnék elnézést kérni. Gondolkoztam rajta, hogy összevonom a következővel, de végül arra jutottam, hogy ennek a fejezetnek itt kell, hogy vége legyen. Remélem azért tetszeni fog nektek, és ígérem, a következő hosszabb lesz. Nem is húznám tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek! :)

Seth elveszíti az egyensúlyát, ahogy teljes súlyommal ránehezedek. Megpróbál lerázni magáról, érzem, hogy már nem tudom sokáig tartani magam, így gyorsan leugrok a hátáról. Seth-et váratlanul éri a dolog. Mire eljut a tudatáig, hogy nem csimpaszkodom rajta, már késő. Addigra ugyanis egy erőteljes rúgással eltalálom a térdhajlatát és összecsuklik. 

Ez idő alatt Race sikeresen felül és megszerzi a mellette heverő buzogányt, majd egy gyors mozdulattal fejbe vágja a vele egy magasságba kerülő Seth-et. A fiú az ütéstől elterül a földön és halkan nyögdécsel. Race előre hajol, majd minden erejét felhasználva egy végzetes ütést mér a fiú koponyájára.

Megszólal az ágyú, de Race újra és újra lecsap Seth-re, akinek az arca a felismerhetetlenségig torzul. A gyomrom nem bírja feldolgozni a látványt, de még időben sikerül visszanyelnem a hányást.

- Fejezd be – mondom élettelen hangon, de Race nem figyel rám. – Kérlek! – kiáltok rá. Lassan felém fordul és végig néz rajtam, majd szétnyitja a tenyerét, a fegyver pedig hangos puffanással a földet ér. Óvatosan feltápászkodik, de amint sikerül kiegyenesedni, már össze is görnyed és rókázni kezd. Egy fatörzsbe kapaszkodva előre botorkál két lépést, de aztán szédülni kezd, és inkább megáll.

- Agyrázkódás – mondja, mintha mi sem történt volna, bár a hangjából jól hallatszik, hogy mennyire megviselte az ütés és az utána következő események. Összeszedem a földről a lándzsát, majd vánszorogva sétálunk barlanghoz. Az út hosszú óráknak tűnik, menet közben Race végig rám támaszkodik, és kétszer is meg kell állnunk, mert ismét hánynia kell.

A falnak döntöm és tanácstalanul nézek rá. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

- Vizet – kérlel erőtlenül. A gyaloglás jobban megviselte, mint azt gondoltam. Előveszem a táskájából az egyik kulacsot, majd a szájához emelem és megitatom. – Köszönöm. – A fejét hátrahatja és fáradtan lecsukja a szemeit. A számat harapdálva töröm a fejem. Kisebb koromban a testvéreim mindig birkóztak és az egyik alkalommal a bátyám, Eaten, súlyosan beütötte a fejét, és agyrázkódása lett. Anya ezek után napokig nem engedte, hogy felkeljen az ágyból, néha-néha felébresztette, hogy ellenőrizze, nincs-e komolyabb baja, de többnyire aludni hagyta. Az egyetlen dolog, amit Race-ért tehetek, hogy vigyázok rá.

Tekintve azt a tényt, hogy még magamat sem tudom megvédeni, nehéz napok várnak ránk, de ennyivel tartozom neki.

- Nem vagy éhes? – kérdezem, mire Race nehezen kinyitja a szemét.

- Nem, de fogtam halat, egyél, ha szeretnél. Sajnos nyers, de ehető. Ja, és találtam gyógynövényt a kezedre, a táskámban van. –  Race küszködik a beszéddel. Lassan ejti ki a szavakat és hosszú szünetet tart közöttük.

- Annyira sajnálom, Race. Nem kellett volna kiabálnom.

- Tényleg nem, de nem hibáztatlak. Megijedtél. Amikor meghallottam az ágyút, én is azonnal futni kezdtem. Attól féltem, hogy rád találtak.

- Nem sokon múlott – Race előrébb hajol, hogy megszorítsa a kézfejem, majd erőtlenül rám mosolyog.

- Bátor dolog volt, amit tettél, Annie. Megmentetted az életem. – Szótlanul nézem Race sápadt arcát és beesett szemeit.

- Aludnod kellene. Majd őrködöm – mondom, mire Race hálásan rám pillant.

- Ha bármi gyanúsat észlelsz, azonnal ébressz fel. – Bólintok.

Race rekordsebesség alatt alszik el, szinte még le sem hunyja a szemeit, a légzése máris egyenletessé válik.

A táskában kezdek el kotorászni, mikor megtalálom a gyógynövényt. Kiveszem belőle, és próbálom a sötétben kivenni a növény ismertetőjegyeit, de csak annyit tudok megállapítani róla, hogy egy hosszúkás, lédús levél. Beszakítom az oldalát és a benne található gélszerű anyagot a sebemre kenem. Majd a tenyerembe fogom a késem és közvetlen a barlang bejáratához megyek.

Időközben este lesz, de én továbbra is egy helyben ülök és a környéket figyelem. Szerencsére Race szuszogásán és egy bagoly huhogásán kívül semmit sem hallok. Úgy tűnik, biztonságban vagyunk.

Kezdek fáradni, így megütögetem az arcomat, hogy valamennyire feléledjek. Éhes is vagyok, ezért magamhoz veszem az egyik halat, megpucolom a késsel, majd lassan enni kezdem.

- Milyen? – összerezzenek a kérdés hallatán. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj, csak azt hittem alszol. Jobban vagy?

- Egy kicsit talán – hazudik. Hallom a hangján. - Sötét van már?

- Igen – válaszolom. – Úgyhogy aludj tovább, még bírom az őrködést.

- Ahogy gondolod, de még várok egy kicsit. Nem sokára kiderül, ki volt a másik halott. Nagyon remélem, hogy Kirk vagy Celia.

Mikor felharsan a himnusz, kibújok a barlangból és felnézek az égre.

- Na? Kinek a képét láttad? – kérdezi Race, mikor visszamászom.

- A Hatos lányét – mondom halkan.

- Heten maradtunk.

- Igen.

 A barlang falai közé egy ideig csend telepszik, az ujjaimat kezdem tördelni.

- Szerinted mi történhetett vele? – kérdezem végül.

- Fogalmam sincs. Lehet, hogy éhen halt vagy Celiáék rátaláltak.

- Az is lehet, hogy egy vadállat ölte meg – jut eszembe a farkas.

- Előfordulhat, de ezt csak akkor fogjuk biztosra tudni, ha hazajutunk.

Csakhogy nem nyerhetünk mind a ketten.

28. rész

Sziasztok! Meghoztam a 28. részt. Bevallom, én egy kicsit gyorsnak érzem az eseményeket, de nem tudtam, hogyan is lassíthatnám le úgy a cselekményeket, hogy ne legyen rövid a fejezet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, és kíváncsi vagyok a véleményetekre is, úgyhogy bátran írjátok le nekem. :)

Race a lelkemre kötötte, hogy amíg távol van, végig legyek készenlétben, hogy ha valaki erre járna, meg tudjam védeni magam, így hát közvetlen a barlang bejáratánál ülök, a kezemben pedig egy éles kést szorongatok. Sötét van. A bejáratott körbe nőtt növények alig engednek valamennyi fényt beszűrődni, egyedül a fülemre hagyatkozhatok. Figyelmesen hallgatom az erdő neszeit, a madarak csicsergését, és azt, ahogy az ágak megzörrennek, akárhányszor feltámad egy kicsit a szél.

  Egy idő után mindenféle ábrát kezdek el firkálni a földbe a kés hegyével. A legtöbb csak véletlenszerű vonal egymás mellett, de rajzolok egy vitorlást és egy halászhajót is. Szomorúan felsóhajtok. Bárcsak a kikötőnél lehetnék, ahelyett, hogy egy sötét és fullasztó barlangban ülnék.

A levelek ismét megzörrennek, ahogy a szellő beléjük kap, de amint a levegőmozgásnak vége, a zajok nem szűnnek meg.

Felkapom a fejem és érzem, ahogy a pulzus számom az egekbe szökik. A kést készenlétbe tartva várok, de ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre inkább bepánikolok, mikor megállapítom, hogy léptek hangjait hallom. Méghozzá a közelből.

Biztos, csak Race ért vissza – próbálom nyugtatni magam. Hisz már régóta elment. Ennyi idő alatt simám megsüthette a mókust, épp ideje lenne, hogy visszajöjjön.

- Race? – kérdezem reménykedve, de nem érkezik válasz.

Tudtam, hogy nem jó ötlet egyedül maradni. Hogy lehettem ilyen ostoba?

A léptek hangereje tovább erősödnek, az illető már közvetlen a barlang bejáratánál jár. Hallom, ahogy lélegzik. Erősebben markolom a késem, érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, veszek egy mély levegőt, és…

- Kopp-kopp. – Az ujjaimból a görcs azonnal távozik, és még időben leeresztem a fegyvert magam mellé.  

- Race – mondom megkönnyebbülve. – Csak te vagy az.

- Persze, hogy csak én. Miért mégis kire számítottál? A Mikulásra? – gúnyolódik velem.

- Nem, te lüke. Örülök, hogy csak te vagy.

- Akkor jó, mert hoztam kaját – mutatja fel a mókust, aminek a látványától azonnal összefut a nyál a számban. Közelebb hajolok hozzá, és mélyet szippantok a frissen sült hús illatából.

- Még meleg – mondom fülig érő szájjal és alig várom, hogy végre ehessek is belőle.

- Igen, az. Szóval mássz beljebb, hogy én is beférjek, aztán együk meg gyorsan.

Élettelen testek. Csonka végtagok. Vörösen izzó vérfoltok mindenütt. Az egyik pillanatban Joice mosolyogva nézi a vízesést, a következőben valaki egy dárdával átszúrja a mellkasát. Csakhogy a gyilkosa ezúttal nem Seth. Először nem tudom kivenni az alakot. Annyit látok csak, hogy az illető alacsony és vékony. Sötétbarna haja kócosan tapad a homlokára.

Joice gyilkosa ezúttal én vagyok.

Kiabálni és ordítozni kezdek. A szívverésem a kétszeresére gyorsul és zihálva kapkodok levegő után, aztán meghallom a nevem, és érzem, hogy két kéz a vállamra csúszik.

- Hé-hé, Annie, nyugodj meg. Nincs semmi baj, hallod? Biztonságban vagy. – Race előttem guggol és mélyen a szemembe néz. – Jobb? – kérdezi, de én nem válaszolok, csak bámulok rá. Valószínűleg elég kétségbeesett arcot vághatok, mert szorosan magához ölel. A hátamat kezdi el simogatni és közben nyugtató hangon beszél hozzám. Az arcom nedves a könnyeimtől és egész testemben remegek, de szerencsére nem vagyok egyedül. Race végig mellettem van. Egy idő után mindketten a falnak dőlve ülünk, a fejemet a vállán pihentettem, Race pedig védelmezően átkarol.

- Hogy vannak a bordáid? – kérdezi néhány óra elteltével.

- Jobban – felelek csendesem. - Már csak néha-néha érzem.

- Az jó – mosolyog, majd megfogja a sérült kezemet és szemügyre veszi. – Ez viszont még rondább, mint tegnap volt, de szerencsére ismerek egy gyógynövényt. A nevét mindig elfelejtem, de bárhol felismerem, Anya mindig azzal látja el az összes sebet. Majd figyelek útközben, hátha látok egyet.

- Útközben? – kérdezem pislogva.

- Igen, újra kell tölteni a kulacsokat, és ha már ott vagyok halat is fogok.

Race-szel, végül úgy egyezzünk meg, hogy indulás előtt még alszik pár órát, és ha bármi szokatlant észlelek, azonnal felébresztem. Alig hunyja le a szemeit, már alszik is. Alvásközben az arcvonásai kisimulnak, olyan békésnek látszik, mint egy gondtalan kisgyermek. Nincs szívem felébreszteni, de megígértem neki és én sosem szegem meg a szavam.

- Race ébredj – rázom meg finoman a vállainál mire egy álmos barna szempár néz vissza rám. Nyújtózkodni kezd, majd két kupacba gyűjti az összes felszerelésünket, hogy igazságosan szétoszthassa kettőnk között. Biztosra akar menni, hogy ha esetleg baja esne, kihúzzam még pár napig.

Rossz érzésem támad és aggódva nézek a két halomra.

- Muszáj elmenned? – kérdezem.

- Még sötétedés előtt visszaérek, ígérem. Hogy ne hozzam megint rád a frászt, néhány követ fogok majd dobni a barlang bejáratához. Így tudni fogod, hogy én vagyok az, rendben?

- Rendben.

- Akkor indulok is. Szia.

- Szia – köszönök én is, majd nézem, ahogy kimászik a barlangból. - Race, várj! – szólok utána, ő pedig visszanéz rám. - Vigyázz magadra. – Elmosolyodik.

- Te is, Annie – mondja, majd magamra hagy.

Egyedül vagyok.

Az idő csigalassúsággal telik, még is egy szempillantás alatt délután lesz. A nyugtalanságom idegességé növi ki magát, és percről-perce egyre jobban aggódom.

Aztán megtörténik az, amitől egész idő alatt rettegtem: elsül az ágyú. 

Úgy rontok ki a barlangból, mintha egy űzött vad lennék, és az életem múlna minden egyes elvesztegetett másodpercen. Eszeveszett tempóba kezdek el rohanni abba az irányba, amerre a vízesést gondolom, közben pedig megállás nélkül Race nevét kiabálom. Nem törődök semmivel. Körülöttem a világ megszűnik létezni és csak vakon rohanok előre.

Hirtelen a földön elterülve találom magam. A térdeim fájnak, de nem nézek rá a sebre. Felállok, és már szaladok is tovább. Fogalmam sincs miért. Egyszerűen úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Egy láthatatlan erő kényszerít rá. Ugyanez az erő sarkal kiabálásra is. Pedig a legbelül tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna. Ezzel csak még jobban ártok.

- Race! Kérlek… - a torkomat sírás fojtogatja.

Meghalt.

Nem az nem lehet. Életben van.

De mi van, ha…

Megzörren egy ág.

- Race? – kérdezem reménykedve.

- Sajnálom, hogy ha csalódást okozok, de nem.

- Seth. – A lábaim gyökeret eresztenek, ahogy meglátom magam előtt a Kilences fiú erőteljes alakját. Eszembe jut, ahogy a vízesésnél sírva öleli magához a szerelmét. Törékenynek és gyengének tűnt, a látványtól nekem is megeredtek a könnyeim. A fiú, aki viszont most áll előttem, vérre szomjazik. A tekintete kegyetlen, az arca elszántságról árulkodik, a száját pedig gúnyos mosolyra húzza.

- Szóval tudod a nevem. Remek. Akkor kihagyhatjuk a bemutatkozást, és rögtön rátérhetünk a lényegre. Meg foglak ölni. De gondolom, ezt már tudod. Legalábbis a bárgyú képedről ezt olvasom le. – Fogalmam sincs róla, hogy Seth milyen volt a Viadal előtt, de most, ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, egészen biztos, hogy az őrült jelzőt aggatnám rá.

- Seth, te nem akarod ezt. Nem vagy gyilkos – nyögöm ki halkan.

- A kis barátnőd nem ezt mondaná. – Ökölbe szorul a tenyerem. Ezt látván, Seth közelebb hajol hozzám. A lehelete az arcomat csiklandozza. A gyomrom felfordul és a testem minden porcikája tiltakozni kezd a közelségétől, így hátrálni kezdek, de egy fába ütközök. A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben farkasszemet nézünk egymással. A fiú orrlyukai kitágulnak és hevesen szívja be a friss levegőt, a szemeiből állatias vad csillogás árad, és tudom, a halálomat akarja. Váratlanul fülsértő nevetésbe tör ki és egyre biztosabb, hogy teljesen megőrült.

- Aisha nem akarná, hogy ezt tedd. – Seth arcvonásai megkeményednek. A kezeit a nyakam köré fonja és erősen megszorítja a légcsövemet.

- Ne merészeld a szádra venni a nevét! – ordítja teli torokból.

Megpróbálom lefejteni a tenyerét a nyakamról, de nem járok sikerrel.

- Tudod mit? Rendes leszek hozzád. – Seth elenged, én pedig köhögve kapkodok oxigén után. – Sikerült meglopnom a Hivatásosokat. Egy csomó fegyver van nálam. Kiválaszthatod, hogy melyikkel öljelek meg. Mit szólsz a baltához? Vagy a buzogány jobban tetszene? – Nem válaszolok. Rettegve nézek a fiúra, aki pár percen belül a gyilkosom lesz. – Én felajánlottam, de ha te csak ennyire értékeled, akkor majd én döntök helyetted. Legyen a buzogány. Most ahhoz van hangulatom. – Előveszi a fegyvert és fenyegetően meglebegteti előttem. A menekülésen töröm a fejem, de nem jut az eszembe semmi használható ötlet.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Seth tekintete, ha lehetséges, még könyörtelenebbé válik, de mielőtt bármit is tenne velem, futásra emlékeztető hangokat hallunk. Gyorsan a háta mögé pillant, ahol az egyik bokorból Race tör elő, kezében a lándzsájával, amit már készülne is elhajítani, de ugyanebben a pillanatban, Seth megragad a karomnál fogva és pajzsként maga elé ránt.

- Én a helyedben nem tenném, Négyes. Nehogy véletlenül rossz embert találj el – mondja gúnyosan, mire Race leereszti a fegyvert.

Akármennyire is örülök, hogy újra látom, a félelmem erősebb, hiszen most fogom megöletni mindkettőnket.

- Hagyd őt békén! Semmit sem ártod neked.

- Miért talán Aisha ártott bárkinek is? – csattan fel ingerülten. – Nem, és most még is halott. Különben is a lány meglépett előlem az első napokban, itt az ideje, hogy befejezzem, amit akkor elkezdtem. – Seth a levegőbe emeli a buzogányt.

- Én ott voltam, amikor Aishát megölték. Nem tettem semmit csak néztem, ahogy kínozzák.

- Te mocskos rohadék! – ordít Seth, félrelök az útjából, majd Race felé hajítja a buzogányt, ami eltalálja a fiú halántékát. Race a földre rogy, Seth ismét vérszomjasan üvölt egyet, és a hátára akasztott tegezből, nyílvessző helyett, egy baltát vesz elő.

Az idő megáll, ahogy a nap fénye megcsillan a pengén és a földön kuporgó Race-t célba veszi vele.

- Ne! – sikoltok, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, rávetem magam Sethre.

27. rész

Egy húsz perces pihenő után tovább indulunk. Lehajtott fejjel ballagok Race után, aki szándékosan lassabban halad, hogy lépést tarthassak vele. Néha-néha rám pillant, biztosra akar menni, hogy minden rendben van velem, és nem fogok egyszer csak összeesni. Bár fáradt vagyok és a fájdalmaim nem múltak el, egész jól bírom a gyaloglást, így biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, ugyanakkor kedves Race-től, hogy ennyire figyel rám.

- Már mindjárt ott leszünk – húzz el előttem egy faágat.

- Különben hová megyünk? – kérdezem.

- Egy barlangoz.

Egy barlang? Nem az lenne az első hely, ahol bárki keresne minket? Ha a Hivatásosok észreveszik a bejáratot, biztos leellenőriznék, hogy van-e bárki olyan ostoba, aki azt hiszi, bent menedéket találhat a többiek elől.

- Tudom, mire gondolsz. – Race erőteljes hangja visszatérít az eszmefuttatásomból. – De a barlang biztonságos. Senki sem fog ránk találni. Ebben biztos vagyok.

 Csakhogy a biztonságos helyek sem jobbak. A fára gondolok, azt hittem, hogy fent a magasban, biztonságban vagyok. Másnapra mégis kigyulladt. A bokrok között nagyobb az esélye, hogy valaki észrevegyen, de épp emiatt nem is rejtenek semmilyen meglepetést. Végül úgy döntök, hogy elárulom a kételyeimet Race-nek, de ő nem reagál, mintha meg sem hallotta volna, csak némám gyalogol tovább. A hallgatagságát hirtelen nem tudom hova tenni, hisz egész idő alatt beszélt hozzám és mindenfélét kérdezgetett.

- Lehet, hogy jobb lenne, ha valami más menedéket keresnénk – szólalok meg.

- Tegnap éjszaka ott szálltam meg, Annie. Mondom, hogy biztonságos. Ha a Játékmesterek tényleg tartogattak volna valami csapdát, akkor azt már tudnám. Nem volt ott sem mérges pók, sem vérengző fenevad és még csak a bejárat sem omlott be. Sehol sem biztonságos, de a barlangban nagyobb az esélyünk a túlélésre.

Race valamiért nagyon ragaszkodik a sziklaüreghez. Nem fogom tudni lebeszélni róla, így nem is próbálkozom tovább. Veszek egy mély levegőt és körbe nézek az erdő ezen részén. A fák itt hosszabban nyúlnak az ég felé és szorosabban is nőnek egymás mellé, az aljnövényzet pedig egészen a derekamig felkúszik.  Az ösvények keskenyebbek, szinte már nem is látszódik a föld. Olyan, mintha egy növény tengerben úsznék.

- Ott van – mutat Race előre. Hunyorítok, de semmit sem sikerül kivennem a távolban.

- Nem látom.

- Ez benne a lényeg – mosolyog, aztán besétál a bokrok és a fák közé. Utána megyek. Elhúzom az utamban lévő ágakat és leveleket, majd meglátom a barlangot. A bokrok körbenőtték, a bejárat csak egy apró nyílás. Amikor bemegyünk, egy nagyobb lyukban találjuk magunkat. A plafon alacsony, nem tudok felegyenesedni, de ahhoz elég hely van, hogy legfeljebb négy ember szűkösen elférjen egymás mellett.

- Tényleg biztonságosnak tűnik – mondom, és napok óta először elmosolyodom.

- Örülök, hogy tetszik – dől a falnak Race – Éhes vagy?

- Csak szomjas. – Leveszem a táskám a hátamról, kiveszem a kulacsot és inni kezdek. Race a barna szemével végig engem figyel. Kérdőn nézek rá, mire elkapja a tekintetét.

- Azt hiszem, megsütöm a mókust.

- Nem félsz, hogy ide csalod a többieket? – A fiú magabiztosan elmosolyodik.

- Felőlem jöjjenek csak. Majd leszúrom őket a lándzsával. Különben meg nem a közelben fogok tüzet rakni, itt túl sűrű a növényzet, még lángra lobbanna az egész erdő. Tudod, a tűz remek csali, remélhetőleg ide csalok vele néhány kiválasztottat. Azt akarom, hogy minél hamarabb vége legyen már ennek az egésznek. Ha viszont bármi baj történne, nem tudnál időben elmenekülni, legalábbis nem ilyen állapotban, úgyhogy előtte biztonságba akartalak helyezni.

- Itt akarsz hagyni? – a hangomon eluralkodik a pánik. Hosszú napok óta végre nem érzem magam egyedül, erre Race máris el akar menni.

- Visszajövök. Ne aggódj, Annie. – Race ismét rám mosolyog, azért, hogy megnyugtasson, de nem sikerül neki. Mi van, ha történik valami? Ha megölik. Vagy esetleg valaki rám talál, amíg arra várok, hogy visszatérjen. Egyedül nem tudom megvédeni magam. Hirtelen egy ijesztő gondolat fogalmazódik meg a fejemben: lehet, hogy ez tényleg egy csapda. Race még sem akar megvédeni, de saját kezűleg sem képes megölni. Lehet, hogy most elmegy és szól a Hivatásosoknak, hogy hol is rejtőzködöm. Talán ezért ragaszkodott ennyire a barlanghoz, mert megbeszélte a többiekkel, hogy itt fognak megtalálni. A szívem a torkomba dobog és érzem, ahogy egész testemben remegni kezdek. Rápillantok Race-re, aki még mindig mosolyra húzott szájjal néz vissza rám. Valahogy nem tudom elhinni, hogy bántani akar, de a vészsziréna a fejemben hangosan visít. Egyszerűen képtelen vagyok már tisztán látni a dolgokat. Biztosra kell tudnom, hogy megbízhatok-e benne.

- Race, miért mentettél meg a vérfürdőnél? – szögezem neki a kérdést.

- Megsajnáltalak. Te nem láttad a rémült tekintetedet. Különben sem akartam, hogy bármi bajod essen.

- Miért? Hiszen nyerni akarsz. Azt hittem bármire hajlandó vagy a győzelemért.

- Azt leszámítva, hogy téged megöljelek, arra nem lennék képes. Hisz ugyanaz az otthonunk, a szüleink is jóban vannak, és bár veled sosem beszéltem túl sokat. Különben, mindig megvetettem azokat, akik a saját társukkal végeznek. Ráadásul a bátyád saját kezűleg fojtana meg, ha bármivel is ártanék neked, már régóta barátok vagyunk.

Elgondolkozom Race szavain. A körzetlakók soha nem nézik jó szemmel, ha két kiválasztott, akik ugyanonnan származnak, egymás ellen fordulnak. Megutálnák érte. Azért viszont nem, ha egyszerűen magamra hagyna.

- Miért kerestél meg? Így is tartozom neked, amiért megmentettél. Megértették volna.

- Lehet, hogy ők igen, de én nem. Különben is tettem egy ígéretet. – Hosszasan nézem Race arckifejezését, aztán, mint egy villámcsapás, belém hasít a felismerés.

- Mégis csak beszélt veled. – Megmondtam Finnick-nek, hogy semmi szükség rá. Mégis megtette, és a jelek szerint még egy fogadalmat is sikerült kicsikarnia a fiúból, aki a vonaton még gyűlölettel nézett rá. – De miért? – szalad ki a számon a kérdés, ami mindennél jobban foglalkoztat. Race viszont félreérti, és azt kezdi megmagyarázni, hogy Finnick miért is beszélgetett el vele.

- Azért, mert szeret téged, Annie. Azt akarja, hogy még jó sokáig élj. Nélküled ő is meghalna. –Pislogva gondolom végig a hallottakat, majd elmosolyodom. Aztán eszembe jut, hogy nem erre a válaszra voltam kíváncsi.

- Úgy értem, miért mentél bele?

- Mert én sem akarom, hogy bármi bajod essen. Úgy érzem, meg kell, hogy védjelek és meg is foglak – Race hangja komolyra változik, tekintete megkeményedik, és egyre inkább kezdem azt érezni, hogy igaz, amit mond. De aztán magam előtt látom azt az elszánt fiút, aki olyan könnyedén dobta a kést a repedésbe, mintha az természetes lenne. 

- Mi lesz, ha már csak ketten maradunk? Megölsz?

- Annie… Szerinted megígértem volna, hogy vigyázok rád, ha képes lennék megölni? Ahogy már mondtam, meg akarjak védeni. Soha nem támadnálak hátba, és ezt ő is nagyon jól tudja. Másként nem kért volna meg rá, hogy vigyázzak rád, nem igaz? Az meg, hogy mi lesz a későbbiekben, ne foglalkoztasson. Majd ha eljutunk odáig, kitaláljuk, hogyan is legyen tovább. – Egy ideig csend telepszik a barlang szűk falai közé, és azon vagyok, hogy megemésszem Race szavait. – Tudod, az első nap elindultam, hogy megkeresselek, de aztán jobbnak láttam, ha a többiek mellett maradok a Hajtóvadászat idején. Végig azért imádkoztam, hogy ne akadjunk a nyomodra és nem is találtunk rád. Ügyesen elrejtőztél. A többiek szerint Oliviával voltál és én is kezdtem ezt hinni. Láttuk, hogy a kiképzésen összebarátkoztatok, azt gondoltuk, hogy szövetséget kötöttetek, ezért nem aggódtam érted. De aztán nem sokkal Aaron halála után, Olivia ránk támadt. Egyszer csak megjelent a semmiből, olyan volt, mint valami vad amazon. Meg akarta bosszulni a társa halálát. Egy fejszével eltalálta Kirk vállát, elég csúnya seb maradt utána.

- A vágás a kezeden – mutatok a jobb karjára. - Az is az ő műve?

- Igen. Volt nála még egy kés is, de belátta, hogy azzal nincs sok esélye, ezrét inkább futni kezdett. Mi meg utána rohantunk. Én értem utol a legelőször, de a késsel felhasította a bőröm. Így sikerült meglépnie. – Nagy bátorság kellett Olivia részéről, hogy egymaga, szembe mert szállni négy Hivatásossal. Míg Joice mindent alaposan végig gondolt és inkább az eszével próbált a túlélésre összpontosítani, addig Olivia maga a parázs, amely bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. Bár a kiképzésen nagyon megkedveltem a lányt, a hallottak alapján örülök, hogy végül Joice-szal kötöttem szövetséget. Ha egy picit gyorsabbak lettünk volna aznap, akkor talán még most is élne…

Észreveszem, hogy Race még mindig beszél, úgyhogy inkább rá figyelek.

- Tudod, egyedül volt, és azon kezdtem el agyalni, hogy mi lehet veled. Attól féltem, hogy talán megsérültél, ezért elindultam, hogy megkeresselek.

Hosszasan fürkészem Race arcvonásait, aztán eszembe jut, hogy először Joice-ban sem bíztam meg. Minden lépését megkérdőjeleztem, miközben végig vigyázott rám. Még csak bocsánatot sem tudtam kérni tőle. Furdalni kezd a lelkiismeretem.

Megfogadom, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Megbízom Race-ben.