30. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ilyen későn teszem fel a folytatást. Különben el sem hiszem, hogy ez már a 30. rész, már vészesen közelítünk a történet végéhez. Szeretném megköszönni, hogy olvassátok az oldalt, imádlak titeket. :))

Az elkövetkező három nap olyan gyorsan eltelik, hogy csupán néhány pillanatnak tűnik. Az idő nagy részét vitatkozással töltjük, ugyanis Race semmi áron sem akar fekve maradni, viszont az agyrázkódás súlyos tünetei nem tűntek el: rendszeresen szédül, a feje megállás nélkül fáj és néha a füle is zúgni kezd. Race egyáltalán nincs jól, mégis kisebb-nagyobb csatákat kell vívnom vele, hogy pihenjen. Naponta vagy hússzor a lelkemre köti, hogy ha bármi gyanúsat észlelek a barlang körül, azonnal szóljak neki, azt sem érdekli, ha éppen alszik, rögtön ébresszem fel.

Szerencsére csendes a környék, úgy tűnik, semmi veszély nem leselkedik ránk. Egyelőre biztonságban vagyunk. Egyáltalán nem foglalkozunk azzal a ténnyel, hogy már csak heten maradtunk. Tudjuk, hogy előbb-utóbb szét kellene válnunk, fel kellene bontanunk a szövetséget, de képtelenek vagyunk rá. Kölcsönösen szükségünk van a másikra. Amíg én Race-t ápolom, addig ő szavakkal tartja bennem a lelket. Egyedül egyikünk sem bírná.

- Mennyi élelmünk van még? – kérdezi Race, miközben egy száraz kekszdarabot majszol.

- Nem sok, sajnos erősen fogyatkozik a készlet – mondom komoran. - Már csak néhány darab szárított hús, három konzerv és pár szem keksz maradt.

Race bosszúsan felsóhajt.   

- Talán három napig, ha kitart még. – Race lenyeli az utolsó falatot, majd lesöpri magáról a morzsákat. - Ide adod a vizet, légyszi?

A táska mellől elveszem a kulacsot, de túlságosan is könnyűnek találom. Megrázom és szomorúan állapítom meg, hogy csupán pár korty folyadék lötykölődik a flakon alján.

- Ha jól számolom, még kell lennie egy teli kulacsnak valahol. 

Mindegyiket felemelem és ellenőrzöm a tartalmukat. A legtöbb már rég kiürült, de szerencsére találok egyet, amiből még egy csepp sem fogyott.

- Tessék – nyújtom át neki.

- Köszi – iszik pár kortyot, majd megtörli a száját. A kulacsot felém tartja és kérdőn néz rám, de én megrázom a fejem, így végül lezárja a tetejét és leteszi maga mellé. 

 - Holnap elmegyek a vízeséshez – jelenti ki határozottan.

Először azt hiszem, hogy csak viccel, nem gondolhatja komolyan. Csakhogy Race arca továbbra is magabiztos marad.

 – Ne vágj már ilyen képet! Úgy bámulsz rám, mintha azt állítanám, hogy a Föld lapos és nem kerek.

- Talán, mert meg akarod öletni magad. Race, túlságosan is gyenge vagy az úthoz.

- Mondom, hogy már nincs semmi bajom.

Egyfolytában ezt hajtogatja. Nem akarja, hogy aggódjak érte, de teljesen biztos vagyok benne, hogy hazudik és egyáltalán nincs olyan erőben, hogy eljusson a vízeséshez. Az állapota tényleg javult, de a nap nagy részét még most is alvással tölti és akkor is többnyire egy helyben fekszik, mikor ébren van.

- Ne hazudj nekem, tudom, hogy nem vagy jól. Nem mehetsz el.

- Egy egyszerű tiltással akarod megakadályozni, hogy elmenjek? – kérdezi nevetve.

A karjaimat összefonom a mellkasom előtt és mérgesen nézek rá.

- Csak nem akarom, hogy bajod essen – mondom neki bosszúsan.

- Igen, tudom. Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de nem igazán van más választásunk. Ha csak nem akarsz szomjan halni…

- Én is elmehetek vízért.

- Tudod egyáltalán, merre van a vízesés? – Race-nek igaza van. Tényleg fogalmam sincs róla, és minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhagyjam a biztonságos barlangot, de ez az egyetlen lehetőségünk.

- Nagyjából elmondod az útvonalat és valahogy majd csak odatalálok.

- Nem – vágja rá gondolkodás nélkül. - Én megyek el és te maradsz. Még a végén bajod esne.

- Több napon át egyedül boldogultam.

- Boldogultál, mi? – kérdezi gúnyosan. - Egy farkas majdnem megevett, perceken múlott, hogy nem égtél porrá és Seth megpróbált megölni. Kétszer is.

- Neked viszont agyrázkódásod van és két lépést sem tudsz megtenni anélkül, hogy össze ne esnél. 

- Azért ne túlozd el a dolgot, reggel is kimentem a barlangból.

- Igen. Mentél fél métert, majd meg kellett kapaszkodnod egy fatörzsbe.

 Egy darabig farkasszemet nézünk egymással, aztán Race sóhajtva hátradől.

- Várjunk egy napot, oké? Akkor majd eldöntjük, melyikünk menjen.

Nem kell sokat győzködnie, szinte rögtön beleegyezem az alkuba, de már előre tudom, hogy Race holnap sem lesz olyan állapotban, hogy eljusson a vízesésig, így lelkiekben már készítem magam az útra.

- Nem akarsz aludni? Napok óta alig pihentél. – Megrázom a fejem. Fáradt vagyok, de nem hiszem, hogy most képes lennék rá,  szívesebben hallgatnám Race történeteit. Az elmúlt napokban, mikor mindketten ébren voltunk, mindig mesélt nekem. Race szeret beszélni és imádja, ha ráfigyelnek, én pedig örömmel hallgatok mindent, ami az otthonommal kapcsolatos.

Szó esik a kikötőről, ahol az apjának kellett segítenie suli után, szerencsére remekül kijöttek egymással, így a délutánjaik jó hangulatban teltek. Megtudom, hogy gyakran dolgozott Apával is a halászhajón, így a vele kapcsolatos emlékeit is elmeséli nekem. A barátairól is sokat beszél, amikor csak tehették a környék legmagasabb kőszirtjéhez jártak ki és onnan ugráltak a tengerbe. Kiderül, hogy egy teljes évig szerelmes volt egy Loreen nevű lányba, de az érzés nem volt kölcsönös. Elmeséli, hogy az édesanyja süti a világ legfinomabb süteményét és hogy a rendmániájával gyakran kergeti az őrületbe a családját, de nagyon kedves, barátságos és mindenben támogatja a gyerekeit, Race pedig nagyon szereti őt.

A legtöbb története a húgáról szól. Prissy tizenhárom éves és ugyanolyan piszkosszőke haja van, mint Race-nek. A vele kapcsolatos kedvenc mesém az, amikor egyik évben egyedül befalt egy egész habos tortát, majd letagadta a családja előtt, de nem vette észre, hogy korábban leette a pólóját, így hamar kiderült, hogy ő volt a bűnös.  

Mikor már kifogy az otthonáról szóló történetekről, a többi Hivatásossal töltött napokról beszél. Elmeséli, hogy Celia és Kirk megállás nélkül vitatkoztak. Néha Aaron is beleszólt, de a többiek többnyire csendben hallgatták a veszekedésüket. Race egész jól kijött a Kettes lánnyal, Valerie-vel. A legtöbb dologban még egyet is értettek. Ugyanakkor a lány okos volt és a társalgással próbálta kiszedni a fiú gyenge pontjait.

- Hamar rájöttem a trükkjére, így úgy kezdtem csűrni-csavarni a beszélgetéseket, hogy én is sok mindent megtudjak róla, ami sikerült is. Például elárulta, hogy inkább a közelharcban jó és nem mindig sikerül pontosan céloznia, aztán… - Várok, de Race nem folytatja a mondatot, meggyötört arccal bámul maga elé, a kezeit pedig a füléhez szorítja.

- Mi az?

- Semmi, már jól vagyok – mondja fáradtan.

Orvosságra lenne szüksége, biztos vagyok benne, hogy a Kapitóliumban létezik olyan szer, amitől fél perc alatt meggyógyulna. Csakhogy már nagyon régóta nem kaptunk semmit.

- Arielle küldött már neked valamit? – kérdezem. 

- Nem. Megmondtam neki, hogy csakis vészhelyzet esetén tegye. Na, és te? Kaptál már valamit?

- Én egész sok mindent – ismerem el. Sóvárogva gondolok vissza a nyúlragú kellemes ízére.

- Sejtettem… - Race hangja gúnyosan cseng. Még egy kis undort is meghallok a szavai mögött.

- Ezt mégis, hogy érted?

- Mindegy – legyint. Én viszont nem akarom annyiba hagyni a dolgot.

- Miért vágtál grimaszt, amikor azt mondtad sejtetted? Miért baj, hogy kintről segítenek? Erre vannak a támogatók, nem?

- Nem ezzel van a bajom. Hanem, hogy… Mondom, hogy inkább felejtsd el.

- Hanem azzal, aki küldi, igaz? – Race nem válaszol, de a nézéséből világosan kivehető, hogy eltaláltam. Megveti Finnick-et. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért, hiszen még csak nem is ismeri, de végül meggondolom magam. Nincs szükségünk egy újabb vitára.

- Most miért nem küldenek semmit? Igaz, hogy nincs vészhelyzet, de orvosságra lenne szükséged.

- Szerintem nem tudnak.

- Az árak miatt?

- Nem hiszem, hogy ez a probléma. Igaz, hogy már minden rohadt drága, de szövetségesek vagyunk. Kizárt dolog, hogy kettőnk támogatóink pénzéből nem gyűlne össze elég orvosságra.

- Akkor miért nem kapunk semmit? – kérdezem értetlenül.

- Az elmúlt napokban semmi sem történt, túl nagy volt a csend. A nézők már biztosan unják a Viadalt, itt az ideje, hogy felpörgessék az eseményeket. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan Lakomához hívnak minket.