31. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak ma hoztam a folytatást, de most itt van a 31. rész és remélem, ez is éppúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a korábbi részek. Köszönöm az újabb feliratkozókat, nagyon hálás vagyok érte. :)

A ruháim teljesen átáztak az izzadságtól, a szívem eszeveszett tempóban kalapál és kapkodva szívom be az oxigént. Szükségem van néhány percre, hogy megnyugodjak és kitisztuljanak a gondolataim.

A barlangban vagyok, nincs semmiféle veszély, csak egy újabb rémálom volt.

Race halkan szuszog mellettem, úgy tűnik elaludt őrködés közben. Mivel a fáradtság teljesen elszállt, egy ideig csak némán bámulok ki a fejemből, és akarva-akaratlanul újra lejátszódnak a szemeim előtt az éjszaka látott borzalmas képek. Akárcsak korábban, az álom ismét valóságosnak tűnt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal én haltam meg benne. Egyedül sétáltam az erdőben, kezemben a késsel. Óvatosan lépkedtem a szűk ösvényen, próbáltam a legkevesebb zajt csapni, de aztán ráléptem egy faágra. A következő pillanatban Celia rontott elő az egyik bokorból és egyenesen a mellkasomba szúrta a tőrét.   

Hirtelen meghallom, hogy a barlang tetejét kopogtatja valami. Zakatoló szívvel nézek ki, majd megkönnyebbülök, amikor észreveszem, hogy csak az eső zuhog. Kidugom a kezemet, majd kibújok a bejáraton, felnézek az égre és hagyom, hogy az esőcseppek rám hulljanak. Kitárom a szám, megvárom, amíg megtelik vízzel, majd lenyelem. Visszamegyek, hogy kihozzam a kulacsokat. Amikor már az összes megtelt, visszamászom a barlangba, majd meglátom Race álmos szemeit.

- Esik? – kérdezi, pedig a vizes ruháimból és a megtöltött flakonokból egyértelmű.

- Úgy tűnik szerencsék volt. Nem kell elmennünk a vízeséshez – mondom, majd előveszek egy szárított hússzeletet.

- Te is kérsz? – kérdezem Race-t.

- Kösz, de most nem vagyok éhes. Nem fázol?

- Nem. – Letelepszek mellé, majd felhúzom a térdeimet és átkarolom őket a karjaimmal.

Haza akarok menni. A családommal szeretnék lenni. A parton sétálni Finnick mellett.

Ha sikerül is kijutnom innen, mihez fogok kezdeni? Képes leszek elfelejteni ezt a sok szörnyűséget? A korábbi Viadalok győzteseire gondolok. Azokra, akik most mentorként segítik a kiválasztottakat. A legtöbb leépült, morflingfüggő lett vagy folyton iszik. Mit is mondott Joice a mentoráról? Hogy valószínűleg részeg. Máshogy nem bírná ki.

- Valami baj van?

- Csak a többiekre gondolok. Joice, Aisha, Seth… Nem tehetnek semmiről, mégis meghaltak.

- Seth megérdemelte. Meg akart ölni a rohadék.

- Nem hiszem, hogy volt más választása. Begolyózott.

- Na és korábban? Mi volt az indoka, amikor megölte Joice-t? – Race az arcomat fürkészi, de én nem reagálok a hallottakra.

- Race, hány embert öltél meg? – kérdezem egy végtelennek tűnő csend után.

- Nem számít.

- De igen is számít. Tudni szeretném.

- Miért fontos ez? – Igazából én magam sem tudom, de úgy érzem, hallanom kell a szájából. Az arckifejezésem elárulja, hogy nem fogom annyiba hagyni a dolgot, úgyhogy Race komor hangon felel a kérdésemre.

- Hármat. Seth-et leszámítva mind védtelennek voltak és még csak nem is jelentettek volna veszélyt… Most undorral fogsz rám nézni, igaz? – Race szavai meglepnek. Ránézek a fiúra, aki olyan bánatos képet vág, mint egy árva kölyökkutya. Vajon attól fél, hogy megutálom? Finnick-re gondolok, és arra, hogyan nyerte meg a Viadalt. A szigonyával sorra öldöste a többieket. Láttam az összefoglalókat, láttam, hogyan végez velük. Még sem bírtam úgy nézni rá, mint egy gyilkosra. Mikor hazajött, csak egy meggyötört tizennégy éves fiút láttam, aki nem akart az Arénákban történtekről beszélni.

Eszembe jut Seth. Megölte Joice-t. A szövetségesemet, a barátomat. Engem is meg akart ölni, kétszer is és Race-szel is végezni akart. Eleinte gyűlöltem érte, de most már csak vegyes érzelmekkel gondolok rá. Hiszen ő is csak túl akarta élni ezt az egészet. Haza akart jutni. A Viadal elvette tőle a szerelmét és magát okolta érte.

Finnick egyszer azt mondta, hogy mi mind bábok vagyunk, a Kapitólium játékszerei. Akkor nem értettem, miről beszél és mikor rákérdeztem, csupán annyit mondott, hogy inkább felejtsem el.

Most már értem, miről beszélt akkor.

Mi mind bábok vagyunk.

Közelebb csúszok Race-hez és megszorítom a kezét.

- Azt tetted, amit tenned kellett. – Race halványan rám mosolyog, de a szemében látom, hogy nem hisz nekem. Ha sikerül is haza jutnia, örökre azzal a tudattal fog együtt élni, hogy embert ölt. Gyilkosként fog magára gondolni.

Vajon Finnick is így érez? Emlékszem, a Viadal után nem mert a szemembe nézni.

Hallgatom, ahogy kopog az eső és közben azon agyalok mit is mondhatnék Race-nek. Meg akarom vigasztalni, de amikor szóra nyitnám a szám, megszólalnak a harsonák és belém fojtják a szót. Claudius Templesmith hangja visszahangzik az Arénában, és ahogy Race korábban megjósolta lakomára invitált minket a Bőségszaruhoz.

- A legjobbat még nem is mondtam. Ezúttal nem egy szokványos lakomáról van szó, különleges meglepetéseket tartogatunk a számotokra. Holnap hajnalban a Bőségszarunál a körzetszámotokkal ellátott hátizsákba megtaláljátok azt, amire a legnagyobb szükségetek van. Jól gondoljátok át, hogy kihagyjátok-e ezt a páratlan ajánlatot. További kellemes Viadalt mindenkinek.

A barlangban néma csend lesz. Szinte még a légzésünket sem lehet hallani. Mindketten a másik reakcióját várjuk, de egyikünk sem mond semmit. Egy végtelennek tűnő hallgatás után, végül én szólalok meg először.

- Te is tudod, hogy nem mehetsz el. Túl gyenge vagy hozzá, meg fognak ölni.

- Mindegy mit mondasz, úgy is elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy orvosságot adnak és szükségünk van rá. Eddig szerencsénk volt, de nem tudlak megvédeni, ha valaki ránk talál. Legalábbis nem ilyen állapotban.

- Race, kérlek – nézek rá kétségbeesetten. – Megleszünk az orvosság nélkül is. Te magad mondtad, hogy már jobban vagy, nem igaz?

- Hazudtam.

- De…

Tudom, hogy hazudott, tudom, hogy orvosságra van szüksége, én is tisztában vagyok vele, de nem engedhetem el. Nem veszíthetem el, nélküle képtelen lennék végig csinálni. Könnyek szöknek a szemeimbe és elszorul a torkom.

- Annie? - néz rám komoran.

- Én csak nem akarom, hogy bajod essen – suttogom.

Race nem mond semmit. Tanácstalanul ül egy helyben, és a leginkább ide illőbb válaszon gondolkodik, de mielőtt bármit is mondhatna, egy hangos koppanást hallunk a fejünk fölött. Kérdőn nézünk össze, majd egy kést szorongatva a kezemben, kimászok és körülnézek. Megkönnyebbülve sóhajt fel, mikor meglátom, mi okozta a zajt.

- Csak egy ejtőernyős csomag – mutatom meg Race-nek a tégelyt. Kiveszi a kezemből, kinyitja, és rögtön szemügyre is veszi az ajándékot.

- Érdekes – mondja, majd a kezembe ad egy órát mintázó üvegcsét.

- Orvosság? – kérdezem csodálkozva.

- Azt nem hiszem. – Race visszaveszi az üveget és alaposabban is megvizsgálja. – Lehet, hogy csak pár óráig hat, ezért van óra alakja. Úgy tűnik, a mentoraink nem akarják, hogy lemaradjunk a lakomáról. – Kizárt dolognak tartom, hogy Finnick ezt akarná, hisz a lelkemre kötötte, hogy messziről kerüljem el a többieket és valahogy Arielle-ről se tudnám elképzelni, hogy azt várja el tőlünk, hogy kockáztassuk az életünket. Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal a Játékmestereknek is volt beleszólása az ajándékba, tudják, hogy Race nincs olyan állapotban, hogy eljusson a Bőségszaruhoz, én meg semmi esetre sem mennék oda, így ezzel akarják biztosítani, hogy minél többen legyünk.

- Szerinted meddig hat az orvosság?

- Fogalmam sincs, nem láttam még ilyet. Lehet, hogy a sérülés nagyságától függ, vagy akár előre meghatározott ideig tart.

- Race, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Tudom, de nem igazán van más választásunk. Ha ez a cucc tényleg hat, akkor nem kell aggódnod értem, minden rendben lesz.

- Mi lesz Celiáékkal?

- Mikor eljöttem már felbomlott a szövetség. Kirk valószínűleg még mindig Oliviát üldözi, Valerie gyenge pontjait pedig ismerem. Az egyetlen, aki veszélyt jelenthet az Celia, de meg tudom védeni magam.

- Veled megyek – jelentem ki határozottan. - Nem engedem, hogy egyedül menj - folytatom, de a hangom máris cserbenhagyott, és most már inkább tűnök bizonytalannak, mint magabiztosnak.

- Semmivel sem tudnálak lebeszélni róla, igaz? – kérdezi, én pedig megrázom a fejem. - Tudod, makacsabb vagy, mint azt legelőször gondoltam – mosolyog rám.

- Együtt több esélyünk van – mondom inkább magamnak. Ebbe a mondatba kapaszkodom.