Köhögve kapkodok levegő után, majd az eszeveszett
csapkodásomnak köszönhetően ismét elmerülök, de a következő pillanatban a fejem
újra a vízfelszín felett van. A lábaimmal egy könnyed tempót felvéve taposom a
vizet, hogy fenntartsam magam.
Zúgást hallok, de ezúttal egy ember által
létrehozott tárgy hangját. Egy légpárnásét. A szememmel követem a mozgását,
majd pár méterre tőlem megáll a levegőben. Egy pillanatra elfelejtek mozogni,
amikor megpillantom Valerie élettelen testét. A mellkasából egy vaskos faág áll
ki.
Az elém táruló képtől rosszul leszek, de nem
hagyom, hogy a pillanatnyi gyengeségem miatt ismét elmerüljek, mert tudom, hogy
ezúttal nem lenne elég erőm, hogy újból a felszínre törjek. Így hát elfordítom
a fejem, és próbálom kizárni a légpárnás hangját és a Kettes lány holttestének a
látványát.
A következő pillanatban ágyú durranást hallok.
Ekkor jövök csak rá, hogy nem hallottam Valerie
halálát jelző ágyú hangját. Lehetséges lenne, hogy amíg a víz alatt voltam más
is meghalt? Lehetséges lenne, hogy rajtam kívül nem maradt senki? A remény
újult erővel tölt el, de aztán hamar el is hagy, hisz ha így lenne, Claudius
Templesmith már rég bemondaná, hogy nyertem. Csakhogy az Arénában néma csend
van. Már nem hallatszik a föld panaszos és hátborzongató morajlása, sem az
áradat hangja, de már a légpárnást sem hallom.
Ketten maradtunk.
A kérdés már csak az, hogy az Egyes fiú, Kirk, vagy
Olivia élte-e túl az árvizet, és hogy vajon mennyi ideig bírja még. A győzelem
csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Annyi a dolgom, hogy tovább bírom, mint a
másik kiválasztott.
Koromsötét van és én még mindig a vizet taposom. A
lábaim elfáradtak, a mozdulataim erőtlenek, de nem adom fel, tovább úszom.
Felharsan a himnusz, majd az égre vetítik a
hallottak képeit. Valerie és Olivia arcképe azután is tisztán látom a szemeim
előtt, miután örökre elvesztek a sötétségbe.
Tehát rajtam kívül már csak Kirk maradt életben. Ezt
tudva, megkönnyebbülve lélegzem fel. Sokkal egyszerűbb a kegyetlen fiú halálát
kívánom, mint a lányét, aki olyan kedvesen viselkedett velem a Kiképzésen. Viszont
a tudattól, hogy Olivia is halott, összeszorul a torkom.
A szemeimet csupán nagy erőfeszítés árán bírom
nyitva tartani. Legszívesebben hagynám, hogy a fáradság magával ragadjon, de
akkor megfulladnék, és az elmúlt órák és napok kínszenvedései mind hiába valóak
lennének.
Ki kell
tartanom. Küzdenem kell.
Hogy eltereljem a figyelmem a fáradságról, Anya
altatóját kezdem el énekelni. A hangom halk és rekedt, olyan, mintha valaki
másé lenne, de nem hagyom, hogy ez befolyásoljon. A családomra gondolok. Biztos
vagyok benne, hogy visszafojtott lélegzettel figyelik a fáradsággal folytatott
küzdelmem. Anya sír és szorosan markolja Apa kezét, véletlenül talán még a
körmeit is belevájja Apa kézfejébe, de ő nem foglalkozik a fájdalommal. Alan is
néma csendben, reménykedve kémleli az eseményeket, míg Eaten hangosan biztat,
még ha tisztában is van vele, hogy nem hallom, amit mond.
Ki kell
tartanom. Küzdenem kell.
Tudom, hogy már nincs sok hátra. Pár óra gyötrelem
és újra láthatom Finnick mosolyát és gyönyörű tengerzöld szemeit. Újra
érezhetem, ahogy erős karjaival szorosan magához húz, vagy, ahogy gyengéden
megcirógatja az arcomat. Istenem, de hiányzik…
Ki kell
tartanom. Küzdenem kell.
„Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.”
A hangom egyre erőtlenebb, de tovább éneklek. A
szavak között szünetet hagyva, lassan préselem ki a sorokat a fogaim között,
majd megszólal az ágyú.
Vége van.
Tudatosul bennem ez a két szó, de mintha az agyam
képtelen lenne felfogni a jelentésüket, egyszerűen nem tudom elhinni. Talán
csak képzeltem az ágyú hangját, talán már csak nagyon hallani akartam, és…
Megszólalnak a harsonák, majd Claudius Templesmith
hangja tölti be az Arénát.
- Hölgyeim és uraim, örömmel jelentem be önöknek a
Hetvenedik Viadal győztesét: Annie Crestát. Íme, a Negyedik körzet
kiválasztottja!
Azt a megkönnyebbülést, amit akkor érzek, amikor
meghallom a légpárnás hangját, leírhatatlan. Az arcom nedves lesz. Sírok az
örömtől.
Tényleg vége
van. Sikerült. Túléltem.
A légpárnás egy kötélhágcsót ereszt le a magasból.
Óvatosan és lassú mozdulatokkal közelítek felé és félve fogom meg. Biztos
vagyok benne, hogy a kimerültségtől nem tudnám tartani magam, de szerencsére az
áram odatapaszt a kötélre.
Miután becsukódik mögöttem a légpárnás ajtaja,
kikapcsolják az áramot és a földre rogyok. A könnyeim patakokban folynak és
hangosan zokogom.
Egy férfi áll velem szemben és lassú léptekkel
közelít felém. A karját védekezően maga elé emeli, szándékosan úgy tartja a
tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, ezzel akarja tudatni velem, hogy
biztonságban vagyok és nem fog bántani. Az egész jelenet nevetséges, ezért
hisztérikusan felnevetek. Ez az ember úgy közelít felém, mintha valami vadállat
lennék, és csupán egyetlen hirtelen mozdulat és rávetem magam.
Lépéseket hallok a hátam mögül és meglátom, ahogy
egy másik férfi is közelít felém, kezében egy hegyes tűvel. Pánikrohamot kapok,
ahogy arra gondolok, hogy a több centis hegyes izét belém szúrja, így a földön
kúszva hátrálni kezdek, de beleütközök egy üvegfalban. A felületről egy
kétségbeesett, riadt tekintetű lány néz vissza rám. Barna haja vizes és a
homlokára tapad, az orrlyukai kitágultak, az arca sápadt és beesett.
A tükörképem látványától, még én magam is
megijedek.
- Nem lesz semmi baj – próbálkozik a férfi, akinek
a kezei üresek. Bár a hangja barátságos, mégsem sikerül megnyugtatnia és a
szavai hallatán egy hörgésre emlékeztető hang tör fel a torkomból.
Sikítani akarok. Ordítozni, de még megszólalni
sincs erőm. A tű ijesztően közelít felém, de hiába, csapdába estem. Utolsó
kísérlet képpen még elkezdem ököllel ütni az üveglapot, de senki sem siet a
segítségemre.
Bekerítettek.
A férfi leguggol elém. A közelségétől szaporábban
kezdek levegő után kapkodni, és a félelemtől ledermedek.
Egy éles fájdalom a jobb karomban, aztán minden
elsötétül.