36. rész

Köhögve kapkodok levegő után, majd az eszeveszett csapkodásomnak köszönhetően ismét elmerülök, de a következő pillanatban a fejem újra a vízfelszín felett van. A lábaimmal egy könnyed tempót felvéve taposom a vizet, hogy fenntartsam magam.

Zúgást hallok, de ezúttal egy ember által létrehozott tárgy hangját. Egy légpárnásét. A szememmel követem a mozgását, majd pár méterre tőlem megáll a levegőben. Egy pillanatra elfelejtek mozogni, amikor megpillantom Valerie élettelen testét. A mellkasából egy vaskos faág áll ki.

Az elém táruló képtől rosszul leszek, de nem hagyom, hogy a pillanatnyi gyengeségem miatt ismét elmerüljek, mert tudom, hogy ezúttal nem lenne elég erőm, hogy újból a felszínre törjek. Így hát elfordítom a fejem, és próbálom kizárni a légpárnás hangját és a Kettes lány holttestének a látványát.

A következő pillanatban ágyú durranást hallok.

Ekkor jövök csak rá, hogy nem hallottam Valerie halálát jelző ágyú hangját. Lehetséges lenne, hogy amíg a víz alatt voltam más is meghalt? Lehetséges lenne, hogy rajtam kívül nem maradt senki? A remény újult erővel tölt el, de aztán hamar el is hagy, hisz ha így lenne, Claudius Templesmith már rég bemondaná, hogy nyertem. Csakhogy az Arénában néma csend van. Már nem hallatszik a föld panaszos és hátborzongató morajlása, sem az áradat hangja, de már a légpárnást sem hallom.

Ketten maradtunk.

A kérdés már csak az, hogy az Egyes fiú, Kirk, vagy Olivia élte-e túl az árvizet, és hogy vajon mennyi ideig bírja még. A győzelem csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Annyi a dolgom, hogy tovább bírom, mint a másik kiválasztott.

Koromsötét van és én még mindig a vizet taposom. A lábaim elfáradtak, a mozdulataim erőtlenek, de nem adom fel, tovább úszom.

Felharsan a himnusz, majd az égre vetítik a hallottak képeit. Valerie és Olivia arcképe azután is tisztán látom a szemeim előtt, miután örökre elvesztek a sötétségbe.

Tehát rajtam kívül már csak Kirk maradt életben. Ezt tudva, megkönnyebbülve lélegzem fel. Sokkal egyszerűbb a kegyetlen fiú halálát kívánom, mint a lányét, aki olyan kedvesen viselkedett velem a Kiképzésen. Viszont a tudattól, hogy Olivia is halott, összeszorul a torkom.

A szemeimet csupán nagy erőfeszítés árán bírom nyitva tartani. Legszívesebben hagynám, hogy a fáradság magával ragadjon, de akkor megfulladnék, és az elmúlt órák és napok kínszenvedései mind hiába valóak lennének.

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Hogy eltereljem a figyelmem a fáradságról, Anya altatóját kezdem el énekelni. A hangom halk és rekedt, olyan, mintha valaki másé lenne, de nem hagyom, hogy ez befolyásoljon. A családomra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy visszafojtott lélegzettel figyelik a fáradsággal folytatott küzdelmem. Anya sír és szorosan markolja Apa kezét, véletlenül talán még a körmeit is belevájja Apa kézfejébe, de ő nem foglalkozik a fájdalommal. Alan is néma csendben, reménykedve kémleli az eseményeket, míg Eaten hangosan biztat, még ha tisztában is van vele, hogy nem hallom, amit mond. 

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

Tudom, hogy már nincs sok hátra. Pár óra gyötrelem és újra láthatom Finnick mosolyát és gyönyörű tengerzöld szemeit. Újra érezhetem, ahogy erős karjaival szorosan magához húz, vagy, ahogy gyengéden megcirógatja az arcomat. Istenem, de hiányzik…

Ki kell tartanom. Küzdenem kell.

„Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.”

A hangom egyre erőtlenebb, de tovább éneklek. A szavak között szünetet hagyva, lassan préselem ki a sorokat a fogaim között, majd megszólal az ágyú.

Vége van.

Tudatosul bennem ez a két szó, de mintha az agyam képtelen lenne felfogni a jelentésüket, egyszerűen nem tudom elhinni. Talán csak képzeltem az ágyú hangját, talán már csak nagyon hallani akartam, és…

Megszólalnak a harsonák, majd Claudius Templesmith hangja tölti be az Arénát.

- Hölgyeim és uraim, örömmel jelentem be önöknek a Hetvenedik Viadal győztesét: Annie Crestát. Íme, a Negyedik körzet kiválasztottja!

Azt a megkönnyebbülést, amit akkor érzek, amikor meghallom a légpárnás hangját, leírhatatlan. Az arcom nedves lesz. Sírok az örömtől.

Tényleg vége van. Sikerült. Túléltem.

A légpárnás egy kötélhágcsót ereszt le a magasból. Óvatosan és lassú mozdulatokkal közelítek felé és félve fogom meg. Biztos vagyok benne, hogy a kimerültségtől nem tudnám tartani magam, de szerencsére az áram odatapaszt a kötélre.

Miután becsukódik mögöttem a légpárnás ajtaja, kikapcsolják az áramot és a földre rogyok. A könnyeim patakokban folynak és hangosan zokogom.

Egy férfi áll velem szemben és lassú léptekkel közelít felém. A karját védekezően maga elé emeli, szándékosan úgy tartja a tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, ezzel akarja tudatni velem, hogy biztonságban vagyok és nem fog bántani. Az egész jelenet nevetséges, ezért hisztérikusan felnevetek. Ez az ember úgy közelít felém, mintha valami vadállat lennék, és csupán egyetlen hirtelen mozdulat és rávetem magam.

Lépéseket hallok a hátam mögül és meglátom, ahogy egy másik férfi is közelít felém, kezében egy hegyes tűvel. Pánikrohamot kapok, ahogy arra gondolok, hogy a több centis hegyes izét belém szúrja, így a földön kúszva hátrálni kezdek, de beleütközök egy üvegfalban. A felületről egy kétségbeesett, riadt tekintetű lány néz vissza rám. Barna haja vizes és a homlokára tapad, az orrlyukai kitágultak, az arca sápadt és beesett.

A tükörképem látványától, még én magam is megijedek.

- Nem lesz semmi baj – próbálkozik a férfi, akinek a kezei üresek. Bár a hangja barátságos, mégsem sikerül megnyugtatnia és a szavai hallatán egy hörgésre emlékeztető hang tör fel a torkomból.

Sikítani akarok. Ordítozni, de még megszólalni sincs erőm. A tű ijesztően közelít felém, de hiába, csapdába estem. Utolsó kísérlet képpen még elkezdem ököllel ütni az üveglapot, de senki sem siet a segítségemre.

Bekerítettek.

A férfi leguggol elém. A közelségétől szaporábban kezdek levegő után kapkodni, és a félelemtől ledermedek.

Egy éles fájdalom a jobb karomban, aztán minden elsötétül.