33. rész

Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a hosszas kimaradásért, de az a helyzet, hogy több problémám is volt ezzel a résszel, és nem tudtam, hogyan írhatnám át. Azt hiszem, most már elfogadható állapotban van, viszont nem lett a leghosszabb, amit szintén sajnálok - főleg azok után, hogy ilyen sokat kellett várnotok rá. Megpróbálom ismét heti rendszerességgel hozni a fejezeteket, szóval ha minden terv szerint megy, vasárnap már olvashatjátok is a folytatást. Ebben a részben egy verset is olvashattok, amit nem én írtam, de szerintem gyönyörű és illik a történethez.Utólag is boldog húsvétot mindenkinek, és továbbra is bátran osszátok meg a véleményeteket velem. :)      

Mindössze hét-nyolc éves lehettem, amikor Eaten minden este rémtörténeteket mesélt nekünk. A szomszéd szobából néha áthallatszott Apa horkolása, de többnyire néma csend uralkodott a házban, ezzel megteremtve a kellő hangulatot a vérfagyasztó mesékhez. Bár Alan még nálam is fiatalabb volt, igyekezett bátornak tűnni Eaten előtt. Közömbösen hallgatta végig a kísértet históriákat, száját makacsul összeszorította, hogy véletlenül se sikoltson fel. Csakhogy akármennyire is erőlködött, a keze remegése mindig elárulta őt. Alan-nel ellentétben én nem lepleztem a félelmem: a takaróm alá bújtam és a szemeimet becsukva próbáltam kizárni a bátyám hangját.

Akárcsak akkor, a szemhéjaimat most is szorosan lehunyva tartom, kezeimmel átkulcsolom a térdeimet és előre-hátra ringatózom.

Ez is csak egy újabb rémmese. Nem igazi, csak kitaláció.

Egyre csak győzködöm magam, de akármennyire is szeretném elhinni a saját szavaimat, nem tudom becsapni magam. Nem zárhatom ki tovább a külvilágot, muszáj szembenéznem a tényekkel: a társam, Race, meghalt és ismét magamra maradtam.

Lassan kinyitom a szemeimet, majd óvatosan körbepillantok. Egy terebélyes cserje levelei között kuporgom, az ágakon ismerős, piros termés nő. Csipkebokor. Jut eszembe a neve, de arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan kerültem ide, nem tudom a választ. Az utolsó emlékképem az ágyú hangja és az elfojtott sikolyom. Vajon azóta hány nap telhetett el?

A kezeimen friss karcolásokat veszek észre, az arcom nedves a könnyeimtől, a ruhám pedig a hátamhoz tapadt az izzadságtól. Akárcsak a Viadal elején a Játékmesterek ismét befűtöttek, vagy ezer fok van itt. Leveszem a pulcsimat, majd a táskába gyömöszölöm.

- Megsülök - suttogom magam elé. Fáj a torkom és rekedt a hangom, mintha korábban megerőltettem volna. Lehetséges lenne, hogy amíg öntudatlan állapotban voltam megállás nélkül ordítoztam?

Vajon milyen távol lehetek a Bőségszarutól vagy a kiválasztottaktól? Ha még senki nem támadt rám, valószínűleg messze találtam menedéket a többiektől. Hacsak nem állnak lesben a bokor előtt, arra várva, hogy lecsaphassanak rám. Máskor az ilyenfajta gondolataimra rögtön megfagyna a vér az ereimben és egész testemben reszketni kezdenék, most viszont nyugodtan ülök tovább és semmit sem érzek. Belefáradtam a Viadalba. A legegyszerűbb az lenne, ha feladnám.

- Bárcsak vége lenne – sóhajtok fel keserűen.

Az ajkaim kicserepesedtek, nyelni próbálok, de nem maradt nyál a számban. Vajon mióta nem ittam semmit? Előveszem az egyik kulacsot és lassan kortyolni kezdem a vizet. Megkönnyebbülve lélegzem fel, ahogy a folyadék kellemes íze szétárad a nyelvemen.

Hirtelen a szemeim előtt szörnyű képek jelennek meg, az elmém pedig kegyetlen játékba kezd, mert átalakítja a korábban látottakat. Újra nézem, ahogy a kard egyetlen mozdulattal elválasztja Race fejét a testétől, majd a földön gurulva közvetlen a lábam előtt megáll, és undorodva méregetni kezd.

Sikítva dobom el a flakont a kezemből. Körülöttem minden elmosódik, csak homályosan látom, ahogy a víz kifolyik és a talaj örökre elnyeli. Az egész testem görcsbe rándul, a kezeim izzadni és remegni kezdenek, a szívverésem pedig a kétszeresére gyorsul. A torkom elszorul, kapkodva szívom be a levegőt, de mintha az oxigén egy láthatatlan téglafalba ütközne. Segítenem kellett volna neki. Azért mentem vele, hogy ne legyen egyedül és én mégis hagytam meghalni. A légszomjam továbbra sem szűnik meg, szédülni kezdek, és úgy érzem, hogy az egész testem lángokban áll, majd a következő pillanatban már a hideg ráz. Egyre jobban elönt a pánik, és fogalmam sincs, mit tehetnék. Fuldoklom. 

Gondolj másra. Gondolj másra. Egy csipkebogyó! Nézd, milyen kicsi és piros. Ugye, milyen szép? Anya imádja a csipkebogyót, általában teát készít belőle. Meredten nézem a gyümölcsöt, aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy dalolok. Annak az altatónak a sorait kezdem el kántálni, amit Anya énekelt nekem az Aratás napján. Eleinte a szavak érthetetlenek a zihálásomtól, de aztán a légzésem fokozatosan megnyugszik.

„Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,

Enged, hogy az álom játszhasson veled.

Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,

Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.

Holdsugár fonja álmodat majd körbe,

S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.

Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.

Megnyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,

Létünknek ez, ez a legszebb szenvedése.

Mert az álom sokszor oly szép is lehet,

De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.

És így nehéz szívvel ébredünk,                         

Hogy tovább éljük rohanó életünk.

S ha nyújtanak feléd egy segítő kezet,

Estére nyugodtan hajtod álomra fejed.”

A távolból madárcsicsergés hallatszik, beletelik néhány másodpercbe, míg felismerem az altató dallamát. Elmosolyodom a gondolatra, hogy tőlem tanulták meg. A hangjuk gyönyörű. Néhányan felszállnak az ágakról és kecses szárnycsapásokkal tova szállnak. Egyre messzebb repülnek tőlem. Azt kívánom, bárcsak én is velük mehetnék.