35. rész

Halihó! Jól látjátok, vasárnap van és mindenféle késés nélkül, végre időben meghoztam a folytatást. Ezúttal a hossza is megfelelő, sőt, lehet, hogy kicsit több is lett, mint szokott. Különben vészesen közelítünk a történet befejezéshez. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én még nem akarom, hogy vége legyen... Na, de nem húznám tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek. :)   

Talán rossz ötlet volt ott hagyni a biztonságot jelentő bokrot, de néhány korty vízen és pár darab kekszen kívül semmim sem maradt. Lassan haladok előre és minden lépésem után alaposan körülnézek. Azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem fenyeget semmiféle veszély, és azért is, hogy valami ismerős fát vagy bokrot találjak, ugyanis eltévedtem.

A gyomrom panaszos morgásba kezd. A kezeimet gyorsan a hasamra szorítom, mintha így képes lennék elhallgattatni. A kísérletem hiába való, mert ismét korogni kezd és ezúttal még hangosabban is, mint az előbb. A számba harapva pillantok körbe és a szívem dobogása alábbhagy, amikor megállapítom, hogy senki sincs a közelben.

Felnézek az égre. A nap már réges-rég elhagyta a legmagasabb pozícióját, azaz az idő késődélután felé járhat. Menedéket kellene keresnem, mielőtt besötétedik. Úgy döntök, még gyaloglók egy órát, de a tervem megváltozik, amikor rátalálok egy diófára. Az egyik kiürült kulacsba összegyűjtöm a földön heverő darabokat, majd letelepszem a fa tövébe és egy kő segítségével feltöröm a szerzeményem. Csupán kétmaroknyit eszek meg, azt is nagyon lassan, remélve, hogy így becsaphatom a gyomromat, és többnek fog tűnni az elfogyasztott étel. A dió száraz, így még szomjasabb leszek, de mivel fogalmam sincs, mikor juthatok ismét vízhez, nagy erőfeszítés árán, de mindössze három korty folyadékot iszom meg, majd feltápászkodom. A héjakat gondosan összegyűjtöm, hogy véletlenül se hagyjak magam után árulkodó jeleket. 

Mivel a fa nem rejt el jól, tovább bolyongok az erdőben, majd mikor már az orrom hegyéig sem látok, kiválasztok egy nagyobb bokrot. A lehető leghalkabban rejtőzöm el, gondosan elrendezem az ágait, hogy véletlenül se lásson meg senki, majd a pulcsimat magamra terítve, apróra húzom össze magam. Ma senki sem halt meg, de van egy olyan érzésem, hogy ez holnap másként lesz. A Játékmesterek nem fogják hagyni, hogy unalmassá váljon a játék.

Félelemtől reszketve próbálom átvészelni az éjszakát.

A levegő forr a hőségtől, az egész testem verejtékben úszik, a bőröm pedig több helyen leégett. Inni szeretnék, de alig pár órája, hogy az utolsó csepp víz is elfogyott. Két szem kekszen kívül semmim sem maradt. Az egyetlen célom, ami miatt képes vagyok tovább menni, az, hogy végre megtaláljam a vízesést. Csakhogy szerintem teljesen rossz irányba tartok.

A környéken ritkán nőnek a fák és az aljnövényzet sem hálózza be olyan sűrűn a talajt, mint az erdő más részein. Nem érzem magam biztonságban, itt nincs hova elmenekülni baj esetén. Irányt változtatok és balra megyek tovább, de egy-két óra sétálás után rájövök, hogy ez rossz ötlet volt, mert itt már csak elvétve látni egy-egy fát.

Visszafordulok, és gyorsabb tempóba kapcsolok, bár az egész napos gyaloglás és szomjúság után még mindig úgy vánszorgok, mint egy csiga. A hangos lihegésemnek köszönhetően csak későn veszem észre a felém közeledő léptek hangját. Riadtan kapom fel a fejem és a szemeim előtt Valerie alakja bontakozik ki. A vörös hajú lány lassan biceg, az arckifejezéséből kiolvasható, hogy minden mozdulat kínzó fájdalommal jár számára. Korábban levágta a nadrágszárát, és szorosan a combján lévő seb köré tekerte. Tudom, hogy ha látnám csupasz bőrét Celia nevét olvashatnám ki rajta.

A lányt elcsúfították és borzalmas szenvedést élhetett át az elmúlt napokban, a tekintete még sem változott semmit a Viadal kezdete óta. A szemében ugyanaz a gyilkos vágy csillog, amelyet az Aratásnapi összefoglaló alatt láttam. Bár a lánynál nincs semmiféle fegyver, tudom, hogyha elkap, pusztakézzel végez velem. Biztos vagyok benne, hogy ugyanakkora fájdalmakat fog okozni nekem, mint amit ő is érzett, mikor hátba támadták.

Szerencsére a testem hamarabb reagál a veszélyre, mint az agyam, így a következő pillanatban már rohanok is. A szívem a torkomba dobog, semmit sem hallok, csak a fülemben lüktető vért. Nem kaphat el! Hátrapillantok. Valerie arca eltorzult a fájdalomtól, de nem törődve vele próbál utolérni. Sérülés ide vagy oda, a lány gyors. Vagy csak én vagyok túlságosan is lassú. Tudom, hogy semmi esélyem elmenekülni, már csak percek kérdése és utolér.

Hirtelen a lábaim alatt megmozdul a föld, és olyan érzésem támad, mintha szédülnék. A szemeim előtt összemosódnak a fák körvonalai. A levegőt egy mély, morgó hang tölti meg. Soha életemben nem hallottam még ilyen fülsértő és vérfagyasztó zajt. Ösztönösen megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső törzsbe, pedig tudom, hogy a földrengés ideje alatt nem tanácsos egy fába fogódzkodni, hisz bármelyik pillanatban gyökerestül kicsavarodhat a helyéről, de szükségem van egy biztos pontra, mielőtt végleg kicsúszik a lábam alól a talaj.

A rengés nem tart sokáig. Mégis azt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget és félelmet, amit ez alatt a pár másodperc alatt érzek, rosszabb, mint bármi más, amit valaha átéltem. Mikor vége van a földmozgásnak, megkönnyebbülve nézek körbe. Minden ugyanolyan, mint a rengés előtt, mintha csak képzeltem volna az egészet. Csakhogy, amikor megpillantom Valerie alakját tőlem pár méterre, tudom, hogy tényleg megtörtént. A lány magzatpózban kuporog a földön, a kezét védekezés képpen az arca elé teszi, majd mikor úgy érzi elmúlt a veszély, óvatosan felemeli a fejét és pislogva szemlél körbe. Riadtnak tűnik, és mintha várna valamire. Talán attól fél, hogy egy másik rengés követi az előzött, de ezúttal stabilan állok a lábaimon.

Vége van.

Erre Valerie is hamar rájön, mert a következő pillanatban már talpon van és megindul felém. Ezúttal nem annyira eltökélt és a zavarodottság jelei olvasható le az arcáról, de még mindig a halálomat akarja. Nincs hová elfutnom és az igazság az, hogy most már nem is akarok. Bár a testem tiltakozni kezd, és a félelem menekülésre késztet, sikerül legyőznöm ezt az ingert. Egyszerűen belefáradtam már a Vidalba.

 Valerie a hajamnál fogva ragad meg és egy erőteljes rántással már a földön is találom magam. A Kettes lány teljes súlyával rám nehezedik, és tudom: pár perc és mindennek vége.

Lehunyom a szemem és várok. A szívem hevesen ver, a vér a fülemben lüktet, és mintha valami más hangot is hallanék. Víz zúgása. Az agyam be akar csapni vagy tényleg ilyen közel lennék a vízeséshez? De eddig miért nem hallottam?

Egyre hangosabb és hangosabb lesz. Felpattannak a szemeim és az első dolog, amit észreveszek az Valerie dermedt tekintete és falfehér arca. Majd egy gyors mozdulattal talpon terem és rohanni kezd. A könyökömre támaszkodom, a fejemet a hang irányába fordítom és megpillantom, ahogy egy sebesen áramló, hatalmas víztömeg robajló hanggal közelít felém, és elnyel mindent, ami az útjába kerül. Ezúttal az ösztöneimnek sikerül felülkerekednie és én is futni kezdek, Valerie-vel együtt próbálok elmenekülni a mindent felemésztő áradat elől.

Csakhogy a víz túlságosan is gyors. Fél percen belül már utol is ér és magával ragad. Tehetetlenül sodródok az árral, fogalmam sincs, merre van le és fel, képtelen vagyok érzékelni bármit is. Majd teljes erővel, háttal egy fának csapódom, az a kevés oxigén, ami még a tüdőmbe maradt, buborék formájában hagyja el a számat, majd a felszín felé lebeg. A víztömeg szorosan a fatörzshöz présel és képtelen vagyok megmozdulni. Az első korty víz savként marja a nyelőcsövemet és égető fájdalommal áramlik be a tüdőmbe.

A szüleimre és a testvéreimre gondolok. Vajon milyen érzés lehet nekik azt nézni, ahogyan megfulladok? Emlékszem, nyolc évesen, amikor megtudták, hogy majdnem meghaltam, annyira megijedtek, hogy az elkövetkező hetekben le sem vették rólam a szemüket, valaki mindig mellettem volt és vigyázott rám.  A sors iróniája, hogy végül még is csak vízbe fulladás okozza a halálom.

Vajon mire gondolhat most Finnick? Biztos vagyok benne, hogy tengerzöld szemei a képernyőre tapadnak és tehetetlenül nézi a halálomat. Mindent megadnék, hogy még egyszer utoljára láthassam és szorosan átölelhessem, de Finnick most nincs itt, biztonságban van. Szenved, de legalább él.

Tudom, mi fog következik. Hamarosan apró, színes pontok kezdenek táncolni a szemeim előtt, épp úgy, mint akkor, nyolc évesen. Aztán már csak feketeséget fogok magam előtt látni, és… hogy mi lesz az után, arról fogalmam sincs, hisz a következő emlékképem már az, hogy a parton ülök és Finnick szorosan magához ölel.

A lökéshullám elmúlik, most már csak lebegek a vízben és tudom, ezúttal senki sem fog megmenteni. Nem fulladhatok meg, nem lehet ez a vége! A testem erőtlen, de a következő pillanatban mégis sikerül felhúznom a lábaimat, elrugaszkodom a fatörzsétől és egyetlen mozdulattal a felszínre lököm magam.