34. rész

Tudom, tudom, ez a rész borzasztóan rövid lett, de nem akartam hosszabban írni Annie szenvedéseiről, nehogy unalmassá váljon a történet. Viszont ígérem, hogy ezek után ismét beindulnak az események és hosszabb részekre számíthattok. Remélem nem okoztam csalódást nektek. 

A fájdalmas emlékek egy percre sem hagynak magamra, akárhányszor hunyom le a szemeimet, megrohamoznak a rémséges képek. Magam előtt látom Joice élettelen testét, Seth szétroncsolódott koponyáját és Race levágott fejét. Figyelemelterelés képpen az altató sorait dúdolom. Többnyire segít megnyugodnom, de előfordul, hogy már a dal sem nyújt kellő támpontot. Ilyenkor ordítozom vagy hangosan zokogom.

Két napja bujkálok a bokorban. Szerencsére eddig még senki sem hallotta meg a kínszenvedésem, de ez csak idők kérdése. Félnem kéne. Rettegnem attól, hogy valaki rám talál, de nem érzek semmit, csak ürességet.

A kezeimmel a földet kaparom. Szükségem van valamire, amibe megkapaszkodhatok. A hűvös föld érintése jól esik a bőrömnek. A körmeim mocskosak, de nem törődöm vele. Egyedül arra összpontosítok, hogy minél mélyebbre ássak.

Fogalmam sincs, meddig bírom még.

Órákon keresztül mozdulatlanul fekszem, és a bokrokon keresztül egy magas tölgyfa tetejét figyelem. A hőmérséklet magas, a levegő pedig fülledt, ezért nehezen lélegzem. Patakokban folyik rólam a víz, szerencsére az izzadt hátamat valamennyire lehűti a hideg föld, de még így is melegem van. A szám kicserepesedett, a torkom kiszáradt, de nem akarok inni. Nem sok vizem maradt és ameddig csak lehetséges spórolni szeretnék vele.

Így hát nagyon megörülök, amikor egyszer csak feltámad a szél és meglátom, hogy az égen sötét felhők gyülekeznek. Hamarosan esni fog. Lassan felülök, és olyan elszántan bámulok felfele, mintha az akaratommal képes lennék irányítani az időjárást. Aztán egy csepp hullik az arcomra és nem sokkal utána több másik is követi. Érezni akarom az esőt a nyelvem hegyén, így hát kitárom a szám.

Csakhogy a kellemes íz helyett, valami egész mást érzek. Fogalmam sincs, mi lehet ez, de fél perc, és azt veszem észre, hogy a nyelőcsövem összeszűkül, és csupán kapkodva jutok oxigénhez.

Az eső mérgező.

Előveszem a pulcsim és amilyen gyorsan csak tudom, magamra veszem. A ruha ujját a kézfejemre húzom, a kapucnival pedig eltakarom az arcom. Bár úgy tűnik a csapadék csak akkor ártalmas, ha lenyelem, mégsem akarom, hogy akár egyetlen bőrfelületem is érintkezzen vele. A földön kuporogva egyre csak azt várom, hogy vége legyen, de az eső megállás nélkül zuhog a hátamra, átáztatva ezzel a pulóveremet.

Hirtelen egy mennydörgés rázza meg az Arénát. Fél perc, és rájövök, hogy amit valójában hallottam az ágyú volt. Valaki későn vette észre, hogy az eső mérgező és megfulladt, mire észbe kapott volna.

A vihar után továbbra is magzatpózban fekszem, egyedül akkor mozdulok meg, amikor meghallom a himnuszt. Ekkor felnézek az égre, és meglátom Celia arcképét. A látványától az egész testemet végig járja a borzongás és szükségem van pár pillanatra, míg sikerül megnyugodnom.

Számolni kezdek. Rajtam kívül hárman élnek még: Olivia, Kirk és Valerie.