Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Remélem, a hossza valamennyire kárpótol titeket. Ezenkívül még felkerül egy epilógus, és sajnos véget ér a történet. =( Nem húzom tovább a szót, kellemes olvasást. :)
Finnickkel nem sokáig maradhatunk kettesben,
ugyanis hamarosan Antonius kopogtat be az ajtón, kezében egy váltás ruhával és
egy sminktáskával.
- Sajnálom, ha megzavartam bármit is, de ideje
ismét emberi külsőt varázsolnom neked. Nehéz feladat lesz elnézve a sápadt
arcodat, de biztos vagyok benne, hogy menni fog. Finnick, ha megkérhetlek, menj
ki a szobából és odakint várakozz.
Antonius határozott arckifejezését
elnézve egyikünk sem ellenkezik, Finnick búcsúzóul puszit nyom a homlokomra,
majd magunkra hagy minket.
- Tessék, vedd fel. – Antonius a kezembe adja
ugyanazt a ruhát, amit az összefoglalón is viseltem, de egyetlen egy ránc vagy
gyűrődés sem látszódik rajta, amiből arra következtetek, hogy amíg
eszméletlenül feküdtem, a stylistom kitisztította, hogy olyan legyen, mint
újkorában. A beadott gyógyszerektől még egy kicsit kába vagyok, ezért a
mozgásom lassú és vontatott, de sikeresen magamra húzom a smaragdzöld öltözetet,
majd Antonius egy hozzáillő sminket ken az arcomra. Egy kefe segítségével
kigubancolja a hajam, elvégez még néhány apró simítást és már készen is állunk
a bankettre.
Legalábbis, külsőleg.
Legszívesebben viszont itt maradnék, és csakis
akkor bújnék elő a szobám rejtekéből, mikor végre visszaindulhatunk a Negyedik
körzetbe.
Antonius várakozóan néz rám, veszek egy mély
lélegzetet, majd egy bólintással jelzem, hogy mehetünk. Finnick a falnak dőlve várakozik,
korábbi ruházatát egy sötét színű öltönyre cserélte. Mikor meglát,
elmosolyodik, felém tartja a kezét, én pedig habozás nélkül belékarolok. Az
épületből kisétálva beszállunk egy fekete limuzinba, ami elszállít minket az
elnöki rezidenciához. A rövid út során a sötétített ablakon bámulok ki és a
különböző házakat nézem. Elképedve figyelem az itteni építészetet: hatalmas,
égbetörő építmények és gazdagon
díszített előkertek.
- Gyönyörűek.
- Igen, tényleg azok – pillant ki Finnick is. –
Tudtad, hogy egy-két embernél nem laknak többen egyikben sem? Nálunk egész
családok nyomorognak alig néhány négyzetméteres viskókban, itt pedig egymással
versengve építik a szebbnél-szebb lakóházakat.
Elszorul a torkom,
ahogy arra gondolok, hogy a körzetekben hány család lakhatna jól egyetlen villa
építési költségéből.
- Remélem, egy nap egy kevésbé igazságtalan
világban fogunk élni – sóhajtok szomorúan.
Még néhány perc és megállunk. Egy alacsony,
citromsárga hajú, fiatal srác nyitja ki a jármű ajtaját, a segítségével
kiszállok.
- Mehetünk? – kérdezi Finnick.
Akárcsak korábban,
most is belékarolok és közösen tesszük meg az autótól az épületig tartó utat.
Rengeteg, furcsa kinézetű ember gyűlik körénk. A nevemet kiabálják, egymással
tülekednek, lökdösődnek, próbálnak minél közelebb férkőzni hozzám, néhányan
megérintenek vagy lefotóznak. Kezdem úgy érezni magam, mintha valami cirkuszi
látványosság lennék. Akármennyire is próbálom megérteni a kapitóliumiakat,
képtelen vagyok felfogni, hogy élvezhetik ezt a brutális és kegyetlen játékot. Vajon
mit szólnának akkor, ha az ő szeretteiket küldenék be az Arénába?
- Annie Cresta, igaz? – kérdezi egy köpcös fickó.
Kezében papírlapokat tart, a fülébe egy mikrofon található, amivel
összeköttetésben áll a többi szervezővel. – Gyertek velem.
A férfi egy üres
szobába terel minket, majd nagy vonalakban elmondja a koronázás menetét. Magyarázás
közben a copfba fogott, kecskeszakállát simogatja. Lopva Finnickre pillantok,
akinek széles mosoly terül szét az arcát, és látom rajta, hogy már csak percek
kérdése, és hangos nevetésbe tör ki.
- Akkor mindent tudtok, igaz?
- Igen – válaszolom.
Tíz perc múlva fog
sor kerülni az átadásra az előcsarnokban kialakított kis színpadon.
- Remek. Egy pillanat – mondja, majd a kezét a
fülére teszi, hogy jobban hallja, amit a társai mondanak neki. Bólint egyet,
pedig a mikrofonon keresztül nem láthatják a reakcióját. – Most mennem kell.
Szóval akkor nincs semmi kérdésetek, igaz?
- Nincsen.
Kifelé menet ránk csukja az ajtót, valószínűleg ezzel
próbál óvni a tömeg elől.
- Szóval, Annie - fordul felém Finnick, a fickó
mély hangját és beszédstílusát utánozva, miközben egy képzeletbeli szakállat
simogat. – Minden információval tisztában vagy, igaz?
Képtelen vagyok
visszafogni magam, muszáj nevetnem. Egy kicsit bűntudatom is van, hisz a férfi
kedvesen viselkedett velünk, elrejtet minket az emberek elől, mi pedig hálából
kiparodizáljuk.
- Ez gonosz volt - mondom, de közben végig
vigyorgom.
- Lehet, de megérte. Végre mosolyogsz.
Csakhogy a jó kedvem
nem tarthat sokáig. Hamarosan félelemtől reszketve állok a színpad közepén,
miközben legalább ezer szempár szegeződik rám. A szervezők ragaszkodtak ahhoz,
hogy az átadás ünnepélyes keretek között történjen, így a ceremónia a himnusszal
kezdődik, majd Snow elnök, egy barna hajú, rózsaszín ruhába bujtatott kislány
társaságában lép a színpadra. A lány egy párnát tart a kezében, rajta a győztes
koronával.
- Panem lakói, köszöntsük együtt a Hetvenedik
Viadal győztesét, Annie Crestát!
Az elnök közelebb lép hozzám, majd a fejemre
helyezi a koronát. Az emberek éljenezni és tapsolni kezdenek, látom, hogy az
egyik kamera rám közelít, így egy kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra és
integetni kezdek. A karom nehéz, akár az ólom. Szerencsére a közvetítésnek vége
szakad, és a Bankett úgy folytatódik tovább, ahogy minden évben szokott.
Rengetegen gyűlnek körém, szeretnének fényképet készíteni vagy autogramot kérni
tőlem. Néhányan a Viadallal kapcsolatban kérdeznek. Mit éreztél, mikor Joice meghalt? Milyen érzelmek kötöttek Racehez? Mi
volt az első gondolatod, mikor magával ragadott az áradat?
A torkom kiszárad és úgy tátogok, mint egy hal. A
kérdések ismét visszarepítenek az Arénában.
- Annie, figyelj rám – fordít maga felé Finnick. Kezeit
a vállamra helyezi és aggódva néz rám. – Vegyél három mély lélegzetet.
Arra összpontosítok,
hogy szépen lassan beszívjam a levegőt, majd kifújjam. Ez segít elterelni a
gondolataimat a Viadalról, így sikerül megnyugodnom.
- Jobban vagy?
Bólintok.
- Igen, de hazamehetünk végre? – kérdezem
kétségbeesetten.
Másnap az ebédlőasztalnál ülünk, és ínycsiklandó
ételeket kanalazunk magunkba. Az összefoglaló óta Blee úgy bánik velem, mintha
egy porcelán baba lennék, fél percenként megkérdezi, hogy érzem magam,
állandóan rajtam tartja a szemét és gondoskodik róla, hogy ha szükségem van
valamire, a kisujjamat se kelljen megmozdítanom. Bár jól esik a törődése,
kezdem úgy érezni magam, mintha fojtogatna. Finnick megpróbálja elterelni rólam
a figyelmet, így a tegnap látott tüzes bottal táncoló fiúról mesél a
többieknek.
- Annie, drágám – hallom meg Antonius hangját. –
Kettőkor kezdődik a záróinterjú, úgyhogy nem maradt sok időnk hátra. Irány a
fürdő, zuhanyozz le.
- Szegény lány heteken át éhezett, hadd fejezze be
legalább az ebédet.
- Semmi baj, Blee. Már jól laktam – mondom, majd
hátrébb tolom a székem, hogy felállhassak. Blee rosszallóan néz Antoniusra, de
a stylistomat ez egyáltalán nem zavarja, neki egyedül az számít, hogy jól
végezze a munkáját, ne essen csorba a hírnevén, és ne egy sebzett, alultáplált,
sápadt lánynak, hanem egészségesnek látszódjak az interjú alatt.
Gyorsan lezuhanyozom,
felveszek egy egyszerű, de szép sárga ruhát, amit korábban a stylistom
kipárnázott néhány helyen, hogy eltűntesse a koplalás és éhezés
következményeit. Barna hajamat egy szintén sárgaszínű szalaggal felköti, egy
halvány sminkréteget ken az arcomra és már készen is vagyok.
- Tessék. –
Antonius a kezembe nyom egy apró, fekete tárgyat, ami könnyedén elfér a tenyerembe.
Mikor alaposabban megvizsgálom, egy gombot találok rajta.
- Ez micsoda?
- Ha pánikolni kezdenél, csak nyomd meg, és a ruhádba
rejtett csövön keresztül nyugtatót pumpál a szervezetedbe.
- Köszönöm.
Az interjút a folyosó végén lévő társalgóban veszik
fel. Szerencsére ezúttal csak néhány kamera rögzíti a beszélgetést, és a
közönség csak a képernyők előtt ülve láthat. Caesar Flickerman barátságosan
megölel.
- Minden rendben, Annie? Tegnap jó alaposan rám
ijesztettél.
- Sajnálom, nem állt szándékomban, de most már sokkal
jobban vagyok – mondom, miközben a fekete szerkezetet szorongatom a kezemben.
- Ígérem csupán annyit fogunk az Arénáról beszélni,
amennyit muszáj.
Hálásan bólintok, majd hallom, hogy elindul a
visszaszámlálás. A következő pillanatban bekapcsolódnak a kamerák, majd Caesar
köszönti Panem lakóit.
- Annie, te vagy az egyetlen győztes, aki
elmondhatja magáról, hogy a koronát egyenesen az elnöki rezidenciában vehette át.
Milyen érzés volt?
Borzalmas.
- Elképesztő – hazudom végül –, és egyben megtisztelő.
- Nem szívesen teszem, de muszáj megkérdeznem,
azt, amire egész Panem kíváncsi: mi történt veled tegnap?
- Nehezemre esett visszanézni az Aréna eseményeit,
olyan érzés volt, mintha újra élném az eseményeket… - Nehezen préselem ki a
szavakat a számon, így Caesar gyorsan átveszi a szót.
- Mond csak, gondolkoztál már rajta, hogy boxolni
kezdesz? Igazán szép a jobb egyenesed.
- Köszönöm – mondom zavartan. Utólag tudtam meg,
hogy a rohamom alatt, lefogtak, hogy levihessenek a színpadról. Én viszont szabadulni
próbáltam, és véletlenül megütöttem az egyik szervezőt, akinek még az arca is bedagadt.
- Tudod, amikor az Arénát elöntötte a víz,
mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az életetekért küzdötök. Úgy
tűnt, hogy már feladtad, de aztán az utolsó energiáidat felhasználva a
felszínre törtél. Mi adott erőt? – A kérdés hallatán ismét úgy érzem, hogy a
víz alatt vagyok. Az áradat szorosan neki
présel a fatörzsnek, apró, színes pontok táncolnak a szemem előtt, nem kapok
levegőt…
A szívem heves
dobogásba kezd és képtelen vagyok szabadulni attól a gondolattól, hogy bármelyik
pillanatban pánik rohamom lehet, és a kamerák ismét rögzítik az egész jelenetet.
Gyorsan megnyomtam a gombot a fekete szerkezeten, és érzem, ahogy egy hideg folyadék
a vérembe jut, majd szétáramlik a testemben.
- A szeretteim – válaszolom, mikor már
valamennyire megnyugszom. - Nem akartam, hogy lássanak megfulladni. Haza
akartam jutni hozzájuk.
- Akkor most nagyon fogsz örülni, ugyanis véget
ért az interjú. Hamarosan hazaindulhatsz a családodhoz.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Vége van.
A vonat sebesen robog a Negyedik körzet felé. Mindannyian
a nappali kényelmes bőrkanapéján ülünk. Arielle a lábát a kávézó asztalon
pihenteti, kezében egy üveget tart, a szagából ítélve valami alkohol lehet, és meglehetősen
sűrűn emeli a szájához, hogy újabb és újabb kortyot ihasson belőle. Blee
megvetően néz rá, de tudja, hogy egyetlen rossz szó, és Arielle egy hosszas és indulatos
monológba kezdene, ami valószínűleg úgy végződne, hogy elküldi melegebb
éghajlatra. Ráadásul a kábult tekintetét elnézve, valószínűleg csak valami
értelmetlen maszlag jönne ki a száján. Így Blee egy hang nélkül tűri, ahogy a
szőke mentor részegre issza magát, és a figyelmét inkább a TV képernyőre
szegezi, ugyanis épp a záróinterjú ismétlését nézzük.
A fejemet Finnick mellkasára hajtom, szívverésének
egyenletes hangja nyugtatóan hat rám, de még így is nehezen viselem, hogy végig
kell ülnöm a közvetítést. Nem látok mást, csak egy megszeppent, ijedt kislányt,
akiből a boldogság utolsó sugarai is elvesztek. A hideg is kiráz, mikor a
kamera az arcomra közelít: a szemeimből árad a szomorúság, a fájdalom és a
gyász.
Caesar elköszön a nézőktől, és az adásnak vége
szakad.
- Nagyon ügyes voltál, drágám - mondja Blee a
szokásos nyálas hangján, mire Arielle csak horkant egyet. – Különösen szép
volt, amit a családodról mondtál.
- Köszönöm – felelem halkan.
- Na, jó, én elteszem magam holnapra. – Arielle
szavai összefolynak, az r betűt
képtelen normálisan kiejteni. Mikor feláll, hirtelen elveszíti az egyensúlyát,
egy hoppá kíséretében széttárja a karjait, hogy ne essen el, majd nevetni kezd saját
magán – Ahoy, szárazföldi patkányok. – Az egyik szemét lehunyja, a bal kezét pedig
behajlítja, mintha egy kampó lenne a helyén, majd a szobája felé indul. Blee a
fejét csóválja Arielle imbolygó lépteit látva.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha utána megyek. Még a
végén orra esik.
Már a folyosón járnak, mikor meghalljuk Arielle hangját:
- Hagyjál már békén. Nincs szükségem a
segítségedre – mondja bosszúsan, majd valami, vagyis inkább valaki, hangos
puffanással a földre zuhan.
- Nekem úgy tűnik, igenis szükséged van rá. Nem
viselkedhetsz így, mindenegyes alkalommal. Tudom, milyen nehéz lehet, de ez
akkor is…
- Fogd be, csak fogd már be – Arielle most már
sír. - Te ezt nem értheted, soha nem is fogod, felfogni, hogy milyen ez. Ismét
kudarcot vallottam, nem sikerült megmentenem. Meghalt.
Úgy
érzem, hogy a mellkasom bármelyik pillanatban összeroppanhat a gyász súlya
alatt. A keserűség és a bánat minden porcikámat átjárja, hiába tudom, hogy az
egész pszichés alapú, mégis igazi, sajgó fájdalmat érzek a testem különböző
pontjaiban.
Arielle egyre hangosabban
zokog. Blee próbálja megnyugtatni, halkan beszél hozzá, így nem tudom, mivel
szavakkal vigasztalja.
- Szegény, Arielle. Pedig igazán tudhatná, hogy
nem az ő hibája volt – hallok meg egy ismerős hangot, amitől a vér is megfagy
az ereimben. Fejeimet ide-oda forgatom a szobában, a hang forrása után kutatva.
- Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet
látott.
Válaszolni szeretnék
Finnick kérdésére, de a torkom kiszáradt, és képtelen vagyok megszólalni.
- A szőke herceged nem jár messze az igazságtól.
Nem igaz, Annie?
- Race – suttogom magam elé.
- Bingo. Remélem, nem okoz túl nagy fejetlenséget
a jelenlétem.
Nem bírom tovább, felsikoltok.
- Nem, nem, nem! Te nem lehetsz itt, ez nem a
valóság.
- Hú, te aztán hangos vagy. Vajon, akkor is teli
torokból ordítoztál, mikor láttál meghalni? Vagy mondjam inkább azt, hogy
hagytál meghalni?
- Én segíteni akartam, de nem tudtam –
ismételgetem kétségbeesetten. – Nem az én hibám volt.
- Ezt mondogatod magadnak esténként, mikor a bűntudat
miatt nem tudsz elaludni? Arielle magát hibáztatja a halálomért, közben az
egészért te vagy a felelős. Társak voltunk, rémlik? Az lett volna a dolgunk,
hogy megvédjük egymást.
- Annie? - Finnick hangja távolinak tűnik, Race
szemrehányása minden más zajt elnyom. Egyre csak azt hajtogatja, hogy cserbenhagytam.
- Nem bírom tovább, kérlek, hagyd abba. – A kezeimet
a fülemre szorítom, de ugyanolyan tisztán hallom minden szavát, mint korábban.
- Hagyd abba!
Már sírva kiabálok, és
azt kívánom, bárcsak minden örökre elcsendesedne.
Ekkor egy kéz fonódik
körém és lassan ringatni kezd. Órákig tűnik, mire a légzésem szabályossá válik,
és a szívverésem is megnyugszik. Meredten bámulok a semmibe, és közben csakis egy
valamire gondolok:
Még nincs vége. És talán már soha nem is lesz.
Még nincs vége. És talán már soha nem is lesz.