2014. szeptember 28., vasárnap

13. rész

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt, de a héten kicsit szét vagyok esve. Ne haragudjatok érte, megpróbálom ezentúl mindig pontosan hozni a folytatást. Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást, és bátran írjátok meg a véleményeteket. :) 

A hajnali fények - az ablaküvegen át - beszöknek a szobába, és bár a szemeim csukva vannak, a világosság mégis felébreszt. Ásítozni kezdek, majd hirtelen fájdalmat érzek a jobb vállamban, mert az éjszaka folyamán sikeresen elfeküdtem azt. Óvatosan megpróbálom megváltoztatni a testhelyzetem, mire Finnick halkan nyöszörögni kezd mellettem. Azonnal befejezem a mocorgást, és mozdulatlanul figyelem, ahogy az egyik oldaláról a hátára fekszik. Attól félek, hogy a fészkelődésemmel felébresztettem, de Finn továbbra is békésen szendereg. A mellkasa fel-le emelkedik, ahogy levegőt vesz, a keze a csípőmön nyugszik, az arcán pedig széles mosoly terül el. Akaratlanul is vigyorogni kezdek a látványától, és egy kellemes, bizsergető érzés járja végig a belsőmet. Jól ismerem már minden arcvonását, mégsem bírom levenni róla a szemeimet. Megfigyelem a szája és az orra vonalát, látom az állán húzódó halvány sebhelyet, amit nem is olyan régen, vitorlázás közben szerzett, és még a legapróbb anyajegyeit is észreveszem. 
- Ijesztő, ahogy alvás közben bámulsz – mondja álmosan.
Bár halkan beszél, mégis összerezzenek a szavai hallatán. Hirtelen egy gyerekkori emlék ugrik be: még évekkel ezelőtt történt, hogy Anya tortát sütött Eaten szülinapjára, én meg nem győztem kivárni, hogy végre kaphassak egy falatot belőle, ezért mikor senki sem figyelt, halk léptekkel a konyhába osontam, az ujjaimat végighúztam a csoki bevonaton, majd lenyaltam az édességet a kezemről. Tisztában voltam vele, hogy rosszban sántikálok, így mikor Anya hangosan köhécselni kezdett a hátam mögött, annyira megijedtem, hogy attól féltem, a szívem rögvest kiugrott a helyéről.          
- Már nem is alszol! – védekezem.
- Igen, nekem is úgy tűnik.
Finnick nyújtózkodni kezd, majd egy ásítás kíséretében a kezeit ismét a csípőmre helyezi.
- Gyakrabban kéne együtt aludnunk – mosolyog kedvesen. – Tudod, reggelente különösen szép vagy: nyúzott arc, kócos haj…
Az öklömmel finoman megütöm a mellkasát, Finnick egy gyors mozdulattal elkapja a csuklómat, majd összekulcsolja az ujjainkat.
Sajnos a gondtalan boldogságunk nem tarthat sokáig, hisz ma van a kiképzés utolsó napja. Délután be kell mutatnom a tudásom a Játékmestereknek.
Valaki kopogtatni kezd az ajtón. Kedvtelenül kikászálódunk az ágyból, végig hallgatjuk, ahogy Blee dalolászva közli velünk, hogy fél óra múlva reggeli, majd eltűnik a folyosón, hogy a többieket is figyelmeztesse.
- Csak tudnám, miért van mindig ilyen rohadt jókedve – morgolódik Finnick.
- Lehet, hogy belekever valamit a reggeli teájába. Ő maga is megmondta, hogy élénkítő hatása van.
- Biztos, valami dilibogyót szed. Az okozhatja a hirtelen hangulatváltozását is. Még az időjárás is kiszámíthatóbb nála. – Akaratlanul is elnevetem magam. Finnick mosolyogva néz, majd egy búcsúcsók után magamra hagy, és a szobájába siet, hogy mindketten pontosan megjelenhessünk a reggelinél. Egy gyors zuhany után magamra veszem a már jól ismert fekete nadrágot és sötétkék pólót, fogat mosok, felkötöm a hajam, végül pedig felhúzom a bakancsot a lábamra, és az étkezőbe megyek.
- Jó reggelt – köszönök Arielle-nek, aki épp egy bögre kávét kortyolgat. Kócos haja a homlokához tapad, a szemei alatt pedig sötét karikák húzódnak.
- Neked is – mondja fáradtan. – Izgulsz a délután miatt? – Némán bólintok, majd helyet foglalok az asztalnál.
- Hmm… jól érzem a kávé illatát? – kérdezi Finnick, mikor megérkezik. Az arcáról hamar lehervad a mosoly, mikor meglátja Arielle felduzzadt szemeit. – Újabb rémálmok? – kérdezi aggódva.
- A héten már a második… - Nem is tudtam, hogy Arielle-t rémálmok gyötrik.
Vajon a többi győztest is kísértik az Arénában túlélt borzadályok? Talán néha még Finnick-nek is újra kell élnie mindazt a szörnyűséget, amit korábban sikerült átvészelnie. Ha ez tényleg így van, miért nem mesélt nekem erről még soha? Előfordul, hogy csak úgy bezárkózik, és bár próbálja leplezni, látszódik rajta, hogy valami bántja. Többnyire akkor zárkózik így el, mikor hazaérkezik a Kapitóliumból.
A szomorúság érzete ismét a mellkasomra telepszik, és egész reggeli alatt velem marad.

A kiképzést az álcázással és a rejtekhelyépítéssel kezdem, majd még egyszer átismétlem, hogy melyik növényt miről ismerhetem fel, végül pedig a baltákhoz megyek, hogy még a bemutató előtt gyakorolhassak vele.
- Egyre ügyesebb vagy. – Olivia hangja váratlanul ér, és ijedtemben ráharapok a számra. Az ujjammal letörlöm a kiserkenő vérem, majd oldalra fordulok. Olivia közvetlen mellettem áll, és biztatóan rám mosolyog. – Ezt mutatod be a Játékmestereknek is?
Ne mondj semmit! Meg akar ölni.
Szemeimet ide-oda mozgatom a terem különböző pontjai között, közben pedig valami kifogáson töröm a fejem. A habozásomat látva Olivia szája lefelé görbül, és szomorúan megszólal:
- Nézd, Annie, nem tudom, mit követtünk el ellened, de tegnap egész nap kerülték minket. Azt hittem, hogy akár még barátok is lehetünk.
Értetlenül pislogok. Tényleg a barátom akar lenni, vagy csak arra vár, hogy véletlenül kikotyogjak valamit, amit fel tud használni ellenem az Arénában?
Kinyitom a számat, majd rögtön be is csukom. Nagyjából úgy nézhetek ki, mint egy tátogó hal. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom neki.
- Szegény, kicsi Olivia. Nézzetek rá, mindjárt sír! Brühühü – törli le képzeletbeli könnyeit Celia, az Első körzet kiválasztottja.
- Mond csak, mégis mit vártál? – gúnyolódik tovább élesebb hangon. - Hogy majd örök barátságot köttök? Hogy az Arénában majd esténként befonjátok egymás haját, közben pedig lányosan pletykálgattok? 
A Hivatásosok fülsértő röhögésbe törnek ki. Celiának még a könnye is kicsordul a saját poénján. Olivia arcvonásai megkeményednek, kezeit ökölbe szorítja.
- Majd ha az életed tőlem fog függeni, nem fogsz így röhögni – mondja határozottan. A többiek egy ideig elhallgatnak, majd egymásra néznek, és még hangosabban kezdenek el nevetni.
- Ugyan már szöszi, az első napot sem fogod túlélni – mondja a Kettes fiú.
- Azt majd meglátjuk. – Olivia magabiztosan állja a Hivatásosok rosszalló tekintetét, majd fogja magát, és csatlakozik Tayson-hoz. A fiú ismét valami zöldes-barna festéket ken a karjaira.
- Hallottátok, hogy mennyire naiv a kicsike? Mégis mit képzel? Semmi esélye sincs – mondja az Egyes fiú, majd kiparodizálja Olivia szavait és mozdulatait. A többiek már a hasukat fogják a nevetéstől.
Keserű ízt érzek a számban, és rájövök mennyire gyűlölőm a Hivatásosokat. Szeretném megmondani nekik, szeretnék Olivia védelmére kelni, de túlságosan gyáva vagyok. Gyengébbnek érzem magam, mint eddig bármikor. Elkeseredetten Oliviára pillantok, aki mérgében a dobócsillagokkal dobálódzik, a szemei dühtől és elszántságtól izzanak.
A szívem összeszorul a tudattól, hogy a Hivatásosok első számú célpontjuk a szőke lány lesz.

Idegességemben mindig a körmömet kezdem rágni. Így van ez most is, miközben feszültem várakozok a soromra. A tenyerem rettentően izzad, a kezeim meg úgy remegnek, mint a kocsonya. Mélyeket lélegezve próbálom megnyugtatni magam, de minden kísérletem hiába való.
Én következem.
Az ajkaimat harapdálva lépek be a hatalmas terembe. Furcsa, hogy most se a többi kiválasztott, se az állomáson segédkező emberek nincsenek jelen. Egyedül a Játékmesterek vannak itt, akik egy páholyban ülnek egy megterített asztal mellett. Falánkan esznek, isznak, és közben vidáman beszélgetnek.   
- Annie Cresta, Negyedik körzet. – A hangom olyan halk, mint egy egér cincogása. Megköszörülöm a torkom, majd elismétlem a nevemet, ezúttal hangosabban. Néhányan rám néznek, de a legtöbben még pillantásra sem méltatnak.
Az egyik bábut a teremközepére húzom, reszketve választok ki egy szimpatikus baltát a tartóból. Egy helyben megállok, a magasba emelem a kezeimet, lehunyom a szemem, majd végre sikerül összeszednem magam annyira, hogy lesújtsak a bábura.
Csakhogy a mozdulatom nem volt elég erőteljes, ezért a baltával éppen hogy csak felületi sérülést okozok. Kihúzom a fegyvert a bábu mellkasából, de a karom túlságosan gyengének bizonyul, és a balta súlyától hirtelen megingok. Hangos nevetést hallok a hátam mögül. Érzem, hogy az arcom felforrósodik, de nem adhatom fel. Veszek egy mély lélegzetet, és magamban sorra veszem az elmúlt napok szörnyűségeit: az Aratást, a búcsút a családomtól, hogy a Kapitólium arra kényszeríti Finnick-et, hogy minden estéjét másik nővel töltse. Azt, hogy huszonhárom kiválasztott a halálomat akarja, és amint lehetőségük lesz rá, meg fognak ölni. Soha többé nem láthatom a szeretteimet, egy átkozott papír fecni elvette a jövőmet.
Mikor a Légpárnás hazaszállítja az élettelen testem, a nézők remekül fognak szórakozni.
Érzem, ahogy a düh szétáramlik bennem. Felemelem a baltát, és a következő mozdulatomban minden mérgemet beleadom. Ezúttal sokkal jobban sikerül a mutatványom, mint azt hittem: a bábu feje hangos koppanással ér talajt és tovább gurul a padlón.
A baltára nézek, és akaratlanul is elképzelem, ahogy apró cseppekben vér csöpög le róla. A földön heverő fejre pillantok. Ha az egyik kiválasztott lenne, akkor most üveges és fennakadt szemekkel nézne vissza rám. Egy hang a fejemben megállás nélkül egyetlen szót kiabál: gyilkos. Érzem, ahogy a reggelim kikívánkozik és a kezeim ismét remegni kezdenek. Az ujjaim élettelenül szétnyílnak, a balta pedig hangos puffanással esik a lábam mellé. A szemeim megtelnek könnyel, a lábaim maguktól elindulnak. Az sem érdekel, hogy nem szólítottak fel távozásra.
El kell tűnnöm innen!
Mire visszaérek a negyedikre, már egész testemben reszketek. A látásom elhomályosul, és szédülni kezdek. Képtelen vagyok érzékelni a külső ingereket. Végül egy éles sikoly térít magamhoz.
- Szörnyen néz ki! – sipítja kétségbeesetten Blee.
- Annie, mi történt veled? – Finnick aggódva néz rám. Szeretném megnyugtatni, szeretném azt mondani, hogy minden a legnagyobb rendben van, de szavak helyett a gyomrom tartalma jön ki a számon.

2014. szeptember 20., szombat

12. rész

Sziasztok! Végre szombat van, amit nem csak azért vártam egész héten, mert végre nem kellett korán felkelni, hogy utána órákon át az iskolapadban dőljek jobbra-balra, hanem azért is, mert ma moziba megyek, és végre megnézhetem Az Útvesztőt. Már annyira várom.*-*
 És, ha már szombat, meghoztam a 12. részt, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Köszönöm az eddigi pipákat, kommenteket és hogy olvastok, nagyon sokat jelent nekem. :)

Akármerre nézek, mindenhol égbetörő fákat látok, az ösvényt sűrűn növő méregzöld aljnövényzet hálózza be, de hiába, semmi esélyem sincs elrejtőzni a terebélyes bokrok között. Mögöttem vannak, hallom súlyos lépteik hangját. Megállás nélkül a nevemet kiabálják. Azt hajtogatják, nem tudok elmenekülni előlük, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Tudom, hogy igazuk van, de nem akarom megkönnyíteni a dolgukat, így hát lihegve rohanok tovább. Nem foglalkozom vele, hogy néha neki megyek egy-egy faágnak, vagy, hogy majdnem felbukok egy nagyobb kődarabban. Fogalmam sincs, hogy merre tartok. Csak futok előre a vakvilágba, mert tudom, hogy ezt kell tennem. El kell tűnnöm innen.
Sötétbarna hajam izzadt homlokomhoz tapad, a kezeimet az oldalamra szorítom, remélve, hogy így sikerül elmulasztanom a szúró fájdalmat. A hátam mögött felerősödnek a hangok, tudom, hogy mindjárt utolérnek. Hirtelen egy dobócsillag suhan el közvetlen az arcom mellett. Ijedtemben felsikoltok, majd hallom, hogy egy lány szitkozódni kezd, de a társa rögtön megnyugtatja. Azt mondja neki, hogy úgy is megölnek, és így a játék csak még élvezetesebb. Mindketten fülsértő nevetésben törnek ki, a röhögésük sokáig visszhangzik a fejemben. Nem figyelek eléggé a lábam elé, és megbotlok egy kiálló gyökérdarabban. Négykézláb próbálom tovább vonszolni magam, de ekkor egy kéz ragadja meg a bal vállamat, az illető maga felé fordít, majd erősen a földhöz nyom. A fejem fölül három gúnyos szempár néz le rám: Olivia és Tayson kárörvendve vihorászik, míg Race közömbösen felemeli a kését, és egy hirtelen mozdulattal a mellkasomba döfi azt.
- Annie, ébredj fel! – riadtan nyitom ki a szemeimet, egy sötét alak körvonalai rajzolódnak ki előttem. Riadtan felsikítok, és a takaróm alá bújok. A szívverésem a kétszeresére gyorsul, és összerezzenek, mikor a vállamat megérinti egy kéz.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
Bár a fülemben dobogó vértől nem hallok rendesen, Finnick hangját mégis sikerül felismernem, így hát megkönnyebbülve pillantok ki a takaróm alól.
-  Te reszketsz – állapítja meg, majd leül az ágyam szélére, és magához húz. A fejemet a mellkasára hajtom, Finnick pedig a hajamat kezdi el simogatni, hogy megnyugtasson.  – Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt.
- Annyira valóságosnak tűnt. Azt hittem tényleg meghalok. – Olyan halkan suttogok, hogy még én magam sem vagyok biztos benne, hogy akár egyetlen szó is elhagyta volna a számat. - Még mindig magam előtt látom a gyilkos tekintetüket.
- Már vége van, Annie, biztonságban vagy. - Finnick az állát a fejemre támasztja, és szorosabban von magához. Nem tudom, hogy csupán néhány percig, vagy órákon át, de néma csendben ülünk egymást ölelve. Végül nem bírom tovább, muszáj elmondanom a kételyeimet.
- Finnick? – bontakozok ki a karjai közül, és egyenesen a szemeibe nézek. – Szerinted lehetséges, hogy Olivia és Tayson csak azért barátkoznak velem, hogy megbízzak bennük, és hogy megismerhessék a gyenge pontjaimat? Talán Race is ezért viselkedett velem kedvesen az utóbbi időben…
Finnick egy ideig néma csöndben bámul maga elé, látom az arcán, hogy a szavaimat emészti, és lázasan gondolkozik, mintha eszébe jutott volna valami, és azon elmélkedik, hogy elmondja-e nekem. Kérdőn nézek rá, de ő csak megrázza a fejét.       
- Nézd, Annie, mindenki nyerni akar, túlélni ezt az egészet, hogy hazajusson a szeretteihez. Vigyáznod kell a többiekkel, nem árulhatod el nekik az erősségeidet és gyengeségeidet, mert felhasználhatják ellened. Nem bízhatsz meg senkiben. Persze előfordulhat, hogy Oliviáék tényleg csak barátkozni akarnak veled, ami lássuk be, kicsit abszurd ebben a helyzetben, de lehet, hogy nem fordulnának ellened az Arénában. Erre viszont nincs semmilyen garancia, úgyhogy én a helyedben inkább távol maradnék tőlük.
- Igen, igazad lehet, azt hiszem én is jobban érezném magam, ha elkerülném őket. Főleg azok után, hogy álmomban megpróbáltak megölni… - Tudom, hogy csupán az agyam keltette életre a félelmeimet alvás közben, de az éjszakai rémképek után nem hiszem, hogy képes lennék akár egyetlen egy percet is eltölteni mellettük, anélkül, hogy nem rettegnék egyfolytában azon, vajon mikor akarnak végezni velem.
- Rece-t viszont nehezebb lesz elkerülnöd, hisz egy körzetből jöttetek, egy emeleten laktok. Beszéltem róla Arielle-lel, azt mondta, hogy nagyon elszánt, és minden esélye megvan a győzelemre, viszont nem hiszem, hogy bántana téged, de beszélhetek vele, ha gondolod. Nagyon meggyőző tudok, lenni, ha akarok – vigyorog rám magabiztosan. A látványtól elönt a melegség, és azt csinálom, amit az ilyen kijelentései után mindig is tenni szoktam: a szemeimet forgatom, miközben mosolyra húzom a számat. Sajnos a gyorsan jött jó kedv, rögtön tovább is áll, ahogy a bizonytalan gondolataim ismét helyett kapnak a fejemben.    
- Kérlek, inkább ne beszélj vele, Finn. – Magam sem tudom a pontos okát, de úgy gondolom, nem jó ötlet, ha ezek ketten leülnek megvitatni néhány dolgot. Ha Race meg is játssza magát előttem, azt már nem tudja elhitetni, hogy Finnick-kel semmi baja sincs. Látom a szemeiben a megvetést, akárhányszor ránéz.
Eldöntöm, hogy a mai nap mindenkit messziről elkerülök, egyedül az állomásokon segédkező emberekkel fogok beszélni, Race-től pedig a lehető legtávolabb leszek.

A kiképzést az ehető növények felismerésével kezdem, átismétlem a tegnap tanultakat, újra végig hallgatom a tudnivalókat az egyes növényekről. Mikor végzem, egy másik állomáshoz megyek, sikeresen tovább növelem az álcázási képességeimet, és egy újabb csapda elkészítési módszerét is megtanulom. Ezek után találomra kiválasztok egy baltát a többi közül, és gyakorolni kezdek vele. Az egész testem verítékben úszik, a testem minden porcikája sajog a fájdalomtól, de nem adom fel, újra és újra lesújtok a fegyverrel a bábura. Az egyes ütések között félperces pihenőket iktatok be, hogy levegőhöz jussak. Végül lihegve ejtem ki a tenyerem közül a baltát, a kezeimet a fejem felett keresztezem, és próbálom lelassítani a légzésem. Ekkor veszem csak észre, hogy Olivia végig engem figyelt. Zavartan fordulok el, és a szemeimmel az egyik kiválasztottat kezdem el nézni. A fiú kezében két-két dobócsillag van. A földön bukfencezve hajítja el őket, és mind a négy telibe találta a bábu mellkasát…
Idegesen nyelek egyet. Megnyugtatás képpen ahhoz az állomáshoz megyek, ahol a menedéképítés elsajátításában nyújtanak segítséget, és egészen ebédidőig ott is maradok.         
Az ebédlő egy eldugott sarkában ülök le teljesen egyedül. Akaratlanul és Oliviát és Tayson-t nézem. A lány néha rám pillant, de nem tudom eldönteni, hogy mire is gondolhat. Tayson mond valamit neki, mire többet nem fordul felém. Kedvtelenül kavargatom a főzelékem.  
A délutánt a gyakorlópályákkal kezdem. Mindegyiken végig megyek legalább egyszer, de van, amelyiket többször is végig csinálok. Az állomáson segédkező férfi szerint átlagosan teljesítek, majd elmondja a hibáimat, és néhány tippel is ellát, hogy fejlődhessek. A tanácsokat elraktározom a fejemben, de ahelyett, hogy megpróbálnám alkalmazni őket, úgy döntök, gyakorlok még egy picit a többi fegyverrel. Először kést dobálok egy céltáblára, majd egy kard segítségével vívni tanulok, végül pedig a lándzsával ügyeskedem.   
Hullafáradtan érkezek vissza a negyedik emeletre, ahol Blee Nasher széles vigyorral az arcán fogad, és a napomról érdeklődik. Körvonalakban elmesélem neki, hogy telt a kiképzés, és felsorolom a különböző csapdák neveit, amiket már el is tudok készíteni. Blee büszkén néz vissza rám.
- A baltával is egész ügyes voltál ma – hallom meg Race hangját a hátam mögül.
- Köszi – mondom szűkszavúan, közben pedig eszembe jut a hajnalban tett fogadalmam: messziről elkerülöm Race Frewen-t. Feszengve hintázok a lábfejeimen, és valami jó indok után kutatok, hogy ne kelljen tovább hallgatnom. Csakhogy Race-re rájött a barátkozhatnék. Először arról érdeklődik, hogy bírom a kiképzést, majd a többi kiválasztottról kezd el mesélni.
- A Tizenkettes lány meglepően jól bánik a fegyverekkel, és a csapdakészítéshez is remekül ért. A Kilences fiúval pedig mindenképp vigyázz. Nagyon erős és eszelős a tekintete. Az Első körzet versenyzői egyedül őt látják potenciális ellenfélnek.
Néha bólintok, párszor én is hozzáfűzök egy-egy megjegyzést a mondandójához, és már kezdem azt hinni, hogy Race tényleg csak beszélgetni szeretne valakivel.
- Különben figyeltelek tegnap a kiképzésen, és láttam, hogy milyen jól megvoltál a Hetesekkel.
 Ráncolni kezdem a szemöldökömet. Vajon hova akar kilyukadni?
- Na, és milyenek voltak? Esetleg van valami titkos erősségük?
Aha! Szóval erre megy ki a játék. Race azért barátkozik velem, hogy információt szedjen ki belőlem. Csakhogy erre hiába vár, én nem leszek áruló.
- Sajnálom Race, de fáradt vagyok, most inkább lepihennék. A vacsoránál találkozunk.
Nem várom meg, hogy mit reagál, azonnal sarkon fordulok, és a szobám felé veszem az irányt. Pedig szívesen megnézném az arckifejezését, mikor leesik neki, hogy ilyen könnyen nem verhet át.
Egyre inkább úgy gondolom, hogy Race veszélyes, és nem szabad megbíznom benne.
Úgy érzem, hogy a szemeim bármelyik pillanatba lecsukódhatnak, így hogy ne aludjak el a vacsora előtt, hosszasan engedem magamra a hideg vizet. Gondoltban otthon járok. Anya dúdolva gondozza szeretett palántáit, Apa a konyhaszéken ülve olvas, lábával pedig ritmusra üti a padlót. A másik szobából Alan és Eaten veszekedése szűrődik ki. A fivéreim valamiért soha nem fértek meg hosszú távon egymás mellett, ugyanakkor egymás nélkül sem bírták sokáig.
Mosolyra húzom a számat, amikor is meghallom, hogy valaki kopogtat az ajtón.
- Egy pillanat – kiáltok ki, bár nem vagyok biztos benne, hogy az illető hallotta. Mindenesetre gyorsan elzárom a zuhanyt, ráállok a lábtörlőre, ami fél perc alatt megszárít, gyorsan magamra kapom a ruháimat, majd kiszaladok a fürdőből. Későn veszem észre, hogy Finnick egyenesen előttem áll, így a mellkasának ütközök.
- Én is örülök, hogy látlak – nevet, majd megragad a derekamnál fogva, magához von, és belecsókol a nyakamba. A térdeim megrogynak a súlyom alatt, a testemet pedig végig járja a borzongás kellemes érzése.
- Csupa libabőr lettél – mosolyog. – Jó hírem van. A ma éjszaka nem kell elmennem, úgyhogy…
Mielőtt még befejezhetné a mondandóját, a nyakába csimpaszkodok, és lelkes vigyorgásba kezdek. Valahogy úgy, ahogy Blee Nasher szokott.
Végre egy éjszaka, amit Finnick biztonságos karjai között tölthetek. Végre nem leszek egyedül a félelmeimmel és a kételyeimmel.  Finnick végig mellettem lesz. Tudom, hogy ma éjjel nem fogok rosszat álmodni.
- Jó látni, hogy ennyire örülsz – simít végig a hátamon, majd széles mosollyal az arcán, közelebb hajol hozzám. Az arcomat a tenyerébe fogja, ujjaival végig simít a bőrömön, ami úgy hat a testemre, mintha ezernyi apró áramütés érné, majd megérzem az ajkaimon a csókja ízét.    

2014. szeptember 14., vasárnap

11. rész

Sziasztok, végre meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy csak most, de péntek-szombat osztálykiránduláson voltam, ma meg túlságosan gyorsan elrepült az idő. Különben nagyon jól éreztem magam, Veszprémben és Csopakon voltunk, na, de nem is húzom tovább a szót. Kellemes olvasást. :) 

Alaposan elfáradtam a mai nap során. Szinte belesüppedek a kényelmes ágy matracába, és még a kisujjamat sem tudom megmozdítani a kimerültségtől. Hallom, ahogy az automata ajtó kinyílik. Fel akarom emelni a fejem, hogy megnézzem ki jött, de minden porcikám tiltakozni kezd az egyszerűnek tűnő mozdulat ellen, így végül fekve maradok.
- Szia, Annie – hallom meg Finnick hangját. Köszönni szeretnék neki, de csak nyöszörgésszerű hang jön ki a torkomon, amin Finn nevetni kezd.
- Egyáltalán nem vicces. Teljesen kikészültem. Minden izmom fáj – mondom sértődötten, amiért jól szórakozik a nyomoromon.
- Igen, hallottam róla. Mikor visszaérkeztem Blee elmesélte, hogy elég ramaty állapotban vagy, úgyhogy hoztam neked egy krémet. Ez majd segíteni fog. – Nagy nehezen felemelem a fejem, és látom, hogy Finnick egy zöld színű tubust tart a kezében. 
- Mi van a homlokodon? – Eszembe jut, hogy még nem mostam le a festéket, amit Olivia korábban rám kent. Dörzsölgetni kezdem a felületet, de a festék már teljesen rászáradt a bőrömre, így hiába próbálom, nem jön le róla.
- Csak egy kis festék, később majd lemosom valahogy, de most nincs hozzá energiám – mondom, miközben a fejem magától visszahanyatlik a párnámra.
Finnick leül mellém az ágyra, lecsavarja a tubus tetejét, és egy kisebb adagot a kezére nyom, majd összedörzsöli a két tenyerét.
- Biztos, hogy hatásos? – kérdezem, miközben nagy nehezen törökülésbe tornázom magam.  – Elég érdekes színe van…. - Nézek rá az undorító zöldes krémre, ami beborítja Finnick kézfejét.
- Annie Cresta, nem mondták még neked, hogy nem szép dolog a külső alapján ítélkezni? – kérdezi, majd egy kisebb adagot az orromra ken.
- Nem tudom, hogy neked volt-e már valaha izomlázad az orrodban, de nagyjából ez az egyetlen testrészem, ahol nem érzek semmiféle fájdalmat.
- Na, látod, hatásos a krém – mondja mosolyogva, mire én csak a szemeimet forgatom.
Finnick alaposan a bőrömbe masszírozza a krémet, miközben elmesélem neki mi mindennel ismerkedtem meg a kiképzés alatt. Hálásan lélegzem fel, mikor a fájdalmam minimálisra csökken. Továbbra is sajognak a végtagjaim, de határozottabban kevésbé, mint korábban.
- A baltával sokat gyakoroltam, Olivia és Tayson rengeteget segítettek nekem. Azt mondták, hogy a végén egész ügyesen belejöttem, és szerintem holnap még tovább fejlődhetek. Talán ezt kéne bemutatnom a Játékmestereknek is. Te mit gondolsz róla?
- Szerintem jó ötlet, ha ügyes vagy, ezzel több pontot szerezhetsz, mint mondjuk azzal, hogy bemutatod, fel tudsz ismerni néhány mérgező növényt.
- De mi van akkor, ha elrontom az egészet, és alig kapok majd pontot? Így a többiek tudni fogják, hogy könnyű célpont vagyok. – A hangom teljesen kétségbeesettnek hangzik, és ezt Finnick is észreveszi.
- Annie… - suttogja, majd szorosan a karjaiba zár. Hozzábújok, és beszívom a már jól ismert jellegzetes illatát, amitől máris biztonságban érzem magam. -  Minden rendben lesz. 
Egy ideig csönd van a szobában, majd Finnick egy nagy sóhajtás kíséretében kibontakozik az ölelésből, és mélyen a szemeimbe néz.
- Ami most következik, azt nem fogod szeretni, de muszáj, hogy felkészítselek az Arénára. Igazából, már korábban el kellett volna kezdenem… Szóval az első és legfontosabb dolog, hogy messziről kerüld el a vérfürdőt. Amint meghallod a gongot, fuss. Minél messzebb a többiektől, és rejtőzz el. 
Némán bólintok, és eszembe jut, hogy Eaten ugyanezzel a tanáccsal búcsúzott el tőlem.
- A Viadal kezdetén megkezdődik a Hajtóvadászat. Győződj meg róla, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen vagy, minél messzebb a többiektől.
- Rendben. Először futás, majd búvóhelykeresés és kerüljem el a többieket – ismétlem meg Finnick szavait, csakhogy lássa, odafigyelek arra, amit mond, és megpróbálok minden információt memorizálni.
- Víz nélkül nem bírod majd sokáig, úgyhogy minél előbb keress valami patakot vagy tavat. Figyelj oda a kiképzésen, a növényekről nem csak azt mondják el, hogy ehetőek-e vagy sem, hanem más tudnivalókat is elárulnak róluk, például, hogy milyen nagy a vízigényük. Ez sokat segíthet, amikor ivóvizet keresel. Ahogy a talaj állapota is nyújthat némi támaszpontot. A száraz, kirepedezett föld közelében semmit sem fogsz találni.
Most, hogy végig gondolom a hallottakat, az állomáson tényleg elmondták, hogy melyik növény hol fordul elő, emlékszem, hogy volt egy-kettő, amivel csakis víz közelben találkozhatok. Holnap megkérem az állomáson segédkező nőt, hogy újra ismételje el a tudnivalókat.
Finnick további tanácsokkal lát áll. A lelkemre köti, hogy ne gyújtsak tüzet, mert ezzel elárulom a tartózkodási helyzetem, és a hidegben inkább ássak egy gödröt, és temessem be magam a földbe. Azt is elmondja, hogy nem fog fölöslegesen ajándékot küldeni, csak ha szükségem van rá, vagy ha ezzel akar üzenni valamit.
Próbálok minden egyes szót az emlékezetembe vésni, és nagyon remélem, hogy lesz lehetőségem alkalmazni is őket. Ez csak akkor fog megtörténik, ha nem halok meg azonnal a vérfürdőben.

Nem tudok elaludni. Egész éjjel egyik oldalamról a másikra forgolódok, aminek hála sikeresen a lábamra tekeredik a takaró. A vacsoránál még egész jó kedvem volt, a többiek beszélgetését hallgatva megfeledkezhettem a Viadalról, de most, hogy egyedül vagyok a sötétben, másra sem tudok gondolni. Akárhányszor lehunyom a szemeimet, a Hivatásosokat és a többi olyan kiválasztottat látom magam előtt, akik úgy mozognak a fegyverekkel, mintha azok hozzájuk tartoznának. Elképzelem, ahogy a Kilences fiú könnyedén felemel egy több kilós vasgolyót, majd egy jól irányzott mozdulattal több méterre a távolba hajítja.    
Képtelen vagyok tovább feküdni. Kisétálok a szobából és a nappali felé indulok. Legszívesebben Finnick-hez mennék, mert tudom, hogy mellette képes lennék elaludni, de ma is elment.
Szomorúan felsóhajtok.
- Ki az? – kérdezi egy ismerős hang.
- Annie vagyok – válaszolom Arielle-nek. - Miért ülsz egyedül a sötétben?
- Fényérzékeny vagyok. – A körvonalaiból látom, ahogy vállat von. Nem hiszem, hogy ez az igazi oka, de nem kezdem el faggatni. Arielle tapsol egyet, mire az egyik lámpa felgyullad. – Nem tudsz aludni?
- Eltaláltad – huppanok le mellé a kanapéra.
- Én se tudtam, mielőtt bekerültem az Arénába. Aztán ott sem nagyon pihenhettem, mert a többi Hivatásos a véremre szomjazott.
- Miért? Mit csináltál?
- Mondjuk azt, hogy megnehezítettem a dolgukat – nevet. – Már a játék kezdete előtt csatlakoztam az Első és a Második körzet kiválasztottjaihoz. Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy az Arénában senkiben sem bízhatsz, és előbb-utóbb minden szövetség felbomlik. Nem vártam meg, amíg ez bekövetkezik, így egyik éjjel, még a Viadal legelején, elvállaltam az őrködést, aztán megléptem a fegyverekkel és a többi felszereléssel. A nézőknek tetszett ez a lépés, mert ezek után sorra kaptam tőlük az ajándékokat. A többiek viszont a játék végéig engem akartak elkapni, de…
- Megölted őket, mielőtt alkalmuk nyílt volna rá – fejezem be helyette a történetet.
- Igen, pontosan így történt.
Elképzelem, ahogy Arielle egy erdőben bujkál, miközben tudja, hogy többen is a halálát kívánják. Rengeteg kitartásra és odafigyelésre lehetett szüksége, hogy kibírja a Viadal végéig, és ne kövessen el semmilyen apró hibát, ami a vesztét okozhatja.   
- Én nem lennék képes embert ölni – suttogom.
- Tudom, Annie. Ezért is tanácsoltam a túlélésre való összpontosítást. Fölösleges lenne a fegyverekkel vesződnöd, ha később nem fogod tudni hasznosítani a tanulmányaidat. Az egyetlen oka, amiért azt ajánlottam, hogy valamennyire azért ismerkedj meg velük, hogy valamit be tudj mutatni a Játékmestereknek. Szeretik, ha a játékosok valami látványos mutatvánnyal rukkolnak elő.
- Finnick-kel már megbeszéltem, hogy majd a baltával trükközök valamit, a Hetedik körzet kiválasztottaival töltöttem a mai napot, és sokat segítettek. – Arielle figyelmesen hallgat végig. - Különben Race tudja már mit fog csinálni?
- Igen, tudja, a késes tudásával fogja elkápráztatni a Játékmestereket. – Beugrik, hogy láttam ma gyakorolni, és minden egyes alkalommal a bábu közepébe talált. Még úgy is, hogy egyszer háttal állt neki…
- Azt hittem nem jó, ha a többiek megtudják, hogy miben vagyunk jók – gondolkozom hangosan.
- Többnyire nem is, de Race-nek bizonyítani kell, hogy az Első és a Második körzet befogadja. – Eszembe jut, hogy az egész napot velük töltötte, és remekül elszórakoztak együtt.
- Miért akar csatlakozni hozzájuk? Én frászt kapok tőlük.
- Úgy gondoltuk szükségünk lesz néhány fegyverre, ahhoz pedig, hogy szerezzen, részt kell vennie a vérfürdőben. Így kevesebben akarják majd megölni.
- Kockáztat? – kérdezem pislogva.
- Race nyerni akar, Annie. Bármit megtenne a győzelemért. – Arielle komolyan a szemembe néz. Mintha nyomatékosítani akarna valamit. Mit is mondott korábban? Senkiben se bízhatsz az Arénában. Pedig a vonaton leszámítva, Race végig kedvesen viselkedett velem. Elkapott, mikor elvesztettem az egyensúlyom, segített felszállni a szekérre, biztatóan rám mosolygott a kiképzésen, és a reggelinél is rendes volt velem.
Lehet, hogy ezzel akarja elérni, hogy megbízzak benne?
Talán Olivia és Tayson is ugyanezért barátkoztak ma velem.
Aztán, amint lehetőségük lesz rá, megölnek.

2014. szeptember 6., szombat

10. rész

Sziasztok! Meghoztam a 10. részt. Remélem, tetszeni fog nektek, megkezdődik a kiképzés és két új szereplőt is megismerhettek. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek róluk, úgyhogy bátran írjátok meg nekem. :) A következő rész pedig kivételesen vasárnap fog érkezni, de nem is húzom tovább a szót. Köszönöm a pipákat, és hogy olvassátok a történetet. :) 

Reggelre már csak egy homályos emlék az előző napi boldogságom. Mintha egy gyönyörű kép mögé bújva próbáltam volna átverni magam, de mostanra utolért a valóság, és az örömöm úgy pukkant ki, mint egy szappanbuborék.
Már dühös sem vagyok. Egyszerűen a reménytelenség átveszi minden érzelmem helyét.
Pár nap és meghalok.
A gondolataimtól a zuhanykabinba menekülök. Megnyitom a csapot, és hosszasan engedem magamra a forró vizet. A bőröm már egészen kipirult, amikor a lábtörlőre állva hagyom, hogy a meleg levegő megszárítson. Korábban valaki már kikészítette a kiképzésre szánt ruhát, amit az ágyam végére fektetett. Magamra húzom a testhez simuló fekete nadrágot és a sötétkék pólót. A lábamra egy bakancsszerű, szintén fekete cipőt húzok, és a hajamat lófarokba felkötöm. Még korán van, de nem tudok magammal mit kezdeni, ezért az étkezőbe megyek. Hamar rájövök, hogy nem csak én szenvedek alvatlanságban, ugyanis Race az asztalnál ül, és valamilyen péksütit eszik.
- Szia – köszön nekem, amikor meglát. A hangja bosszúsan cseng, és bár tudom, hogy a haragja nem ellenem irányul, még is félve köszönök vissza.
- Szia – mondom halkan, miközben én is helyet foglalok.
- A többiek még alszanak, de biztos mindjárt itt lesznek. Addig is, kérsz valamit?
Ideges vagyok, és a gyomrom pingpong labda nagyságú, viszont úgy döntök, muszáj ennem valamit. Nagy nehezen legyűrök néhány falat gofrit, majd lassan elmajszolok egy lekváros kenyeret is.
- Úgy látszik idén két korán kelő madárkát fogtunk ki – hallom meg Blee Nasher idétlen hangját, mikor belép az étkezőbe széles mosollyal az arcán néz ránk, és vidáman folytatja. – Jó reggelt, drágáim.
 Race az orrán át hangosan beszívja a levegőt, majd a száján keresztül kifújja. Gondolom így akarja megelőzni, mielőtt még olyat találna mondani, amit nem gondol komolyan.
- Jó reggelt – mondom feszült hangon.
- Szóval – kezd bele Arielle a mondandójába. – Finnick nem fog visszaérni tíz előtt, így mindkettőtöket nekem kell ellátnom tanácsokkal. Race, veled korábban már mindent megbeszéltem, ahhoz tartsd magad, és ne merészelj a saját fejed után menni. Ugye megértetted?
Race bólint, mire Arielle megkönnyebbülve lélegez fel, bár látszik rajta, hogy még mindig kétségei vannak a fiút illetően.
– Rendben. Annie, a kiképzésen inkább a túléléshez szükséges dolgokat sajátítsd el. Álcázás, ehető növények megkülönböztetése, tűzgyújtás, menedékkeresés, csapdaállítás, és hasonlók. Viszont valamennyi időt szánj a fegyverekre is. A gyakorlás sosem árt, és nem tudhatod, mi vár rád az Arénában. Talán épp az a kicsi fog megmenteni, ami most rád ragad ez alatt pár nap alatt.

A reggeli után rögtön elindulunk a kiképzésre. A liftben állva az ujjaimat tördelem, mellettem Race üres tekintettel bámul maga elé, Blee pedig arról magyaráz, hogy páran érdeklődtek felőlünk és csupa jó dolgokat mesélt rólunk.
- Sikerült felkeltenem az érdeklődésüket – büszkélkedik, Race pedig ismét morgolódni kezd. Szerencsére Blee nem veszi észre, különben hallgathatnánk, hogy mennyire neveletlenek vagyunk, pedig ő mindent megtesz értünk. Nincs kedvem a kioktatásához, de azért el kell ismernem, hogy Blee tényleg segíteni akar nekünk, és az elmúlt napokban egészen megkedveltem. A lift megáll, és mikor kinyílik az ajtó, egy hatalmas tornacsarnokban találom magam. A legtöbb kiválasztott idegesen vár, Race szó nélkül csatlakozik hozzájuk.
- Mindent köszönök – mondom őszintén Blee-nek. Úgy tűnik, jól esnek neki a szavaim. Örül, hogy végre valaki elismeri a munkáját.
- Csak ügyesen, Annie – a kezét a vállamra teszi, és a meghatottságtól könnyek szöknek a szemeibe.
Én is beállok a többi kiválasztott közé, és feszülten várakozni kezdek. A lábaimon előre-hátra hintázok, a szám pedig vérezni kezd, amikor idegességemben ráharapok az ajkaimra. Próbálom elterelni a figyelmem, de akaratlanul is rápillantok a többiekre.  Az Első körzet kiválasztottjai gúnyosan mérik végig a mezőnyt. A fiú súg valamit a társának, miközben a szemét rajtam tartja, a lány felnevet, én meg lehajtom a fejem, de mivel a hajam fel van kötve, nem sikerül elrejtenem az arcomat. A Kilences fiú is alaposan szemügyre vesz, rajta azonban nem látszik a fölényeskedés, egyszerűen csak megnézi magának a többieket. Így döntheti el, ki az, aki veszélyes ránézve, vagy épp ki az, akit elsők között kell kinyírnia ahhoz, hogy minél hamarabb haza juthasson…
Nyugtalanul nyelek egyet. A szemeimmel Race-t keresem. Abban reménykedem, hogy egy ismerős arc látványától megnyugszom, és megszűnik a görcs a gyomromban. Mikor végre megtalálom a sok félénk és gyűlölettel teli tekintetek között a barna szempárt, Race is észrevesz, és halványan rám mosolyog. Épphogy csak felfele ível a szája, de egy fokkal jobban érzem magam tőle.
Mikor végre az utolsó kiválasztottak is megérkeznek, egy magas és izmos nő, aki Atala néven mutatkozik be, ismerteti a kiképzés menetét. Három napunk lesz, hogy gyakoroljunk, majd az utolsó nap délutánján, be kell mutatnunk a tudásunkat a Játékmestereknek, akik lepontoznak minket, és a nézők ez alapján döntik el, hogy ki az, akit szerintük érdemes támogatni. A kiképzésen tilos bármiféle harcba keverednünk. Végül Atala elmondja, hogy mit hol találunk, majd kellemes edzést kíván, és utunkra enged.
Először az ehető növényekhez megyek, ahol egy sötétbőrű, barátságos mosolyú nő nagy szakértelemmel mutatja be, mi az, amiből bátran ehetek, és mi az, amit célszerű messziről elkerülnöm. Többször is elmagyarázza, hogy melyik gyümölcsöt, miről ismerhetem fel, majd számon kéri a tanultakat. Nem sikerül hibátlanul teljesítenem, de a végén mégis megdicsér. Mivel még sok mindent kell megtanulnom, és kevés rá az időm, úgy döntök, hogy majd holnap folytatom a gyakorlást, és most inkább továbbmegyek.
Sorra meglátogatom a többi olyan állomást, amiről úgy gondolom, hogy a későbbiekben majd hasznát vehetem. Megtanulok elkészíteni néhány hurkos csapdát, és két kő segítségével sikerül tüzet gyújtanom.
A következő állomásom az álcázás. Nem vagyok egyedül, a Hetes körzet versenyzői is itt vannak. Egy magas, vézna testfelépítésű, sötéthajú, piszeorrú fiú, és egy szintén vékony, alacsony termetű, világos szőke hajú lány, világoskék szempárral. A fiú nagyon ügyes. Különböző anyagokból kikever valami festéket, majd egy ecset segítségével, apró, precíz mozdulatokkal magára keni.
- Na, milyen lett? – kérdezi a társától, amikor már egy nagyobb felülettel végzett.
- Egész életemben fák mellett éltem, de nem tudom megmondani, hogy ez igazi-e vagy sem. – Egyetértek a szőke lánnyal, én sem tudnám megkülönböztetni a kettőt. Soha életemben nem láttam még senkit, aki képes ilyen élethűen festeni.
- Nem próbálod meg? – kérdezi a fiú, mire a lány elszántan bólint egyet. A kezébe vesz egy edényt, amibe különböző anyagokat tesz bele, majd egy megnyúlt, hosszúkás kődarab segítségével kavarni kezdi a tál tartalmát. Csakhogy ahelyett, hogy megfontoltam tenné azt, inkább a gyorsaságra hajt. A kezei sebesen mozogna, és a sietségnek köszönhetően kiveri az edényt a saját kezéből, és a tartalmát a ruhájára önti. A fiú hangos röhögésbe tör ki, és én sem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. A szőke lány rám néz, amitől azonnal elhallgatok. Az aratáson hasonló düh csillogott a szemeiben. Félve teszek egy lépést hátra, és érzem, ahogy elönt a veríték.
- Szórakoztatónak találod?  - Összerezzenek a kérdés hallatán. A lány közelebb jön, a lélegzete az arcomat csiklandozza.  – Csak mert én is – mondja mosolyogva, majd egy adag festéket ken a homlokomra.
Fellélegezve fújom ki a levegőt.
- Látnod kellett volna az arcodat – nevet. – Azt hittem, összecsinálod magad.
- Bocsáss meg neki a viselkedéséért, mindig is örömét lelte benne, ha megszívathat másokat – közli a fiú. A szőke lány kiparodizálja a fiú szavait és mozdulatait, majd kinyújtja rá a nyelvét.
- Fogd be, Picasso. Téged senki sem kérdezett – mondja neki, aztán felém fordul – Különben Olivia vagyok, ez a festőművész mellettem pedig Tayson.

Az iskolai ebédszünetek alatt mindig hatalmas volt a ricsaj. A diákok egymást túlkiabálva próbáltak a középpontba kerülni. Itt egészen más a helyzet. Szinte megdermeszt a levegőben uralkodó fagyos légkör, és a többiekből áradó nyomott hangulattól ismét visszatér a görcs a gyomromba. Szerencsére nem vagyok egyedül. Olivia és Tayson mellettem ülnek, és nekik köszönhetően sikerül valamennyire elterelnem a figyelmem. Valahogy rajtuk egyáltalán nem látszódik a Viadal miatti aggodalom, mosolyognak, és folyton egymást ugratják. Tayson egy kicsit tartózkodóbb, kevesebbet beszél, és jobban megválogatja, mi az, amit úgy gondol, elárulhat nekem, Oliviának viszont be nem áll a szája. Rengeteget mesél a Hetedik körzetről, a hatalmas, égbenyúló fákról, az egész körzetre jellemző jellegzetes fenyőillatról. Mesél az ott élő emberekről, a családjáról és a barátairól is.
- Azért néha nem ártana levegőt is venned – szól Tayson a szőke lánynak, aki erre belebokszol a fiú karjába. Tayson a karját kezdi el dörzsölgetni, de egyáltalán nem haragszik, amiért a társa megütötte.
- Csak irigykedsz rám, amiért nekem mindig is több barátom volt, mint neked.
- Ne is figyelj rá, Annie, hülyeségeket beszél. Ha valaki szóba állt vele az csakis azért volt, mert féltek tőle.
- Te mégis miről beszélsz? Te voltál az egyetlen, aki rettegett tőlem. Egy időben akárhányszor felemeltem a kezem, a karjaiddal mindig eltakartad a rusnya képedet.
Hangosan nevetni kezdek Olivia szavain.
- Látod, most miattad nevetségesnek tart. Köszönöm szépen – mondja Tayson sértődött hangon, de látom rajta, hogy valójában ő is mosolyog.
- Amúgy is annak látszol, szóval tök mindegy.
Ahogy rájuk nézek, akaratlanul is a testvéreim jutnak az eszembe. Eaten és Alan ugyanígy szokták sértegetni egymást, de soha egyikőjük sem gondolja komolyan, és csak nevetnek a dolgon. Eaten bőbeszédűbb és energikusabb természetű, akárcsak Olivia, Alan pedig inkább Tayson-ra hasonlít, ő sokkal megfontoltabban cselekszik, és csendesebb is.     
- Különben ti már régóta ismeritek egymást, igaz? – kérdezem tőlük.
- Igen, már ősidők óta – válaszolja a lány.
- Egyszer véletlenül kigáncsoltam Oliviát az iskola udvarán.
- Én meg azt hittem, hogy szándékos volt, ezért behúztam neki. Azóta legjobb barátok vagyunk.
- Egy jó tanács, Annie: ne bosszantsd fel.  Az ökle keményebb, mint egy szikla – ismét felnevetek, de ezúttal a hangomat elnyomja a Hivatásosok röhögése. Mind a hárman egyszerre nézünk az asztaluk felé, és azt látjuk, ahogy jóízűen esznek, közben pedig remekül szórakoznak.
Rajtunk, többieken.
- Annyira utálom őket – mérgelődik Olivia, aztán egyszer csak felcsillannak a szemei. – Tudom már! Szívassuk meg őket.
- Nem jó ötlet – mondja neki Tayson.
- Ne már! Nem gondoltam semmi komolyra, csak egy kis ártatlan gyerek csínyre. Annie, te mit mondasz
A szemeimmel a Hivatásosokat nézem. Minden másodperccel, egyre inkább kiráz tőluk a hideg.
- Tayson-nal értek egyet, én sem hiszem, hogy ez okos dolog lenne.
- Hogy ti milyen ünneprontóak vagytok! Pedig megérdemelnék. A Hivatásosok gonoszak. – Olivia rám néz. – Vagyis azért akad kivétel, te például nem vagy az.
- Tényleg, hogy lehet, hogy te nem vagy… olyan, mint ők? – kérdezi Tayson.
- Hát, a Negyedikben egy kicsit más a helyzet, mint az Elsőben és a Másodikban. Nálunk elégé megoszlanak a Viadallal kapcsolatos vélemények. Néhányan gyermekkoruk óta edzenek, és arra vágynak, hogy egyszer képviselhessék a körzetünket, mások pedig rettegve és óriási félelemmel gondolnak az egészre – válaszolom szomorúan.
Sajnos ebben az évben senki sem érezte úgy, hogy meg kéne mutatni mi is rejlik benne, így nem volt egyetlen önként jelentkező sem.
 Edéd után Olivia azt tanácsolja, hogy gyakoroljunk a fegyverekkel. Kipróbáljuk a dárdahajítást, a késsel és a karddal is megismerkedünk, valamint az íjjal is kísérletet teszünk.
- Megmutassam, hogyan használd a baltát? – kérdezi tőlem, mire Tayson figyelmezteti a lányt, hogy semmiképp se dicsekedjen előttem a tudásával, mert a többiek nem láthatják, mire is képes, de Olivia csak leinti, és közli a fiúval, hogy tisztában van vele, és csak nekem szeretne segíteni. Hálásan hallgatom, ahogy arról magyaráz, hogyan is célszerű tartani a fegyvert, majd a kezembe ad egy könnyebb darabot, de a balta még így is nehezebb, mint azt először gondoltam, így egy pillanatra lehúz a súlya. A kezeimet úgy helyezem el a fegyvernyelén, ahogy azt Olivia elmagyarázta nekem, majd felveszem azt a testtartást, amit ellestem a szőke lánytól.
- Így jó? – kérdezem tőle.
- Majdnem. – Olivia kijavítja a hibáimat, előrébb tolja a lábam és feljebb emeli a kezeimet.  – Így már igen. És most, teljes erődből üss bele abba az izébe.  
Azt teszem, amit mond. Meglendítem a baltát, és az előttem álló bábu mellkasára célzok vele. Bár a találatommal csupán felületi kárt okoztam, ahhoz képest, hogy először próbálkoztam vele, szerintem nem ment olyan rosszul.
- Jó lesz ez, csak vigyél bele több erőt. Várj, megmutatom.  
Olivia átveszi tőlem a baltát, körbe néz, megkér, hogy álljak egy picit hátrébb, majd egyetlen gyors mozdulattal lefejezi a bábut.
- Látod? Próbáld meg megint – adja vissza a fegyvert.
Többször egymás után megismétlem a mozdulatot. Olivia és Tayson minden egyes próbálkozásom után elmondja, hogy ezúttal mit rontottam el és mi az, amin még javítani tudnék. A pólóm teljesen átázott az izzadságtól, nehezen kapok levegőt, és ha az izmaim sikítani tudnának, most egyenesen ordítoznának a fájdalomtól.
- Egészen belejöttél már – dicsér meg Tayson, amikor sikerül a baltát végre elég mélyre beleállítanom a bábuba. – Szerintem mára ennyi elég lesz. Inkább térjünk át valami másra.
- Jó ötlet. Holnap még úgy is gyakorolhatsz – mondja Olivia. - Mi lenne, ha megpróbálkozunk még a buzogánnyal és a parittyával?   

2014. szeptember 3., szerda

Helyzetjelentés

Sziasztok!
Mi újság veletek? Sikerült túlélnetek az iskolakezdést? Én már ebben a három napban elfáradtam, pedig hétfőn még csak nem is volt rendes tanítás. Töriből eddig két órám volt, de már most kétszer annyit írtunk a füzetbe, mint az összes többi tantárgyból együttvéve. Mondjuk ehhez az is hozzá tartozik, hogy vagy egy fél éves lemaradásunk van...
Na, és milyen az órarendetek? Nekem háromszor kell korán mennem, a péntek pedig jó hosszú nap lesz, de cserébe legalább hétfőnként csak három órám van. :D
Lehet, hogy valaki elgondolkozott rajta, hogy mégis miért írom le mindezt, mikor senkit sem érdekel, és miért nem teszem fel az új részt. Ha eddig nem is, akkor az előbbi mondatot olvasva biztosan. Nos, az a helyzet, hogy áttérek heti egy részre, amit szombatonként fogok kirakni. Sajnálom, én sem így akartam, de az a helyzet, hogy hiába van már előre megírva a történet, ahogy teszem fel a folytatást, folyamatosan javítom, átdolgozom részeket, és ezzel elég sok időm elszokott menni, amire sajnos hétköznap nem biztos, hogy időm lesz.
Remélem, hogy megértitek, és tényleg sajnálom.
Szóval a 10. rész szombaton lesz olvasható, és előre szólok, hogy az azutáni viszont vasárnap - szeptember 14.-én -, ugyanis szombaton osztálykiránduláson leszek. Utána viszont minden szombaton új rész. :)
Most már befejezem a szövegelést. Köszönöm, hogy olvastok, pipáltok és kommenteket is írtok. :))

Swarley :)