13. rész

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt, de a héten kicsit szét vagyok esve. Ne haragudjatok érte, megpróbálom ezentúl mindig pontosan hozni a folytatást. Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást, és bátran írjátok meg a véleményeteket. :) 

A hajnali fények - az ablaküvegen át - beszöknek a szobába, és bár a szemeim csukva vannak, a világosság mégis felébreszt. Ásítozni kezdek, majd hirtelen fájdalmat érzek a jobb vállamban, mert az éjszaka folyamán sikeresen elfeküdtem azt. Óvatosan megpróbálom megváltoztatni a testhelyzetem, mire Finnick halkan nyöszörögni kezd mellettem. Azonnal befejezem a mocorgást, és mozdulatlanul figyelem, ahogy az egyik oldaláról a hátára fekszik. Attól félek, hogy a fészkelődésemmel felébresztettem, de Finn továbbra is békésen szendereg. A mellkasa fel-le emelkedik, ahogy levegőt vesz, a keze a csípőmön nyugszik, az arcán pedig széles mosoly terül el. Akaratlanul is vigyorogni kezdek a látványától, és egy kellemes, bizsergető érzés járja végig a belsőmet. Jól ismerem már minden arcvonását, mégsem bírom levenni róla a szemeimet. Megfigyelem a szája és az orra vonalát, látom az állán húzódó halvány sebhelyet, amit nem is olyan régen, vitorlázás közben szerzett, és még a legapróbb anyajegyeit is észreveszem. 

- Ijesztő, ahogy alvás közben bámulsz – mondja álmosan.

Bár halkan beszél, mégis összerezzenek a szavai hallatán. Hirtelen egy gyerekkori emlék ugrik be: még évekkel ezelőtt történt, hogy Anya tortát sütött Eaten szülinapjára, én meg nem győztem kivárni, hogy végre kaphassak egy falatot belőle, ezért mikor senki sem figyelt, halk léptekkel a konyhába osontam, az ujjaimat végighúztam a csoki bevonaton, majd lenyaltam az édességet a kezemről. Tisztában voltam vele, hogy rosszban sántikálok, így mikor Anya hangosan köhécselni kezdett a hátam mögött, annyira megijedtem, hogy attól féltem, a szívem rögvest kiugrott a helyéről.          

- Már nem is alszol! – védekezem.

- Igen, nekem is úgy tűnik.

Finnick nyújtózkodni kezd, majd egy ásítás kíséretében a kezeit ismét a csípőmre helyezi.

- Gyakrabban kéne együtt aludnunk – mosolyog kedvesen. – Tudod, reggelente különösen szép vagy: nyúzott arc, kócos haj…

Az öklömmel finoman megütöm a mellkasát, Finnick egy gyors mozdulattal elkapja a csuklómat, majd összekulcsolja az ujjainkat.

Sajnos a gondtalan boldogságunk nem tarthat sokáig, hisz ma van a kiképzés utolsó napja. Délután be kell mutatnom a tudásom a Játékmestereknek.

Valaki kopogtatni kezd az ajtón. Kedvtelenül kikászálódunk az ágyból, végig hallgatjuk, ahogy Blee dalolászva közli velünk, hogy fél óra múlva reggeli, majd eltűnik a folyosón, hogy a többieket is figyelmeztesse.

- Csak tudnám, miért van mindig ilyen rohadt jókedve – morgolódik Finnick.

- Lehet, hogy belekever valamit a reggeli teájába. Ő maga is megmondta, hogy élénkítő hatása van.

- Biztos, valami dilibogyót szed. Az okozhatja a hirtelen hangulatváltozását is. Még az időjárás is kiszámíthatóbb nála. – Akaratlanul is elnevetem magam. Finnick mosolyogva néz, majd egy búcsúcsók után magamra hagy, és a szobájába siet, hogy mindketten pontosan megjelenhessünk a reggelinél. Egy gyors zuhany után magamra veszem a már jól ismert fekete nadrágot és sötétkék pólót, fogat mosok, felkötöm a hajam, végül pedig felhúzom a bakancsot a lábamra, és az étkezőbe megyek.

- Jó reggelt – köszönök Arielle-nek, aki épp egy bögre kávét kortyolgat. Kócos haja a homlokához tapad, a szemei alatt pedig sötét karikák húzódnak.

- Neked is – mondja fáradtan. – Izgulsz a délután miatt? – Némán bólintok, majd helyet foglalok az asztalnál.

- Hmm… jól érzem a kávé illatát? – kérdezi Finnick, mikor megérkezik. Az arcáról hamar lehervad a mosoly, mikor meglátja Arielle felduzzadt szemeit. – Újabb rémálmok? – kérdezi aggódva.

- A héten már a második… - Nem is tudtam, hogy Arielle-t rémálmok gyötrik.

Vajon a többi győztest is kísértik az Arénában túlélt borzadályok? Talán néha még Finnick-nek is újra kell élnie mindazt a szörnyűséget, amit korábban sikerült átvészelnie. Ha ez tényleg így van, miért nem mesélt nekem erről még soha? Előfordul, hogy csak úgy bezárkózik, és bár próbálja leplezni, látszódik rajta, hogy valami bántja. Többnyire akkor zárkózik így el, mikor hazaérkezik a Kapitóliumból.

A szomorúság érzete ismét a mellkasomra telepszik, és egész reggeli alatt velem marad.

A kiképzést az álcázással és a rejtekhelyépítéssel kezdem, majd még egyszer átismétlem, hogy melyik növényt miről ismerhetem fel, végül pedig a baltákhoz megyek, hogy még a bemutató előtt gyakorolhassak vele.

- Egyre ügyesebb vagy. – Olivia hangja váratlanul ér, és ijedtemben ráharapok a számra. Az ujjammal letörlöm a kiserkenő vérem, majd oldalra fordulok. Olivia közvetlen mellettem áll, és biztatóan rám mosolyog. – Ezt mutatod be a Játékmestereknek is?

Ne mondj semmit! Meg akar ölni.

Szemeimet ide-oda mozgatom a terem különböző pontjai között, közben pedig valami kifogáson töröm a fejem. A habozásomat látva Olivia szája lefelé görbül, és szomorúan megszólal:

- Nézd, Annie, nem tudom, mit követtünk el ellened, de tegnap egész nap kerülték minket. Azt hittem, hogy akár még barátok is lehetünk.

Értetlenül pislogok. Tényleg a barátom akar lenni, vagy csak arra vár, hogy véletlenül kikotyogjak valamit, amit fel tud használni ellenem az Arénában?

Kinyitom a számat, majd rögtön be is csukom. Nagyjából úgy nézhetek ki, mint egy tátogó hal. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom neki.

- Szegény, kicsi Olivia. Nézzetek rá, mindjárt sír! Brühühü – törli le képzeletbeli könnyeit Celia, az Első körzet kiválasztottja.

- Mond csak, mégis mit vártál? – gúnyolódik tovább élesebb hangon. - Hogy majd örök barátságot köttök? Hogy az Arénában majd esténként befonjátok egymás haját, közben pedig lányosan pletykálgattok? 

A Hivatásosok fülsértő röhögésbe törnek ki. Celiának még a könnye is kicsordul a saját poénján. Olivia arcvonásai megkeményednek, kezeit ökölbe szorítja.

- Majd ha az életed tőlem fog függeni, nem fogsz így röhögni – mondja határozottan. A többiek egy ideig elhallgatnak, majd egymásra néznek, és még hangosabban kezdenek el nevetni.

- Ugyan már szöszi, az első napot sem fogod túlélni – mondja a Kettes fiú.

- Azt majd meglátjuk. – Olivia magabiztosan állja a Hivatásosok rosszalló tekintetét, majd fogja magát, és csatlakozik Tayson-hoz. A fiú ismét valami zöldes-barna festéket ken a karjaira.

- Hallottátok, hogy mennyire naiv a kicsike? Mégis mit képzel? Semmi esélye sincs – mondja az Egyes fiú, majd kiparodizálja Olivia szavait és mozdulatait. A többiek már a hasukat fogják a nevetéstől.

Keserű ízt érzek a számban, és rájövök mennyire gyűlölőm a Hivatásosokat. Szeretném megmondani nekik, szeretnék Olivia védelmére kelni, de túlságosan gyáva vagyok. Gyengébbnek érzem magam, mint eddig bármikor. Elkeseredetten Oliviára pillantok, aki mérgében a dobócsillagokkal dobálódzik, a szemei dühtől és elszántságtól izzanak.

A szívem összeszorul a tudattól, hogy a Hivatásosok első számú célpontjuk a szőke lány lesz.

Idegességemben mindig a körmömet kezdem rágni. Így van ez most is, miközben feszültem várakozok a soromra. A tenyerem rettentően izzad, a kezeim meg úgy remegnek, mint a kocsonya. Mélyeket lélegezve próbálom megnyugtatni magam, de minden kísérletem hiába való.

Én következem.

Az ajkaimat harapdálva lépek be a hatalmas terembe. Furcsa, hogy most se a többi kiválasztott, se az állomáson segédkező emberek nincsenek jelen. Egyedül a Játékmesterek vannak itt, akik egy páholyban ülnek egy megterített asztal mellett. Falánkan esznek, isznak, és közben vidáman beszélgetnek.   

- Annie Cresta, Negyedik körzet. – A hangom olyan halk, mint egy egér cincogása. Megköszörülöm a torkom, majd elismétlem a nevemet, ezúttal hangosabban. Néhányan rám néznek, de a legtöbben még pillantásra sem méltatnak.

Az egyik bábut a teremközepére húzom, reszketve választok ki egy szimpatikus baltát a tartóból. Egy helyben megállok, a magasba emelem a kezeimet, lehunyom a szemem, majd végre sikerül összeszednem magam annyira, hogy lesújtsak a bábura.

Csakhogy a mozdulatom nem volt elég erőteljes, ezért a baltával éppen hogy csak felületi sérülést okozok. Kihúzom a fegyvert a bábu mellkasából, de a karom túlságosan gyengének bizonyul, és a balta súlyától hirtelen megingok. Hangos nevetést hallok a hátam mögül. Érzem, hogy az arcom felforrósodik, de nem adhatom fel. Veszek egy mély lélegzetet, és magamban sorra veszem az elmúlt napok szörnyűségeit: az Aratást, a búcsút a családomtól, hogy a Kapitólium arra kényszeríti Finnick-et, hogy minden estéjét másik nővel töltse. Azt, hogy huszonhárom kiválasztott a halálomat akarja, és amint lehetőségük lesz rá, meg fognak ölni. Soha többé nem láthatom a szeretteimet, egy átkozott papír fecni elvette a jövőmet.

Mikor a Légpárnás hazaszállítja az élettelen testem, a nézők remekül fognak szórakozni.

Érzem, ahogy a düh szétáramlik bennem. Felemelem a baltát, és a következő mozdulatomban minden mérgemet beleadom. Ezúttal sokkal jobban sikerül a mutatványom, mint azt hittem: a bábu feje hangos koppanással ér talajt és tovább gurul a padlón.

A baltára nézek, és akaratlanul is elképzelem, ahogy apró cseppekben vér csöpög le róla. A földön heverő fejre pillantok. Ha az egyik kiválasztott lenne, akkor most üveges és fennakadt szemekkel nézne vissza rám. Egy hang a fejemben megállás nélkül egyetlen szót kiabál: gyilkos. Érzem, ahogy a reggelim kikívánkozik és a kezeim ismét remegni kezdenek. Az ujjaim élettelenül szétnyílnak, a balta pedig hangos puffanással esik a lábam mellé. A szemeim megtelnek könnyel, a lábaim maguktól elindulnak. Az sem érdekel, hogy nem szólítottak fel távozásra.

El kell tűnnöm innen!

Mire visszaérek a negyedikre, már egész testemben reszketek. A látásom elhomályosul, és szédülni kezdek. Képtelen vagyok érzékelni a külső ingereket. Végül egy éles sikoly térít magamhoz.

- Szörnyen néz ki! – sipítja kétségbeesetten Blee.

- Annie, mi történt veled? – Finnick aggódva néz rám. Szeretném megnyugtatni, szeretném azt mondani, hogy minden a legnagyobb rendben van, de szavak helyett a gyomrom tartalma jön ki a számon.