10. rész

Sziasztok! Meghoztam a 10. részt. Remélem, tetszeni fog nektek, megkezdődik a kiképzés és két új szereplőt is megismerhettek. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek róluk, úgyhogy bátran írjátok meg nekem. :) A következő rész pedig kivételesen vasárnap fog érkezni, de nem is húzom tovább a szót. Köszönöm a pipákat, és hogy olvassátok a történetet. :) 

Reggelre már csak egy homályos emlék az előző napi boldogságom. Mintha egy gyönyörű kép mögé bújva próbáltam volna átverni magam, de mostanra utolért a valóság, és az örömöm úgy pukkant ki, mint egy szappanbuborék.

Már dühös sem vagyok. Egyszerűen a reménytelenség átveszi minden érzelmem helyét.

Pár nap és meghalok.

A gondolataimtól a zuhanykabinba menekülök. Megnyitom a csapot, és hosszasan engedem magamra a forró vizet. A bőröm már egészen kipirult, amikor a lábtörlőre állva hagyom, hogy a meleg levegő megszárítson. Korábban valaki már kikészítette a kiképzésre szánt ruhát, amit az ágyam végére fektetett. Magamra húzom a testhez simuló fekete nadrágot és a sötétkék pólót. A lábamra egy bakancsszerű, szintén fekete cipőt húzok, és a hajamat lófarokba felkötöm. Még korán van, de nem tudok magammal mit kezdeni, ezért az étkezőbe megyek. Hamar rájövök, hogy nem csak én szenvedek alvatlanságban, ugyanis Race az asztalnál ül, és valamilyen péksütit eszik.

- Szia – köszön nekem, amikor meglát. A hangja bosszúsan cseng, és bár tudom, hogy a haragja nem ellenem irányul, még is félve köszönök vissza.

- Szia – mondom halkan, miközben én is helyet foglalok.

- A többiek még alszanak, de biztos mindjárt itt lesznek. Addig is, kérsz valamit?

Ideges vagyok, és a gyomrom pingpong labda nagyságú, viszont úgy döntök, muszáj ennem valamit. Nagy nehezen legyűrök néhány falat gofrit, majd lassan elmajszolok egy lekváros kenyeret is.

- Úgy látszik idén két korán kelő madárkát fogtunk ki – hallom meg Blee Nasher idétlen hangját, mikor belép az étkezőbe széles mosollyal az arcán néz ránk, és vidáman folytatja. – Jó reggelt, drágáim.

 Race az orrán át hangosan beszívja a levegőt, majd a száján keresztül kifújja. Gondolom így akarja megelőzni, mielőtt még olyat találna mondani, amit nem gondol komolyan.

- Jó reggelt – mondom feszült hangon.

- Szóval – kezd bele Arielle a mondandójába. – Finnick nem fog visszaérni tíz előtt, így mindkettőtöket nekem kell ellátnom tanácsokkal. Race, veled korábban már mindent megbeszéltem, ahhoz tartsd magad, és ne merészelj a saját fejed után menni. Ugye megértetted?

Race bólint, mire Arielle megkönnyebbülve lélegez fel, bár látszik rajta, hogy még mindig kétségei vannak a fiút illetően.

– Rendben. Annie, a kiképzésen inkább a túléléshez szükséges dolgokat sajátítsd el. Álcázás, ehető növények megkülönböztetése, tűzgyújtás, menedékkeresés, csapdaállítás, és hasonlók. Viszont valamennyi időt szánj a fegyverekre is. A gyakorlás sosem árt, és nem tudhatod, mi vár rád az Arénában. Talán épp az a kicsi fog megmenteni, ami most rád ragad ez alatt pár nap alatt.

A reggeli után rögtön elindulunk a kiképzésre. A liftben állva az ujjaimat tördelem, mellettem Race üres tekintettel bámul maga elé, Blee pedig arról magyaráz, hogy páran érdeklődtek felőlünk és csupa jó dolgokat mesélt rólunk.

- Sikerült felkeltenem az érdeklődésüket – büszkélkedik, Race pedig ismét morgolódni kezd. Szerencsére Blee nem veszi észre, különben hallgathatnánk, hogy mennyire neveletlenek vagyunk, pedig ő mindent megtesz értünk. Nincs kedvem a kioktatásához, de azért el kell ismernem, hogy Blee tényleg segíteni akar nekünk, és az elmúlt napokban egészen megkedveltem. A lift megáll, és mikor kinyílik az ajtó, egy hatalmas tornacsarnokban találom magam. A legtöbb kiválasztott idegesen vár, Race szó nélkül csatlakozik hozzájuk.

- Mindent köszönök – mondom őszintén Blee-nek. Úgy tűnik, jól esnek neki a szavaim. Örül, hogy végre valaki elismeri a munkáját.

- Csak ügyesen, Annie – a kezét a vállamra teszi, és a meghatottságtól könnyek szöknek a szemeibe.

Én is beállok a többi kiválasztott közé, és feszülten várakozni kezdek. A lábaimon előre-hátra hintázok, a szám pedig vérezni kezd, amikor idegességemben ráharapok az ajkaimra. Próbálom elterelni a figyelmem, de akaratlanul is rápillantok a többiekre.  Az Első körzet kiválasztottjai gúnyosan mérik végig a mezőnyt. A fiú súg valamit a társának, miközben a szemét rajtam tartja, a lány felnevet, én meg lehajtom a fejem, de mivel a hajam fel van kötve, nem sikerül elrejtenem az arcomat. A Kilences fiú is alaposan szemügyre vesz, rajta azonban nem látszik a fölényeskedés, egyszerűen csak megnézi magának a többieket. Így döntheti el, ki az, aki veszélyes ránézve, vagy épp ki az, akit elsők között kell kinyírnia ahhoz, hogy minél hamarabb haza juthasson…

Nyugtalanul nyelek egyet. A szemeimmel Race-t keresem. Abban reménykedem, hogy egy ismerős arc látványától megnyugszom, és megszűnik a görcs a gyomromban. Mikor végre megtalálom a sok félénk és gyűlölettel teli tekintetek között a barna szempárt, Race is észrevesz, és halványan rám mosolyog. Épphogy csak felfele ível a szája, de egy fokkal jobban érzem magam tőle.

Mikor végre az utolsó kiválasztottak is megérkeznek, egy magas és izmos nő, aki Atala néven mutatkozik be, ismerteti a kiképzés menetét. Három napunk lesz, hogy gyakoroljunk, majd az utolsó nap délutánján, be kell mutatnunk a tudásunkat a Játékmestereknek, akik lepontoznak minket, és a nézők ez alapján döntik el, hogy ki az, akit szerintük érdemes támogatni. A kiképzésen tilos bármiféle harcba keverednünk. Végül Atala elmondja, hogy mit hol találunk, majd kellemes edzést kíván, és utunkra enged.

Először az ehető növényekhez megyek, ahol egy sötétbőrű, barátságos mosolyú nő nagy szakértelemmel mutatja be, mi az, amiből bátran ehetek, és mi az, amit célszerű messziről elkerülnöm. Többször is elmagyarázza, hogy melyik gyümölcsöt, miről ismerhetem fel, majd számon kéri a tanultakat. Nem sikerül hibátlanul teljesítenem, de a végén mégis megdicsér. Mivel még sok mindent kell megtanulnom, és kevés rá az időm, úgy döntök, hogy majd holnap folytatom a gyakorlást, és most inkább továbbmegyek.

Sorra meglátogatom a többi olyan állomást, amiről úgy gondolom, hogy a későbbiekben majd hasznát vehetem. Megtanulok elkészíteni néhány hurkos csapdát, és két kő segítségével sikerül tüzet gyújtanom.

A következő állomásom az álcázás. Nem vagyok egyedül, a Hetes körzet versenyzői is itt vannak. Egy magas, vézna testfelépítésű, sötéthajú, piszeorrú fiú, és egy szintén vékony, alacsony termetű, világos szőke hajú lány, világoskék szempárral. A fiú nagyon ügyes. Különböző anyagokból kikever valami festéket, majd egy ecset segítségével, apró, precíz mozdulatokkal magára keni.

- Na, milyen lett? – kérdezi a társától, amikor már egy nagyobb felülettel végzett.

- Egész életemben fák mellett éltem, de nem tudom megmondani, hogy ez igazi-e vagy sem. – Egyetértek a szőke lánnyal, én sem tudnám megkülönböztetni a kettőt. Soha életemben nem láttam még senkit, aki képes ilyen élethűen festeni.

- Nem próbálod meg? – kérdezi a fiú, mire a lány elszántan bólint egyet. A kezébe vesz egy edényt, amibe különböző anyagokat tesz bele, majd egy megnyúlt, hosszúkás kődarab segítségével kavarni kezdi a tál tartalmát. Csakhogy ahelyett, hogy megfontoltam tenné azt, inkább a gyorsaságra hajt. A kezei sebesen mozogna, és a sietségnek köszönhetően kiveri az edényt a saját kezéből, és a tartalmát a ruhájára önti. A fiú hangos röhögésbe tör ki, és én sem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. A szőke lány rám néz, amitől azonnal elhallgatok. Az aratáson hasonló düh csillogott a szemeiben. Félve teszek egy lépést hátra, és érzem, ahogy elönt a veríték.

- Szórakoztatónak találod?  - Összerezzenek a kérdés hallatán. A lány közelebb jön, a lélegzete az arcomat csiklandozza.  – Csak mert én is – mondja mosolyogva, majd egy adag festéket ken a homlokomra.

Fellélegezve fújom ki a levegőt.

- Látnod kellett volna az arcodat – nevet. – Azt hittem, összecsinálod magad.

- Bocsáss meg neki a viselkedéséért, mindig is örömét lelte benne, ha megszívathat másokat – közli a fiú. A szőke lány kiparodizálja a fiú szavait és mozdulatait, majd kinyújtja rá a nyelvét.

- Fogd be, Picasso. Téged senki sem kérdezett – mondja neki, aztán felém fordul – Különben Olivia vagyok, ez a festőművész mellettem pedig Tayson.

Az iskolai ebédszünetek alatt mindig hatalmas volt a ricsaj. A diákok egymást túlkiabálva próbáltak a középpontba kerülni. Itt egészen más a helyzet. Szinte megdermeszt a levegőben uralkodó fagyos légkör, és a többiekből áradó nyomott hangulattól ismét visszatér a görcs a gyomromba. Szerencsére nem vagyok egyedül. Olivia és Tayson mellettem ülnek, és nekik köszönhetően sikerül valamennyire elterelnem a figyelmem. Valahogy rajtuk egyáltalán nem látszódik a Viadal miatti aggodalom, mosolyognak, és folyton egymást ugratják. Tayson egy kicsit tartózkodóbb, kevesebbet beszél, és jobban megválogatja, mi az, amit úgy gondol, elárulhat nekem, Oliviának viszont be nem áll a szája. Rengeteget mesél a Hetedik körzetről, a hatalmas, égbenyúló fákról, az egész körzetre jellemző jellegzetes fenyőillatról. Mesél az ott élő emberekről, a családjáról és a barátairól is.

- Azért néha nem ártana levegőt is venned – szól Tayson a szőke lánynak, aki erre belebokszol a fiú karjába. Tayson a karját kezdi el dörzsölgetni, de egyáltalán nem haragszik, amiért a társa megütötte.

- Csak irigykedsz rám, amiért nekem mindig is több barátom volt, mint neked.

- Ne is figyelj rá, Annie, hülyeségeket beszél. Ha valaki szóba állt vele az csakis azért volt, mert féltek tőle.

- Te mégis miről beszélsz? Te voltál az egyetlen, aki rettegett tőlem. Egy időben akárhányszor felemeltem a kezem, a karjaiddal mindig eltakartad a rusnya képedet.

Hangosan nevetni kezdek Olivia szavain.

- Látod, most miattad nevetségesnek tart. Köszönöm szépen – mondja Tayson sértődött hangon, de látom rajta, hogy valójában ő is mosolyog.

- Amúgy is annak látszol, szóval tök mindegy.

Ahogy rájuk nézek, akaratlanul is a testvéreim jutnak az eszembe. Eaten és Alan ugyanígy szokták sértegetni egymást, de soha egyikőjük sem gondolja komolyan, és csak nevetnek a dolgon. Eaten bőbeszédűbb és energikusabb természetű, akárcsak Olivia, Alan pedig inkább Tayson-ra hasonlít, ő sokkal megfontoltabban cselekszik, és csendesebb is.     

- Különben ti már régóta ismeritek egymást, igaz? – kérdezem tőlük.

- Igen, már ősidők óta – válaszolja a lány.

- Egyszer véletlenül kigáncsoltam Oliviát az iskola udvarán.

- Én meg azt hittem, hogy szándékos volt, ezért behúztam neki. Azóta legjobb barátok vagyunk.

- Egy jó tanács, Annie: ne bosszantsd fel.  Az ökle keményebb, mint egy szikla – ismét felnevetek, de ezúttal a hangomat elnyomja a Hivatásosok röhögése. Mind a hárman egyszerre nézünk az asztaluk felé, és azt látjuk, ahogy jóízűen esznek, közben pedig remekül szórakoznak.

Rajtunk, többieken.

- Annyira utálom őket – mérgelődik Olivia, aztán egyszer csak felcsillannak a szemei. – Tudom már! Szívassuk meg őket.

- Nem jó ötlet – mondja neki Tayson.

- Ne már! Nem gondoltam semmi komolyra, csak egy kis ártatlan gyerek csínyre. Annie, te mit mondasz

A szemeimmel a Hivatásosokat nézem. Minden másodperccel, egyre inkább kiráz tőluk a hideg.

- Tayson-nal értek egyet, én sem hiszem, hogy ez okos dolog lenne.

- Hogy ti milyen ünneprontóak vagytok! Pedig megérdemelnék. A Hivatásosok gonoszak. – Olivia rám néz. – Vagyis azért akad kivétel, te például nem vagy az.

- Tényleg, hogy lehet, hogy te nem vagy… olyan, mint ők? – kérdezi Tayson.

- Hát, a Negyedikben egy kicsit más a helyzet, mint az Elsőben és a Másodikban. Nálunk elégé megoszlanak a Viadallal kapcsolatos vélemények. Néhányan gyermekkoruk óta edzenek, és arra vágynak, hogy egyszer képviselhessék a körzetünket, mások pedig rettegve és óriási félelemmel gondolnak az egészre – válaszolom szomorúan.

Sajnos ebben az évben senki sem érezte úgy, hogy meg kéne mutatni mi is rejlik benne, így nem volt egyetlen önként jelentkező sem.

 Edéd után Olivia azt tanácsolja, hogy gyakoroljunk a fegyverekkel. Kipróbáljuk a dárdahajítást, a késsel és a karddal is megismerkedünk, valamint az íjjal is kísérletet teszünk.

- Megmutassam, hogyan használd a baltát? – kérdezi tőlem, mire Tayson figyelmezteti a lányt, hogy semmiképp se dicsekedjen előttem a tudásával, mert a többiek nem láthatják, mire is képes, de Olivia csak leinti, és közli a fiúval, hogy tisztában van vele, és csak nekem szeretne segíteni. Hálásan hallgatom, ahogy arról magyaráz, hogyan is célszerű tartani a fegyvert, majd a kezembe ad egy könnyebb darabot, de a balta még így is nehezebb, mint azt először gondoltam, így egy pillanatra lehúz a súlya. A kezeimet úgy helyezem el a fegyvernyelén, ahogy azt Olivia elmagyarázta nekem, majd felveszem azt a testtartást, amit ellestem a szőke lánytól.

- Így jó? – kérdezem tőle.

- Majdnem. – Olivia kijavítja a hibáimat, előrébb tolja a lábam és feljebb emeli a kezeimet.  – Így már igen. És most, teljes erődből üss bele abba az izébe.  

Azt teszem, amit mond. Meglendítem a baltát, és az előttem álló bábu mellkasára célzok vele. Bár a találatommal csupán felületi kárt okoztam, ahhoz képest, hogy először próbálkoztam vele, szerintem nem ment olyan rosszul.

- Jó lesz ez, csak vigyél bele több erőt. Várj, megmutatom.  

Olivia átveszi tőlem a baltát, körbe néz, megkér, hogy álljak egy picit hátrébb, majd egyetlen gyors mozdulattal lefejezi a bábut.

- Látod? Próbáld meg megint – adja vissza a fegyvert.

Többször egymás után megismétlem a mozdulatot. Olivia és Tayson minden egyes próbálkozásom után elmondja, hogy ezúttal mit rontottam el és mi az, amin még javítani tudnék. A pólóm teljesen átázott az izzadságtól, nehezen kapok levegőt, és ha az izmaim sikítani tudnának, most egyenesen ordítoznának a fájdalomtól.

- Egészen belejöttél már – dicsér meg Tayson, amikor sikerül a baltát végre elég mélyre beleállítanom a bábuba. – Szerintem mára ennyi elég lesz. Inkább térjünk át valami másra.

- Jó ötlet. Holnap még úgy is gyakorolhatsz – mondja Olivia. - Mi lenne, ha megpróbálkozunk még a buzogánnyal és a parittyával?