26. rész

A nap már magasan jár, mikor másnap felébredek. A végtagjaim elgémberedtek, így feltápászkodom, hogy átmozgassam a testrészeimet. Előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek, majd valami furcsa, maró fájdalmat érzek nyelésközben. Mivel az Arénában vagyok, rögtön azon kezdek agyalni, hogy vajon mi is okozhatja, utána esik csak le a dolog: kapar a torkom.

Az éjszakák hidegek, a takaróm elégett. Reménykedem benne, hogy nem betegszem le, így is ramaty állapotban vagyok, a nátha csak hátráltatna. Mi van, ha el kell majd rejtőznöm, és pont akkor tör rám egy köhögő roham?

Az egész délutánomat menta levél után kutatva töltöm. Bízok benne, hogy a mentolos íz enyhíteni fogja a torokfájást. Keresgélés közben örömmel nyugtázom, hogy a bokám már jobban van és a kezem sem fáj már, bár a seb undorítóan néz ki rajta. A bordáim viszont még mindig sajognak, minden egyes levegő vétel egy kínszenvedés.

Hirtelen az egyik bokorból egy nyúl ugrik elő. Először rám tör a pánik, de amint meglátom, hogy a fehér állat a földön szaglászva élelmet keres, megnyugszom.

Nincs veszély. Ne aggódj.

El kéne kapnom valahogy. Erősebben kezdem markolni a kést, az ujjvégeim elfehérednek, ahogy a fegyver nyelét szorítom. Már készülnék lecsapni az állatra, de a jószág egyszer csak felkapja a fejét és a fülét kezdi hegyezni.

Eszembe jutnak a madarak, akik elhallgattak, amikor veszélyt észleltek. A farkas is azonnal lemondott rólam, amint kigyulladt a fa.

A nyúllal szinte egyszerre mozdulunk, mindketten menedéket keresünk. Kiválasztok egy tetszőleges fát és felkapaszkodom rá. A sérüléseim miatt lassan haladok, így amikor már biztos vagyok benne, hogy a lombkorona teljesen eltakar, megállok, és feszülten várakozni kezdek.

De aztán semmi sem történik.

Megkönnyebbülve kezdek lefele mászni, de megreccsen alattam egy ág.

- Annie? Te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang, de nem reagálok rá. Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy Race egyre közelebb sétál a fához, amin rejtőzködöm. A fiú magabiztosan halad és hangosan kiabál, pedig teljesen egyedül van. Mégsem fél attól, hogy esetleg valaki rá támadna. A kezében egy lándzsát tart, és ha jól látom, akkor az övén különböző nagyságú kések sorakoznak, mellettük pedig egy döglött mókus teteme lóg.

- Nem kell félned. Nem foglak bántani – mondja, miközben egyre távolabb kerül tőlem. Az ajkaimba harapok. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok tovább egyedül maradni.

Viszont lehet, hogy ez egy csapda. Lehet, hogy összebeszélt a többiekkel és így akarnak előcsalogatni a rejtekhelyemről.

De hát megmentett a vérfürdőnél!

Ugyanakkor ez sem jelent semmit. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy előbb-utóbb úgy is meghalok, ezért ad egy kevéske esélyt. Most viszont már útban vagyok. Sokkal tovább húztam, mint gondolta.

Mint, ahogyan én is gondoltam.

Úgy döntök, hogy megvárom, amíg elmegy. Csöndben hallgatom, ahogy továbbra is a nevemet kiabálja, még lélegezni is alig merek, mert attól tartok, hogy észrevesz.

Nem sokára Race feladja a keresésemet. Pár méterrel tőlem megáll, még egyszer utoljára körbenéz, majd tovább indul.

Végre!

Mégis, ahogy a távolodó alakját nézem, rossz érzésem támad. Finnick szerint nem ártana nekem, és valahogy én sem tudom elképzelni róla, hogy képes lenne megölni. Ráadásul, ha arra gondolok, hogy még egy napot teljesen egyedül eltöltsek…

- Race, várj! – kiáltok utána. A hangomra megtorpan és elindul visszafelé.

- Annie, merre vagy? – kérdezi, miközben a fejét jobbra-balra forgatja.

- Itt vagyok fent. – Az egyik kezemmel intek neki. Mikor észreveszi, mosolyra húzza a száját. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nekem örül, vagy csak azért mosolyog, hogy megtalált és így sikeresen végrehajthatja a tervét. Idegesen nyelek egyet és lejjebb mászom, hogy Race jobban lásson, de a biztonság kedvéért továbbra is a fán maradok.

- Szép a kilátás odafentről? – kérdezi széles vigyorral az arcán, de én nem válaszolok. – Nem akarsz lejönni?

- Egyedül vagy? – kérdezem, mire bólint egyet. – Hol hagytad a többieket?

- Utoljára a Bőségszarunál láttam őket, de valószínűleg már nincsenek ott.

- Miért váltál el tőlük? – faggatózom tovább.

- Nem igazán értettük egyet, így hát leléptem – mosolyog. Én viszont bizalmatlanul kezdem el méregetni. – Ez majd segít – mondja, majd a lándzsát a földre dobja. Ekkor veszem csak észre a jobb karján végig húzódó, vörösen izzó, mély sebet.

- Mi történt a karoddal? – Race felemeli a kezét és úgy kezdi el méregetni, mintha csak most venné észre a sebhelyet.

- Ja, ez? Történt egy kis baleset. Az egyik kiválasztottat kissé lebecsültük, de Kirk sokkal rosszabbul járt.

- Kirk? – Egyáltalán nem ismerős a neve.

- Első körzet. Nagydarab, nagyképű és ostoba. – Rece várakozóan rám néz. - Most akkor lejössz vagy nem? – Egy ideig habozok, de aztán szépen lassan megindulok lefele.

- Figyelmeztetlek, hogy kés van nálam – mondom mászás közben. Hallom, ahogy Race megpróbálja visszafojtani a nevetését. Igazából megsértődhetnék, de én magam is tisztában vagyok vele, hogy kés ide vagy oda, Race fél kézzel képes lenne eltörni a nyakam.

Amikor már csak egy méter választ el a földtől, leugrom. A fájós bokámra érkezem, ami ismét pokolian kezd hasogatni. A földön ülve fogcsikorgatva szorítom a fájó testrészem. Race leguggol mellém és aggódva néz rám.

- Nagyon fáj? – kérdezi együtt érzően.

- Most már jobb egy fokkal – mondom, mire Race az arcomat fürkészi, majd bólint egyet.

- Oké, akkor gyere, induljunk. – Óvatosan átkarol a derekamnál fogva és segít felállni. Felveszi a földről a fegyverét, aztán elindul az egyik ösvény felé, én pedig követem.

- Ügyesen elrejtőztél, már egy ideje téged kereslek.

- Miért? – Race vállat von.

- Nem szeretek egyedül lenni – mondja, majd rám villantja a fogsorát. Majdnem olyan gyönyörű a mosolya, mint Finnick-nek.

- Különben, hogy szereztél fegyvert? – kérdezi, de nem válaszolok, Race pedig nem faggat tovább. Szó nélkül ballagunk egymás mellett. Azt nem tudom, merre megyünk, de Race határozottan tör utat magának a fák között. Hol jobbra, hol balra fordul. Talán hülyeség vakon követni, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék egyedül. Belefáradtam a Viadalba. Már az sem érdekel, ha ez az egész tényleg egy csapda. Lehet, hogy még szívességet is tesz vele. Meghalok, mielőtt még többet szenvednék.

- Szerintem pihenjünk le. Nem nézel ki valami jól. – Ismét magamra vehetném a dolgot, de fölösleges. Az izzadság patakokban folyik le rólam, a hajam kócos és csapzott, a kézfejemen lévő sérülés pedig csúnyán felhólyagosodott. Biztos vagyok benne, hogy nem nyújtok valami lélegzetelállító látvány.

Leülünk egy tölgyfa mellé. Race a táskájából egy zacskó szárított marhahúst és néhány darab kekszet vesz elő.

- Később majd megsütjük a mókust, de most érjük be ezzel.

- Hogy sikerült elkapnod? – az ujjaimmal az élettelen állattetemre bökök, majd elmajszolok néhány kekszdarabot.

- Igazából sehogy. Valaki felállított egy csapdát, rátaláltam és elhoztam.

 Az üres csapda. Az elvágott damil.

- Az a mi csapdánk volt. Mégis csak sikerült elkapnunk valamit! – mondom lelkesen. Race homlok ráncolva mered rám.

- Mégis kit értesz mi alatt?

- Még a Viadal elején szövetséget kötöttem a Tizenkettedik körzet lány kiválasztottjával. Joice-nak hívták – a hangom elszomorodik. – De aztán a Kilences fiú, Seth megölte… Joice-nak köszönhetem az összes felszerelésem és valószínűleg azt is, hogy még nem haltam szomjan. Ő mutatta meg a vízesést és… – képtelen vagyok befejezni a mondatot. A szívem összeszorul, a szemeimet a könnyek mardossák.

- Sajnálom, Annie. - Race komoran rám néz. – De ígérem neked, hogy minden jobbra fordul.

25. rész

Sziasztok! Már kezdett bűntudatom lenni, hogy az utóbbi időben mindig megkésve hoztam a folytatást, de ígérem, mostantól megpróbálom tartani a vasárnapi határidőt. Ebben a részben nem sok minden történik, de szerintem ilyenre is szükség van a történet szempontjából. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, őszintén írjátok meg nekem, hogy mit gondoltok. Valamint, köszönöm az új feliratkozásokat, a kommenteket, nagyon sokat jelentenek. :)  

Elgördül az ágyú, jelezve ezzel Aaron halálát.

Az első nyílvesszőt több tucat másik követi, szinte megállás nélkül repülnek a levegőben. Az egyik kis híján eltalálja Celiát, de a lány, a gyors reflexeinek köszönhetően, még időben kitér előle.

- Futás! – kiálltja a Kettes lány és rohanni kezd. A többiek habozás nélkül utána erednek.

A bokrok megmozdulnak és a Kilences fiú bukkan elő mögülük. A látványától eluralkodik felettem a pánik: a szívem a torkomba szalad és kapkodva szívom be a levegőt. Eddig négykézláb figyeltem az eseményeket, de most a térdeim megrogynak a súlyom alatt és hasra zuhanok. Rémülten pillantok Seth erőteljes alakjára, de szerencsére a Kilences fiú nem hallott meg. Abban reménykedem, hogy a Hivatásosok után szalad, de e helyett a haldokló lányhoz megy, leguggol mellé, megszorítja a kézfejét és hangosan sírni kezd.

- Aisha… Annyira sajnálom. Megígértem, hogy megvédelek, de nem sikerült betartanom a szavam. Nem voltam melletted. Cserbenhagytalak. – Aisha nehezen ugyan, de a fiú felé fordítja a fejét. – Szem elől tévesztettelek a vérfürdőnél, nem láttam merre szaladtál. Azóta egyfolytában téged kerestelek, de elkéstem… - vesz egy mély levegőt. - Az én hibám, annyira sajnálom. – Aisha alig láthatóan megrázza a fejét. Arcán könnycseppek csillognak.

- Kérlek… - mondja küszködve. – Maradj velem.

- Nem hagylak magadra. Ezúttal nem – simogatja meg a lány karját.

- Seth… - A lány a fiú arcát nézi, majd a tekintete a karjára téved. Oda, ahol a korbács nyomai láthatóak rajta. – Sajnálom, hogy miattam bűntettek meg. Én nem akartam…

- Nem akartad, hogy a testvéreid éhen haljanak – vág a szavába. – Azt tetted, amit tenned kellet. Nem a te hibád, hogy rajta kaptak. Azért, meg végképp nem hibáztathatod magad, hogy magamra vállaltam a büntetést.

- De… - Aisha minden szavából hallatszódik a fájdalom és a kín, ami a sérülésből és a halál elleni küzdelemből ered. Mert látom az arcán, hogy harcol. Erőlködik, de minden egyes másodpercben közelebb kerül az elkerülhetetlen véghez.

- Az én döntésem volt és egyetlen egy pillanatra sem bántam meg – vág ismét a lány szavaiba. Seth kímélni akarja, hisz a beszéd még nagyobb energiát vesz igénybe, még nagyobb fájdalommal jár. Azt akarja, hogy a lány minél kevesebbet szenvedjen. – Emlékszel, hogy kiskorunkban mindig a búzamezőkön játszottunk? – kérdezi, miközben a könnyeivel küzd. Aisha lehunyja a szemeit. – Képzeld el, hogy előtted van a hatalmas, aranyszínben pompázó mező, a búza a válladig ér és a szélben meghajolnak előtted, mintha egy királykisasszony lennél. – Aisha szája mosolyra görbül, egy utolsó könnycsepp folyik végig az arcán, majd nem mozdul többet.

A levegőbe telepedett síri csendet az ágyú hangja zavarja meg, majd Seth kínkeserves kiáltozását lehet hallani.

- Ne! Ne hagyj itt! Szükségem van rád – ordítozik zokogva – Ne! – üvölt torkaszakadtából, aztán magához öleli a lányt.

- Szeretlek – suttogja, majd egymás után többször is elismétli. Úgy szorítja magához Aishát, hogy attól tartok darabokra töri a lány csontjait.

A látványtól könnybe lábad a szemem és sírva fakadok. Hang nélkül nézem a kétségbeesett fiút. Azt, aki elvette Joice életét, aki velem is végezni akart, és aki most zokogva öleli magához halott szerelme élettelen testét.

Hamarosan egy légpárnás jelenik meg az égen, a dübörgő hangja miatt a kezeimet a fülemre tapasztom. Seth felpillant, tudja, hogy akármennyire is szeretne, nem maradhat itt tovább. Finoman a földre fekteti Aisha testét, még utoljára végig simít az arcán, száját az ajkaira tapasztja, hogy búcsúcsókot lehelhessen beléjük.

Aztán feltápászkodik, még egyszer visszanéz, majd nehéz léptekkel indul el az erdő belseje felé. A légpárnás a levegőbe emeli Aisha testét, majd örökre eltűnik vele az égen.

Órákon át hasalok a hideg földön mozdulatlanul. Egy ideg hang nélkül sírok, majd miután elfogynak a könnyeim, a másodperceket kezdem számolni.  

Nem tudom, mennyinél tarthatok, amikor lecsukódnak a szemeim és elalszom. Álmomban Joice és Aisha kísért. Hangosan zihálva riadok fel. Körbe akarok nézni, de idő közben besötétedett, ezért semmit sem látni. A torkomat a szomjúság marja, így hát előveszem az egyik kulacsot és inni kezdek. Aztán, mivel nem tudok mihez kezdeni magammal, a körömágyamat kezdem el piszkálni, ami hamarosan vérezni is kezd. Az ujjaimat a számba veszem és érzem, ahogy a vér vasas ízé szétáramlik a nyelvemen. Megpróbálok valami más elfoglaltságot találni, így a szám belsejét kezdem el harapdálni, aztán megszólal a himnusz. A váratlan hangtól összerezzenek és ráharapok a nyelvemre. A hirtelen fájdalomra felszisszenek, aztán a fejemet az égre emelem.

Ma este három arc villan fel: a Kettes fiúé, Aaroné, a Hetes lányé, aki meg akarta kímélni Aisha életét, és maga Aisha, a Kilences körzet kiválasztottja.

Már csak kilencen maradtunk.

Az oldalam sajog, a bokám minden egyes lépésnél fáj, az égési sérülés még csúnyább, mint tegnap volt. Csigalassúsággal haladok, lassan már úgy tűnik, mintha hátra fele mennék. Egy párperces pihenő egy fánál, majd mielőtt tovább indulok, letörök egy ágat és akárcsak tegnap Aisha, mankónak használom. Az épp kezemben a kést markolom, de tudom, hogy semmi hasznát nem fogom venni. Ha kipihent és egészséges lennék, akkor sem győzhetnék le senkit sem. Az egyetlen oka, hogy a fegyvert magammal hurcolom, hogy egyfajta biztonságérzetet ad. Reményt, hogy talán mégis sikerülhet megsebesítenem vele valakit, így előnyre tehetek szert. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatom.

Éhes vagyok, így a Joice-szal korábban felállított csapdák felé tartok. Ha szerencsém van, sikerült elkapnunk valami állatot. Menet közben ugyanolyan piros és lila bogyókat látok, mint amiket a tóparton ettünk, azokból falatozom.

Úgy lihegek, mint egy fáradt kutya, majd térdre rogyok. Muszáj pihennem. Előveszem az egyik kulacsot és egy szuszra kiiszom a tartalmát. Az államról lecsurog néhány csepp víz, amit a kezeimmel letörlök. Ha Anya most itt lenne, biztosan a szemét forgatná. Sosem szerette az ilyesmit, mindig próbált minket az illendőségre nevelni. Emlékszem hányszor kezdett el prédikálni, amikor a testvéreim büfögő versenyt tartottak, de a hangos nevetéstől sosem hallottuk, amit mond. Végül egy idő után Anya is feladta és ő is elmosolyodott. Szomorúan gondolok vissza a szájából leggyakrabban elhangzott mondatra: egyszer a sírba juttattok. Néha komor hangon mondja, de legtöbbször mosolyog hozzá, mert bár gyakran felidegesítjük őt, tudom, hogy nagyon szeret minket.   

Ha arra gondolok, hogy talán soha többet nem láthatom…

- Hiányzol, Anya – suttogom a levegőbe. Nem tudom, hogy bárki hallja-e, amit mondok, de azért tovább folytatom. – Ahogy a többiek is. Szeretlek titeket. Bárcsak veletek lehetnék.

Vajon mit csinálhatnak most? Talán épp engem néznek. Anyát ismerve még az is lehet, hogy éppen sír, amiért szenvedni lát.

Tovább indulok. A családom miatt. Hogy lássák, nem adom fel, küzdök és megpróbálok hazajutni hozzájuk. Nagy fájdalmak árán, de sikeresen eljutok a csapdákhoz. Nem mindegyiket találom meg, amelyiket meg igen, azok üresek. Az egyik helyén csak egy elvágott damilt találok. Valaki ott hagyta, a zsákmányt pedig magával vitte. Mérgesen próbálok visszaemlékezni a többi csapda helyére, de sehogy se találok a nyomukra. Az egyetlen jó dolog a dühben, hogy eltereli a figyelmem a fájdalomról. Egész addig nem is érzem, hogy bármi bajom lenne, amíg le nem ülök egy terebélyes bokor mellé, hogy kifújjam magam. Ekkor viszont egyszerre kezdenek el sajogni a sérült testrészeim.

A gyomrom hangosan korog. Először arra gondolok, hogy elmehetnék a vízeséshez, hátha sikerül halat fognom, de a tegnapi nap után nem találom biztonságosnak a környéket. Különben is messze vagyok a tótól. Ilyen állapotban kérdéses meddig tudok eljutni sötétedés előtt.

A testemet minden erő elhagyja, még a karomat sem tudom megmozdítani. Így hát, mivel nincs más választásom, a bokrok között maradok és a madarak szép énekét hallgatom.

Már kezd besötétedni, amikor megpillantom, ahogy az égből egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik és fenn akad egy alacsonyabb ágon. Nagy nehezen feltápászkodom, hogy megnézem, mit rejt a szürke tégely.

 Boldogan állapítom meg, hogy egy adag nyúlragút kaptam. Finnick nem hazudott, tényleg mindent elkövet, hogy életben tartson. Ilyenkor már egy szál gyufa ára is óriási összegekbe kerül. Elmegy az étvágyam, ha arra gondolok, hogy Finnick-nek mi mindent kell tennie, azért, hogy támogatókat szerezzen nekem. Aztán a nyúlragú kellemes illata beszökik az orromba, a nyál meg összefut a számba, így félretéve az undoromat, rekordidő alatt eszem meg a vacsorám.

Most hogy már az éhség nem kínoz, még jobban a fájdalomra koncentrálódik a figyelmem. Bár nagyon jól esett a ragú és örülök, hogy megtömhettem a gyomrom, mégis jobban jártam volna valami fájdalomcsillapítóval, és szerintem ezzel Finn is tisztában volt, de talán a gyógyszer ára még magasabb. Talán még maga Finnick Odair sem tud elég támogatót szerezni, hogy megfizethesse.

Ezekkel a gondolatokkal fekszem le a hideg földre, egészen apróra összekuporodom és megpróbálok túlélni egy újabb éjszakát.

24. rész

Elfogyott a vizem és már egy napja semmit sem ettem. A farkas még mindig a fa tövében fekszik, vérszomjas szemeivel folyamatosan engem bámul. Tehetetlenül az ajkaimba harapok, majd a kezemmel megigazítom a kötelet, hogy ne vágjon a húsomba. Ekkor veszem észre az övemen a dobócsillagot. Remegő ujjakkal akasztom le róla, beszívom a levegőt, ahogy a magasba emelem a tárgyat, majd egyenesen az állat felé hajítom.

De elvétem.

Néhány centivel a farkas mellett ér földet, a fenevad pedig még csak nem is pislog, továbbra is elszántan szegezi rám ádáz tekintetét.

Sóhajtozva dőlök vissza a fatörzsnek és lehunyom a szemeimet. Csapdába estem. Talán az egyetlen esélyem az volna, ha valaki a közelben járna, és a farkas észrevenné, akkor őt kezdené el üldözni, és én megmenekülök. A gondolattól, hogy egy másik gyerek halálát kívánom, felfordul a gyomrom.

Ismét lenézek a mélybe és meglepődve állapítom meg, hogy a farkas ezúttal áll. Felemeli fejét és a levegőbe szimatol, aztán az erdőbe fut. Az nem lehet… de mintha, valamitől megijedt volna. Mielőtt találgatásba kezdenék, elönt a forróság és furcsa hangokat hallok. Leginkább a tűzropogásához tudnám hasonlítani. A hang a fejem felől jön, így tekintetem az ég felé emelem.

A fa teteje lángokban áll.

Ijedten húzom be a nyakam, amikor az egyik égő ág letörik, és a földre zuhan. Megpróbálom eloldozni a kötelet, de túlságosan is jó munkát végeztem a csomóval és sehogy sem akar sikerülni. Idegesem kezdem rángatni, miközben a táskát és a takarót véletlenül lerúgom magam mellől. A takaró a földön landol, de a hátizsák szerencsére az egyik lejjebbi ágon fennakad. Ahhoz, hogy lejussak, el kell vágnom a kötelet, de a kést korábban a táska oldal zsebébe csúsztattam.

Kinyújtom a karom. Alig néhány centi választ el a menekülést jelentő késtől. Fekvő helyzetbe helyezkedem, így a kezem lejjebb ér. A fa egyre jobban lángol és a tűz lefelé terjed. Egy újabb ág zuhan a mélybe és meggyújtja az egyik bokrot maga mellett.

- Gyerünk – préselem ki a fogaim között. A hátamat teljesen a faághoz nyomom és próbálok minél lejjebb érni. Végre megérzem a kés hideg pengéjét, gyorsan a két ujjam közé csíptetem, aztán óvatosan felemelem. Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fogom leejteni, gyorsabb tempóba kapcsolok és sebesen elvágom a kötelet. Csakhogy nem kapaszkodom rendesen, ezért, amint nem tart a kötél, zuhanni kezdek.

Szerencsére sikerül elkapom a táska pántját, ami elég erős, hogy megtartson, míg nem sikerül biztos fogást találnom. Sietősen leakasztom a hátizsákot az ágról, majd mászni kezdek lefele. A fa körül már szinte minden lángokban áll. Nem vagyok már messze a talajtól, amikor egy újabb ág egyenesen mellettem zuhan le a magasból. Elvesztem az egyensúlyom, és akárcsak az égő fadarabok, a földre esem. Az ütés erejétől az összes oxigén kipréselődik a tüdőmből.

Nem kapok levegőt és képtelen vagyok megmozdulni.

Aztán a bal kézfejemet égetni kezdi a tűz. A fájdalomtól ordítozni kezdek, ugyanakkor segít magamhoz térnem. Nagy nehezen feltápászkodom, de amint ráállok a jobb bokámra, összecsuklom. Felkapom a táskát és a kést a földről és amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök.

A füst betölti a levegőt, köhögni kezdek, aztán a pulcsim ujjával eltakarom a számat és az orromat, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle. Mögöttem a tűz gyorsan terjed. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

A vízesés. Oda kell eljutnom.

Az ösztöneimet követve haladok előre és akármennyire is fáj mindenem, nem állok meg. Közben pedig magamat ostorozom. Miért pont azt a fát kellett választanom? A válasz egyszerű: magas volt, erős ágakkal, könnyen fel tudtam rá mászni. Biztonságosnak tűnt. A legbiztonságosabbnak a többi fa között. Akármelyik kiválasztott keres menedéket, biztos azt a fát választotta volna, és ezzel a Játékmesterek is tisztában voltak. Éppen ezért tették olyanná, amilyen. Hogy elhitessék velünk, nem vagyunk veszélyben, aztán a következő pillanatban ránk gyújtják.

Nem bírom tovább. Több órája vánszorgom, muszáj lepihennem. Leülök egy nagyobb kődarabra és kapkodva szívom be az oxigént. A bordáim minden egyes levegő vételnél fájnak, a bokám lüktet, a kezem pedig felhólyagosodott.

Szomjazom.

A Viadal kezdete óta nem voltam még fizikailag ilyen rossz állapotban.

Hátradöntöm a fejem és behunyom a szemeimet. Képzeletben otthon vagyok, és a kikötőben állok. Finnick épp a vitorlását bütyköli és annyira belefeledkezi a munkába, hogy észre sem vesz. Egy ideig csendben nézem, aztán nem bírom tovább és elnevetem magam. Finn ijedten kapja fel a fejét, majd mikor rám néz, szélesen elmosolyodik.

- Szeretnél menni egy kört? – kérdezi kedvesen.

Szeretnék! Másra sem vágyok jobban, csakhogy eltűnhessek innen és veled lehessek. De mielőtt ezt még elmondhatnám neki, meghallom a vízesés hangját.

Eddig azt hittem, csak a fülem zúg, de most már biztos vagyok benne, hogy ez a vízesés hangja. Felpattannak a szemeim, felállok, majd a hang irányába bicegek. Összeszorított fogakkal haladok előre és megpróbálom elhihetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szerencsére nem sokára meglátom a tisztást, és a motiváció, hogy végre ihatok, segít legyőzni minden gyötrelmemet.

A tó szélén a földre rogyok. A megégett kezemet a hideg vízbe nyomom és fellélegzem. Közelebbről is szemügyre veszem a kézfejem: egy nagy, vörös, felhólyagosodott bőrréteg borítja.

Nem értek a gyógynövényekhez, így fogalmam sincs, mivel kéne lekezelnem.  A számat harapdálva bámulom a remegő kezem, és a következő lépésen gondolkozom. Először is meg kell töltenem a kulacsokat. Előveszem mindhárom flakont és színültig töltöm őket, majd az egyiket a számhoz emelem, és mohón inni kezdek. Mikor elfogy, újratöltöm, majd egy szuszra ismét kiiszom, ezért harmadszorra is a víz alá merítem, majd mindegyik kulacsot a táskámba rejtem.

A ruhám magába szívta a füst szagát és hirtelen elviselhetetlenül mocskosnak érzem magam. Meg akarok szabadulni a szagtól. Leveszem a pulcsimat, lenyomom a víz alá és erősen dörzsölni kezdem az agyagot. Végig figyelek, hogy ne érjek a sebemhez, de egyszer-kétszer mégis sikerül hozzányúlnom. Ilyenkor felszisszenek és óriási fájdalmat érzek, de a következő pillanatban enyhülni kezd, és elviselhetőbb lesz. Miután úgy döntök a pulcsim már tiszta, kiemelem a vízből, kicsavarom, és egy sziklára rakom száradni.

Kibújok a bakancsomból és ruhástul belesétálok a vízbe. Először egy sekélyebb részen leülök, úgy, hogy a víz a nyakamig érjen, majd dörzsölni kezdem a bőröm. Amikor már úgy érzem minden piszkot lemostam magamról, beljebb megyek és elmerülök. Egészen addig a víz alatt maradok, amíg a levegőm kitart, majd úszom egy picit, pihenés képpen pedig a hátamra fekszem és egyszerűen lebegek. A kezeimet fel-le mozgatom, úgy, mintha egy hóangyal elkészítésén fáradoznék.

Kiülök a napra és hagyom, hogy a testem beszívja a hőt.

A nyugodt állapotomból a gyomrom panaszos hangja térít vissza. A tóvízére meredek és nézem a gondtalanul úszó halakat. Keresek két követ, aztán a második próbálkozásomra sikerül is kifognom egyet. A késsel megszabadítom a pikkelyektől, majd magamba tömöm az állatot. Még mindig éhes vagyok, úgyhogy további két halat is kifogok és mindkettőt fél perc alatt elpusztítom. Úgy falom magamban az ételt, mintha valami vadállat volnék.

A kezemet a hasamra teszem és ledőlök a földre. A tó körül nem nőnek olyan sűrűn a fák, mint az Aréna többi részén, így tisztán látom az eget a különböző méretű és formájú felhőkkel együtt. Kisebb koromban a testvéreimmel mindig azt játszottuk, hogy melyik, milyen állatra vagy tárgyra hasonlít. Ezúttal szemeim előtt elúszik egy macskafej. Elmosolyodom és képzeletben ismét otthon járok.

Reccs.

Felkapom a fejem. Ágak zörögnek és lépteket hallok. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapom a kőről a pulcsim, a táskám és a kést markolva az egyik távolabbi bokor mögé rejtőzöm. Nem messze tőlem, nehéz léptekkel egy lány bukkan elő a fák közül. Az arca minden egyes lépésnél eltorzul, hóna alatt egy botra támaszkodva botorkál. A fejemben lázasan kutatni kezdek a lány kiléte felől, aztán beugrik: Kilences körzet.

Lassan a tóhoz sétál és megkönnyebbülve térdel le a partszélére. A kezét összefonja, majd a vízbe meríti és nagy kortyokban inni kezd. A botot leszámítva nincs nála semmi. Teljesen védtelen. Akárcsak én voltam, mikor Joice rám talált. Bizonytalanul töprengeni kezdek: segítsek neki?

Már épp készülnék előbújni, amikor tőlem nem messze hangfoszlányokra leszek figyelmes, a vízesés hangjától nehezen ugyan, de végül sikerül kivennem a beszélgetés részleteit.

- Biztos vagy benne, hogy jól láttad? – kérdezi mogorván egy lány. – Lehet, hogy csak képzelted.

- Celia, tudom mit láttam. Menjünk a tóhoz, biztos szomjas – röhög gúnyosan egy fiú. A nevetését bárhol felismerném: a Második körzet kiválasztottja. A Hivatásosok!

- Mi lenne, ha békén hagynánk? – kérdezi félénken egy lány.

- Ne legyél hülye, Kaise. Te is tudod, hogy meg kell ölnünk – morogja egy szintén női hang, de ez sokkal mélyebb, mint amit először hallottam.

- De mi van, ha… - a lány hirtelen elhallgat, majd ágyúdurranás hallatszik.

Végig jár a borzongás és megremegnek a térdeim.

- Ez most mégis mire volt jó? – kérdezi egy ismerős hang. Próbálok rájönni hol hallottam korábban. Fél perc sem telik el, mire sikerül egy arcot párosítanom a hanghoz. Méghozzá Race arcát.

- Idegesített. Különben is csak hátráltatott minket – mondja a Kettes fiú.

- Te vadbarom! – csattan fel Celia. – Ezzel most elárultad, hogy a közelben vagyunk. – Celiának igaza van, mert az ágak között jól látom, ahogy a Kilences lány reszketve feláll, és riadtan körbe néz.

El akar futni, de nem elég gyors.

- Nézd, ott menekül! Mondtam, hogy nem képzeltem. - Hallom, ahogy a Hivatásosok rohanni kezdenek, hangos robajjal futnak el a rejtekhelyem előtt. Gyorsak és sokan vannak. A lánynak nincs esélye, de mégis megpróbál elmenekülni. Aztán az Egyes lány utoléri, a hajánál fogva megragadja, és lerántja a földre.

- Várj, Celia. Én láttam meg, hadd öljem meg én – mondja a Kettes fiú. – Celia szitkozódva áll fel, hogy átengedje a helyét. Keresztbe tett karral bámulja, ahogy Aaron teljes testsúlyával a lányra ül és gúnyos mosollyal az arcán simítja végig a jéghideg pengét a lány nyakán.

- Lehetnék kíméletes, és egy gyors mozdulattal elvághatnám a torkodat, hogy ne szenvedj, de attól tartok az nem lenne annyira élvezetes. – Aaron a lány csuklójába vájja a kést és egészen az alkarjáig felhasítja a bőrt.

- Ne! Segítség! – kiabálja torkaszakadtából a rémült lány, közben pedig hangosan zokog. – Seth! Seth! Segíts! – sikoltozik.

- Ki az a Seth? – kérdezi Aaron bambán a többiektől.

- A társa – válaszolja szűkszavúan Race. – Akinek sikerült meglopnia minket.

Seth. A Kilences fiú. Joice gyilkosa. Elönt a düh, ahogy a fiúra gondolok.

- Hiába kiabálsz, Kilences. Seth nem fog megmenteni. Cserbenhagyott téged. – A lányban még van annyi lélekjelenlét, hogy a fiú arcára köpjön. Aaron idegesen törli le a szeme alól a nyálat és egy gyors mozdulattal a lány vállába döfi a kést, mire az fájdalmasan felordít, Aaron pedig kárörvendve megforgatja benne a fegyvert.

Öld már meg! – parancsol rá a Kettes lány. Aaron kihúzza a kést a lányból, kezét a levegőbe emeli és erőteljesen a lány gyomrába szúr. Rémülten a szám elé kapom a kezem, és nézem, ahogy a fiú meg akarja ismételni az előbbi mozdulatot, de ezúttal a keze megáll a levegőben, ugyanis hirtelen egy nyílvessző fúródik a koponyájába.

23. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy egy napot késett a folytatás, remélem, nem haragudtok meg érte. Kicsit félve teszem ki ezt a részt, attól tartok, hogy talán monotonnak fogjátok találni, de Annie-t eléggé megviselték az előző részben történtek, és így tudtam a legjobban érzékeltetni ezt az állapotot. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy bátran írjátok meg nekem. Kellemes olvasást. :) 

Másnap a saját ordítozásomra ébredek. A testem verejtékben fürdik, a szívem meg olyan gyorsan verdes, mint ahogy egy kolibri csapkod a szárnyaival.

Álmomban újra átéltem Joice halálát. Ismét magam előtt láttam, ahogy a dárda a levegőben száll, belefúródik a lány testébe, majd Joice a földön térdelve, hörögve kapkod levegő után. Utolsó pillanataiban is meg akart védeni. Én pedig cserében magára hagytam. Bárcsak mellette maradhattam volna, míg a szürke szemeiből végleg elmúlik az élet. Eszembe jutnak a lány kistestvérei, nem rég vesztették el az édesapjukat, és most kénytelenek a nővérüket is elbúcsúzni.

A torkom összeszorul, a vállaim megrázkódnak és hangos zokogásba török ki.

Több óra is eltelhet, amikor is korogni kezd a gyomrom, és érzem, hogy a torkom teljesen kiszáradt.

Remegő kezekkel veszem elő az egyik kulacsot és iszom pár korty vizet. 

Mihez kezdjek most? Mit tenne a helyemben Joice?

Nem maradhatok itt. Új rejtekhelyet kell keresnem. Tisztában vagyok vele, hogy az Arénában nincs olyan pont, ahol biztonságban vagyok, mégis úgy érzem, hogy minél messzebb kell kerülnöm ettől a helytől.

Egész testemben reszketek, miközben átbújtatom a kezeimet a hátizsák pántjain, majd a kezembe veszem a kést és fülelni kezdek. Miután megállapítom, hogy nem hallok semmi szokatlan neszt, óvatosan kidugom a fejem a bokorból.

Most nézz körbe! – utasítom magamat.

A környéket kezdem kémlelni. A levegő tiszta. Úgy tűnik, hogy a közelben senki sincs.

Vagy ha mégis, akkor az illető nagyon jól elrejtőzött…

Érzem, ahogy az előbbi néhány korty víz kikívánkozik, de végül nyelek egyet. Félve előbújok a rejtekhelyemről és felegyenesedek.

Ügyes vagy, Annie. Csak szépen lassan. Indulj el valamerre.

Elfordítom a fejem. Jobbra nem mehetek, arra ment a Kilences fiú. Igaz már messze járhat, ha a reggeli ordítozásom és a hangos zokogásom nem vonzotta az áfonyabokorhoz, mégsem vagyok hajlandó jobbra indulni. Ugyanakkor balra sem mehetek, arrafelé halt meg Joice. Képtelen lennék rá, hogy újra lássam a helyet, ahol elvesztettem és cserbenhagytam őt. Így hát előre fele megyek, átvágok a fák és a bokrok között, majd egy ismeretlen ösvényen találom magam. A kést folyamatosan készenlétben tartom, úgy ahogy Joice-tól ellestem. Néha átteszem a másik kezemben, hogy megtörölhessem az izzadt tenyeremet.

Gondolj szép dolgokra!

Az otthonom. A családom. Anya mosolya. Apa nevetése. A testvéreim. A hullámzó tenger. A hűvös, de mégis kellemes fuvallat, ami belekap a hajamba és játszadozni kezd vele. Finnick tengerzöld szeme. Az, ahogyan megjelennek az apró nevetőgödröcskéi, ha mosolyra húzza a száját. Az öröm az arcán, amikor a szeretett vitorlásáról beszél. Az ölelő karjai. A csókjai.

Most pihenj le, Annie.

Lekuporodok egy széles fa tövében és inni kezdek. Már csak egy félkulacsnyi vizem maradt. Újra kéne töltenem, mielőtt végleg elfogy. A gyomrom hirtelen panaszos éneklésbe kezd. Összeszedek néhány gumót és kérget. Hosszan rágom őket, mire sikerül lenyelnem az apró falatokat. Az ízük borzalmas.

Úgy döntök elindulok a vízesés felé, de először keresnem kell valami támpontot, hisz az erdő ezen részén még nem jártam, így fogalmam sincs merre kéne mennem. Hagyom, hogy a lábaim arra vigyenek, amerre akarnak. Vakon követem őket.

Néha megállok. Ilyenkor körbenézek, hallgatózok, aztán tovább indulok. Az egyik alkalommal meglátok egy gyönyörű sárga virágot, ami az egyik bokron nőtt. Leszakítom, majd az orromhoz emelve megszagolom a virág illatát. A növényt a száránál fogva az övemre kötöm a dobócsillag mellé. Tovább haladok. Elhúzom az utamban lévő faágakat, kikerülöm a kavicsokat. Egyszer viszont nem figyelek eléggé és megbotlom. Az alkarommal végig súrolom a földet, a sérült bőrfelület lüktetni és égetni kezd, a jobb karomon a horzsolás még vérzik is. A fájdalom enyhítése képen fújni kezdem a sebet.

Egy fokkal jobb. Most pedig állj fel, és menj tovább.

Már teljesen besötétedik, amikor még mindig az erdőben botorkálok. A feketeség miatt ismét megbotlom, de ezúttal időben megkapaszkodom egy fatörzsben, így megúszom az esést. Nincs értelme tovább mennem, a legjobb az lesz, ha lepihenek.

Felkapaszkodok az egyik fára, ahol letelepszek egy vaskosabb ágra, magamra terítem a takarót, majd a kötél segítségével rögzítem magam. Az éjjel nem vetítenek újabb arcképet az égre. Ezúttal nem halt meg senki.

Reggel néhány gumó és pár korty víz után tovább indulok. Mivel, ha nem gondolok semmire, Joice élettelen testét látom magam előtt, figyelem elterelés képpen számolni kezdem a lépteimet.

Ezerhuszonháromnál megállok és lepihenek. Megeszek egy marék piros bogyót, aztán tovább gyalogolok. Már fogalmam sincs, hova akarok eljutni, egyszerűen csak tovább kell mennem. Érzem, hogy nem állhatok meg.

Újabb ezerkétszázhatvanöt lépés után vért látok a földön. A piros folt megbabonáz, és nem enged, arra kényszerít, hogy kövessem. A vértócsák egyre nagyobbak lesznek, ahogy tovább sétálok.

Állj meg! Fordulj vissza!

A fejemben egyre csak ez a két mondat ismétlődik, de én csak haladok tovább.

A foltok közepette egy véres, megcsonkított végtagot látok. Az egyik kiválasztott karja… Egy ideig csak bámulom, aztán egy riadt sikoltás térít magamhoz. A fák túl oldalán egy fiú segítségért kiabál. Menekülni próbál, de hirtelen a semmiből ráugrik valami. Az állat morgó hangot ad ki, majd hallom, ahogy a fogait a fiú húsába mélyeszti. Még néhány másodperc és megszólal az ágyú, de a lény még mindig a fiú élettelen testét tépi darabokra. Bár a fák valamennyire takarják előlem a borzalmas látványt, mégis látom, ahogy a farkasszerű vadállat metszőfogaival szétmarcangolja az áldozatát. A levegőben a vér jellegzetes szaga terjeng.

A gyomrom felfordul és megszédülök. Egy fatörzsnek támaszkodom, hogy ne essek ájultan a földre. Hátralépek a bal lábammal, de megreccsen alattam egy ág. A farkas egy hirtelen mozdulattal felkapja a fejét, és a levegőbe szimatol. A fák mögül jól látom, ahogy felém fordul, majd várakozóan rám néz.

El kell tűnnöm innen. Még mielőtt nekem ront.

Lassan hátrálni kezdek, de mivel nem merem elfordítani a fejem, nem nézem, hogy hová is lépek, és sikeresen összetörök egy újabb ágat. A farkas mérgesen morog, aztán egyenesen felém kezd el futni.

Egy másodperc alatt fordítok hátat a fenevadnak és rohanni kezdek. Ezúttal nem segít, ha csak szaladok előre a vakvilágba. A farkas gyorsabb nálam. Hallom, ahogy itt lohol a nyakamban. Bármelyik pillanatban rám vetheti magát.

Meglátok egy fát, aminek alacsonyan nőnek az ágai. Veszek egy mély levegőt és elrugaszkodom a talajtól. A vadállat velem egy időben mozdul, de még pont idejében sikerül átkarolnom a fatörzset. Sietve felhúzom a lábaimat, így a farkasnak nem sikerül elérnie. Az állat egyenesen a fának ütközik, majd visszaesik a földre. Mielőtt egy újabb ugrással elkapna és megpróbálna lerántani, gyorsan mászni kezdek.

Mássz! Mássz! Minél feljebb, annál jobb!

Megkapaszkodom egy ágba, de későn veszem észre, hogy az túl gyenge, ezért eltörik a súlyom alatt. Nagy erővel csapódom neki a fatörzsnek, de szerencsére még azelőtt elkapok egy újabb ágat, mielőtt lezuhannék. Tovább mászok, de ezúttal jóval óvatosabban. Csakhogy nem olyan egyszerű megtalálni a megfelelő fogást, ha az embernek izzad a tenyere és remeg a keze.

Amikor már úgy gondolom, biztonságban vagyok, félve pillantok le. A farkas egymásután többször is felugrik, utánam akar jönni, de úgy tűnik – nagy szerencsémre –, hogy nem tud felmászni.

Félek, hogy egyetlen rossz mozdulat és a földre zuhanok, úgyhogy előveszem a kötelet és rögzítem magam.

Most már csak annyi a teendőm, hogy várok.

Csakhogy a farkas nem megy el. Egy idő után ugyan megunja a próbálkozást, de ahelyett, hogy feladná és elmenne, lefekszik a fa tövébe, és arra vár, hogy lemásszak.

 Ezerrel kattog az agyam, de nem jut eszembe semmi menekülő ötlet. Egy idő után már nem is gondolkozom, csak bámulok ki a fejemből. Aztán megszólal a himnusz, majd felvillan az Ötös fiú képe. Elborzadok, ahogy a szemeim előtt ismét megjelenik a csonka kar a vérfolt közepén.

Két lehetőségem van: vagy szomjam halok a fa tetején vagy a farkas engem is darabokra tép.