28. rész

Sziasztok! Meghoztam a 28. részt. Bevallom, én egy kicsit gyorsnak érzem az eseményeket, de nem tudtam, hogyan is lassíthatnám le úgy a cselekményeket, hogy ne legyen rövid a fejezet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, és kíváncsi vagyok a véleményetekre is, úgyhogy bátran írjátok le nekem. :)

Race a lelkemre kötötte, hogy amíg távol van, végig legyek készenlétben, hogy ha valaki erre járna, meg tudjam védeni magam, így hát közvetlen a barlang bejáratánál ülök, a kezemben pedig egy éles kést szorongatok. Sötét van. A bejáratott körbe nőtt növények alig engednek valamennyi fényt beszűrődni, egyedül a fülemre hagyatkozhatok. Figyelmesen hallgatom az erdő neszeit, a madarak csicsergését, és azt, ahogy az ágak megzörrennek, akárhányszor feltámad egy kicsit a szél.

  Egy idő után mindenféle ábrát kezdek el firkálni a földbe a kés hegyével. A legtöbb csak véletlenszerű vonal egymás mellett, de rajzolok egy vitorlást és egy halászhajót is. Szomorúan felsóhajtok. Bárcsak a kikötőnél lehetnék, ahelyett, hogy egy sötét és fullasztó barlangban ülnék.

A levelek ismét megzörrennek, ahogy a szellő beléjük kap, de amint a levegőmozgásnak vége, a zajok nem szűnnek meg.

Felkapom a fejem és érzem, ahogy a pulzus számom az egekbe szökik. A kést készenlétbe tartva várok, de ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre inkább bepánikolok, mikor megállapítom, hogy léptek hangjait hallom. Méghozzá a közelből.

Biztos, csak Race ért vissza – próbálom nyugtatni magam. Hisz már régóta elment. Ennyi idő alatt simám megsüthette a mókust, épp ideje lenne, hogy visszajöjjön.

- Race? – kérdezem reménykedve, de nem érkezik válasz.

Tudtam, hogy nem jó ötlet egyedül maradni. Hogy lehettem ilyen ostoba?

A léptek hangereje tovább erősödnek, az illető már közvetlen a barlang bejáratánál jár. Hallom, ahogy lélegzik. Erősebben markolom a késem, érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, veszek egy mély levegőt, és…

- Kopp-kopp. – Az ujjaimból a görcs azonnal távozik, és még időben leeresztem a fegyvert magam mellé.  

- Race – mondom megkönnyebbülve. – Csak te vagy az.

- Persze, hogy csak én. Miért mégis kire számítottál? A Mikulásra? – gúnyolódik velem.

- Nem, te lüke. Örülök, hogy csak te vagy.

- Akkor jó, mert hoztam kaját – mutatja fel a mókust, aminek a látványától azonnal összefut a nyál a számban. Közelebb hajolok hozzá, és mélyet szippantok a frissen sült hús illatából.

- Még meleg – mondom fülig érő szájjal és alig várom, hogy végre ehessek is belőle.

- Igen, az. Szóval mássz beljebb, hogy én is beférjek, aztán együk meg gyorsan.

Élettelen testek. Csonka végtagok. Vörösen izzó vérfoltok mindenütt. Az egyik pillanatban Joice mosolyogva nézi a vízesést, a következőben valaki egy dárdával átszúrja a mellkasát. Csakhogy a gyilkosa ezúttal nem Seth. Először nem tudom kivenni az alakot. Annyit látok csak, hogy az illető alacsony és vékony. Sötétbarna haja kócosan tapad a homlokára.

Joice gyilkosa ezúttal én vagyok.

Kiabálni és ordítozni kezdek. A szívverésem a kétszeresére gyorsul és zihálva kapkodok levegő után, aztán meghallom a nevem, és érzem, hogy két kéz a vállamra csúszik.

- Hé-hé, Annie, nyugodj meg. Nincs semmi baj, hallod? Biztonságban vagy. – Race előttem guggol és mélyen a szemembe néz. – Jobb? – kérdezi, de én nem válaszolok, csak bámulok rá. Valószínűleg elég kétségbeesett arcot vághatok, mert szorosan magához ölel. A hátamat kezdi el simogatni és közben nyugtató hangon beszél hozzám. Az arcom nedves a könnyeimtől és egész testemben remegek, de szerencsére nem vagyok egyedül. Race végig mellettem van. Egy idő után mindketten a falnak dőlve ülünk, a fejemet a vállán pihentettem, Race pedig védelmezően átkarol.

- Hogy vannak a bordáid? – kérdezi néhány óra elteltével.

- Jobban – felelek csendesem. - Már csak néha-néha érzem.

- Az jó – mosolyog, majd megfogja a sérült kezemet és szemügyre veszi. – Ez viszont még rondább, mint tegnap volt, de szerencsére ismerek egy gyógynövényt. A nevét mindig elfelejtem, de bárhol felismerem, Anya mindig azzal látja el az összes sebet. Majd figyelek útközben, hátha látok egyet.

- Útközben? – kérdezem pislogva.

- Igen, újra kell tölteni a kulacsokat, és ha már ott vagyok halat is fogok.

Race-szel, végül úgy egyezzünk meg, hogy indulás előtt még alszik pár órát, és ha bármi szokatlant észlelek, azonnal felébresztem. Alig hunyja le a szemeit, már alszik is. Alvásközben az arcvonásai kisimulnak, olyan békésnek látszik, mint egy gondtalan kisgyermek. Nincs szívem felébreszteni, de megígértem neki és én sosem szegem meg a szavam.

- Race ébredj – rázom meg finoman a vállainál mire egy álmos barna szempár néz vissza rám. Nyújtózkodni kezd, majd két kupacba gyűjti az összes felszerelésünket, hogy igazságosan szétoszthassa kettőnk között. Biztosra akar menni, hogy ha esetleg baja esne, kihúzzam még pár napig.

Rossz érzésem támad és aggódva nézek a két halomra.

- Muszáj elmenned? – kérdezem.

- Még sötétedés előtt visszaérek, ígérem. Hogy ne hozzam megint rád a frászt, néhány követ fogok majd dobni a barlang bejáratához. Így tudni fogod, hogy én vagyok az, rendben?

- Rendben.

- Akkor indulok is. Szia.

- Szia – köszönök én is, majd nézem, ahogy kimászik a barlangból. - Race, várj! – szólok utána, ő pedig visszanéz rám. - Vigyázz magadra. – Elmosolyodik.

- Te is, Annie – mondja, majd magamra hagy.

Egyedül vagyok.

Az idő csigalassúsággal telik, még is egy szempillantás alatt délután lesz. A nyugtalanságom idegességé növi ki magát, és percről-perce egyre jobban aggódom.

Aztán megtörténik az, amitől egész idő alatt rettegtem: elsül az ágyú. 

Úgy rontok ki a barlangból, mintha egy űzött vad lennék, és az életem múlna minden egyes elvesztegetett másodpercen. Eszeveszett tempóba kezdek el rohanni abba az irányba, amerre a vízesést gondolom, közben pedig megállás nélkül Race nevét kiabálom. Nem törődök semmivel. Körülöttem a világ megszűnik létezni és csak vakon rohanok előre.

Hirtelen a földön elterülve találom magam. A térdeim fájnak, de nem nézek rá a sebre. Felállok, és már szaladok is tovább. Fogalmam sincs miért. Egyszerűen úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Egy láthatatlan erő kényszerít rá. Ugyanez az erő sarkal kiabálásra is. Pedig a legbelül tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna. Ezzel csak még jobban ártok.

- Race! Kérlek… - a torkomat sírás fojtogatja.

Meghalt.

Nem az nem lehet. Életben van.

De mi van, ha…

Megzörren egy ág.

- Race? – kérdezem reménykedve.

- Sajnálom, hogy ha csalódást okozok, de nem.

- Seth. – A lábaim gyökeret eresztenek, ahogy meglátom magam előtt a Kilences fiú erőteljes alakját. Eszembe jut, ahogy a vízesésnél sírva öleli magához a szerelmét. Törékenynek és gyengének tűnt, a látványtól nekem is megeredtek a könnyeim. A fiú, aki viszont most áll előttem, vérre szomjazik. A tekintete kegyetlen, az arca elszántságról árulkodik, a száját pedig gúnyos mosolyra húzza.

- Szóval tudod a nevem. Remek. Akkor kihagyhatjuk a bemutatkozást, és rögtön rátérhetünk a lényegre. Meg foglak ölni. De gondolom, ezt már tudod. Legalábbis a bárgyú képedről ezt olvasom le. – Fogalmam sincs róla, hogy Seth milyen volt a Viadal előtt, de most, ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, egészen biztos, hogy az őrült jelzőt aggatnám rá.

- Seth, te nem akarod ezt. Nem vagy gyilkos – nyögöm ki halkan.

- A kis barátnőd nem ezt mondaná. – Ökölbe szorul a tenyerem. Ezt látván, Seth közelebb hajol hozzám. A lehelete az arcomat csiklandozza. A gyomrom felfordul és a testem minden porcikája tiltakozni kezd a közelségétől, így hátrálni kezdek, de egy fába ütközök. A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben farkasszemet nézünk egymással. A fiú orrlyukai kitágulnak és hevesen szívja be a friss levegőt, a szemeiből állatias vad csillogás árad, és tudom, a halálomat akarja. Váratlanul fülsértő nevetésbe tör ki és egyre biztosabb, hogy teljesen megőrült.

- Aisha nem akarná, hogy ezt tedd. – Seth arcvonásai megkeményednek. A kezeit a nyakam köré fonja és erősen megszorítja a légcsövemet.

- Ne merészeld a szádra venni a nevét! – ordítja teli torokból.

Megpróbálom lefejteni a tenyerét a nyakamról, de nem járok sikerrel.

- Tudod mit? Rendes leszek hozzád. – Seth elenged, én pedig köhögve kapkodok oxigén után. – Sikerült meglopnom a Hivatásosokat. Egy csomó fegyver van nálam. Kiválaszthatod, hogy melyikkel öljelek meg. Mit szólsz a baltához? Vagy a buzogány jobban tetszene? – Nem válaszolok. Rettegve nézek a fiúra, aki pár percen belül a gyilkosom lesz. – Én felajánlottam, de ha te csak ennyire értékeled, akkor majd én döntök helyetted. Legyen a buzogány. Most ahhoz van hangulatom. – Előveszi a fegyvert és fenyegetően meglebegteti előttem. A menekülésen töröm a fejem, de nem jut az eszembe semmi használható ötlet.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Seth tekintete, ha lehetséges, még könyörtelenebbé válik, de mielőtt bármit is tenne velem, futásra emlékeztető hangokat hallunk. Gyorsan a háta mögé pillant, ahol az egyik bokorból Race tör elő, kezében a lándzsájával, amit már készülne is elhajítani, de ugyanebben a pillanatban, Seth megragad a karomnál fogva és pajzsként maga elé ránt.

- Én a helyedben nem tenném, Négyes. Nehogy véletlenül rossz embert találj el – mondja gúnyosan, mire Race leereszti a fegyvert.

Akármennyire is örülök, hogy újra látom, a félelmem erősebb, hiszen most fogom megöletni mindkettőnket.

- Hagyd őt békén! Semmit sem ártod neked.

- Miért talán Aisha ártott bárkinek is? – csattan fel ingerülten. – Nem, és most még is halott. Különben is a lány meglépett előlem az első napokban, itt az ideje, hogy befejezzem, amit akkor elkezdtem. – Seth a levegőbe emeli a buzogányt.

- Én ott voltam, amikor Aishát megölték. Nem tettem semmit csak néztem, ahogy kínozzák.

- Te mocskos rohadék! – ordít Seth, félrelök az útjából, majd Race felé hajítja a buzogányt, ami eltalálja a fiú halántékát. Race a földre rogy, Seth ismét vérszomjasan üvölt egyet, és a hátára akasztott tegezből, nyílvessző helyett, egy baltát vesz elő.

Az idő megáll, ahogy a nap fénye megcsillan a pengén és a földön kuporgó Race-t célba veszi vele.

- Ne! – sikoltok, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, rávetem magam Sethre.