17. rész

Sziasztok! Azt hiszem, áttérek a vasárnaponkénti új részre. Kíváncsi vagyok, hogy a mostaniról mi a véleményetek, úgyhogy bátran írjátok meg. Én már nagyon vártam, hogy eljussunk az Arénás részekig, nekem azok a kedvenceim. :)

Különben ti már láttátok a Kiválasztottat? Én tegnap néztem meg, és nekem nagyon tetszett. Ti mit gondoltok róla? :) 

The Hanging Tree

Az éjszaka további részében néma csendben fekszünk, és egymás arcvonásait tanulmányozzuk. A tekintetem hosszan elidőz Finnick tengerzöld szemein, az ajkai ívén, az álla vonalán. A legapróbb részletekig mindent az emlékezetemben akarok vésni.

- Aludnod kellene – suttogja halkan Finnick.

- Nem megy – mondom, de aztán ahogy múlnak az órák, a szemhéjaim elnehezednek és egyre nehezebben sikerül nyitva tartanom őket, majd végleg csukva is maradnak.

Reggel hangos kiabálására ébredünk fel. Antonius indulásra készen az ágyam mellett áll, hangja egyre sürgetőbb lesz.

- Gyerünk, ki az ágyból!

Finnick álmosan nyújtózkodni kezd, én pedig a szemeimet dörzsölgetem, hátha sikerül megszabadulnom a fáradtságtól.

 - Pörögjetek fel, gyerekek. Egy-kettő – tapsol a stílustanácsadóm.

Nagy nehezen kikászálódunk az ágyból, én egyből a fürdőbe megyek, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok valami ideiglenes ruhát, majd megállok a szobaközepén és szomorúan felsóhajtok.

- Akkor, most köszönjetek szépen el egymástól, aztán induljunk.

Közelebb lépek Finnick-hez, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul, de egy hang sem jön ki a torkomon. Finn kézfejével végig simít az arcomon.

- Annie… - kezdi, de aztán abba is hagyja a mondatot, mert Antonius árgus szemekkel figyel minket. Finnick határozottan ránéz, mire Antonius szabadkozni kezd és kimegy a szobából.

- Pont olyan kotnyeles, mint Blee - húzza keserű mosolyra a száját, majd az arca ismét bánatos lesz. - Ígérd meg, hogy élve foglak viszont látni.

Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy megígérem, de nem akarom megszegni a szavam, ezért inkább hosszasan megcsókolom. Érzem, ahogy a könnyeim elő akarnak törni, de nem szeretném, hogy Finn utolsó emléke az legyen rólam, hogy sírok, így megpróbálom visszatartani.

- Mindent megteszek, hogy kijuttassalak. Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed. – Finnick hangja elcsuklik. – Szeretlek.

- Én is téged. – Még egyszer megcsókolom, utoljára megszorítjuk egymás kezét, majd elindulok Antonius után. Az ajtóban még visszanézek Finnick-re, de a látványa felér egy gyomorrúgással: a szemei könnyektől csillognak, öklét dühösen a falba veri, az arca fájdalomról árulkodik.

Az ajtó magától bezáródik mögöttem, Antonius végig néz rajtam, majd biztatásképpen egy aprót biccent a fejével.

- Gyere utánam.

Követem a stylistomat, majd a légpárnásra felszállva egy sötétszőke hajú nő leültet egy székre, majd egy injekcióval nyomkövetőt szúr a karomba. Mindezt némán hagyom neki, nincs energiám ellenkezni. Antonius barátságosan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. Magam sem hittem volna, hogy a jelenléte segít majd, de örülök, hogy itt van velem.

Nem sokkal később máris az Indítószobában találom magam. Antonius segít felvenni a ruhám. Egy egyszerű fekete nadrág, amiben könnyű mozogni, egy könnyű anyagú fehér trikó, rá egy szintén fekete póló és harmadik rétegnek egy barnás színű, kényelmes felsőt húzok. A ruhához egy barna öv is tartozik, amit gépies mozdulatokkal csatolok a derekam köré.

- Remek hőszigetelő anyagból készült – állapítja meg. – Tessék a cipőd. – Egy barna bakancsot húzok a lábamra.

- A ruhadarabok és az anyagokból nem tudom megmondani, mire számíts, de a barna és a fekete remekül beleolvad egy erdős, mocsaras környezetbe.

Fel-le járkálok a szobában, miközben Antonius nyugodtan eszik. Kezei zsírtól csillognak.

- Biztos nem eszel? Ez az utolsó alkalom, hogy jól lakhass. – Megrázom a fejem. Képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon. Még üres gyomorral is attól félek, hogy hányni fogok. – Legalább pár falatot. – Antonius felém tart egy zsemlét, amit vonakodva ugyan, de elfogadok. Csipegetek belőle néhány morzsát, és megiszok rá egy pohár vizet.

Egyre idegesebb leszek, az ujjaimat tördelem, aztán a pánik és a rettegés egy újabb hulláma tör rám. Reszketni kezdek, és nem hallok semmit a fülemben lüktető vértől. Antonius próbál megnyugtatni, de nem jár sikerrel.

- Annie, nem lesz semmi baj. Kerüld el a vérfürdőt, és bújj el jó messze a többiektől. Meglásd, minden rendben lesz. – Én ebben nem vagyok annyira biztos, de nem kezdek el kötekedni. Egyrészt, mert képtelen vagyok bármit is kinyögni, másrészt mert hirtelen egy női hang felszólít, hogy kezdjük meg a készülődést.

Remegve lépek rá a kör alakú fémlapra.

- Ne feled, szorítok neked. Olyan gyönyörű ruhát tervezek neked a győztes interjúra, vétek lenne, ha Panem lakói nem csodálhatnák meg. – Talán Antonius csak azért akar nyertesként látni, hogy büszkélkedhessen a ruhájával, de az érzéseim azt sugallják, hogy többről van szó. A stylistom megkedvelt, és ezt onnan tudom biztosra, hogy amikor leereszkedik az üveghenger, ami elválaszt minket egymástól, könnyezni kezd. Próbál erős maradni, ezért kihúzza magát, jelezve, hogy én is tegyek így. Magabiztosnak kell látszódnom. Azt teszem, amire kér, de aztán megindul a fémlap, és elbizonytalanodok. Pár másodpercig körül ölel az ijesztő sötétség, aztán megpillantom a nap sugarait.

Körbe nézni sincs időm, mert máris meghallom Claudius Templesmith hangját.

- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a Hetvenedik Viadal!

El akarok futni.

Minél messzebb vagyok a többiektől, annál jobb, de végül az utolsó pillanatban emlékeztetnem magam, hogy ha idő előtt hagyom el a fémlapot, a levegőbe repítenek, és belehalok a robbanásba.

Ötven másodperc maradt. A szívem hangosan dübörög. Félek. Még életemben nem rettegtem ennyire.

Körbenézek, és sikerül egy picit fellélegeznem. Körülöttem hatalmas, égbe törő fák nőnek sűrűn egymás mellett. Közöttük dús aljnövényzet, terebélyes bokrok találhatóak. Az erdő tökéletes rejtekhely. Hálás vagyok a Játékmestereknek, hogy nem egy csupasz, kihalt sivatagos Arénát építettek. Persze, lehet, hogy a fák között vérengző vadállatok lesnek ránk, talán a bokrokon mérgező bogyók nőnek, és ha nem vagyunk elég óvatosak, meghalunk. Az erdő veszélyes. Épp úgy, mint a többi kiválasztott, akik a halálomat akarják. Így az erődre csak úgy tudok gondolni, mint a biztonságot jelentő megannyi búvóhely otthona.

Harminc másodperc maradt.

Akaratlanul is végig nézek a többieken. Az arcukon a pánik, a tehetetlenég, a reménytelenség, a magabiztosság és a gyilkolási vágy váltakozik. A Tízes lány olyannyira nem bírja a feszültséget, hogy sírva fakad. A többiek sincsenek jobb állapotban. Mindenki idegesen bámulja a tőle pár méterre elhelyezkedő Bőségszarut. A különböző túlélési eszközök és fegyverek szétszóródva helyezkednek el a földön – minél értékesebb az adott tárgy, annál közelebb a szaruhoz.

Tíz másodperc.

Lehunyom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Valójában otthon vagyok, és a testvéreim mellettem, a szüleim pedig a szomszéd szobában alszanak. Pár óra és fel kell a nap. Megreggelizek, aztán a partra sietek, ahol Finnick már vár rám.

A gong hangja térít vissza a valóságba. Most már hivatásosan is elkezdődött a Hetvenedik Viadal.

 Én pedig meg sem moccanok.

A lábaim gyökeret eresztettek, az izmaim nem engedelmeskednek. Csak állok egy helyben, és az eseményeket figyelem. Néhányan az erdő sűrű lombjai közé menekülnek, de a legtöbben a Bőségszaruhoz rohannak. Meglátom Olivia szőke haját, aztán a rémülettől kinyílik a szám, ugyanis egy kés suhan el közvetlen a füle mellett. Olivia egy pillanatra megdermed, de aztán felkap egy táskát, és valamilyen fegyvert is sikerül megszereznie, aztán elszalad.

Az üresen maradt helye mellett egy fiú fekszik. A mellkasából egy kés áll ki, az, amelyik majdnem eltalálta a szőke lányt. A fiú még nem halt meg. Kapkodva próbál oxigénhez jutni.

Nem bírom nézni.

Végre sikerül elfordítanom a fejem, de ekkor azt látom, hogy az egyik tizenkét éves kislány eszeveszett tempóban rohan, de a következő pillanatban a fejét eltalálja egy buzogány, és elterül a földön. Körülötte egyre nagyobb és nagyobb vértócsa keletkezik.

Fegyverek hangjai, éles sikolyok, hörgések és egyéb nyomasztó hangok visszhangzanak a fülemben. Mindenhol vért látok, majd a vörös szín között egy gyilkos tekintet jelenik meg.

Valaki felém siet, kezében egy éles kést szorongat. A testem még mindig nem engedelmeskedik az agyamból küldött parancsoknak. Nem tudok elfutni. Nem tudok megmozdulni. Csak nézem, ahogy a fiú felém rohan.

Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, és várok, de aztán nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet. A vérengző tekintet helyett egy élettelen szempár mered rám. A testéből egy vasrúd áll ki. A fiú a földre rogy, és fuldokló hangot ad ki. Race egy gyors mozdulattal kihúzza a rudat az áldozatából, majd rám kiállt:

- Fuss! – Az arcok összemosódnak előttem, néhány hangfoszlányon kívül semmit sem hallok. Egy lökést érzek a vállamon. – Menj már!

A lábaim önálló életre kelnek és maguktól elindulnak. Nem látok semmit, vakon rohanok az ismeretlenbe. A levegőben a halál orrfacsaró szaga terjeng.

Vér. Túl sok a vér.