16. rész

Sziasztok! Sajnálom az örökös késést, de tegnap szalagavatón voltam és nem maradt időm feltenni az új részt, most viszont meghoztam, és bár én nem vagyok teljesen megelégedve vele, nem akarom tovább húzni, úgyhogy jó olvasást, remélem tetszeni fog nektek. Jövőhéten pedig megkezdődik az Aréna, és elkezdik vetíteni a Kiválasztott-at a mozikban. :D

A nézők unottan bámulnak maguk elé. Eddig őrjöngtek, az Első és a Második kiválasztottjait imádták, de a Hármas fiú nem nyeri el e tetszésüket. A fiú is érzi ezt, a hangja egyre idegesebb lesz, viccelődni próbál, hátha ezzel sikerül kivágnia magát a szorult helyzetből, de a közönség nem értékeli a humorát. Végül letelik a három perc, megszólal a gong és én következem.

Amikor felállok a helyemről, hirtelen megingok, és csak ekkor veszem észre, hogy végig ökölbe szorítva tartottam a kezem. Veszek egy mély lélegzetet, egy görcsös mosollyal a számon megteszek néhány lépést, Caesar Flickerman, a műsorvezető, kezet fog velem, majd hellyel kínál.

- Annie Cresta, milyen bájos fiatal hölgy – mondja Caesar, majd a közönséghez fordul – Ti mit gondoltok róla? Szerintetek is elbűvölő a mosolya?

Az emberek egyszerre kezdenek el kiabálni, de akármennyire is próbálom kivenni a hangzavarból, hogy mit mondhatnak, nem sikerül. Zúg a fülem és még ahhoz is erősen kell koncentrálnom, hogy meghalljam Caesar első kérdését.

- Mi az, ami a legjobban tetszik a városban?

- A szín kavalkád – vágom rá az első dolgot, ami az szembe jut. – Lenyűgöz az a sok szép szín. Olyan, mintha az egész egy szép szivárvány lenne.

- Ó, igen. A Kapitólium káprázatos, de gondolom az otthonod is az. Mesélsz nekünk egy picit róla? – Először azt hiszem nem fog menni, úgy érzem, képtelen vagyok az otthonomról beszélni, mert túlságosan is fáj, de aztán magamat is meglepve belekezdek a mesélésbe.

- A Negyedik körzet gyönyörű. A levegőben kellemes sós illat terjeng, a tenger pedig egyszerűen csodálatos. Amikor rossz kedvem van, mindig lemegyek a partra, bármikor fel tud vidítani.

- És mi a helyzet a családoddal?

- Nagyon hiányoznak - a hangom szomorú lesz, de Caesar rögtön elsüt egy poént a közönségnek, ami idő alatt összeszedem magam.

-  Tudod, Caesar, van nálunk egy családi hagyomány. Vasárnaponként megengedhetjük magunknak, hogy a szokásosnál többet ehessünk. A testvéreimmel ez a kedvenc napunk, a hét utolsó napján mindig friss étel illatára ébredünk. Anya ilyenkor mindig korán felkel, hogy kedveskedjen nekünk. Aztán pár évvel ezelőtt a születésnapján meg akartuk lepni, ezért már hajnalban kibújtunk az ágyból, megcsináltuk helyette a reggelit, majd ágyhoz vittük, még egy száll virágot és szedtünk. Anya elsírta magát a meghatottságtól, mi pedig annyira örültünk, hogy boldoggá tettük, hogy ezután minden héten megismételtük. Hiányozni fognak a vasárnap reggelek.

- Tudod, mit kell tenned? Megnyered a Viadalt és ugyanúgy élvezheted a vasárnapokat, mint az előtt. – A közönség egyetértően kiabálni kezd.

- Mond csak, Annie, tudsz titkot tartani? – hajol közelebb hozzám Caesar, én pedig széles mosollyal az arcomon biztosítom róla, hogy bízhat bennem.

- El se tudod képzelni, hogy hányan lennének a helyedben, amiért a mentorod Finnick Odair.

- Gondolom, azért már kevésbé irigykednek, hogy rész kell vennem a Viadalon – mondom, mire a közönség felnevet, pedig nem viccnek szántam.

- Igen, a játékban való szereplést rád hagynák, de több ezer kapitóliumi nő kíváncsi rá, hogy milyen is Finnick. Jó mentor? Szeretsz vele dolgozni? Esetleg tudsz bármi érdekes pletykával szolgálni?

- Nos Finnick… - a számba harapok. Hazudnom kell. Nem mondhatom el, hogy mi is van köztünk, hisz azzal mindent tönkretennék. – Nagyszerű mentor – nyögöm ki végül. – Sok mindenben segít, és hálás vagyok érte. Ahogy a többieknek is. A felkészítő csapatomnak, a nagyszerű stylistomnak, és még a közönségnek is – teszem hozzá gyorsan, aztán megszólal a gong.

- Mi köszönjünk, hogy itt voltál. – Búcsúzóul a kamerába mosolygok, aztán fellélegezve megyek vissza a helyemre.

Sikerült. Végig csináltam az interjút.

- Elragadó voltál, Annie – hallom meg Blee Nasher hangját, miután visszanéztük az interjúkat. Szerintem sikerülhetett volna jobban is, például Race-ért teljesen oda volt a közönség. Én sem voltam rossz, de fogalmam sincs, hogy az átlagos teljesítményemmel mennyire sikerült megkedveltetnem magam. Arielle szerint ügyes húzás volt, hogy meséltem egy történetet a családomról. A legtöbb kiválasztott nem engedi közel magához a nézőket. Talán tetszett neki, hogy ennyire nyíltan és őszintén beszéltem hozzájuk. Antonius a ruhámat dicséri, Race is ügyesnek talál, egyedül Finnick az, aki néma csendben ül mellettem, a képernyőt bámulja, és az arcáról semmilyen érzelem sem olvasható le. A számat kezdem rágni.

- Mi a baj, Finn? – kérdezem végül. Finnick mosolyogva rám néz, magához húz és homlokon csókol.

- Ügyes voltál. Pont úgy, ahogy azt előre megmondtam – mondja, miközben hátradől a kanapén, és a kezét a feje mögé teszi. Az egész mozdulatból árad a nagyképűség.

- Hát persze. A nagy Finnick Odair soha sem téved – bököm meg az oldalát, mire egy gyors mozdulattal elkapja az ujjam.

- Soha. – Finnick gyönyörű mosolya egyik pillanatról a másikra eltűnik, és az arc újra érzelemmentessé válik.

- Itt az ideje, hogy aludni menjetek. Holnap korán kell kelnetek. – Arielle feltápászkodik a kanapéról, mi pedig követjük a példáját. Sok sikert kívánok Race-nek, hosszasan megölelem Arielle-t és mindent megköszönök neki, majd a könnyeivel küszködő Blee-től is elbúcsúzom. 

- Én neked drukkolok – suttogja.

Érzem, ahogy elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem.

Antoniustól nem kell elköszönnöm, hisz vele még holnap találkozok. Az ő feladata lesz, hogy elkísérjen az indítószobába, és ott is maradjon velem, amíg a Viadal el nem kezdődik. 

Finnick-kel a szobámhoz sétálunk, bemászunk az ágyba, aztán néma csendben fekszünk, egyikünk sem tud elaludni.

- Szerinted milyen lesz az Aréna? – kérdezem, mert úgy érzem muszáj mondanom valamit.

- Kérlek, Annie, ne beszéljünk a Viadalról. – Megértem a kérését, de képtelen vagyok bármi másra gondolni.

- Emlékszel még azokra a napokra, amikor úszni tanítottál?

- Persze, hogy emlékszem – mondja, majd megcirógatja az arcomat.

-Tudod, az Aratás napján - váltok témát -, Anya először kiabálni kezdett velem, amiért későn értem haza, de végül lenyugodott és segített összekészülni, még egy altatódalt is elénekelt nekem, hogy jobb kedvre derítsen. Olyan, mintha azóta több év telt volna el.

Túl sok minden történt ez alatt a pár nap alatt. A kiválasztás, a megnyitó, a kiképzés, az interjú… Minden olyan gyorsan történt, az egész olyan volt, mintha valami érzelmi hullámvasúton ültem volna. Esélytelennek éreztem magam, de néha, egy-egy pillanatban mégis reménykedni kezdtem. Dühös voltam a Kapitóliumra és arra, amit velünk tesznek, vagy amire Finnicke-t kényszerítik. Sírtam, nevettem, mosolyogtam és szomorkodtam. Holnap pedig bekerülök az Arénába, hivatalosan is megkezdődik a Viadal, és el sem merem képzelni, mi vár rám az továbbiakban.