19. rész

Sziasztok! Mint látjátok a blog új kinézetet kapott. Nekem nagyon tetszik, bár még nincs teljesen kész. Hamarosan felkerül egy, a történethez jobban passzoló fejléc, a poszáta csak ideiglenesen van kint. A design a Zaczarowane Szablony oldalról származik, és itt is szeretném megköszönni Sakura segítségét. Még egyszer köszi! :)

Nektek pedig köszönöm a feliratkozásokat, a kommenteket, és hogy szeretitek a történetet. :) 

A lány megtorpan a hangom hallatán. Egy másodpercig a hátát mutatja nekem, majd egy gyors mozdulattal felém fordul, és a kést, amit a kezében szorongat, fenyegetően feljebb emeli. A fejemben a gondolatok, akárcsak egy örvény, sebesen kavarogni kezdenek, majd egyetlen egy mondattá állnak össze: Meg fog ölni.

De akkor miért akart elmenekülni?

Talán először azt hitte, hogy valaki más vagyok. Valaki, akivel szemben nincs esélye, de azzal, hogy utána szóltam mindent elrontottam. Így most már világossá vált számára, hogy semmim sincs, amivel megvédhetném magam.

A lány úgy egy méterre áll tőlem, és alaposan végig mér. Az arcán a megkönnyebbülés jeleit fedezem fel. Tisztában van vele, hogy nem jelentek veszélyt számára. Talán emlékszik rám a kiképzésről.

Meg fog ölni. Azért, hogy hamarabb vége lehessen, hogy nagyobb esélye legyen hazajutni. Egyszerűen fogja a kését, és felnyársal vele.

Még is, ahogy belenézek a lány acélszürke szemeibe, azt látom, hogy erősen vívódik. Fogalma sincs, hogy még is mihez kezdjen velem. Lélegzet-visszafojtva várok, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lány leereszti a kését.

Nem fog bántani!

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.

- Ezt még később meg fogom bánni… - morogja. – Mi a neved? – Nem válaszolok. Magam sem tudom miért. Néma csendben nézem a lányt. Alacsonyabb nálam, és alultáplált, olyan tizennégy éves lehet. Fekete haját felkötve hordja, de néhány kósza tincs kiszabadult a copfjából, és most az arcához tapad. Acélszürke szemeitől a hideg futkos a hátamon. Az övére egy dobócsillagot akasztott, jobb vállán egy megtömött táska lóg, amit korábban sárral és földdel kent be. – Süket vagy, vagy mi? – kérdezi a kelleténél indulatosabban.

- A nevem Annie. Négyes körzet – mondom alig hallhatóan.

- Joice, szénbányászok. – Egy ideig csak bámul rám, idegesen állok egyik lábamról a másikra, aztán fellélegzem, mikor Joice fagyos tekintete a földre téved. – Az a te cipód? – Bólintok.

- A tiéd lehet. – Joice újból engem kezd el vizslatni, végül mosolyra húzza a száját. Egy gyors mozdulattal ráveti magát a pékárura, mintha attól félne, hogy ha akár egy percet is késlekedik, az még megszökne előle. Egy nagyobb darabot leharap belőle, majd rágni kezdi.

- Ezer hála, hableány. Az elmúlt napokban csak gyökereket és kérget ettem – mondja teli szájjal.

- Nyugodtan edd meg. – Joice újból elmosolyodik, ezúttal sokkal barátságosabban, mint az előbb. Aztán lázasan gondolkozni kezd.

- Van valami, amire szükséged van? Adnom kell valamit a cipóért cserében. Nálunk az emberek utálnak tartozni.

- Vízre, nagyon szomjas vagyok. – A lány egy újabb darabot harap a pékáruból, majd a táskájából elővesz egy kulacsot, és a kezembe nyomja.  Nagy kortyokban inni kezdek, és az egész napos szomjúságtól későn jut el az agyamig, hogy még sem ihatom meg mindet, hisz nem az enyém, de ekkor már csak néhány csepp folyadék marad a flakon alján. – Sajnálom – nyújtom vissza a szinte üres kulacsot.

- Semmi baj. Van még egy teli üvegem, és majd újratöltöm a tónál – vonja meg a vállát.

- Te tudod, merre van víz?

- Igen. Különben már rég halott lennék – mondja enyhe éllel a hangjában, amitől úgy érzem, hogy ostobának tart.

- Miért? Nincsenek támogatóid?

- Fogalmam sincs, de ha vannak is, a mentorom biztos nem az – próbál közömbösnek tűnni, de a hangjából árad a megvetés.

- Nem jöttetek ki egymással? - faggatózok tovább, mire a lány kényszeredetten felnevet. 

- Az a fickó egy részeg disznó. Valószínűleg most is nagyban piál, és fogalma sincs, hogy mégis kinek kéne segítenie. Még csak tanácsokat sem adott, egyet leszámítva: maradj életben. Neked nagy mázlid van, hableány. Én csak magamra számíthatok, senki sem segít, és... – Joice beszívja a levegőt, de végül nem fejezi be a mondatot. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozná benne. A távolba néz, majd vissza rám. Egy pillanatra, mérhetetlen fájdalmat látok a lány arcán, de aztán a szürke szempár ismét fagyos és távolságtartó lesz.

- Tudod mit, holnap megmutatom neked a tavat. Most már kezd későre járni, úgyhogy keressünk búvóhelyet, és pihenjünk le.

Némán sétálunk a fák között. Jobbnak látom, ha nem faggatom tovább, pedig szeretném megkérdezni tőle, hogy hol tanult meg ennyire halkan közlekedni az avar és a földön heverő ágak között. Hozzá képest, én olyan hangos vagyok, mintha egy többtonnás elefánt volnék. E miatt néha csúnyán is néz rám, de hiába próbálok csendesebb lenni, nem járok sikerrel.

- Nézd – mutat egy terebélyes cserjére, egy félórányi séta után. – Ez tökéletes lesz. Itt meghúzhatjuk magunkat éjszakára.

Nem értem, hogy ez a bokor mégis miben különbözik a többitől, amelyek mellett elhaladtunk az út során, de mivel nem sokára lemegy a nap, nem akadékoskodom. Bemászunk az ágak közé, és elrendezgetjük a leveleket, hogy a lehető legjobban takarjanak.

- Itt biztonságban leszünk – suttogja Joice inkább magának, mint nekem. A táskájából előveszi a teli flakont, inni kezd, majd mikor végez, felém nyújtja. Bátortalanul elveszem tőle, és én is iszom pár kortyot.

- Köszönöm – mondom neki. Joice csak biccent egyet, és tovább matat a táskájában. 

Tehetetlenül ülök egy helyben, és kinézek az ágak között, de időközben már teljesen besötétedett, így semmit sem látok. A levegő lehűlt, a tenyeremmel dörzsölgetni kezdem a karjaimat, hogy valamennyire felmelegítsem magam. 

- Jó hűvös lett - mondom.

- Szerintem is, de van takaróm. Osztozhatunk rajta.

- Otthon sem valami kényelmes az ágyam, de ez már azért túlzás – morogja álmosan Joice. Összerezzenek a hangjára, azt hittem már rég elaludt. Nem válaszolok, néma csendben fekszem tovább, és egy bagoly huhogását hallgatom. Közben lázasan gondolkozom.

Mégis miért akar segíteni nekem? A cipóért cserében már lerótta a tartózását, azzal, hogy adott a vízéből. Miért akarja még a tavat is megmutatni nekem? De a legfontosabb kérdés: Miért nem ölt meg, mikor alkalma nyílt rá?

Mi van, ha ez az egész egy csapda. Először elhiteti, hogy biztonságban vagyok mellette, aztán pedig hátba támad. Lehet, hogy összedolgozik valakivel. Talán a Hivatásosok a tónál táboroznak, és ott várják az odatévedt áldozatokat. Joice feladata pedig, hogy oda terelje a többieket.

Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a rettegés, és egész testemben vacogni kezdek.

Nem bízhatok meg benne. El kell tűnnöm innen, mielőtt még túl késő lesz.

Vajon mit csinálna most Finnick? Biztos kitalálna valami használható ötletet. Gondolkodj, Annie! Talán, ha megvárnám, amíg elalszik. Aztán néma csendben elmenekülnék.

Óvatosan mocorogni kezdek, de Joice nem reagál. Felkönyökölök, és a lányra pillantok, de a sötétség miatt képtelen vagyok megállapítani, hogy csukva van-e a szeme. Idegesen az ajkaimba harapok.

Mégis mi a francot csináljak most?

Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy a kést a kezében szorongatja, akár alszik, akár nem. Feszültem nyelek egyet, és átkozom magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem.

Hirtelen Joice vállai megrándulnak, majd szipogásra emlékeztető hangokra leszek figyelmes. Joice… sír? Tehetetlenül rágcsálom a számszélét, majd egy hosszas tépelődés után, nem bírom tovább, győz a kíváncsiságom.

- Valami baj van? – kérdezem suttogva, de a szavaim hallatán a lány még is összerezzen, mintha épp most kaptam volna rajta valamin.

- A-azt hittem, alszol – mondja fojtott hangon.

- Nem tudok – ismerem el, de nem árulom el, hogy azért mert szökésen töröm a fejem. Visszafekszem a hideg földre, és próbálom kitalálni, hogy vajon miért sírhat. Talán bűntudata van.

Egy ideig egyikünk sem szólal meg, majd Joice gyászos hangon megtöri a csendet.

- Tudod, az apám… meghalt.

Fogalmam sincs, hogy miért mondja ezt el nekem. Abban sem vagyok biztos, hogy igaz-e, amit mond. Zúg a fejem, és azt kívánom, bárcsak az áfonyabokorban maradtam volna.

Eszembe jut a dobócsillag, ami Joice övén lógott. Tisztán emlékszem, hogy mielőtt betakaróztunk volna, leakasztotta onnan, és a táska egyik pántjára kötötte fel. Ha sikerülne valahogy megszereznem…

- Részvétem – mondom, miközben felülök, és a szemeimmel a lábamnál lévő táskára fokuszálok. – Biztos nehéz beszélned róla, de megkérdezhetem, hogy mi történet vele?

Joice nem felel, halkan szipog, a kezeivel pedig a szemeit dörzsöli. Kezdem azt hinni, hogy a lány igazat mond, és ez nem csak egy kitalált mese. Mindenesetre kihasználom az alkalmat, és közelebb csúszom a táskához.

- Én nem tudom, mihez kezdenék a szüleim nélkül – Joice a szavaim hallatán hangosabban kezd el sírni.

Csak színlel. Nehogy bedőlj neki!

Még is, ahogy ránézek, elszorul a torkom, és nehéznek érzem a mellkasom.

- E-egy bányarobbanásban halt meg.

Alig fél méterre van tőlem a fegyver. Kinyújtom a karom, és az ujjvégeimmel már érzem is a hűvös penge érintését.

- Még elég friss a seb.

- Biztos nehéz lehet – folytatom a figyelemelterelést. Sikerül észrevétlenül leakasztanom a dobócsillagot, így most a kezembe szorongatom. Majd gyorsan a hátam mögé rejtem, amikor Joice hirtelen felpattan. Aztán megölel. Annyira váratlanul ér a gesztus, hogy először ledermedek, és csak pislogok, végül viszonzom az ölelést a szabad kezemmel.

- Nagyon hiányzik, de a legrosszabb ebben az egészben, hogy magukra hagytam a testvéreimet.

Az Aratásnapi ismétlés képei jelennek meg a szemeim előtt, emlékszem a kisfiúra, aki mikor meghallja nővére nevét, sírva szalad a lányhoz. A kamera mutatta Joice családját: a húgát, a két öccsét és az anyját. Senki mást.

- A kistestvéreid… - Könnyek szöknek a szemembe, kiejtem a kezemből dobócsillagot, és a felszabadult kezemet is a lány hátára teszem.    

- Nem bírnák elviselni, ha még engem is elveszítenének. – Joice hangja elcsuklik.

Hirtelen minden világossá válik. A kiképzésen Joice végig egyedül volt, még a társa sem csatlakozott hozzá. Az interjún végig elutasítóan beszélt, mindig kitért a személyes kérdések elől, és mindenre szűkszavúan válaszolt. Nem akarta, hogy az emberek megtudják ki is ő valójában. Senkit sem akart közel engedni magához. Mikor találkoztunk, akkor is végig távolságtáró volt, valószínűleg ha nem lett volna nálam a cipó, egyszerűen magamra hagy. Joice a viselkedésével próbálja védeni magát. Egy falat épített fel maga köré, hogy senki se láthassa, hogy valójában mennyire érzékeny, de nem bírta tovább visszatartani mindazt, ami belülről emészti. Muszáj volt valakinek elmondania.

Észrevétlenül felveszem a dobócsillagot, és ismét a hátam mögé rejtem.

- Tudod, hableány, egész megkedveltelek – mondja, majd visszafekszik a földre.

Most, hogy nem nézz ide, gyorsan visszateszem a fegyvert a helyére, majd én is lefekszem.

- Tudom, hogy hátráltatni fogsz, de örülök, hogy nem vagyok egyedül. – A hangja ismét távolságtartóvá válik. Fogalmam sincs, hogyan is kéne reagálnom a szavaira, így végül csendben maradok. Bevackoljuk magunkat a takaró alá, és már félálomban vagyok, amikor Joice ismét megszólal.

- Köszönöm, Annie – suttogja, majd nem sokára halkan szuszogni kezd.