22. rész

Miután megettük a maradék bogyót és kivégeztük az egyik kulacs tartalmát, céltalanul bolyongunk az erdőben. Legalábbis szerintem, de Joice felszegett állal, határozottan halad előttem. Fejét ide-oda forgatja, még a beszélgetést is elutasítja, hogy jobban tudjon koncentrálni, bár a tónál világossá vált számomra, hogy képes egyszerre több felé is figyelni. A léptei olyan halkak, mintha a teste súlytalan lenne, a kést úgy markolja a kezében, hogy azt bármelyik pillanatban használni tudja. Mellette teljes biztonságban érzem magam, és bár a kezemben szorongatom a dobócsillagot és én is az erdőt fürkészem, a figyelmemet mégis inkább annak szépsége köti le. Kisebb-nagyobb emelkedőkön és lejtőkön gyalogunk, hol jobbra, hol balra kanyarodunk. A különböző méretű fák levelei között néhány helyen utat tör magának a napfény, de többnyire árnyékban haladunk. A bokrok sűrűn nőnek errefelé, egy-kettő még a derekamig is felér. Az ösvényt néhány kiálló gyökér és kődarab borítja, így fél percenként kénytelen vagyok az orrom elé nézni, máskülönben elesnék. Az egyik ilyen alkalommal egy mókus keresztezi az utamat, majd felkapaszkodik a mellettem lévő fa törzsére, és felfele kezd mászni. Nem messze az állattól, körülbelül egy centire, hirtelen egy kés áll a kéregbe. Ijedtemben összerezzenek és ösztönösen felsikoltok.

- Sajnálom, a francba… – morog Joice. – Tudtam, hogy elhibázom. Soha nem fogok tudni olyan jól célozni, mint Apa.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor rájövök, hogy nincs veszély, csak Joice megkívánta a mókushúst.

- Ugye rendben vagy, Annie? Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj, csak ha lehet, legközelebb előre figyelmeztess.

- Rendben, használjunk kézjeleket. Különben nem vagy éhes? A táskámban van damil, állíthatnánk csapdákat.

- Jó ötlet, de előtte fújjuk ki magunkat.

Joice ledobja a táskát a földre, majd előveszi a korábban összegyűjtött gyökereket, és lassan elmajszoljuk őket, hogy elnyomjuk a borzalmas ízűket, iszunk rájuk egy kis vizet is. Aztán egy fél órás pihenő után, Joice újból kutakodni kezd a hátizsákban, és előveszi a damilt. Egy ideig a kezében forgatja, majd feltápászkodik, és körbe néz az erdőben.

- Induljunk. – Én is felállok, a dobócsillagot az övemre akasztom, majd a táskát az egyik bokor tövébe hátrahagyva tovább indulunk.

 - Csak útban lenne – legyint. - Amúgy is a közelben maradunk. Visszajövünk érte.

Joice nagy szakértelemmel választja ki a helyeket, és gyakorlatias mozdulatokkal állítja fel a csapdákat, biztos vagyok benne, hogy mindezt nem a kiképzésen sajátította el. Legszívesebben megkérdezném, hogy hol tanulta meg mindezt, de nem akarom ilyesmiről faggatni, és különben sem tudhatom, hogy milyen bajt okozok a lány családjának, ha egész Panem előtt kíváncsiskodom.

- Add ide a kést, légyszi – nyújtja felém a kezét, én pedig azt csinálom, amit kér tőlem. Egy gyors mozdulattal elvágja a damilt.

 – Ez is kész – mondja büszkén. – Remélem hama… - hirtelen félbehagyja a mondatot, és kémlelni kezdi a környéket. A mutatóujját a szája elé emeli, jelezve, hogy maradjak csendben. – Szerintem valaki van itt – suttogja. – Keressünk búvóhelyet.

Halk, osonó léptekkel indulunk el. Joice abba az irányba bök, amerről jöttünk. Remegve haladok elől, és bár nem hallok újabb hangokat, hátrafordulok, de a lány arckifejezésének látványa nem enged fellélegezni. Idegesen markolászom a fegyverem, majd ismét hátrapillantok, és azt látom, hogy Joice pár lépéssel lemaradva, megfeszült testtel mered az egyik bokor felé.

- Futás! – kiált fel hangosan. A rémület megfagyasztja az érzékszerveimet, így nem fogom fel pontosan azt, ami körülöttem történik. A lábaim visznek előre, hallom Joice lépteit a hátam mögül, csakhogy valaki más is futni kezd. Az illető hangosan trappol, a súlya alatt megreccsen egy faág. Hátra fordulok, és minden túl gyorsan történik. Az egyik pillanatban Joice fut utánam, az üldözőnk a messziből hangosan kiált egyet, majd Joice gyomrába egy dárda fúródik.

Egy éles sikolyt hallatok, majd érzem, ahogy megerednek a könnyeim, és lefolynak az arcomon.

- Joice! Joice! – kiabálom a nevét. A lány tenyeréből kiesik a kés, és térde rogy.

- Fuss! – hallom meg az eltorzult hangját. – A kés – hörög tovább.

Nem akarok elmenekülni. Nem akarok elfutni. Itt akarok maradni mellette. Szeretném, ha a jelenlétemmel átsegíthetném a másvilágra. Ha osztozhatnék a fájdalmaiban.

De nem tehetem, mert pár méterre tőlünk egy szőkés-barna, nagydarab fiú siet felénk. Szerencsére az Adrenalinnak köszönhetően a testem magától lép működésben, és anélkül, hogy az agyam kapcsolna, már fel is kapom a kést a földről, és szaladni kezdek. Az elmém még mindig tompa, mikor hátrapillantok, de sikerül beazonosítanom, hogy a Kilences fiú van a nyomomban.

Az Arénát ágyúdurranás hangja rázza meg. Joice halott.

A könnyfátylon keresztül nem látok rendesen, és érzem, hogy bármelyik pillanatban a sírva eshetek össze.

De nem tehetem.

Futás közben felsértem a bőröm néhány faággal, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Csak rohanok tovább. Ismét hátrapillantok, és ekkor veszem észre, miért is olyan hangos és lassú a fiú: megsérült a lába és sántít. Ez az egyetlen szerencsém, különben már rég utolért volna. Így viszont van esélyem elmenekülni.

A fejem mellett elsuhan egy nagyobb kődarab. Felsikítok, aztán gyorsan a szám elé kapom a szabad kezem, és szaladok tovább.

A sírástól egyre nehezebben kapok levegőt, de már közel vagyok a táskához. Meg kell szereznem. Ez az egyetlen, ami a menekülésre ösztönöz. Egy cél, amit el kell érnem, valami, ami motivál. Mögöttem puffanást hallok, majd az üldözöm káromkodni kezd. Egy újabb pillantás a hátam mögé, és látom, hogy a fiú elterült a földön. Ha mázlim van, eltart egy percig, míg feltápászkodik. A remény, mint valami energia löket járja végig a testem, így még gyorsabb tempóba kapcsolva rohanok tovább. Aztán a semmiből előbukkan a sáros-földes táska a fa tövében. Nem állok meg, futás közben kapom fel a földről.

És most? Merre menjek? Menedékre van szükségem.

Jobb ötlet híján tovább rohanok, de érzem, hogy már nem bírom sokáig. Szúr az oldalam, és egyre lassabb leszek. Az egyik fa törzsének dőlve levegő után kapkodom. A Kilences fiút egyelőre leráztam, de tudom, hogy nem fogja feladni. Lábsérülés ide vagy oda, utol fog érni. Ekkor meglátok egy áfonyabokrot. Gyorsan bevackolom magam a levelei közé, azt remélve, hogy az elmúlt pár nem megszűnik létezni, és visszakerülök a Viadal első napjára. Szerencsére a cserje remekül eltakar, de a szívem olyan hangosan kalapál, hogy attól félek, hogy ha ide ér a fiú még a végén meghallja. Egy szűk résen keresztül kémlelem az üldözőm. Alig pár méterre tőlem megáll és tanácstalanul körbefordul. Aztán bicegve tovább szalad. Kifújom a levegőmet, és csak ekkor veszem észre, hogy egészen idáig bent tartottam. A fiú léptei távolodó hangját hallgatom. Elmúlt a veszély, de képtelen vagyok megmozdulni.

Joice meghalt, és egyedül maradtam.