20. rész

- Gyerünk, Annie, ébredj! Induljunk – rázza meg a vállam Joice. Álmosan pislogok, majd megdörzsölöm a szemeimet, és reménykedek, hogy ez majd segít elmulasztani a fáradságot. Ásítozva hajtom össze a takarót, míg Joice a felszerelését ellenőrzi.

- Tessék, vedd el – nyújtja felém a dobócsillagot. Értetlenül meredek a lányra.

- Nem félsz, hogy megöllek vele? – kérdezem szinte suttogva, ugyanis a torkom teljesen kiszáradt.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem kell tartanom tőled – mondja, majd egyszerűen a kezembe nyomja a fegyvert. – Különben láttam, hogy az éjjel megpróbáltad ellopni tőlem, szóval legyen csak a tiéd.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és mardosni kezd a bűntudat. Joice halk fütyörészés kíséretében belegyömöszöli a táskájába a takarót.

- Azt hittem, nem bízhatok meg benned – ismerem el. – Azt gondoltam, hogy titokban összedolgozol valakivel, és az a feladatot, hogy a tóhoz vezess. Igazából még most sem tudom biztosra, hogy nem ez az igazság, de…

- Nem foglak bántani – szakít félbe Joice. – Ha megígéred, hogy te sem.

Hosszasan tanulmányozom a lány arcát, próbálom meglátni rajta a hazugság legkisebb jeleit is, de nem sikerül átlátnom rajta. Érzelemmentesen nézz vissza rám, és a válaszomra vár.

- Gondolom, bármit megtennél, hogy haza juss a kistestvéreidhez.

Joice bólint egyet.

- Szükségük van rám.

- Akkor miért nem próbáltál megölni? – Minél hosszabb ideig hallgat, annál idegesebbé válok.

- Nem akarok gyilkos lenni, Annie – mondja végül, meglepően halk és fájdalmas hangon, de aztán ismét visszavált a közömbös hangszínére. – Csak akkor fogok ölni, ha nincs más választásom. Te pedig ott álltál előttem teljesen kétségbeesetten és védtelenül. Azt hiszem megsajnáltalak.  Szövetségesek?

Joice felém nyújtja a kezét. Egy fél pillanatig habozok, de aztán úgy döntök, elfogadom az ajánlatát, és kezet rázok vele.

- Szövetségesek.

Akárcsak tegnap, ma is Joice halad elől, előreszegezett késsel támadásra készen. Olyan sűrűn nézz jobb-balra, hogy csodálkozom, hogy még nem szédült el, ugyanakkor örülök, hogy ennyire koncentrál, mert biztos vagyok benne, hogyha bárki is lenne a közelünkben, időben kiszúrná az illetőt.  

- Már mindjárt ott vagyunk – mondja halkan, miközben elhúzz előttem egy ágat.

-  Különben, hogy sikerült rátalálnod a tóra? – kérdezem.

- Elég nehezen. - Joice ismét körbe néz, majd közelebb hajol hozzám. - Még a Bőségszarunál szereztem két kulacsot, de persze üresek voltak. Szóval elindultam vízért, de sehol sem találtam se egy rohadt patakot, se egy tavat. Azt hittem, hogy szomjam pusztulok. Már kezdtem feladni, amikor megpillantottam egy pockot, vizes volt a pofája, így tudtam, hogy a közelben járok. Az utolsó energiáimat felhasználva alaposabban kezdtem körbe járni a környéket, míg végül meghallottam a vízesés hangját.

- Eddig nem is mondtad, hogy vízesés is van.

- Pedig van. Egy hegyről omlik a tóba. Megpróbáltam felmászni rá, de mindig történt valami. Először egy földcsuszamlás, aztán egy mérges kígyó támadt rám. Úgy tűnik, nem akarják, hogy bárki feljusson a tetejére. Szerintem az lehet az Aréna széle.

- Hogy érted, hogy a széle?

- Egyik évben valamelyik kiválasztott csapdaként használta az erőteret. Még a szüleim mesélték. – Joice a valamelyik szót furcsán ejti, és még halkabban beszél, mint eddig. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja ki volt az illető, csak nem akarja a nevén nevezni. Vagy csak nem meri megtenni. – Azóta a Játékmesterek nem igazán szeretik a kiválasztottakat az Aréna szélén látni. Így többnyire visszaterelik őket onnan.

Miközben Joice szavain elmélkedek, meghallom a vízcsobogás hangját, és gondolkozás nélkül rohanni kezdek.  

- Annie, várj! – kiált utánam, csakhogy én nem várok. Gyors tempóba kerülöm ki a fákat, és az sem érdekel, hogy néhány faág felkarcolja a bőrömet.

Mikor kiérek egy tisztásra, lihegve állok meg, és körbe nézek.

A tó mellett egy hegyvonulat húzódik végig, ami mellett egész aprónak érzem magam. Két hegy között egy ember által épített gát áll. A masszívnak látszó tákolmányban egy négyzet alakú lyukat vájtak, innen tör elő a vízesés, majd sebesen zúdul a mélybe.

- Annie! – zihálja Joice, amikor utolér. – Normális vagy? Mi van, ha van itt valaki? Ha rád támadnak? Óvatosabbnak kellene lenned.

- Gyönyörű ez a hely – mondom még mindig a tájat csodálva.

- Szerintem is – mondja Joice, miközben ő is a környéket kémleli. – Úgy tűnik tiszta a levegő. – Előveszi a három kulacsot, az egyiket a kezembe nyomja, a másik kettőt pedig magánál tartja, és elindul velük a tó széléhez. Joice példáját követve, én is térdre ülök a parton, majd a flakont a víz alá merítem. A víz hideg, de még is jól esik.

Hirtelen a honvágyam még elviselhetetlenebbnek tűnik. Hiányzik a tenger, az otthonom, a családom, Finnick…

Kibújok a bakancsomból, és egy száll trikóban és nadrágban belegázolok a vízbe. Amikor már nem ér le a lábam, hátrahajtom a fejem, és felfekszem a vízfelszínére, és hosszú perceken át csak lebegek. Majd hirtelen hasra fordulok, és elmerülök.

- Te nem jössz be? Nagyon kellemes a víz – kérdezem, mikor feljövök levegőért.

- Nem tudok úszni – vonja meg a vállát Joice. – Különben is hideg.

A parton állva kicsavarom a hajamból a vizet, csukott szemeimmel az ég fele nézek, és hagyom, hogy a napsugarak táncot járjanak az arcbőrömön és szélesen mosolygok. Joice nem messze tőlem ül, és a táskáját pakolja, gondolom, a felszerelést ellenőrzi, vagy valami hasonlót csinálhat. Letelepedek mellé, és egy ideig csak nézem, ahogy valamilyen szempont szerint egymás mellé teszi a különböző cuccokat. Például a korábbról gyűjtött gyökereket, kérget és a vizet egy kategóriába helyezi, és közvetlen a lába mellé rakja le, míg egy hosszú kötél és egy damil egy másik csoportot alkot. A földön ott hever még a takaró és a kése is.

- Hogy sikerült elmenekülnöd a vérfürdőből? – csúszik ki a számon a kérdés, ami már régóta foglalkoztatott.

- Ez egyszerű. Nem voltam ott. Amint a gong megszólalt elfutottam és elrejtőztem. – Épp szóra nyitnám a szám, de Joice továbbfolytatja. – Akkor, hogy sikerült megszereznem ezeket? – mutat a felszerelésre. – Nem mentem messzire, a közelben kerestem menedéket. Aztán megvártam, amíg a Hivatásosok lelépnek, azért, hogy a légpárnások elvihessék a halottakat. A legfontosabb dolgokat már összeszedték, az összes élelmet is magukkal vitték, sajnos fegyverből sem maradt sok, csupán ez a kés és a dobócsillag. Viszont még mindig volt egy csomó használható holmi. Úgy tervezték, hogy miután a légpárnások elmennek, visszamennek, és azokat is összeszedik. Így, amikor elindultak a Hajtóvadászatra, előbújtam és összeszedtem néhány dolgot. Nem sok, de ezzel már el tudok boldogulni.

Joice okos. Örülök, hogy egymásra találtunk, és szövetséget kötöttünk. Mellette nagyobb esélyem van a túlélésre.

De mi lesz később? Ha csak páran maradunk? Egyszerűen felbontjuk az alkut, és szétválunk. Vagy fogja a kését és elvágja a torkom. Talán valami ravasz tervet eszel ki, hogy végleg megszabadulhasson tőlem?

Megrázom a fejem, remélve, hogy akkor majd a gondolataim kiesnek valahogy belőle. Nem akarok azon elmélkedni, hogy vajon Joice, hogyan fog hátba támadni.

- Farkaséhes vagyok – morgolódik. – Bárcsak lenne valami, amit ehetnénk a gyökereken kívül. – A lány a fejét jobbra-balra kezdi forgatni, valami ehető után kutatva, ösztönösen én is ide-oda kapkodom a szemeimet, amikor is meglátom, ahogy a vízfelszínén megcsillan valami. Először azt gondolom, hogy csak a napsugara az, de aztán észreveszem, hogy a vízben halak úsznak. Gondolom fürdés közben a mozgásommal elriasztottam őket, ezért nem tűnt fel.

- Szereted a halat? – kérdezem. Joice szürke szemei felcsillannak, és heves bólogatásba kezd.

- Mire van szükséged, hogy kifogj párat? Egy hosszú bot? Csali? - kérdezi lelkesen.

- Csak két kődarabra. – Joice értetlenül néz rám. – Bízd csak rám.

Elmondom Joice-nak, hogy laposabb kövekre van szükségem, aztán mindketten lázas keresésbe kezdünk. Szerencsére egész hamar meg is találjuk a tökéletes darabokat. Mivel néma csend kell, ahhoz, hogy sikeres legyen a halfogás, Joice felajánlja, hogy addig elmegy bogyókat gyűjteni. Ismét besétálok a vízbe, majd mikor az már a combom közepéig ér, megállok, veszek egy mély lélegzetet, majd lehunyom a szemeimet.

A Negyedik körzetben él egy öreg halász, aki ezzel a technikával fogja ki a vacsoráját. Magam előtt látom, ahogy a kezében két kődarabbal, és fáradt szemeivel a tengert fürkészi. Lassan lélegzik, és mozdulatlanul áll. Aztán egyik pillanatról a másikra lecsap a tenger habjai közé, és a kezét felemelve észreveszem, hogy a két kő között egy hal ficánkol, és szabadulni próbál. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor először láttam. Hisz addig mindig lassan, csoszogva közlekedett, akkor mégis, olyan sebesen csapott le a halra, mint ahogy a villám csap be egy fába. Amikor a halász meglátta a döbbent tekintetemet, jóízűen felkacagott, kivillantva ezzel egyetlen fogát. Aztán megkérdezte, hogy szeretném-e megpróbálni. Finnick abban az évben lett a Negyedik körzet kiválasztottja, minden egyes ébren töltött percben érte aggódtam, így a halfogás remek alkalomnak tűnt arra, hogy legalább egy órára megfeledkezzek arról, hogy talán soha többet nem fogom viszont látni. Így hát a délutánomat az öreg halásszal töltöttem, és a nap végére egészen belejöttem a dologba. Végül enyém lett a fogás fele, amit először nem is akartam elfogadni, de a halász ragaszkodott hozzá. Cserében meghívtam hozzánk vacsorázni, amit boldogan el is fogadott, és jóízűen tömte meg a hasát, épp úgy, mint a családom.

Az igazság az, hogy többet nem kísérleteztem a halfogással, mert nem volt rá szükségem. Így nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járok, de mindent megpróbálok úgy csinálni, mint aznap. Mozdulatlanul állok, és lassan veszem a levegőt. Nem messze tőlem egy hal úszik el. Egy gyors mozdulattal lecsapok rá, de elhibázom. Az állat fürgén elsiet mellőlem. Csalódottan felsóhajtok, de nem adom fel, és tovább próbálkozok. Még két eredménytelen kísérlet után sikeresen elkapok egyet, de nem tartom elég közel a kezeimet egymáshoz, így kicsúszik a kődarabok közül, majd hangos csobbanással pottyan vissza a tó vízébe. Idegesen harapok a számba, majd emlékeztetem magam, hogy muszáj nyugodtnak lennem, különben soha sem fog sikerülni. Beszívom az oxigént, majd lassan kiengedem, aztán megismétlem újra és újra. A szemeimmel követem, ahogy egy hal elúszik mellettem, majd egy gyors mozdulattal elkapom. A sikeremnek hála felbuzdulok, és alig telik el fél óra, a parton három darab tetem fekszik.

- Na, hogy haladsz, hableány? – hallom meg Joice hangját.

- Szerintem ennyi elég lesz mára. Legfeljebb, ha éhesek maradunk majd fogok még.

Amíg én száradok, Joice a parton ülve a késével megpucolja a halakat.

- Nem hiszem, hogy megéri kockázatot vállalni a tűzrakással, együk meg őket nyersen. Ide adod a kulacsot? - Az egyik kulacs tartalmát korábban kiöntöttük, hogy Joice abbagyűjtse a bogyókat, és most mindenféle piros és lila gyümölcs van benne. Néhány szemet a tenyerembe öntök, és hosszasan méregetem őket. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyet. A kiképzésen volt valami hasonló piros színű bogyó, de az kisebb szemű volt.

- Biztos vagy benne, hogy ehetőek?

- Igen – válaszolja egyszerűen, miközben az egyik halat kettévágja, hogy igazságosan osztozkodhassunk. Megint elönt a bizonytalanság. Mi van, ha a bogyók mérgezőek? És ezt Joice is tudja. Lehet, hogy így akar megölni. Amíg távol volt elgondolkozott, és rájött, hogy csak nyűg vagyok számára, ezért minél hamarabb meg akar tőlem szabadulni, mindezt a lehető legkevesebb vérrel. A mérgező bogyók tökéletes arra, hogy csendben eltegyen láb alól.

- Tessék. – Joice letép két nagyobb levelet, és arra teszi rá az én másfél adag halamat, a maradékot pedig a másikra helyezi. Aztán fogja a gyümölcsöket tartalmazó flakont, és a rögtönzött tányérra önt belőlük. Torokban dobogó szívvel nézem a lila és piros bogyókat. Joice enni kezdi a halat, a körethez egyelőre hozzá sem nyúl.

- Ez finom – csámcsogja. A gyomrom korogni kezd, így nem bírom ki, hogy ne kezdjek én is hozzá, de megfogadom, hogy csak a halból eszek, a bogyókat pedig messziről elkerülöm.

Már épp neki kezdenék, amikor az égből hirtelen egy ezüst ejtőernyős csomag érkezik.