8. rész

Az állomáson óriási tömeg gyűlt össze és mindenki integet, kiabál és éljenez. Az emberek pár hét múlva, büszkén fogják elújságolni a barátaiknak, hogy ők is egyike lehettek azoknak a szerencséseknek, akik élőben láthatták a kiválasztottakat. A fiatal játékosokat, akik addigra már rég szörnyet haltak az Arénában… 

Figyelemelterelés képpen a tömeget kezdem el fürkészni. A legtöbben idétlen, giccses és a szivárvány minden színében pompázó ruhákban parádéznak. Élénk színű parókákat és nevetséges kiegészítőket viselnek. Néhány arcon korábban valamilyen plasztikai beavatkozást végezhettek el, aminek következményeképpen ijesztőbbnél-ijesztőbb ábrázatok születtek. Az egyik nőnek például az összes arcizma elhalt egy műtét során, és most úgy néz ki, mint egy érzelemmentes viaszbábú.

Az állomást elhagyva egyből az Átalakító Központba megyünk. Megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor végleg magunk mögött hagyjuk a hatalmas emberáradatot, de még körülnézni sincs időm, ugyanis amint megérkezünk, az előkészítő csapat már munkához is lát, hogy kikupáljanak az esti megnyitóra. Beterelnek egy szűk helyiségbe, ahol egy asztalon mindenféle krém, különböző tubusok, sminkcuccok és szépítkezéshez használatos kellékek sorakoznak. Először egy durva felületű, vizes szivaccsal mindenhol alaposan végig dörzsölnek, aminek köszönhetően a bőröm bepirosodik, és szinte lángol, de az ajkamba harapva próbálom tűrni a kezelést. A pisze orrú, hinárzöld hajú férfi egy csipesz segítségével a szemöldökömet szedi ki, miközben az egyik nő egy szőrtelenítő csíkot ragaszt a lábamra, majd egy gyors mozdulattal felrántja azt. Fájdalmamban felkiáltok, és a kezeimmel dörzsölgetni kezdem - a most már sima - bőrfelületet.

- Úgy sajnálom – szabadkozik. - Ígérem, most kíméletesebb leszek.

Egy újabb csíkot simít rám, egy hirtelen rántás, és a jobb lábam már teljesen kész is.

- Látod? Én megmondtam, most meg sem érezted – örvendezik Cybele. Olyan lelkesnek tűnik, hogy nem akarom elárulni neki, hogy ez majdhogynem jobban fájt, mint az előző. Továbbra is némán tűröm, ahogy a különböző előkészületeket elvégzik rajtam. Szerencsére néhány közülük egész kellemes, például a szőrtelenítés után, egy virágillatú krémmel kennek be, amitől a bőröm bársonyos tapintású lesz.

- Édes istenem! – visít fel az egyikük, mikor rápillant a körmeimre, a látványtól az összes pír kiszökik az arcából, és most sápadtan nézi, hogy mit műveltem tegnap a kezeimmel. – Ezt sürgősen rendbe kell hozni. Így nem mutatkozhatsz!

Egy újabb fél óra múlva – ami nekem egy örökkévalóságnak tűnik -, a csapat elégedetten néz végig rajtam, és rettentő büszkék, hogy sikerült elérniük az alapszépség szintet.

A kezelések végeztével egy alacsony, köpcös férfi lép be a szobába, aki Antonius néven mutatkozik be. A haja kék színű, a szemöldökét korábban leborotválta, és egy ezüstszínű szemceruzával újrarajzolta. Az előkészítő csapatot kiküldi, majd unottan rám néz, és arra kér, hogy vegyem le a köntösömet. Egy pillanatig habozok, de Antonius mérges pillantásokat lövell felém, így a ruhadarabot a földre dobom. Feszengve érzem magam pucéran, ezért a karomat összefonom magam előtt.

- Ereszd le a karod! – mondja idétlen, kapitóliumi akcentussal. Nem akarom ugyan, de megteszem, amit kér. Antonius végig mér. Túlságosan alaposan is. Idegességemben a lábfejemen kezdek hintázni.

- Nos, tetszik az alakod, és az eredeti ötletem tökéletesen állna rajtad, de sajnos azt nem használhatom. Pedig én mondom neked, fantasztikusan néznél ki. – A hangja nyálas és pöszén beszél, nem tehetek róla, de muszáj nevetnem rajta. Antonius sértődötten felemeli az állát. Bocsánatkérően megköszörülöm a torkom, majd érdeklődve megkérdezem, miért is kellett elvetnie az eredeti ötletét.

- Mert a mentoroknak nem tetszett. Szerintük nevetségesen néznétek ki, pedig mit értenek ők a divathoz? Egyáltalán, hogy merészelnek beleszólni a munkánkba? – Antonius idegesen a halántékát kezdi tapogatni. – De Sibylla segítségével, ha esetleg nem tudnád, ő a társad stílustanácsadója, szóval mi ketten együtt kitaláltunk egy új kompozíciót, ami nem annyira lenyűgöző, ha engem kérdezel, de ez mégis elnyerte Arielle és Finnick tetszését.

- És mi lenne az? – kérdezem.

Antonius rám néz, és most először mosolyog is.

- Drágám, te leszel a tenger.

 Miután Antonius felaggatja rám a ruhát, megcsinálja a hajam és kisminkel, a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt. Elakad a lélegzetem, és a szám is tátva marad, mikor megpillantom magam. A műalkotás egészen a földig leér, és a felsőrésze egy igazi, nagy, kékre festett kagyló. A ruha alsó része egy bő felső- és alsószoknyából áll. Az alsószoknya homokszínű, míg a kék felsőszoknya úgy borul rá, mintha a hullámok a partot mosnák. A két szoknyarész találkozásánál egy vékony csipke szegély fut végig, ami a víz habjait jelképezi. Az oldalára igazgyöngyöket varrtak fel és tengeri csillagokkal díszítették. A ruha anyaga úgy csillog, mint amikor a nap fénye visszaverődik a vízfelszínén. Kiegészítésként kaptam egy könnyű selyemszerű kék fátylat is, ami majd a kezembe tartva úgy fog hullámozni, akárcsak a tenger. A hajam begöndörítve omlik a vállamra, Antonius néhány kagylót és gyöngyöt tűzött bele, majd befújta egy spray-vel. A szemhéjaimra egy, a szememhez harmonizáló, tengerszínű festéket kent fel, végezetül pedig a számra egy egyszerű szájfény került.

Az összhatás tényleg mesés, és nagyon remélem, hogy a ruhát látva megjegyeznek az emberek. Ha haza akarok jutni, szükségem lesz a támogatásukra.

- El kell ismernem, ez a ruha jobban áll neked, mint azt korábban gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti ötletem még varázslatosabb lett volna, de így is te leszel a legszebb. – Antonius szavai önbizalommal töltenek el és köszönet képpen megölelem.

- Na, nem, drágám. Még a végén tönkremegy a mesterművem. Rengeteg munkám volt veled – húzódik el, de azért apró mosolyra húzza a szája szélét.

Mintha Finnick megérezte volna, hogy elkészültünk, ugyanis a következő pillanatban kinyílik az ajtó, és a szobába belépve, szó szerint eláll a lélegzete.

- Hú… Gyönyörű vagy, Annie – nyögi ki végül, én pedig halkan kuncogni kezdek a reakciója láttán.

- Köszönöm – válaszol helyettem Antonius, büszkén, felszegett állal.

- Ne merj hozzá érni! – kiállt rá Finnick-re, aki éppen nyújtaná a kezét, hogy megsimogathassa az arcomat. – Majd a megnyitó után. Most pedig egy-kettő indulás.

Az Átalakító Központ alsó szintjén vagyunk, ahova a legtöbb kiválasztott már megérkezett, de akad egy-két késő is. Mint például Race. A fiú egy egyszerű halászruhát visel, a vállán pedig egy háló van átdobva. Nincs benne semmi különleges, de mégis jól áll rajta. Mikor meglát, alaposan végig mér, de nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat rólam. Szó nélkül a lovakhoz megy, és megsimogatja őket.

- Sajnálom, ha megbántottalak reggel a vonaton. – Nem néz rám, először még abban sem vagyok biztos, hogy hozzám beszél. - Csak tudod, ez az egész helyzet… De neked nem kell megmagyaráznom, biztos vagyok benne, hogy te is érted. – Igaza van, értem. A tudat, hogy talán a jövő héten már nem élünk, kiborító. Szörnyű belegondolni, hogy talán soha többet nem láthatjuk a szeretteinket, hogy a Kapitólium elveszi a jövőnket, mindezt azért, hogy példát mutassanak, és egy jót szórakozzon a nép.

- Ugye nincs harag? –kérdezi.

- Nincsen.

- Szuper – mosolyog rám barátságosabban, majd felszáll a szekérre, és felém nyújtja a kezét, hogy engem is felsegítsen. Hálásan ragadom meg a tenyerét, és fél perc múlva, már a magasból nézek le Antoniusra és Race stílustanácsadójára, Sibyllára.

- Ne feledjétek, mosolyogjatok és integessetek – tanácsolja Arielle.

- Minden vágyam, hogy idétlenül hadonásszak, miközben egész Panem minket bámul – morog Race, mire Arielle-lel egy kisebb vitába kezdenek, arról, hogy akármennyire is nem akarja, azt kell tennie, amit mond. Én beszorulva a két fél közé, kellemetlenül nézelődök jobbra-balra, majd elmosolyodok, mikor meglátom Finnick-et, amint épp egy kockacukrot ropogtat. Egy másik darabot felém mutat, de én vigyorogva rázom meg a fejemet, Finnick vállát von, amolyan nem tudod, mit hagysz ki stílusban, majd fogja, és a kezében lévőt is bekapja.

A következő pillanatban meghallom a nyitóünnepség kezdetét jelző zenét, majd megindul az Első körzet szekere. Kissé megingok, amikor megmozdul a lábam alatt a talaj, de aztán veszek egy nagy levegőt és kihúzom magam. A kapitóliumiak imádnak minket, majd megvesznek azért, hogy lássák a kiválasztottakat. Eszembe jut Arielle tanácsa, így mosolyra húzom a számat és integetni kezdek, közben pedig szorosan fogom a fátylamat, nehogy kirepüljön a kezemből.

A közönség éljenzik, a kedvenceik neveit kiabálják, és ha a füleim nem csalnak, egész sokan üvöltik Race és az én nevemet is. Remélhetőleg támogatóink is akadnak közöttünk. Felnézek a kivetítőre, ami épp minket mutat, és boldogan állapítom meg, hogy tényleg jól nézünk ki.

A tizenkét harci szekér egyenesen Snow elnök palotája felé halad, majd mikor megérkezünk a megadott helyre, a lovak megállnak. A zene hangos harsonaszóval ér véget. Az elnök a palotája erkélyéről mondja el a hivatalos köszöntőjét, aztán felcsendül a nemzeti himnusz, és a szekerek ismét megindulnak, hogy egy újabb kört tegyenek a Köröndön. 

Ahogy beérünk a Kiképzőközpont épületébe, becsukódik mögöttünk az ajtó, és a stílustanácsadók és csapataik hangos lármába kezdenek. Race segít leszállni a szekérről, majd némán hallgatjuk, ahogy Antonius a remekművéről áradozik, mellette Sibylla lelkesen helyesel. Végül Blee is befut, aki a nyakunkba borul, majd nem győzi elismételni, mennyire büszke ránk.