2. rész

Csurom vizes vagyok, amikor hazaérek. Körülöttem egy kisebb tó keletkezik, de anyát ez most nem érdekli, sokkal inkább, azzal van elfoglalva, hogy miért késlekedtem ennyit.

- Kevesebb, mint egy órád van, hogy elkészülj, most majd kapkodhatsz, hogy időben odaérj a Főtérre.

- Sajnálom, Anya, csak Finnick-kel voltam.

- Minden idődet vele töltöd, legalább a mai napot kihagyhattad volna, hisz tudod jól, hogy ma van az Aratás.

- Igen, tudom. Épp ezért kellett látnom még előtte – sütöm le a szemeimet. Anya nem szól semmit, csak elsimít egy kósza hajtincset az arcomból.

- Kicsim – mondja barátságosabb hangnemben. - Sajnálom. Gyere, segítek összekészülődni.

Anya a fürdőszobába terel, ahol már vár rám egy lavór víz. Rekordidő alatt lefürdök és a hajamat is megmosom. A gyorsaságomnak ahhoz is köze van, hogy a víz már kihűlt. Mikor végzem, egy törölköző segítségével szárazra törlöm a bőröm, majd felöltözök az Aratásra szánt, sötétkék ruhámba. Anya segít kicsavarni hajamból a vizet, majd egy kefe segítségével gondosan megfésüli, közben pedig egy altatódalt dúdol. Mikor kicsi voltam, mindig ezt a dalocskát énekelte. Az emlék kellemes melegséggel tölti el a mellkasom. Pont erre van szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Készen is vagyunk – mondja, mire hálásan rámosolygok, és a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt.

- Gyönyörű vagy, Annie – hallom meg Apa hangját a hátam mögül. Megfordulok, és látom, hogy az ajtófélfának dőlve figyel. Megfogom a ruhám szoknya részét, majd egy mozdulattal megpördülök a tengelyem körül, aztán meghajlok. Apa mosolyogva figyeli a produkciót, majd a szája lefele görbül. Odamegyek hozzá, és megölelem.

- Nem lesz semmi baj – mondom neki, de az igazság az, hogy még én sem hiszem el teljes mértékben a szavaimat.

- Mehetünk? – kérdezi az öcsém, Alan. A szüleimnek nem csak értem, hanem érte is aggódhatnak. Alan tizennégy éves, így a három cetliével biztonságban érezheti magát, de még így is lehetséges, hogy az ő neve kerül kihúzásra. Az egyetlen, aki teljesen biztonságban van, az a bátyám, Eaten, akinek már két éve nem kell attól rettegnie, hogy részt kell vennie a Viadalon. Mégis, ahogy elköszönök tőle, látom rajta, hogy félt minket. Talán még jobban, mint korábban saját magát. Bíztatóan megszorítom a vállát, ő pedig búcsúzóul megölel. Aztán Alan-nel együtt előre megyünk, mert a regisztráció miatt nekünk korábban kell odaérni.    

A körzet legtöbb lakosa már megérkezett a Főtérre. A regisztrációt követően a többi tizenhét éves lány mellett állok és idegesen várok. Az izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm, és próbálom elterelni a figyelmem. Azt képzelem, hogy még mindig a tengerben úszok Finnick-kel.

Aztán elkezdődik az Aratás.

A polgármester komótosan a mikrofonhoz sétál és felolvassa ugyanazt a szöveget, amit minden évben végig kell hallgatnunk Panemről, a lázadásról és a Viadalról.

- Elérkezett a bűnbánat és a halál ideje – mondja mély, rekedtes hangján, majd felolvassa a körzet korábbi győzteseinek nevét. A Negyedik körzet sikeresnek számít, csupán az Első és a Második körzet büszkélkedhet több győztessel. Néhány korábbi nyertes a színpadra sétál, majd leülnek a számukra fenntartott székekre. Finnick is köztük van, a jelenlétéből sikerül egy kis erőt merítenem.

Ezek után egy giccses ruhákban parádézó nő lép a színpadra, akit a polgármester Blee Nasher néven mutat be. Igazából ezt csak a tévénézők kedvéért mondja el, hisz Blee Nasher-t mindenki ismeri, már több éve ő képviseli a Negyedik körzetet. Blee húszcentis sarkaival a mikrofonhoz tipeg, és egy széles mosollyal az arcán, nyálasan beszélni kezd:

- Boldog Viadalt mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény! – A következő pillanatban Blee Nasher lila hajával és narancsszínű szemöldökével az üveggömb elé áll, és ha lehetséges az arcán a mosoly még szélesebbre húzódik. A több centis manikűrözött körmeivel beletúr a cetlik közé, majd szép lassan kihúz egyet. Megfontolt lépésekkel újból az emelvény előtt terem, megköszörüli a torkát és egy örökké valóság múlva felolvassa a nevet.

Az én nevemet.